Kelet-Magyarország, 1975. szeptember (32. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-25 / 225. szám

1975. szeptember 25. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Helytállás, megbecsülés SOK A DOLGUNK. Jó termést adott a föld. Bur­gonyából 280 ezer tonnát, cukorrépából közel 300 ezer tonnát, almából 360 ezer tonnát takaríthatunk be. Valamennyi mezőgazdasá­gi termény összsúlya meg­haladja az 1 millió 200 ezer tonnát. Óriási szám, és még nagyobb a gyors, a jó mi­nőségű betakarításhoz szükséges munkaerőigény. Úgy mondjuk, munkaerő, de azt kell érteni alatta, hogy ember, pontosabban a mezőgazdasági betakarítás­ban részt vevő emberek tízezrei. Hajnalban kél a traktoros, a gépkezelő, a oukorrépaszedő, az alma­szüretelő. Az első lépéseket harmatos fűben teszi meg és csillagos az ég mire ha­zakerül. A határban ma mindenütt nyújtott mű­szakban dolgoznak. Köte­lességből, emberi áldozat­készséggel végzi ki-ki a fel­adatát. A munka jól halad, nap- i ról-napra nő az elvetett te­rület és fogy a betakarítás­ra váró termék. Tudjuk, hogy a munkának nálunk becsülete van. Ki-ki része­sül a teljesítmények után járó anyagi ellenszolgál­tatásból. És kell-e ettől több? Minden bizonnyal. Az emberi áldozatkészség anyagiakkal sohasem mér­hető. Fontos a kereset, de legalább annyira fontos, hogy az elismerés, a meg­becsülés egyéb formákban Is megmutatkozzék. TEILE VAN MIND a két kezünk munkával, de arra is jutott idő, hogy a szabol­csi mezőgazdasági üzemek elismerésként, jutalomként több ezer embert küldtek el a mezőgazdasági kiállításra. Mások most nyaralnak, vagy külföldi kiránduláson vesznek részt. így jó, így helyes. De vajon az elis­merésből, a törődésből elég-e ennyi? Termelőszövetkezeti ta­gok panaszos levelükben írták, hogy a gabonaszal­mát leszántották, vagy el­égették és ők nem kaptak elég szalmát a háztáji ál­lattartásukhoz. Más azt pa­naszolta, hogy a vezetőség nem engedélyezett két nap szabadságot felépült házá­nak kimeszeléséhez. A nagy gondok mellett apró, egye­di problémák. rBény, hogy a legfontosabb és mindannyi­unk érdeke, hogy a nemzet gazdagságát gyarapító bő termés biztonságosan a tárolóhelyre, a feldolgozó- helyre vagy exportálásra kerüljön. Ebben való igye­kezetünket azonban nem csökkenti és nem csökkent- heti, ha az emberekkel, az emberek apró ügyeivel is foglalkozunk. “, ÚGY MONDJUK, a szán­tás, a vetés, a betakarítás halaszthatatlan. Halaszt­hatatlan, mert most van itt az ideje. Az emberi dolgok is halaszthatatlanok, mert elintézésük ideje akkor van, amikor azok keletkez­nek. A példák nagyon egyedi­ek, és elenyészőek, általuk csupán arra szeretnénk fi­gyelmeztetni, hogy a meg­becsülésről, az elismerés­ről, az ügyek intézéséről bármilyen sok a tennivaló, ne feledkezzünk meg. Sőt, Az a jó, ha akkor érzik iga­zán az emberek az erkölcsi pluszt, amikor valóban megérdemlik. Seres Ernő E gy teljes évet dolgoztam csak azért, hogy inas le­hessek! Mikor tizenhat éves voltam, azt mondtam apám­nak, hogy felmennék én Pestre valami szakmát ta­nulni. Nem is akármilyet: vasutas akartam lenni, moz­donyvezető. .. De hát akko­riban nem volt olyan könnyű. Nagy nehezen bekerültem a soroksári Duna-hajózási tár­sulat uszályjavító üzemébe. Napszámba dolgoztam, se­gédmunkásként. .. Rubi János elmosolyodott. Régen beszélt ezekről az időkről. Már nem fáj a vál­lon cipelt gerendák nyoma, szétfoszlott a pofonok-szidal- mak emléke. Barázdált arcán kesernyés vidámság: — Pocsék idők voltak. Ahogy visszaemlékszek, nem sok különbség volt a segéd­munkásév meg az inasévek között: mégis, milyen örö­met éreztem, amikor már inasként dolgozhattam. Ko- vácstanonc lettem, hajóko­vács. Apám szakmájába ke­rültem, ő itthon, Géberjén- ben, a Jékei uradalomban volt kovácsmester... — ... takarítottunk, ide