Kelet-Magyarország, 1975. december (32. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-07 / 287. szám
1975. december 7. KELET-MAGYARORSZÄG - VASÁRNAPI MELLÉKLET 5 Itt ér véget a kövesút. Tiszarád, Kossuth utca. (Hammel József felvételei) Hűtlen lett a Tisza a kis faluhoz, amely kétszáz évvel ezelőtt alig 15—20 házból állt. Tiszarád ma már csak a nevében őrzi egykori közelségét a folyóval. Bizonyára a nagy szabályoA ki Tiszarádra látogat és befejezte a dolgát, csak egy úton távozhat. Úgy is mondják: „aki hozzánk jön az csak ha megfordul, akkor folytathatja az útját”. Ahol az út véget ér, ott van a falu, tovább már csak a földeken keresztül gyalogosan haladhat az ember. Az elzártság mintegy láthatatlan fal fogta körül az évszázadok során Tiszarádot. A nagy történelmi események szele ide nem igen ért el. így semmi érdemlegeset nem jegyzett fel a krónika 1919-ből, a Horthy-kórszakban a kisgazdapárti ellenzék hangjáról van némi jel, majd 1944. november 1-én a falu felszabadulása nyitotta meg a nagy zártságot, a falubeliek hetven százaléka kapott földet... Elmosódnak a határok A kis községek sorsát nem kerülte el Tiszarád sem, a szigetként élő falu mind több szállal kapcsolódik környezetéhez. 1970. második felében a tsz egyesült a vasmegyerivel, 1971. július 1-ével a tanács is közös lett. Néhány éve az iskola is egyesült, a felső tagozatos gyermekek Vasmegyerre járnak, az alsósok, szám szerint negyvenen maradtak a kéttantermes iskolában. „Közös a focicsapat is — mondja mosolyogva kísérőnk, Erős Károlyné tanácstitkár. S hozzáteszi, nemcsak a földi, hanem az égi dolgokban is osztozik a két falu, a református pap Tiszarádról jár át Vasmegyerre. A tanácstitkárnő munkahelye a vasmegyeri tanács, de nemcsak mint „hivatalos személy” jár minden héten a tiszarádi tanácsi kirendeltségre, hanem haza is, mert idevaló. Elmosódnak a határok, a férfinép egy része a nyíregyházi építőipari vállalatoknál dolgozik, a várost építi, sőt még Dunaújvárosba is akad ingázó. A fiatalok legfeljebb látogatóba jönnek haza, ahol dolgoznak, ott telepednek meg. A századforduló táján még évente záskor térítették el, csak az árka maradt, az is szinte felismerhe- tetlenül. Híven őrzi viszont a falu neve a Tiszát, jóllehet legközelebb Tiszatelek és Dombrád mellett érhető el az öreg víz... 40—50 csecsemő született a faluban, azóta alig születik annyi gyermek, hogy pótolja a természetes halálozásból eredő apadást. Mindig akad egy-két üresen álló öreg ház, amelynek nem akad lakója, illetve új gazdája. Otljár- tunkkor Makai Antalné azért kereste meg a tanácstitkárnőt, segítsen a tanács a ház eladásában, amelyet örököltek, de nem abban akarnak lakni, újat építettek a főutcán. Az üres házakat felajánlják a tanácsnak, hogy az OTP útján segítsen az értékesítésében. „Más falu megirigyelne bennünket a sok üres belterületi telekért, ahová bárkinek adnánk építési engedélyt, de inkább a régi ház helyén építenek újat” — folytatja a tanácstitkárnő. Egy adatot említ: az 1960-as népszámláláskor valamivel nyolcszáz felett volt a lakosság száma, most valamivel hatszáz felett van. 11 Ügyfél a tanácstitkárnőnél. Horpai Ferenc, a villanyszámlás. A „törzsökösök maradnak „Csak a törzsökösök maradnak, de azok örökre” — kapcsolódik a beszélgetésbe Horpai Ferenc, aki minden házban otthonos, majdnem családtagnak számít, mert ő a villany- számlás. Minden hónapban valamivel több pénz kerül a táskájába, nő az áramfogyasztás, rengeteg a mosógép, a centrifuga, rádió, tévé, a villanydaráló. Az öregek talán megfordulnának a sírjukban, ha látnák, hogy már az istállóban, az udvaron, a'pincében is körte ég. Száz forinton aluli villanyszámla alig van a faluban... „Ez még semmi — egészíti ki Horpai bácsi, aki tíz évig dolgozott a Kemecsei Állami Gazdaságban, onnan jött haza, mert ő neki még jelent valamit a falu, ahol egymás gondolatát is értik az emberek, s ha egy kutya hangosabban ugat valahol, tudják, ott kései vendég érkezett. „Szóval elértünk oda, bökte ki Horpai bácsi, hogy már nincs szükség harangozóra. Igaz mind meghaltak, Udvari Miklós, Tóth Pista bácsi.., És miért nincs szükség harangozóra? Mert az áram húzza a harangot, a villany a harangozó...” Ilyen apró jelek is rajzolgatják a mai Tiszarád arcát, meg olyanok, hogy tanácsülésen kellett foglalkozni a „kisbíróüggyel”. Még a szomszéd községekből is megpróbáltak kis- bírót „szerződtetni”, de hiába, nem akadt senki, aki a dobot a