Kelet-Magyarország, 1975. szeptember (32. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-07 / 210. szám
8 KELET-MAGYARORSZÁG —VASÁRNAPI MELLÉKLET 1975. szeptember 7. NEGYEDSZÁZAD EGY FALUBAN „Mint az első AMIÓTA A BAKATALÓRÁNTHÁZA — KISVÁRDA VASÚT sínéit felszedték, Szabolcsbákát már csak egyetlen közút köti össze a világgal. Ebbe a még most is eldugott, ám takaros, virágos, tiszta kis faluba nevezték ki tanácstitkárnak Jónás Istvánnét, aki immár negyedszázada itt dolgozik. A venesellői Miló Jolánka kis poggyász- szál és nagy tervekkel érkezett meg a faluba. S mintha nem is szállt volna el a huszonöt év, mintha most történne, úgy idézi fel 1950 tavaszát, amikor a venesellői tanácsi gyakornokot a fővárosba hívta egy levél. A Belügyminisztérium 1. számú iskolájába, amelynek elvégzése után, még azon az őszön megkapta a kinevezést. Soha nem látott idegenek közé, tanácsi vezetőnek érkezett egy fiatal nő, ma már meglehetősen nehéznek Ítélt politikai korszakban. Nem lehetett könnyű a beilleszkedés, a munkakezdés. — Egyetlen percig sem tartottam attól, hogy idegenként fogadnak — emlékszik visz- sza az első napokra. — Hivatásomnak gondoltam minden egyes ember apró-cseprő ügyének, vagy a nagyobb közösség, a falu dolgainak intézését. És nem csak intézését, de elintézését. Hogy ez sikerült-e? Úgy érzem, a huszonöt év ezt igazolja. A negyedszázad azonban nem csak azt igazolja, hogy Jónás Istvánná teljesítette az önmagának megszabott feladatokat. Azt is, hogy beilleszkedett a nagy családba, a szorgalmasnak és tisztelettudónak megismert emberek közösségébe. S azt is, hogy valóban nem idegenként fogadták, hamar megszerették. Két éve csatolták a falut a nagyobb Anarcshoz, s Jónás Istvánná lett az anarcsi tanácstitkár. Vajon több lett a gondja az új funkcióban? — A feladat lett több, a gond nem. Az emberek ismerősök voltak, közel van a két falu. Inkább örömet, mint gondot jelent, ha megkérnek egy-egy ügy elintézésére. Kétfelé osztom az időmet, három-három nap jut hetente mindkét falunak. Annyival nehezebb így, hogy kétfelé kell igazságosan dönteni. HA KÉT FALU JOLIKA NÉNIJE fellapozza a községek képzeletbeli történelem- könyvét, milyen eseményekre emlékszik vissza szívesen? Azokra, amelyek fontos változást, fejlődést hoztak a falvak életébe. Az Anarcsi Művelődési Házra, a sza- bolcsbákai klubkönyvtárra, az ifjúsági klubra, a napközi otthonra, a két faluban megoldódott orvosi rendelésre, s a legfiatalabb „gyermekre”, az óvodára. — Anarcson ötven gyermek elhelyezését már korábban megoldottuk, a bákaiak sem akartak lemaradja Nem csak azért kedves az óvoda, mert ez a legfiatalabb „gyermekünk”, de azért is, mert első szóra jöttek az emberek a társadalmi munkára, amikor az építkezéshez segítséget kértünk. S ahogy a legnagyobb gondok megoldásáról beszámol, még azt is hozzáteszi, hogy a falvak életében napról napra bekövetkező változások beszédesebb bizonyítékai negyedszázados munkájának, mintha elmondta volna az egész életét. Egész idő alatt azért dolgozott, hogy a hozzá hasonlóan ide kerülő idegeneket szívesen fogadják, s büszkén említi meg, hogy ez idő alatt nem is ment el senki a faluból. Ha az elvégzett munka örömére gondol, még a megoldásra váró feladatokat sem érnapon...” zi nagy tehernek. Tornaterem kellene az iskolásoknak, közelebbi munkalehetőség a két faluból eljáró két-háromszáz ingázónak, előbb-utóbb egy