küldtek, oda küldtek bennün­ket a segédek meg a meste­rek. Ha valamit tanulni is szerettünk volna a szakmá­ból, hát azt úgy kellett ellop­ni. .. Sok mester „fiókban dolgozott”, vagyis elrakta elő­lünk a munkadarabot. Az ipariskola meg... Nem ért az semmit. Hetente két dél­után összegyűltünk inasok, a pék hozott egy pár kiflit, a hentesinas egy darab kol­bászt, a kovács meg szeget. Aztán' elcseréltük. Szegények voltunk. Az órákon meg egy kis számtan, rajz, satöbbi. Szakmából semmi. Húszéves volt, amikor az ipartestület kiállította számá­ra a segédlevelet. Ezerkilenc- százharmincötben. Aztán há­rom év katonaság. Leszere­lés után pedig ráijesztett a munkanélküliség. — Visszamentem az üzem­be, hogy beállnék újra. Nincs itt munka, mondta a főnök, eredj máshová fiam... De hát, hová mehettem volna? Aztán pár nap múlva azt mondták: visszavesznek segédmunkás­nak.;. Vállaltam, hiszen az is jobb volt a semminél. Cipel­tem újra a gerendákat a hó­ban, nem volt mit tenni. Generációk Az öreg: „Pocsék idők voltak" A fiatal: „Estin leérettségizek" Előbb maga is mosolyogva, aztán elkomolyodva hallgat­ta a hatvanéves kovács sza­vait Sarkadi László. A tizen­kilenc éves géplakatos szá­mára mindez nem több egy regény sorainál — hallott már hasonlót, de a maga „inaséveire” visszagondolva csak a fejét csóválta. — Nyolcadik után ezt a szakmát választottam, ide je­lentkeztem Mátészalkára a szakmunkásképzőbe. Elvégez­tem, a MEZÖGÉP-nél voltam tanuló, itt is maradtam... — .. .Az első két évben itt, a tanműhelyben dolgoztuk le a heti három napot, a többit az iskolában töltöttük. A ta­nárok és az oktatók a szakma elméleti és gyakorlati részé­vel ismertettek meg bennün­ket. Harmadik évben pedig már brigádba kerültünk, ahol szakmunkások keze alatt dolgozhattunk. Ha kellett, se­gítettek, tanácsot adtak... Vi­gyáztak ránk. A göndör hajú fiatal fiú magától értődő természetes­Sarkadi László Rubin János séggel meséli ezeket: — je­lentkezett, felvették, tanult, vizsgázott, dolgozik. .. Tiszta sor. Félannyi mondanivalója sincs, mint idős munkatársá­nak: mit mesélhetnék? Kérdi a tekintete. — Most ősztől újabb szak­mát akarok tanulni: meg­szerzem a hegesztővizsgát is. Megszerettem a hegesztést. Aztán leérettségizek estin... A nyugdíj előtt álló ko­vácsmester a mátészalkai MEZŐGÉP-gyáregységben, mindenki által becsült, régi szakember — a keze alatt ta­nultak a gyáregység mai ve­zetői. — Valamikor én mondtam nekik, hogy hová kell ütni a kalapáccsal... De hát ez az élet rendje. Régen álomnak tűnt, hogy egy szakmunkás­ból gyárvezető legyen! — ... a kisebbik gyerekem, a fiú most végezte a nyolca­dikat. Szeptemberben elkezd­te a szakmát tanulni. Autó­szerelő lesz belőle. T. Gy. S zülői értekezletre hív­tak. Kissé elkéstem. Lihegve nyitottam az osztályba. A pa­dok tömve szülőkkel. Az első padban, nékem úgy tűnt, Hőger Lali ül. Igaz, egy kissé megöregedett, or­rára pápaszem került, rö­vid nadrág helyett hosszút hord. De azért pont olyan. S hogy pont olyan, ez ak­kor jutott eszembe, ami­kor a tanítónő beszámoló­ja után hosszú karja a ma­gasba lendült és elsőként kért szót, amit meg is ka­pott. Aztán rögtön felaján­lott 20 forintot a gyermek­napra. Ez viszont ellent­mondott Hőgernek, annak a Hőgernek, aki... ★ E lkésve, lihegve nyi­tottam az osztályba. A padok tömve fiúk­kal. Az ötven körü­li tekintélyes, férfi háttal az osztálynak, az ablaknál áll. Az eső szomorúan ko­pog az ablakon, kis csa­tornákban folydogál a pár­kányon. A tábla sötét bé­kességben bámul az osz­tályra. Lépteimre a férfi megfordul. — Jóska bá’... — Jól van fiam, ülj le a fenekedre: nem késtél még. — Igenis, tanár úr ké­rem. Negyed tízkor az udva­ron sorakozik az osztály. Parancsnoki sípszó visít az udvaron. Elindulunk. Az eső a nyakunkba hull és ez olyan