nyakába vegye és legalább egyszer-egyszer kitakarítsa a tanácsi kirendeltséget, télen pedig befűtsön. Végre akadt egy, a nyugdíjas Bácskái Gyula bácsi személyében, aki mint négyórás „tanácsi dolgozó” nyakába vette á régimódi munkaeszközt, a kutyabőr- dobot és harsány hangon közhírré teszi mindazt, ami a rádiakat érdekli és érinti... Levelek jönnek Miket? A szokásos tanácsi hirdetményeken kívül ilyeneket is: melyik napon lesz gyermek- és nőgyógyászati szakrendelés. A körzeti orvos rendelését nem kell hirdetni, mindenki tudja, hogy hetenként kétszer, kedden és pénteken mehetnek a betegek a volt tanácsháza épületében lévő rendelőbe, ahová a vasmegyeri orvos érkezik. Sajnos gyógyszerért Kemecsére kell utazni. Ugyancsak Keme- cse ad „meleget” Tiszarádnak, itt van a legközelebbi TÜZÉP-telep. Többe is kerül a meleg, — a szállítás miatt, mint másutt... A falu egy-egy ütőerét igyekeztünk kitapintani, ezért kerestük fel a néhány lépésnyi helyiségben lévő postahivatalt. Ez a műhelye a külvilággal való kapcsolatnak. Havonta 4—500 levelet írnak a falubeliek és ennél valamivel többet kapnak a távolabbra szakadt rokonoktól, ismerősöktől. Pap Endréné, a hivatal gyermekgondozási segélyen lévő vezetője, — aki egyébként mindennap bent van a postán és együtt dolgozik a Gégényből átjáró Vajda Ilonával, — készségesen fogadja a gondosan becsomagolt krumpliküldeményeket. Erdélyi Endréné csomagja van soron, aki a lányának küld burgonyát Pápára, ahová férjhezmerit, a vő katonatiszt. „natvan nettől dolgozom a postán — mondta Pappné. — Az első esztendőben még három tévé volt a faluban, most százon felül van a számuk. Van legalább 130 rádió, és sok újságot is járatnak a falubeliek.” Talán éppen a viszonylagos elzártság teszi az átlagosnál fogékonyabbá, érdeklődőbbé az embereket. Rengeteg az utas a falut Nyíregyházával és a környező községekkel összekötő buszjáratokon. Az iskolásokon kívül a legtöbben vásárolni járnak a nagyobb helyekre. Tiszarádon egy vegyesbolt van, — ahol a párnahuzattól a szögig sok minden van, — egy tej-kenyérbolt és egy italbolt, — ebből áll a kereskedelmi hálózat. Érthető, mennyire megörültek, amikor a tanácsháza kerítésén megpillantottak egy táblát, alatta egy kis ládi- kát, *a demecseri ktsz ígéretét, hogy aki a ládába bedobja a nevét, címét, eljönnek és megjavítják a rádiót, tévét „Sajnos, ritkán tartják be az ígéretüket” — mondja a tanácstitkárnő. Virágpor és dollár Végül azokat kerestük meg, — akik az ezredfordulón túl is feltehetően itt laknak majd a Tisza nélküli Tiszarádon —, az iskolás gyermekeket. Ének órát tartottak az összevont első és harmadik osztálynak, Bánfi Attila tanár vezetésével. Találkoztunk a Szegedről Nagyhalászba, majd Tiszarádra települt Kiss Sándoméval, aki férjével együtt neveli a tiszarádi gyermekeket. Nagyon megszerették a falut, az embereket. „Amíg szükség lesz nevelőre, addig ittmaradunk” — jegyezte meg Kiss Sándomé. Pedig, amikor idejöttek, a szülők kirándulásra is alig akarták elengedni a gyermekeket. Féltették őket és kissé bizalmatlanok voltak. „Ma nem tudunk olyat kérni tőlük, hogy ne teljesítenék” — összegezi a pedagógusnő. „Van itt a falunak egy nagy kincse — kapott a szón az énektanár, Bánfi Attila. Ketten Kató Ferenccel már rá is akadtunk a titkára. A virágportermelés ez, ami új dolog, és igen jól jövedelmez, dollárt kap érte az ország. Olyan leszedő berendezést készítettünk, amivel egyenként 130 kiló virágport sikerült „termelni”. Ez még nem sok, de ez csak a ke?det...” Amíg hallgattuk a falubelieket, amint a tsz-ről, ruházkodásról, a betonjárdáról, a zsúfolt buszokról, a felsőben jól boldoguló iskolás gyermekekről, a „villanyharangozóról”, aZ üres, öreg házakról, az ország szinte minden tájára utazó csomagokról — arra gondoltunk: milyen lesz ez a falu kétezerben és azután. Elfogy még jobban? Vagy nőni fog? Meg is kérdeztük azokat, akikkel beszélgettünk: milyennek képzelik a falut negyven—ötven év múlva. A válasz csendes mosoly és tanácstalanság volt. De az iskolában Kiss Sándomé szóba hozott egy dolgot. Talán apróság, meglehet ez menti meg, ad friss vért Tiszarádnak. „Ha megépülne a bekötő út Nagyhalászig, ez a falu kijutna a zártságból, meglenne a vérkeringés.” Ekkor nem írhatják le a majdani riporterek, ott jártunk, ahol az út véget ér... Páll Géza Énekórán az iskolában. AHOL AZ ÚT VÉGET ÉR *4 t * ■ I .- A m í&Al / 1 1 •• 1 • HP • / 1 isza nélküli liszarao Voshrimpi Melléklet
