Kelet-Magyarország, 1975. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)
1975-08-30 / 203. szám
1975. augusztus 31. KELET-MAGYARORSZÄG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 7 Reflektorfényben: AZ ÖNTÖZÉS Mondatok egy professzor előadásából NAGYON FIGYELTEK s bizonyára sokat tanultak, sok értékes, gyakorlatias, azonnal és sokáig hasznosítható ismereteket szereztek (jegyeztek fel) azok a termelőszövetkezeti elnökök és szakmai vezetők, akik meghallgatták dr. Oroszlány István, a Gödöllői Agrár- tudományi Egyetem tanszékvezető tanárának előadását az Ecsedi-láp Vízgazdálkodási Társulat mátészalkai központjában. ián) nagyobb volt a vízhasznosulás értéke, mint az előző 70 évben összesen. A VIZHASZNOSULÄSI ÉRTÉKEK azonban kultúránként is változnak. Például: a 7 kilogramm fajlagos átlag szántókra vonatkozik. Ösgyepen ez csak 2 kilogramm, gyümölcsben 22 kilogramm, szőlőben 32 kilogramm hektáronként és vízmilliméterenként. A professzor a mezőgazdasági termelés, az öntözés, a vízrendezés összefüggő egységének alaptételéből indította nagyon tanulságos — Szatmárban és Beregben különösen megszívlelendő — előadását. „Nincs egység, összhang a mezőgazdasági termelés, az öntözés és a vízrendezés műszaki színvonala közt” — jelentette ki a professzor, s feltette a kérdést: miért nincs? Válasza: mert a vízhasznosulás időszakonként változik. Erre kell nagyon figyelni, mert ez az alaptétel! Ismertetett egy grafikont — fel is rajzolta a táblára —, amely 1900 óta mutatta — mérések és feljegyzések alapján —, hogyan s mennyire függ össze a mezőgazdasági termelés és az öntözés (vízgazdálkodás) színvonalának alakulása. A lényeg: minél magasabb a mezőgazdasági termelés színvonala, minél gyorsabb az agrotechnika fejlődése, annál jobban hasznosítható a víz, ha zavartalan a termelés és a vízgazdálkodás összhangja. Hazánkban körülbelül a századforduló óta beszélhetünk öntözésről, vízgazdálkodásról és a mezőgazdasági termelés műszaki színvonalának emelkedéséről, az agrotechnika gyorsuló fejlődéséről. Ennek eredményeként a század első 10 évében négy kilogram fajlagos termésemelkedést eredményezett egy milliméter öntöző víz hektáronként. Az első világháború idején s után a fejlődés megállt. 1930—1940 között viszont már öt kiló a fajlagos terméstöbblet 'hektáronként és vízmilliméterenként. A háború ismét megállította a fejlődést. Viszont 1957-től kezdve az agrotechnika igazán gyors fejlődésével összefüggésben már 7 kilogramm a fajlagos terméstöbb- let hektárátlagban vízmilliméterenként. 1973- ig ez az érték 12 kilóra emelkedett. Az agrotechnika fejlődése tehát javítja a vízhasznosulást. Az 1969—1973-as években (öt év soA z országot járva gyakorta hallani: mennyire hiányolják a megcsappant amatőr művészeti csoportok működését. „Mert nemcsaK szemmel és füllel kell élvezni a művészeteket — mondta egy tanácskozáson felszólaló szocialista brigádvezető —, de igazi résztvevőként mi is ott akarunk lenni a színpadon is úgy, ahogy ez jó néhány évvel ezelőtt még inkább lehetséges volt.” Sokan emlékezhetnek még a felszabadulás utáni esztendőkre, amikor mindenütt gomba módra szaporodtak üzemekben és falvakban az öntevékeny művészeti csoportok. Azóta azonban alaposan megcsappant az amatőr csoportok száma. Nem utolsósorban azért is, mert mindez tömérdek pénzébe került az országnak. Természetesen nem mondtunk le az amatőr művészeti mozgalomról. Ma is szép számmal találhatók magas színvonalú együttesek a nagyobb művelődési központokban. A nagyobbakban igen, de a kisebbekben csak elvétve. Az amatőr művészeti mozgalom megteremtette a maga sajátos hierarchiáját! Egyidejűleg hozott fejlődést és sorvadást. N em lehet nem észrevennünk a kórusmozgalmak vajúdását; az iskolákból még éneklő fiatalok tízezrei kerülnek ki, de az üzemekben már elhalkul az énekszó. Csupán néhány munkáskórus őrzi már a hajdani nagy tradíciókat. A népitánc sem a széles bázisokon alapuló népművelői tevékenység többé. A népművelést menetközben felváltotta a szakszervezeti művészeti mozgalom. Ma tehát szükségszerűen vetődik fel a kérdés, tekintettel a közművelődés előttünk álló hosszú távra szóló feladataira, milyen jövő vár a bázisában leszűkült, többé-kevésbé arisztokratikus színezetet ka,—ott na„vor művészeti mozgalomra? S zerencsére e vajúdó időszak új formákat, új, járhatónak ígérkező utakat teremt. Az amatőr művészet spontán kialakuló, nagy erővel szinte robbanásszerűen mutatkozó új formákkal jelentkezik. Ilyenek — Van viszont felső határ, amikor a víz már nem kell, sőt, ártalmas — hangsúlyozta a professzor. — Szatmárban, például, magasabbak a terméshozamok a szárazabb esztendőkben. Itt tehát nagyobb probléma a dep- resszív (káros) vízhatások. megszüntetése, mint az öntözés. E mondatok hangzása közben minden jelenlévő erőteljesen bólogatott, hiszen az utóbbi öt-hat év során különösen megtanulták Szatmárban a szakemberek, mi is az a dep- resszív (káros) vízhatás. Ennek ellenszei’e — a professzor véleménye szerint is — az olyan vízrendezés, amely lehetővé teszi a felesleges, a káros víz gyors elvezetését. Ehhez megfelelő, jól gondozott csatornarendszerek és szivattyútelepek szükségesek. MEGSZÍVLELENDŐ OROSZLÁNY PROFESSZOR előadásából az is, hogy az utóbbi években csökkent az öntözővíz termésemelésének átlagos értéke. Ennek okát abban látja, hogy a korszerű módszerek és rendszerek nincsenek összhangban a vízgazdálkodás korszerűsítésével. „Sajnos — mondotta — a korszerű termelési rendszerek technikáját és technológiáját nem egészítették ki a vízrendezés (az öntözés, vagy elvezetés) technikájával és technológiájával. Egyetlen — úgynevezett — zárt rendszer se egészül ki a megfelelő és korszerű, az egész termeléssel összhangban lévő vízgazdálkodással. Emiatt a legfejlettebb rendszerek se tudják szavatolni a mindenkor biztonságos, visszaesések nélküli, magas hozamú növénytermesztést. Megint csak bólogattak a professzort hallgató tsz-elnökök és szakemberek. Mert Szatmárban és a Beregben éppen ez a legnagyobb probléma. Olyan vízrendezés kellene, amely mérlegként működik: a hiányt és a többletet egyaránt mutatja s billegni is tud. Ha kell, vizet hoz — ha kell, vizet visz. Ehhez pénz kell s még egy-két évtized. Sz. J. az egyre jobban szaporodó táncházak is. Nem túlzás azt állítanunk, hogy az országszerte szaporodó táncházak kapui előtt valósággal sorban állnak a munkásfiatalok. Hasonló erjedést tapasztalhatunk a munkásszínjátszás berkeiben is. Az új színháztípus jóval kötetlenebb formák között működik mint régebben. Nem annyira, vagy egyáltalán nem színpadhoz kötött. A tatabányai színjátszók a bányába is lemennek előadást tartani. A csepeli színjátszók a munkásszállók egy-egy szögletében, vagy akár az utcán is bemutatják komédiáikat. A színjátszók így sokkal közvetlenebb kontaktust teremthetnek a közönséggel. Bizonyára ennek is köszönhető, hogy a színjátszás népszerűbb és vonzóbb lett a fiatalok előtt. A hagyományos, — vitathatatlanul magasabb színvonalra emelkedett — amatőr művészeti csoportok mellett, szemünk előtt bontakozik ki egy szélesebb alapokon nyugvó, kötetlenebb formákat kereső, friss mozgalom. Még a kezdeteknél tartunk. Ám éppen ebben a stádiumban tehetnénk sokat. A szakszervezetek valóban sokat segíthetnek az új formák felkutatásában. Már eddig is tettek értük. így kaphatott országos fórumot Salgótarjánban az üzemi fiatalok versmondó találkozója, a munkásszínjátszó fiatalok fesztiválja Tatabányán, és a tervek szerint megvalósul az üzemi képzőművész fiatalok találkozója is Ózdon. A z amatőr művészeti mozgalom a biztató jelek és az új formák kialakulása ellenére is még több támogatásra tartana igényt. Közösen kell felkutatnunk lehetőségeit; korszerűbb, populárisabb és olcsóbb formákra van szükség! A meglévő anyagi eszközök rendszerint soványak. Intézményesebb és koncentráltabb gazdasági támogatásra várnak az új utak, formák keresői és u 1UV C1U1. S a meglévő anyagi eszközöket is célszerűbben kellene felhasználni. Az amatőr művészeti mozgalom, tekintve a közművelődés egyre összetettebb teendőit, csakis így újulhat meg. Sz. B. Berecz András: Alkotó. (Tusrajz) A látóhatárig tóduló földek súlyosan hallgatnak az őszi, koraesti szürkületben. A megbiesakló barázdákból varjak lebbennek sötéten, esetlenül. Nehéz, egyetlen köröket írva közelednek a táj egyetlen magasló pontjához: a tanyaudvarban terebélyesedő hatalmas eperfá- ho?. Itt éjszakáznak. Koromtestük a levegőt befonó ágak közt tömörül. A faleveleket elterítette a tanya körül forgó szél, mely félve támadt valahol messze, s a vékonyabb gallyakat már himbálja. A párolgó sötétben csak a tanya vi- láglik: kegyetlenül fehéren, magányosan. És egyre közelednek károgva a varjak. Bent öregember haldokol... Harmadik napja haldoklik, de nem jön a békítő nyugalom. A nyolcvanhárom éves Kohan János nem tud meghalni, — nem akar meghalni. Fekszik az ágyban. Nyakán a csikós ing — csak legfelül — kigombolva. Arca vékony — áttűnővé szíttá a szenvedés. Kevés haja csapzottan tapad óriási, du- doros koponyájára. Csontos teste végig- fekszi az ágyat. Néha kinyitja a szemét, körülhordozza pillantását. Gyerekei felváltva állják körül. Már a maguk megpihenésére várják az öreg elszenderülését. Harmadik napja tart a haláitánc. A harmadik alkony gyűjti már a sötétet — az örök sötétet. De Kohan János, nyolcvanhárom éves öregember nem adja még a lelkét. Születésétől él itt a tanyán. Itt zárta le apja, anyja, két testvére szemét. Négy eperfát vágott ki a tanyaudvaron — fejfának. Már csak az övé él — készül a téli szenderületre. Még az apja ültette, azon az őszön, hogy ő megszületett. Ültette — legyen majd fejfának. Ez élt legtovább, majdnem annyi idős, mint akinek porait jelzi majd 50—60 évig, mindkettőjük örökös elmúlásáig. Az eperfát már megszállták a varjak. A fehéren fekvő, kifehéredő haldokló nehezen lélegzik. Felesége, az öregasszony, töpörödve ül mellette a széken, már három napja, kicsikén, feketén, — feketéllve a szótlanságtól, a szomorú, költözni akaró vágytól, gyásztól. Orvost nem hívtak. Messz van ide az orvos. A legközelebbi község is 8 kilométerbe, de orvos ott sincs. Dehát mit is tehetne ott az ember, ahol a természet már szólt és intézi dolgát? S ha jönne is az orvos?! Ide találna-e? Ök alig találnak ide A tanyához nem vezet út. A gépek, mert így egyszerűbb; elszáintották, bevetették. A tanyától már nem vezet út. Hófehéren áll a mezsgyétlen, fekete földek közepén. Hányszor mondták a gyerekek apjuknak, menjen velük a faluba — ott a nagy új ház. Ha a magáéban akar élni, építtetnek neki. De az öreg ilyenkor csak hallgatott. Hosszan, sokáig. S ha unta már a kérle- iést, csak annyit mondott: — Itt születtem, itt halok meg. Élete során csak rövid időre ment el a tanyából: katonának és háborúzni. Megjárta a Világot és aztán sorsa: megkötözött, elfogadott sorsa szerint élt tovább a tanyán. Nem is tudott volna máshol. ügy szerette a földet, hogy meg tudta volna enni: két kézzel tömni magába és nyelni, rágni. Csak ez volt neki a világ — ez a világ! Felnyög, nyugtalanul forgolódni kezd. Szeme riadtan mered a mestergerendára. Kínlódva két könyékre küzdi magát, de visszahanyatlik. Behúnyja szemét, s hirtelen könnyűnek érzi magát. Valami vonulni kezd a szeme előtt. Jobban odafigyel: ő vágtat a lovon, nyalkán, huszárosán, ő, a vorreiter, az előlovas, utána a többiek. A kép elmosódik, de gyorsan újabb színeződik. Apját látja, fiatalon, anyját, nagyon öregen. És újra magát. Fehér ingben áll a tanya végén; messzi bámul és a semmiből elő- szivárványlik a felesége, fiatalon, tarkán, mellette a hat gyerek. Hirtelen csupa fekete-fehér lesz a kép: a megszakasztó munka, a megalázás. Fekete-fehér a kín, a kínlódás. Mindent jól lát, pontosan, élesen. Kint már sötét van. De ő nem tévedne el: a göröngyöt is ismeri, a gödröt is ismeri, a szelet is ismeri, az esőt is ismeri, a füveket is ismeri. Ismer itt mindent, ismeri itt minden. Ami az életében nem itt történt, az álom volt. Ide köti nyolcvanhárom év, ide köti egy hosszú emberélet. Máshol csak gurulna értelmetlenül, céltalanul, mint a szelet-kergető ördögszekér. Itt van az ő gyökere, mélyen, mint az utolsó leveleit szélfektető eperfáé. Az ő gyökerei még mélyebben vannak, mert ember, aki érez és emlékszik. Ezért nem ment innen. Csak örökre akar innen menni, de úgyis nehezen, mert nem akar megválni a világtól, ettől a világtól: a háztól, a kútágastól, a tanyaudvartól, a csillagoktól, a földektől, a fáktól, az állatoktól és — az eperfától. Megvan-e minden? — jut hirtelen eszébe. Világos elmével ül fel. Könnyen, segítség nélkül. Kiszáll, indul az udvarra. A gyerekei nem mernek szólni, csak követik. Hatalmas, csontos termetét most is meghajlítja, hogy kiléphessen az udvarra. Kicsit megáll. Nézi a sötétet. Megindul. Szinte lebegve körüljárja a tanyát. S ekkor zúgva szólítja az eperfa. Megrezzen. A fa zúg, zúg, zúg. S ő megy, megy, megy. Odamegy a zúgó fához. Reszketni kezd. Mindketten reszketnek. Fél, hogy összeesik. Átkarolja, átöleli a fát. Nem éri ét a vastag törzset, de öleli, erősen, szorosan és úgy érzi, a fa visszaölel, de annyira, hogy ropog bele a csontja. Lassan ereszkedik le a földre. Gyerekei felemelik. Az ágyba halódat fektetnek vissza. •jy'ét óra múlva fejszék erős csapá- saitól meginog a hatalmas eperfa. Recsegve, ropogva dől. Menekülnek károgva a varjak, szétszóródnak a sötétbe ... Asperján György: D »1 1 * f/1 Jüulluucl <XLu Ül vcGliiUGllUl o? f f f 1 pQ 37 pnprrarn V/u Cv/j v L/vx JLCil. AMATŐR MŰVÉSZETI MOZGALOM Új formák, új utak
