Kelet-Magyarország, 1975. november (32. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-07 / 262. szám

1975. november 7. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Miből és hogyan ? K itekintésünk a világra és kapcsolatunk a vi­lággal szélesebb, mint valaha. Úgy is, hogy milliók utaznak, mozognak, látnak, tapasztal­nak, tehetnek összehasonlításokat, úgy is, hogy a sajtó, az irodalom, film, televízió közvetíti hozzánk a világ dolgait. Nemcsak országok, népek, szokások, ipari ter­mékek összehasonlítására nyílik mód így, hanem tár­sadalmi és gazdasági rendszerek, életformák és élet­módok, emberi körülmények — és életfeltételek össze­hasonlítására is. Az összemérés pedig sok-sok ember esetében már nem elégszik meg a felszínnel. Már nem­csak az autóforgalom sűrűsége, a reklámfények és dísz- kivilágítások káprázata, a divatok meglepetései, az áru­házak csábereje, a szórakozónegyedek mozgalmassága marad meg az emlékezetben. A külföldet látogatók kölcsönösen kezdik észrevenni egymás hétköznapjait, örömeit és gondjait, lehetőségeiket és korlátáikat. Mi is reálisabban látjuk a Nyugat kapitalista tár­sadalmainak emberét és közöttük is többen vannak, akik szeretnének túllátni azon az előregyártott képen, amit a polgári sajtópropaganda kliséi igyekeztek agyukba vésni a szocialista országok társadalmáról. A kölcsönös összehasonlításnak ez a mélyebb, tartalma­sabb jelentősége végösszegében nem rossz számunkra. Gyümölcsei kezdenek megérni, mert az élet névleges és számszerű értékei mellett a mai ember szemében más, számokban talán nehezebbén összefoglalható ér­tékek jelentősége is növekszik. Az ifjúság szemében például a tanulás, a pálya- és hivatásválasztás lehető­sége; az öregek szemében az értelmes és hasznos lé­tezés abban a korban, amikor a munkaképesség csök­kenőben van; a munkások szemében a garantált fog­lalkoztatás és a beleszólás lehetősége munkahelyének ügyeibe-dolgaiba, létkörülményeinek rendszeres javu­lása; az értelmiségnek az alkotó munka légköre, és ál­talában a célok és eszmények humanitása, a közösségi lét harmóniája. N em viselkedhetünk képmutató módon az anyagi jólét kérdéseiben. Igenis, számít, nagyon is számít az egy főre jutó termelés, jövedelem, a pénz, az életet szebbé, kényelmesebbé és örömtelibbé tevő javak megszerzése. Mi is számolunk, törekszünk, ver­sengünk, mint minden ember. Az viszont a társadal­munk emberének egyre visszatetszőbb, ha a kapitalista országból jött vendég csak dollárban méri fel a saját és mások értékét, munkáját, eredményeit. Ha azt hi­szi, hogy az általa, vagy mások által megkeresett dol­lár mennyisége kizárólagosan mutatja, hogy sikeres, vagy sikertelen, tartalmas, vagy tartalmatlan, emberi vagy embertelen, boldog vagy boldogtalan az illető élete-sorsa. És sokszor bizony e kérdésben halljuk tő­lük a legmeglepőbb önvallomásokat is: „Persze, nek­tek könnyű. Talán kevesebbet kerestek, de az viszont biztos élet. Nincs az az embernyűvő hajsza.” Aztán: „Szép kocsi? Igen, szép. Ha nem lenne ilyen, akkor szomszédaim azt gondolnák, megrendült a helyzetem. Akkor az üzleti kapcsolataim megsínylenék, akkor már a bank habozna hitelt adni. Nem, ezt nem engedhetem meg magamnak”. Aztán kis megjegyzések: „Mennyi ember van nálatok az utcán este. Ez nálunk lehetet­len lenne. Az első sarkon leütnének. Mi sokszor úgy megyünk haza, hogy egymást kísérjük a kapuig. Úgy biztonságosabb.” Hallunk dicsekvéseket: „És ez a há­zam, a kertjében műanyag úszómedence is van, nézd meg a fényképét”. Kicsit később: „Tudod, nálunk «az én házam, az én váram». Senki nem avatkozhat a szomszédja ügyeibe ... az igaz, hogy nem is érdekli. Az egyik szomszédos házban egy hétig holtan feküdt egy magányos öreg. Onnan tudták meg, hogy postaládájá­ban túl sok volt már a bedobott reklámcédula...” S rendszerint enyhe kis sóhajjal hozzáteszi: „Igen, ná­latok még törődnek egymással az