izgalmas. — A hazának edzett fia­talokra van szüksége! — ezt Jóska bá’ osztályfőnö­künk és parancsnokunk mondja, a mind sűrűbben hulló esőre célozva. „Fiúk fel a fejjel...” A Mátrába megyünk, gya­log. Gyöngyöstől hét kilo­méter Mátrafüred. Hét ki­lométer gyalog, esőben, az országúton. De az idő ve­lünk van, félúton kisüt a nap. Jóska bá’-n cserkész­ing van és most a napsu­gárban úgy gőzölög átázott széles háta, mint a ló fara. Pihenőt tartunk. Nekem már csak a zsíros kenye­rem van meg és két zöld­hagyma. A körözötteset megettem útközben. Kula­csomban kicserélem a vi­zet, ettől gazdagnak érzem magam. Beérünk az erdő­be, csodálatos illatok száll­nak, a madarak füttyétől megbolondulunk. A fű de­rékig ér, belehempergünk. Arcunkról, mindenünkről csurog a fű harmata. Meg­eszem a zsírosat is. Anyám jól bepaprikázta, lehúzom a kulacs felét. Eszik min­denki, csámcsog az egész osztály, pedig még csak ti­zenegy óra. Jóska bá’ három részre szakítja csapatunkat. Ne­künk a kék jelzésen kell elindulnunk. Elhagyatott keskeny erdei csapás, ha igaz, a Rákóczi forráshoz vezet. Egyébként innét min­den út odavezet, a harci feladat azonos, csak más utakon. ^ Délután kettőkor érke­zünk a forráshoz. Ütőerün­ket a hűs forrás alá tart­juk. A parancsnok azt mondja, hogy együnk és ő is kicsomagol. Szarvas- agancsnyelű ^bicskáját bá­mulom. Dugóhúzó, kon­zervnyitó, kisolló, minden van rajta, amitől farkas­kölyökszívem majd meg­hasad. A kés szel a szalá­miból, a hatalmas bajuszos száj bekapja a jókora da­rabot, csorog a nyálam, csorog mindannyiunk nyá­la. Iszom egy pofa vizet. A tanáron kívül csak Hő­ger Lali eszik. Szalvétából, szalámis fehér vajas kenye­ret, finom piros színű re­tekkel. Ö az osztály emi­nense és strébere. Szép, kö­vér fiú. Apja patikus. Eme­letes házuk van a főtéren, kitűnő tanuló. Minden kér­désre ő nyújtózkodik elő­ször. Természetesen az el­ső padban ül. Szép hosszú szárú fehér zokniban jár és habos ingben. Minden héten egyszer megverem. Jólesik. Apja már járt ná­lunk. Szegény apám félóra múlva kizavarta és engem úgy elvert, hogy két napig állva ültem a padban. Sas Bandi is eszik. Pász- kát, vagy ahogy ő mondja, maceszt. Nemrég volt ná­luk húsvét. Kinézem a szá­jából. Jó szívvel tör egy darabot, se íze, se bűze. Bandi fülébe súgok, aztán csendben odamegyek Hő- gerhez. Mondöm néki, áll­jon fel, fontos 'közölniva­lóm van számára. Kíván­csian feláll. Arcába nézek, idegesít szép, tejfehér ar­ca. Sas Bandi a hátához térdepel. Szemünk össze­villan. Hőgert átlököm raj­ta. Puha teste nagyot nyek­ken, vajas kenyere porba hull. Sír, kiabál, felém rugdos. A parancsnok oda­jön, kérdezi, mi ez. — Tanár úr kérem a Hő­ger azt mondta az erdő­ben Sas Bandinak, hogy ő nem ismerheti a kakukk­füvet, mert zsidó. — Marhaság! — szól a tanár és nézi az osztály szemét, mely kipontozva a porban fekvő vajas kenyér­re bámul. Elpakolja elemózsiáját, farzsebéből nagy akkurá- tosan előveszi patkóbuk­száját és belenéz, majd a sípjába fúj. — Sorakozó! — megnézi az óráját, betájolja irány­tűjét, keletnek átlózzuk az erdőt. Kis faluba érünk. Némi időfecsérlés után vesz az osztálynak 15 liter fe­jet és két frissen sült ma­lomkeréknyi cipót. A zsák­mányt a kocsmába viteti. Munkás falusi délután, egy árva lélek sincs a he­lyiségben. A tej elosztását a parancsnok úr rám és Sasra bízza. Mindenkinek jut egy söröskorsóval, Hő­gernek is adunk, hozzá egv nagy darab kenyeret. Ö közöttünk a legéhesebb, a szájából vettem el a fala­tot. Most megnyugszik. Ha­rap, iszik, nyög, ajkán csu­rog a kékesfehér tej. Sas Bandinak és nekem csak félkorsóval maradt. A ta­nár átönti a magáét a mi­énkbe. Sas a marha, kér: ne szóljak a faterjának, hogy tréflit eszik. Jóska bá’ megiszik egy fél liter rizlinget. Azt mondja, ne üljünk ingyen a kocsmá­ban. Engem és Sast oda­hív: — Ha még egyszer...! nem tud mit mondani, mert ezt már kétszázszor mondta. Aztán az egész osztálynak mondja: — Ha még egyszer, ha legköze­lebb kirándulni jöttök, ne egyétek meg kora reggel az egész napit... Mindannyian hálásak va­gyunk a tapintatért, hogy nem sértette meg szülein­ket a szegényes elemózsiá­ért. Az osztály önfeledten csámcsog és nevet, Hőger is. Nagyon jól érezzük ma­gunkat a kocsmában, tán jobban, mint az erdőben. Sas Bandi megkínálja Jós­ka bá’-t macesszal. Elfo­gadja, a tartóból paprikát hint rá és nevetve eszi. Hőger is kér. Sas Bandi rámnéz. Nem érdemli meg ez a kövér malac, de ... Igent intek, hadd egyen Hőger is maceszt. S zürkületkor értünk a falu végére. Hőger megadja a hangot. Jóska bá’ brummog hozzá. A tehéncsorda elől félreállunk. A kis csordás­nak nyitva a szeme, szá­ja. „Édesanyám” — kiabál — „olyan szépen danász- nak! Én is cserkésznek ál­lok!” Hangjából mást már nem hallunk a tehenek kolomp- szavától. ★ A szülői értekezleten én is adtam húsz forin­tot, aztán még hú­szat, Sas Andor mun­kaszolgálatos helyett is, aki éhen halt a Hargitán és most havasi gyopár és ka­kukkfű nyílik a sírján. Suha Andor Kakukkfű, vajas kenyér Távlati területi terv a záhonyi körzetnek Záhonyban 1945-ben egy jelentéktelen- vasútállomás volt. Ez a negyvenes évek végéig az akkori 250 ezer tonnás évi árucsere-forga­lomnak elég is volt. Mindez a múlté, ma évente 16 millió tonna áru „utazik”, jön be az ország „Keleti kapuján” át. A következő tervidőszak­ban a forgalom tovább emelkedik. Az átrakó létesítmé­nyeinek gyarapodásával az utóbbi években erőteljes városiasodás indult meg Zá­honyban, amely hatása a szomszédos községekben — Tuzséron, Komorón, Mándo- kon, Tornyospálcán — is érezhető, s megkezdődött a körzethez kapcsolódó fel­dolgozó ágazatok fejlődése is. Raktárak, hűtőtárolók épültek, faipari kombinát működik és Záhonytól Nyír­egyházáig számos üzem léte­sült a beáramló nyersanya­gok feldolgozására. Ez a nagyarányú fejlődés szükségessé tette a Záhony— kisvárdai körzet összehan­golt, távlati területrendezési és fejlesztési tervének elké­szítését. A tervek kidolgo­zásával a Városépítési Tu­dományos Tervező Intézetet bízta meg az Építésügyi és Városfejlesztési Miniszté­rium a megyei tanáccsal kö­zösen. Az első koordináló ér­tekezleten az érintett mi­nisztériumok és vállalatok szakemberei megbeszélték a további fejlesztéseket és azok hatását. Olyan nagy jelentőségű meglévő és készülő beruhá­zásokat kell figyelembe ven­niük, mint az itt elhaladó olefinvezetékeket, a Cigánd— Dombrád között felépülő Ti- sza-hidat, s nagy hatással lesznek e térségre a tiszai vízlépcsők is. Számolnak a körzet népesedési és mun­kaügyi lehetőségeivel a közlekedési, az energia- és a vízgazdálkodási, valamint az ezekhez kapcsolódóó új léte­sítmények helyzetével. A gazdaságilag legalkalmasabb területeken jelölik majd ki a termelő üzemeket és foko­zott figyelmet fordítanak a környezet védelmére. A tervezés most kezdődik, s abban a szakemberek egyetértenek, hogy ez a nép­gazdaság szempontjából is fontos fejlesztés csak egyez­tetett tervek alapján végez­hető el megfelelően. — h — a Beregsurány Ideiglenes almaátkelőhely Csütörtökön reggel a bereg- surányi szovjet—magyar ha­táron elfoglalják őrhelyeiket mindkét baráti ország vám- és határőrei és megnyitják az ideiglenes határátkelő helyet a szabolcsi exportalmának. Naponta többször fordulnak a járművek, hogy a megye északi részének termését a záhonyi nagy kerülőt megta­karítva közvetlenül a néhány kilométerre lévő rakodóállo­másokon helyezzék a vago­nokba. A több éve szokásos módszer meggyorsítja a szállítást és a rövid ország­úti szállítással kíméli ami­nőségét is a kényes árunak.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents