Kelet-Magyarország, 1975. szeptember (32. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-21 / 222. szám
1975. szeptemberül. KELET-MAGYARORÓZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 5 Megyénk tájain A tirpákok utódai „E földet, hogy szeretem! hol a késztető élet szele tépi a pázsit-kapaszko- dású népet, s hol a* gyökerek olyan mélyre nőnek, hogy termővé kötik fergeteges Időnket". (Váci Mihály) tv'ryíregyháza igazi törté- ^ nelme az 1753-as újratelepítéssel kezdődik. Bár a bronzkorra utaló régészeti leletek, majd az első írásos emlék a XIII. századi Nyír elnevezés, s a későbbi történeti források szerint ősidők óta lakott település, csupán szétszórt, igen laza építkezési formák figyelhetők meg. Nehéz a ma nyolcvanezres megyeszékhelyről elképzelni, hogy közvetlenül a betelepítés előtt mindössze egy nemesi és 46 jobbágycsalád lakta a mezővárost. Omladozó zsellérházak, gazdasági épületek és körös-körül a puszta — ez volt a város képe Károlyi Ferenc üzenete előtt, aki Békésből szlovák anyanyelvű telepeseket hívott a város benépesítésére. Őket követték a felvidékiek, s Nyíregyházán megtelepedve végleg otthonra találtak. M agyarország geográphiai szótára 1851-ből fontosnak tartotta megemlíteni, milyenek a földek errefelé. „Földe nagyobb részint homokos, helyenkint sárgás, helyen- kint feketés; nyűgöt felől azonban kemény, fekete, terem búzát is, nagyobb részt azonban rozsot, árpát, zabot, kukoriczát, burgonyát, babot, mákot, stb.” E felsorolás azért is figyelemre méltó, mert a vagyoni rétegződés az elfoglalt földek szerint azonnal megkezdődött. A nyugati, fekete földek a jómódú, első telepeseknek jutottak, a városhoz közelebb eső, északnyugati, homokos részeket a felvidékiek foglalták el. Erdész Sándor, Nyíregyháza művelődés- történetéről szóló könyvében említ egy harmadik réteget, a [ taksásokat, a gazdák szolgálatába szegődő földnélküli, vagy kevés földdel rendelkező telepeseket. Idős Bánszki Mihály és felsége a 120 éves ház előtt. E néprajzi csoport gazdálkodása már a kezdetekben meghatározta életmódjukat. Tavasztól őszig a bokortanyán laktak, a legeltetés, a gazdálkodás idejére, ősztől, tavaszig pedig a városi házban. Ez a kettősség a mai napig megmaradt, a gazdálkodásból kiöregedett szülők végleg a városban maradtak, a tanyabokor a fiatalok állandó lakhelyévé vált. Nyíregyháza — tirpákváros, hallani országszerte. Az igazság az, hogy a jobb módú. először betelepült szlovákok illették ezzel a névvel a később beköltöző tótokat, mivel nem beszéltek tökéletesen magyarul. Az idők múltával minden betelepültre átragadt az elnevezés, előbb gúnyos, később néprajzi megkülönböztető jelző értelmében. Szociológusok, néprajzkutatók, írók, költők tollából immár kétévszázados történelmük változásaival ismerkedhetünk. Hol tart ma ez a fejlődés? Milyenek a bokortanyák, milyenek életkörülményeik, milyenek a tirpákok utódai 1975-ben? ★ Ahol egykor a homokfutó is nehezen birkózott a talajjal, bejjebb a főútvonaltól személyautókat veszünk észre. Közelebb megyünk, már a hangokat is hallani. Mint egykor, most is kalákában szedik az almát. Az érdeklődő szóra most is a família fejének, a nagyapának dukál a válaszadás joga. Cseh József a neve a nagyapának, s hamar megtudjuk, mire jár a tisztelet. Hetvenéves, de most is úgy megy fel vödrével a létra tetejére, mint a lánya, vagy a menye. Kint öregedett meg a tanyán, most már városi lakos, de a nagyobb munkákat ma sem kezdik el nélküle. Szívélyes szóval kínálja a vendéget, van miből, szépen termett az alma. S hogy a dicsérő szót hallja, könnyebben oldódik a nyelve. — Nem mondom, hogy nincs jobb föld ennél. Nekem még megvan a négy hold ezerkétszáz öl, az megterem annyit, amennyi kell. A fiam itt lakik a Vajdában, a lányom Nádasbokorban. Egy pár jószág, ló, tehén, sertések. meg a baromfi jön még a földhöz, ebből már meg lehet élni. De most is csak az él meg. aki megadja a földnek, ami jár. Nem elég, ha iparkodik, a szíve is kell hozzá. Am, ahogy elnézem, egyre nehezebb lesz a gyerekek élete. Mert tudja, az egyes típusú téeszcsének az a legnagyobb baja, hogy nagy az adó. Tíz éve még feleannyi se volt, mint most. Ezerkétszáz forint egy hold után. Kifizeti, mert mást nem tehet. De azért a föld még több munkát követel. Iparkodunk. Nem lopjuk a napot, még hetvenévesen is kijövök. Tudom, hogy miért dolgozom, mert amit termelek, az az enyém. A nagyapa bölcsessége akár múzeális értékű vallomás is lehet arról a világról, amelyben az enyémnek még nagyobb az értéke, mint a miénk fogalmának. Alig megyünk odébb néhány kilométert, ahol újabb össze- búvó házak, no meg egy igen tekintélyes baj- szú bácsi marasztalnak, s mintha évtizedeket ugrottunk volna előre. A bácsi korra ugyanannyinak látszik, mint az előbbi nagyapa, szívélyessége is hasonló, ám amit mond, az már egy másik világ. Idős Bánszki Mihály, hangsúlyozza a bemutatkozásnál, merthogy így ismerik a Markó- bokorban. Százhúszéves háza udvarán feleségével, az egykori családi szolgálóval olyanok, rritnt egy élő történelemkönyv. — Egészen az ötvenes évek elejéig nagyobb középparaszt voltam. Rám, meg egy másik gazdálkodóra sokan figyeltek, mit teszünk. A másik nyakas maradt, én úgy döntöttem, előbb-utóbb ez lesz az élet sora. Csak- nek egyszerre léptem be a téeszbe és a pártba. Úgy érzem, engem igazolt az élet. Sosem volt olyan fejlődés, mint ami azóta elkövetkezett. Tavaly kövesutat kaptunk, amióta pedig a villanyt is idehozták, semmivel sem rosszabb az életünk, mint a városiaknak. Mihály bácsi nem csak az ötvenes években tartott lépést a korral. Szellemileg ma is olyan friss, hogy sokan járnak hozzá esténként megbeszélni a politikát, a világ dolgait. — így volt ez régen is. Legények voltunk, esténként a páracske, a fosztó volt a találkozóhely, meg a bursza, a szombat esti tánc. Ma már kihalnak ezek a folklorisztikus emlékek — így mondja, hibátlan kiejtéssel — ám az öregek összejönnek, s a híradó után még megbeszéljük, mi történt a világban. Ha éjfélig tart a műsor, addig le nem fekszem, pedig hajnalban a kakasok ébresztenek. Mert a világ nagyot változott, hát az embernek sem szabad lemaradni. Ezzel a bölcsességgel nevelte gyermekeit, akiket kérésünkre sorra vesz. Egy fia maradt a tanyán, a szomszédos Debröbokorban lakik, főraktáros. A két idősebb a városban dolgozik, irodában. Erzsébet a VIDEOTON-ban műszerész, a férje mérnök. Pali Pécsett uránbányász. Öt félti a legjobban, mint mondja, su- gárve.szély miatt, de ha ezt választotta, nem állt útjába, mert ez is a kor követelményei köze tartozik. Ambrus Antalné A fiatalos, modern gondolkodású Bánszki bácsi ugyanúgy típusa a tirpákság utódainak, mint Cseh bácsi, a nagyapa, vagy Ambrus Antalné, aki egy mégújabb, már nem paraszt, de még nem munkás típust képvisel. Az Aptalbokorba „vezető girbe-gurba, pocsolyád út mentén olyan kicsi a Zombori- bokor, hogy még a térképen sem szerepel. Innen biciklizik-gyalogol Ambrusné hosszú évek óta a tangazdasági sertéstelepre. Négy gyerekkel maradt magára, értük kellett munkába állnia, őket kellett emberré nevelnie, olyan közösségben, ahol még megszólják az elhagyott asszonyt. Csak a fáradt tekintete, túlontúl sok ősz hajszála árulja el, hogy milyen sok volt az utóbbi húsz év, mert a széles, nyílt arca, de még a vézna termete is valami makacs erőt sugároz. — Apám a százholdas Zomborszkiak, Ná- dasiak cselédje volt. Mondhatok többet anVflSHRnnpi IVIelleklet nál, hogy négyen feküdtünk egy ágyon? De milyen ágyon! Mert apámnak nem volt földje se, pénze se. Nekem se sokkal könnyebb az életem, nincs se vasárnap, se ünnepnap, mert a kicsi malacok akkor is éhesek, de nekem már megéri. Háromezer forintnál sosem kapok kevesebbet. Ezt szoktam emlegetni apámnak, amikor visszasírja a múltat. Mit sirat rajta? kérdezem, tán azt, hogy elment a gazdákhoz dolgozni? Ilyenkor visszakérdez, hogy mit ér ez az egész élet? Hát azt, mondom neki, hogy megbecsülnek, biztos a pénzem, házat építettem, bútort vettem, szakmát adtam három gyermek kezébe, a negyedik is tanuló, szövőnő lesz. Biztonságérzete, öröme mellett ma is adódik bosszúság, például a házépítés miatt. Több mint tízezer forint büntetést róttak ki rá. Inkább kifizeti, de a lakás bővítéséről nem mondhat le. Csendes, nyugodt a Zombori- bokor, a szóbeszéd is kevesebb mint régen, ma már csak a vasárnap délutáni kispadozá- sok divatosak, de ott is csak tótul megy a szó, hogy a fiatalok ne értsék. Ahol született, ott szeretne maradni. Erről a ragaszkodásról vallanak a már Nagycserkeszhez tartozó tanyák aktái is. A tanács elnöke több mint hatvan bírságot említ, részint jogosakat, részint jogtalanokat, amelyeknek elintézése évek óta várat magára. Aki meg akarja toldani a házat, a büntetést sem bánja, ott marad, ahol született. Nem így a fiatalok, akik könnyebben kelnek szárnyra. Móricz egyik hőse így válaszol a tanító kérdésére, hogy „ugye csikós leszel fiam?" — Nem leszek én, mondja, hanem „soffér.” A pusztáról elvágyók ösztöne ma már elevenebb, mint a földhöz ragaszkodás. Nagycserkeszen húsz éve oktatják a szlovák nyelvet, mint a néprajzi etnikum egyik jellemzőiét, ám a jelentkezők száma — most már csak a harmadik—negyedik osztályban tanítják — évről évre kevesebb. Elmosódóban vannak a kétszázéves hagyományok, a burszával együtt elmúlik a különbség is a tanyai és a városi gyerekek között. Négy kisdiák siet haza déltájban az iskolából. Mint egykor Móricz, mi is faggatóra fogjuk őket. Mi volt az uzsonnászacskóban? Vajaskenyér, mondják a Lippai testvérek, kolbász, mondja Magna Jánoska. Ferencz Ist- ránka, a kis harmadikos azt is elmondja, hogy a testvére már a tanyai diákotthonban lakik, a városban, s hogy ötödiktől ők is odajárnak majd. Úgy hallotta, ott szebbek a tantermek, több a tanító néni. Abban a korban vannak, hogy még mind autósok, mentősök, sofőrök szeretnének lenni. Nem szól tovább a krónika, vajon „soffér" lett-e Móricz hőse, a Rojtos gyerek. Arról azonban szólhat, hogy ezek a gyerekek azok lesznek. Hiszen ez nem másokon, rajtuk múlik. Baraksó Erzsébet Játék az úton... Hazafelé a vajdabokori iskolából. (Elek Emil felvételei) A rókabokori posta.