emberek”. K is visszapillantó tükröcskék az ilyen beszélge­tések, találkozások, összehasonlítások, de sok­szor az ilyen visszapillantások többet monda­nak mint a nagy számok. Emberi tartalmat keresünk az életben, mert ha az nincs, vagy csökkent értékű, az egyéb értékek haszna is kétessé válik. Az, hogy közös­ségi társadalomban élni, ahol az egyéni boldogulásnak nem kell szükségképpen szembefordulnia e közösség­gel, sőt csak vele és együtt lehet tartósan és megnyug­tatóan előrejutni — elvont formájában általánosságnak hangzik. Még gyakorlati jelenléte se tör át mindig a köznapi tudaton. Viszont hiánya, de még átmeneti nél­külözése is a mi társadalmunk emberének már nehe­zen elviselhető. Azok a magyarok például, akiket mun­kájuk, foglalkozásuk hosszabb, vagy rövidebb időre külföldre, kapitalista országba szólít, gyakran emlege­tik ezt az érzést, mint olyasvalamit, aminek idehaza ta­lán nem voltak eléggé tudatában. Aztán látunk visszájára fordulni egy másik legen­dát is. Azt, hogy az ember szabadsága a sokféleségnek álcázott elkülönülésben van. A külsőre lebilincselő fes­tői tarkaságban, ahogyan a kapitalista társadalom fel­osztja, megosztja és elkülöníti a társadalmi rétegeket, csoportokat, vallásokat, nemzetiségeket, eredetet. És való igaz: a modern polgári társadalomban nincsenek kasztok, mint Indiában. Csak klubok vannak például. Ahová csak azonos társadalmi és vagyoni rétegbe tar­tozók léphetnek be. Csak társaságok vannak, amelye­ket jól kiszámított üzleti érdek tart össze. Csak az egyenlőtlenséget szentesítő' szokástörvények vannak, amelyeket nem szabad áthágni. Azt, hogy mit jelent a mienkhez hasonló, a közösségeket nem egymástól el­választó, hanem összekapcsoló szocialista társadalom, s hogy felfogása az életről, az ember egyenlőségéről és méltóságáról mennyivel humánusabb, ugyancsak az ilyen összehasonlítás képes megvilágílani helyesen. És az, hogy szabadnak, társadalmilag egyenlőnek érezzem magam, az számomra, az ember számára nem kevésbé fontos,, mint az, hogy mit viselek és mit fogyasztok. Á másik világ ma milliók számára bizonytalanná tette a „miből éljünk” kérdést, anélkül, hogy felelni tudna a másik, nem kevésbé nyomasz­tóra, a „hogyan éljünk”-re.- A történelmi felelet viszont mindkettőre a mi szo­cialista társadalmainkban formálódik. INGYEN, ÖNKÉNT A pluszórák öröme Társadalmi munka: díjtalanul és önként vállalt közérdekű munka. Az Értelmező Kéziszótár röviden így summázza a cím­szót. De mondani sem kell, hogy a tömör megfogalmazás csak a szabatosság szempont jából fedi azt a tartalmi gazdagságot, amit e kifejezés ma megyénkben takar. Nemcsak arról a 160 millió forintról van szó, amelyet legutóbb egy esztendő alatt végzett a megye lakossága, hanem arról is, hogy embe­rek ezrei vállaltak munkát a közösségért, jöttek az első hí­vó szóra, hogy munkájuk nyomán szebb, virágosabb lett a falvak képe, hogy a városokban olyan beruházá­sokat lehetett megvalósíta­ni, amire egyébként nem jutott volna pénz a szűkre szabott keretekből. Ám mindenütt voltak tett- rekész emberek, akik szak­értelmüket, két kezük mun­káját adták, legtöbbször sza­bad időben, s amikor végez­tek, köszönetét sem várva — a jól végzett munka örömé­vel — indultak haza. Tmk-sok a lelátóért Jencsik János, az Öntö­dei Vállalat kisvárdái gyárá­nak tmk-lakatos, hegesztő szakmunkása az azóta me« gyeszerte ismert lovaspályát tekinti sajátjának. — Nagyon sokat dolgoz­tunk ezen a szép létesítmé­nyen, eleinte főképp a beto­nozást csináltuk — mondja —, de mint szokott, itt is „evés közben jött meg az étvágy” és megterveztek egy érdekes formájú bírói lelátót. Azt hiszem, ’ senki nem gondolkozott azon, hogy ki készíthetné el, a mi tmk- brigádunk közismerten jó mestere a szakmáknak. Nem mondom, sokat dolgoztunk rajta, s aztán, amikor kész lett, még a festésen is. De akárki megnézheti... Igaz, nagyon szép munkát végeztek. Sok