gyógyszertár is, ha már az orvosi rendelést megoldották. AMÍG ÉLETÉRŐL, MUNKÁJÁRÓL BESZÉL felderül az arca, ebben az elbeszélésben nem kap helyet a magánember, a munka után bevásárló, takarító háziasszony, mintha egész lényét csak a közösségért vállalt feladatok alkotnák. Később aztán elmondja, hogy ez nem véletlen. Az a munka, amelyre vállalkozott, teljes embert kíván. Családi körülményeinek alakulása is e2t támasztja alá. Amióta a férjét eltemette, sokszor lett volna alkalma fáradtnak, elhúzódónak, magányosnak lennie. Aki csak egyszer is hallja hivatástudatról, kötelességről beszélni, azt is megtudhatja, hogy Jolika néni egyetlen gyógyszert ismert a fáradtság, a magány ellen: a munkát. — Az a végtelenül nagy fejlődés, amely huszonöt év alatt ezen a vidéken lezajlott engem is kötelez. Valaha azt sem tudták, mi az a KISZ-esküvő, újabban a társadalmi névadók is egymást kjjyetik. A gondolkodásban bekövetkezett változásnak örülök legjobban, mert ez is jelzi e negyedszázad fejlődését. Jolika néni napi munkája mellett számos társadalmi feladatot is vállal. Tagja a községi pártvezetőségnek és a járási pártbizottságnak. Esténként szívesen elfogadja a KISZ-íiatalok meghívását, ha a klubba invitálják, úgy érzi, felelős a falu fiataljaiért. Megbecsülésével elégedett, a bronzfokozat után idén a Munka Érdemrend ezüst fokozatával is kitüntették. Az igazi sikernek azonban a falu bizalmát tartja. — ÖTSZÖR VÁLASZTOTTAK MEG. Ez mindent kifejez, s ebből következik, hogy ma is ugyanolyan kedvvel végzem a munkámat, mint huszonöt éve, az első napon. S majd akkor is, ha nyugdíjas leszek, mert ezt a munkát nem lehet abbahagyni. Baraksó Erzsébet Szót emelni a közösség ügyeiért Pallainé új megbízólevele A felszabadulás után nehéz gondokat kellett az országnak megoldani. Sok bátor, küzdeni kész emberre volt szükség. Olyanokra, akik elsősorban cselekedtek. Falun az egyik legfontosabb feladat a termelőszövetkezetek megszervezése volt. fő traktoros és ő is szép összeget kap havonta. Most már kevesebb a gond a családban. Pallainét 1973-ban újból megválasztották tanácstagnak. Az emberek tíz év alatt sem felejtették el a bátor, szókimondó asszonyt. Megint bizalmat kapott. Ma is dolgozik a tsz-ben, a napokban éppen dohányt törnek, nemsokára megkezdik az almaszüretet. Most is csak ebédelni szaladt haza, igyekeznie kell, mert letelik az ebédszünet. Még ma is mindennap fél ötkor kel, az Paiiai Andrásné is nagy kedvvei szervezte, agitálta az embereket. 1949-ben ment férjhez Szabolcs községbe és a következő év januárjától a legelsőként lépett az újonnan megalakult termelőszövetkezetbe. Választhatott volna: vagy Balsára megy harmados földet kapálni, vagy Szabolcsban marad és ha akar beléphet a tsz-be. ö az utóbbit választotta. A kezdeti zűrzavarban, amikor még csak kevesen látták, hogyan valósul meg a gyakorlatban a termelőszövetkezet, az élre állt. Attól függően, hogy mi volt a legsürgősebb, ellátott raktárosi, bérelszámolói és könyvelői teendőket. De nemcsak szakmai munkát végzett, hanem tovább szervezte a tsz-tagokat, irányított, meggyőzött. Már a következő évben, 1952-ben a községi tanács tagja lett. Az emberek bizalmat szavaztak neki, öregek és fiatalok tisztelték. becsülték. Tudták, hogy „az ő emberük” és mindig képviseli majd ügyeiket a tanácsban. Nem csalódtak; soha nem kellett a problémáikat kétszer elmondani. Az akkori fiatal- asszony nagy lelkesedéssel, odaadással dolgozott. Bármilyen aprónak látszó üggyel, vagy áromoly gonddal keresték fel, utánajárt. Kivált'hozzáértésével, szorgalmával a tanácstagok közül is. A községi tanács végrehajtó bizottságának tagja lett. Hat évig végezte ezt a felelősségeles munkát. A két fia még kicsi volt, több dolga akadt otthon, most mint anya állt helyt. Egyidőre félbehagyta a közösségi munkát. Ma már a fiai nagyok, az egyik megnősült, másik 17 éves. Jól keres, a fizetését hazaadja. A családehér>:dnt leszámítva estefelé kerül haza a tsz- ből. Vendégszeretetét az egész faluban ismerik. Gyakran jönnek hozzá testvérei, barátai, ismerősei, de a szomszédok is sűrűn adják egymásnak. a kilincset a szép, virágos kis házban. A község egyik legnagyobb problémája most, hogy egy bekötő utat kellene feltölteni. Nemsokára jönnek az őszi esőzések, ez különösen fontos. A falu régi fúrott "kútja a „pom- pás-kút” most rossz, meg kellene csináltatni. Jelenleg ezek megoldásán fáradozik. Pallaine megint a közösségért dolgozik. Fáradhatatlanul, kitartóan, mert mint mondja; hogy tudjon nyugodtan élni, míg másoknak, a többieknek a faluban problémája van... Tóth Kornélia ügyes női kezek munkában. (MTI fotó) A Lányok Asszonyok szeptemberi számáról A képes havilap szeptemberi száma ismerteti a nők nemzetközi éve alkalmából októberben tartandó világkongresszus előkészületeit. A budapesti Radnóti Miklós Gyakorlóiskola egyik orosz óráját lencsevégre kapta a fotóriporter. Ugyancsak a fiatalokat és szüleiket érdekelheti a „Jó étvágyat!” című cikk, amely — szakácstanulókat bemutatva — a pályaválasztást segíti. „Az első szerelem” című írás is a serdülök problémáit taglalja. A divatrovatban őszi modellek találhatók két oldalon. A legkisebb olvasókhoz rajzzal illusztrált mese szól. Az ÉVA c. lap — a Lányok, asszonyok különkiadása — 1975. évi 1. száma rejtvénypályázatának nyerteseit most ismerteti a folyóirat. A Melléklet kötött és varrott modellek képét és leírását közli. A „Mindnyájunk szakács- könyve” rovatban az olvasók ételreceptjei jelennek meg. A lakberendezési rovat rekamié- párnák készítéséhez ad ötleteket. Felnőtteknek és gyermekeknek szóló keresztrejtvények egészítik ki a Lányok, aszonyok 1975. 9. számának mellékletét. M ost aztán törhetem a fejem hazáig, vagy akár holnap reggelig. Ez a két asszony a régi cselédház ajtajában nehéz helyzet elé állított: a megválaszolásra váró kérdések sokaságát rakták a vállamra, s tették ezt ártatlanul, gyanútlanul, úgy, hogy tulajdonképpen nem kérdeztek az égvilágon semmit, mindössze elmondták a magukét. Kötelező törődni velük? Jobb volna talán elfelejteni őket, másra gondolni, vicceket mesélni, vagy a Kettőtől — hatig műsor táncdalszövegeit hallgatni. Mindenki úgy él, ahogy tud, az egyiknek sikerül, a másiknak nem, ide húz a szerencse, oda nem húz, nyugalom, csigavér, felesleges felizgatni magam, másodikén a fizetést így is, úgy is megkapom. Ez a két asszony két világ. Egyelőre még szomszédok, de ősszel elválnak útjaik. Meggyőződésem, örökre eltávolodnak egymástól és két év múlva, ha egyáltalán megismerik egymást, legfeljebb köszönésre szorítkoznak, mivel közös témát aligha találnak. y A sovány, barna asszony férjével és két gyermekével szeptember végén beköltözik a községbe, az új háromszobás, komfortos saját házba. Alig váriák a nagy napot. Elég volt a szoba-konyhából. Naponta megnézik beköltözésre váró családi házukat, s naponta látják: munkájuknak, keresetüknek van nyoma, látszatja. Szorgalmuk, akarásuk megtestesült, valamit elértek, megalkottak, jelt hagyva maguk után, hogy nem éltek hiába. Az asszony negyvenéves, a férj negyvenkilenc. A másik, a kövér tepsifenekű asszony a fejét ingatja: mi maradunk. Kifejtette, nem áll szándékukban a szoba-konyhás volt cselédlakástól elbúcsúzni, nincs hozzá se erejük, se kedvük. De ha volna, akkor se mozdulnának. Házat a világért nem építenének, méghozzá előrelátásból. Félő ugyanis, hogy a gyerekek majdan összeveszné- neK a jusson, pereskednének, meggyűlölnék egymást. A szöveg dühítően ostoba, ám az asszony oly öntudatosan fújja, mintha értékes munkafelajánlást tenne. Észbekapok. Csakugyan felajánlás ez, eltökélten, szinte büszkén vállalja élete végéig a szoba-konyhás volt cselédlakást. Kihívóan, rátartian. O lvasóim előtt immár bizonyára világos, hogy töprengésem tárgya a mindent felélő ember, a javak szaporítására képtelen ember, az, akiben nincs vitalitás, hiányzik belőle az életrevalóság, bizonyos értelemben „csökkent értékű”. Ennék ellenére magabiztos, általában nagyszájú, miként mondani szokás, „dumája van, tehetsége nincs”. Ismerjük, hiszen típusról van szó. S ha ebben a tárgykörben még mélyebbre ássuk magunkat, a nyugtalanító kérdések sokasodnak. Megmagyarázhatatlan rejtély például, hogy azonos feltételek és lehetőségek birtokában az egyik család „összeszedi” magát, a másik nem megy semmire. Képletesen szólva a két asszony családjával húsz évvel ezelőtt ott állt egy képzeletbeli rajtvonalnál, futásra készen. Adott jelre az egyik család megiramodott, a másik el sem indult. Ugyan miért? Lustaságból? Kényelemszefetetből? Mindez előfordulhat, de hasonló esetekkel bajlódva, azokon rágódva, legtöbbször az derül ki, hogy szó sincs lustaságról, hanyagságról, kényelemszeretetről. Ilyenformán a magam részéről erősen afelé hajlok; a csökkentértékű- ség a gondolkodásmódban jelentkezik. Egyfajta kombinációs készséget igényéi meg-: tervezni, felépíteni az ésszerű gyarapodást. Fegyelmezett észmunka szükségeltetik ahhoz is, hogy a lehetőségek az ésszerű gyarapodást szolgálják. Gondoljunk még a fegyelemre, a türelemre, a kitartásra, a módszerességre, ez mind-mind szellemi erőpróba. Oda jutok: a kövér asszony valamit nem tud. Kérdés azonban, hogy erre a valamire megtanítható-e? Ha megtanítható, újabb kérdés következik: kik tegyék, még- inkább, hogyan tegyék? Aztán a további kérdések. Lehet-e tanítani ezt a tárgyat, amit még magunk sem ismerünk. Ezen a területen az életmódkutatás a kezdő lépést sem tette meg. Mondhatnék, a vitalitás hiánya a múltból ránkmaradt örökség, a kizsákmányolás sok emberből egész életre szólóan kiölte a kezdeményezőkészséget, enerváita, eltompította. De miért van az, hogy a vitalitás hiánya nem kívánatos mértékben újratermelődik? Az akarások ugyanúgy jellemzik a fiatalabb generációkat, mint a maradások. B eszélgetve az. asszonyokkal megtudtam: a két család jövedelme, kiadása szinte fillérnvi pontossággal megegyezik. Öltözködésre, enni, innivalóra egyformán költenek, nagylábon nem élnek, örökölni nem örököltek lottón nem nyertek. Törhetem a fejem: hol van az a pénz, amiből a kövér aszony családja nem épített háromszobás lakást? Ugyanúgy megvolt, mint a szomszédnak. I)e mire fordították?- | ; i , '! Szeículity Péter