szabad szombat telt el a társadalmi munká­val... Jencsik János, aki ős­apáig tősgyökeres kisvár- dai, az első versenyre ki­vitte az egész családot a lo­vaspályára. Nagy volt az öröm... És nem kisebb akkor sem, amikor Karskó János bri­gádvezetővel együtt meghív­ták a tanácsülésre, s átadták a „Kisvárdáért” kitüntető jelvényt és oklevelet. — Tudom, nemcsak ne­kem, hanem az egész 12 ta­gú Kilián-brigádnak is szólt az elismerés, s különösen Juhász Ferenc kollégának, aki szintén nagyon sokat és nagyon lelkesen dolgozott. Persze, mondhatnám: érde­mes is. Aki Kisvárdát annyi ideje ismeri, mint én, tudja, mennyit fejlődött a várossá nyilvánítás óta. Örülök, hogy ennek én is részese lehetek... Aranyplakett— és... Mátészalkán 4,6 millió fo­rintot jelentett egyetlen esztendőben a társadalmi munka, s ez a városi mércé-' vei mérve is jelentős összeg. Helmeczi József, az ISG Zalka Máté szocialista bri­gádjának vezetője már évek óta tevékeny résztvevője a városért végzett munká­nak. — A legutóbbi időkben nagy gond volt Mátészalkán az óvodai ellátás, mígnem a társadalmi összefogást is a megoldás érdekébe állítot­ták a város vezetői. Ebből mi is részt kértünk — mondta a brigádvezető. — Tudjuk, hogy nemcsak az új építke­zésekkel, hanem a régebbiek rendbehozásával, a legfonto­sabb karbantartási munkák­kal is segíthetünk, hiszen ezzel jelentős összegek sza­badulnak fel — ez is volt a célunk. A Zalka Máté brigád — tucatnyi szakma képviselői — gyakran fogta a szerszá­mot, hogy az egyik óyodá- ban rendbehozzák a. vízve­zetékrendszert, a másik he­lyen játékokat, polcokat ké­szítsenek, szakmunkával dol­gozzanak az óvónők keze alá: jobb, kedvezőbb körül­ményeket teremtsenek ‘ a munkához. Később, a történet továb­bi része már szinte örrmagá- tól alakult; újabb és újabb helyeken volt szükség a se­gítőkész szakmunkásokra. Elkészíthették a Keleti lakó­telep mini sportelepánek kerítéseit — igaz, ehhez már a vállalat is hozzájárult, ké­sőbb szocialista szerződést kötöttek a Zalka Máté isko­lával. Ök elvégzik a javítá­sokat, az iskola tanárai elő­adásokat tartanak a gyár­ban, a gyerekeket — a pálya- választás segítése érdekében — vendégül látták a gyár­ban. így terebélyesedik, gaz­dagodik a kapcsolat a brigád és a város között. Ezt a szép munkát ismer­te el a tanács, amikor Hel­meczi Józsefet a „Mátészal­káért végzett társadalmi munkáért” aranyplakettel tüntette ki. — Az elismerést átadtam a brigádnak, de nekem is nagyon jólesett. Én nyír- meggyesi vagyok, onnan já­rok be naponta. De mond­hatom, jól el tudtam szá- molni a családnál a társadal­mi munka óráival. Mi is Mátészalkán vásárolunk: látjuk, itt valóban város lesz, naponta szépül a város- központ is, jobb a húsellátás, a család szebb ruhákat talál. És még vásárolni is jobb, hogy tudjuk, mi is hozzájá­rultunk ehhez egy kicsit... „Nem beszélni, dolgozni kell..." Varga Zoltán Nyírbátor­ban, az* Uj Barázda Mg. Tsz agronómusa. A városért vég­zett munkáját a megyei ta­nács vb a „Társadalmi mun­káért” kitüntető jelvénnyel ismerte el az idén. — Szakmába vágó munka volt, és éppen a ház előtt — fogja tréfásra a dolgot Varga Zoltán. — Itt, a Csűrös kerti szőlőskertben^ (ami egyéb­ként a nyírbátori nevezetes szép, családi házas lakóne­gyed határán terül el) volt egy vizenyős rét, amit a szúnyogok és egy időben a szemétszállítók vettek igény­be, az itt lakók teljes elége­detlenségére. Ennek feltöl­tését, és jó, nedvességszívó növényekkel való betelepíté­sét kellett megszervezni, el­végezni. Azóta játszótér foglalja el a rét egyik oldalát; a mun­ka nagyobbik része még hátravan. Rengeteg társa­dalmi munkát végzett a környék lakossága, segített a tanács is. — Arról beszélgettünk itt a környékbeliekkel — mond­ja Varga Zoltán —, hogy nem panaszkodni és beszélni kel­lene, hanem dolgozni, részt vállalni. Igaz, lett is ered­mény, de szerintem nem az igazi. Többre telt volna, de miránk is érvényes: a kelle­ténél hamarabb elfogyott a lelkesedés. Az eredmény így is szép, de végig kell csinál­nunk. Varga Zoltán közben a Ha­zafias Népfront környezet- védelmi bizottságában is dolgozni kezdett, szót emel a nyírbátori parkerdő, a sétá­nyok, a rendszerbe foglalt fásítások ügyéért. Az agro- nómus a maga sajátos isme­reteivel, lelkesedésével, a tenniakarással is segíti me­gyénk legfiatalabb városa terveinek valóra váltását. Marik Sándor 110 hektáron termelnek cukorrépát a tiszavas- Vári Munka Tsz-ben. A betakarításban kiválóan dolgozik a jórészt fiatalokból szervezett „Petőfi” szocialista brigád. Munkájukhoz nagy segítséget jelent a járva rakodó munkája. (Hammel Jó­zsef felv.) Mint az erek az emberi tes­tet, úgy hálózzák be a nor­mál és széles nyomtávú vasúti sínpárok az ország legnagyobb fatelepét Tuzsé- ron. A szovjet vagonok hoz­zák a farönköket, a szovjet fakitermelő munkások üze­netét .a tuzséri fatelep ma­nipuláló és famegmunkáló dolgozóinak. Nemcsak a sín­párok kötik össze barátsá­gukat, hanem a közös mun­ka is. Már szűknek bizonyul a 120 hektáros fatelep. Amed­dig a szem ellát, mindenütt farönkök és megmunkált fűrészáruk. Az emberi erőt a legmodernebb elektromos targoncák és a síneken moz­gó óriás daruk kímélik. Évente három és fél millió köbméter faanyag érkezik ide. Átrakása, manipulálása, feldolgozása másként el sem képzelhető. Az ÉRDÉRT tűzséri gyár­egységében kétezernél töb­ben dolgoznak. 1972-ben ha­tároztak úgy, hogy kérik felvételüket az MSZBT-tag- csoportok sorába. Három év­vel ezelőtt, november 7-e tiszteletére kapták meg a tagcsoport alapító oklevelét. — Nagy megtiszteltetés volt számunkra, hogy szov­jet elvtársainkhoz fűződő jó viszonyunkat szélesebb ala­pokra, az egész vállalatot át­fogó tagcsoporti mnukára helyezhettük — mondja Se­bők István segédmunkás, a. Ságvári Endre szocialista brigád vezetője. — Ez a mun­ka hagyományokra épül. Együtt köszöntöttük szovjet barátainkkal a forradalom évfordulóját és hazánk fel­szabadulását is együtt ünne­peltük. — Egy a jövőnk a szovjet munkásokéval — fűzi tovább a gondolatot Tamás Sándor, a vállalati kiváló brigád ve­zetője. — Ukrajna és a még távolabbi szovjet erdők munkásai kitermelik szá­munkra a fát, mi meg meg­munkáljuk, továbbítjuk. Ez nemcsak biztos kenyérkere­setet jelent. Mindig számít­hatunk a szovjet emberek tá­mogatására. Nekem különö­sen emlékezetes a szovjet forradalom. Apám 1917-től 1922-ig fegyverrel a kezé­ben harcolt a forradalmárok oldalán. — Környékünkön szinte nincs család, akit rokoni, baráti szálak ne fűznének a Szovjetunióhoz — mondja Rohály- Jánosné anyagmérő. — Közel vagyunk egymás­hoz. Szinte egy tüdőnyi le­' vegővel át is futnánk a ha­táron. Érkeznek Tuzsérra és a többi faluba a baráti leve­lek Omszkból, Tomszkbóí, Ungvárról. Tagcsoportunk aktivistái sokáig nem felejt tik el azt az élményt, amely­ben Budapesten a Szovjet Kultúra és Tudomány Há­zában részesültünk. Nem­csak a Bajkál étterem ízei maradtak meg bennünk, ha­nem a szovjet emberek ven­dégszeretete is. — Moszkva megragadó szépsége, a szovjet emberek baráti szeretete kíséri hét­köznapjaimat — mondja Géczi Tibor lakatos. — Me-) gyei delegációval jártam a Szovjetunióban. Ott voltam a hazánk harmincéves fej­lődését demonstráló moszk­vai kiállítás megnyitásán is. A tuzséri MSZBT-tagcso- port jól dolgozik. Rendsze­res kapcsolatuk a záhonyi MÁV, a kisvárdái, a máté­szalkai,a tuzséri HUNGA- ROFRUCT tagcsoportjaival. Ünnepségeiket, megemléke­zéseiket közösen rendezik. Az MSZBT országos el­nökségén keresztül egy kár­pát-ukrajnai szovjet—magyar tagcsoporttal most veszik fel a kapcsolatot. De a tu- zsériak a mindennapi ter­melő munkájukkal is bizo­nyítják: tevékenységüket a szovjet emberekhez fűződő barátság szálai, az interna­cionalizmus köti össze. Sigér Ii^re Nemcsak a sínpárok... 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents