Kelet-Magyarország, 1975. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)
1975-08-17 / 193. szám
1975. augusztus 17. KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 7 JENŐ Az élő magyar képzőművészet nagy öregje Barcsay Jenő, 1900-ban született Erdélyben. A századdal egyidős mester Pesten a Képzőművészeti Főiskolán Vaszary Jánosnál, majd Rudnay Gyulánál tanult. „Modern festőink közül talán Barcsay a legmárkásabb egyéniség” mondják róla, s ' valóban sokfajta hatáson, az alföldi iskolán, Cézanne-on Picasson, a kubistákon át jut el a jellegzetes Barcsays konstruktív képszerkesztési módig. Három képe: az 1928- as „Munkáslány” az 1961-es „Két fej” és a 62-es tuzvázlat nemcsak két nagy korszakára utal, de ez utóbbival felvillant valamit — a nemzetközi hírű tanár grafikusból, a világsikert elért „Művészeti anatómia” alkotójából, a „Forma és tér” rajzgyakorlatain át — a képalkotás szellemi erőterét érthetővé teremtő — művész világából. —y —y Két fej (olaj, 1961) Tanulmány (tus, 1962) BARCSAY Munkáslány (olaj, 1928) Végh Antal: JÖNÁSNÉ (Részlet) Sobor Antal: Ligeti padoil J ónásné siet az utcán, kapa van a hóna alatt, megy cukorrépát kapálni. Mert amikor a pásztorkodás megszűnt, a téeszbe léptek a gazdák, beállt Jónásné is. Osztottak neki is kapálnivalót, mint másnak. Akkora cukorrépaföldet fogott fel, hogy végignézni is nehéz volt rajta, nemhogy térden végig-hosszig csúszkálni benne soronként. De Jónásné azt mind megkapálta. Ösz- szel mind felásta, neki is járt, ami másnak. Pénz, búza, krumpli, hogy várta az árszámadásokat! így mondta csak, hogy árszámadás. Jaj, mennyi baja volt neki a csoportban. Igen, mert az agronómusoknak, brigádvezetőknek így mondta, hogy fiam. Ahogy a többi idős asszony. Ő, Jónásné, brigádvezetőket csak úgy lefiamozott... Le, még az elnököt is. * Jaj, mennyi elnököt leszavazott Jónásné! Feltartotta a kezét mindegyik gyűlésen, ha azt kérdezte a kiküldött, kívánják-e az elnök leváltását! Feltartotta a kezét, aztán rázta is. A kiküldött megkérdezte, hogy miért rázza? — Mert nagyon akarom! Volt nevetés, de mekkora! Persze, hiába rázta a kezét Jónásné, az elnök maradt. Ment Jónásné az utcán ment, aztán ha volt, aki hallja, ha nem, mondta: hej, elin- tézteti ő még egyszer ezt az elnököt! Na, de hol van már az az elnök? Se híre, se hamva, az elnökök mennek, Jónásné marad ... Jön a boltból, megrakva, felpakolva. Majd leroskad a nagy tere minden alatt. KeSoltész Albert rajza nyér, liszt, zsír, só, paprika, ecet, konzerv, jaj, mennyi minden kell! Most talán még többen vannak, mint régen. Mennyi az unoka! Az mind a Jónásné nyakán. Uramisten, hány gyereket is nevelt -fel? Gizi, Jóska, Pista, Feri, Juci, Anikó, Margit, Bori, a legkisebb gyerekei kisebbek, mint az unokák nagyja. — Mind rám marad! Éhes gyerek, rongyos gyerek a ház körül nincs. Nincs, amíg Jónásné él! Van már dédunoka is. Hát az kire marad, ha az apja, anyja a téeszbe jár? Majd Jónásné . .. Amikor az árvíz volt, elment Jónásné háza is. Az lett volna az igazság, hogy az övé maradjon. Akkor. De később már látszott, hogy nagy igazságtalanság történik, ha a Jónásné háza marad. Csakugyan, szerencse, hogy összeomlott, talán legelsőnek. Mert most a Jónásné udvarán egy szép új ház van. Lent a kertben még egy ház, az csak vályogból, azt Pista építette oda, Jónásné adott neki helyet, hát Pistának is kell lakni valahol, nem igaz? A Jónásné új háza cserépből, jajveszékelésből, téglából, kisírt könnyekből, kőből, betonból, nevetésből, OTP-kölcsönből... Jónásné vette fel. Készült neki is tervrajz, mint másnak. Hej, azok az idők. Az árvíz után Jónásné ment végig legelőször az utcán. Jött a rengeteg csomag. Azt hordani kellett hazafelé. Ruha, cipő, pokróc, eccájg, jaj, mennyi ócska ruhát kapott Jónásné !... Áll a Jónásné háza. Megy Jónásné az utcán, megy a postára, viszi a csekket, befizet. Minden hónapban kell fizetni. Ez elég nem jól van így, mert kicsi a kereset a csoportban! Gyűjti a csekkeket, szépen, sorban, egymás mellé, a következőt hozzáölti az előzőekhez tűvel, cérnával. Mennyi csekk van már, de mennyinek, kell lenni, mire letelik. Sose írják ki jól, hogy mennyi hát az a pénz! Vagy kell még fizetni, vagy küldenek vissza egy pár forintot, de sose pászol... Megy az utcán Jónásné. megy. aztán jön. hozza a befizetett csekket, jaj. csak azért ez ne lett volna, ez a törlesztés. Van, akinek ingyen épült árvizes ház a faluban, van. ez biztos, de az nem Jónásné. Ez is biztos! J ónásnénak van nyugdíja. Ember hallott ilyet? összeszedte ő azokat az éveket a nyugdíjhoz mindet, mindet, amennyi csak kellett. Beszámoltatta azt is, amit a téeszben töltött el, meg amikor még a falué volt. így mondta a pásztorság éveit, ötszázhetvenhat forint. Nem sok, de ezért már nem kell dolgozni semmit. Ezért nem, így a jó, mert amúgy Jónásné egy hajszállal sem dolgozik kevesebbet az idén, mint tavaly, amikor még nem volt nyugdíjas. Hogy is gondol valaki olyat, hogy ő befejezte? Ö, Jónásné? Megy, megy az utcán, amíg menni kell, amíg menni bír, amíg él. Cipel, viszi haza, amit haza kell vinni. Néha megáll az utcán, egyik-másik kapuban szót váltani, vagy csak azért, mert amit visz, nehéz, néha le kell tenni. Mert hiába szokta meg a kar, a láb, néha belereszket a cipekedésbe. Ha pihent, szorít, markol a kéz megint. Megsímul- nak az erek, aztán kidagadnak újra a Jónásné kezén. Jónásné keze az örökkévalóság. Csupa ránc, csupa in, görcsös, remegő szorítás. L eült egy padra, nézte a ligetet. Mint valami sziget partjára, úgy lépnek ide az emberek. Távol a nagyváros szüntelen morajlása: villamosok lomha áramlása, autók örvénylése, a buszok hullámdöreje, mentők vészjelszirénája. Ezzel a távoli zsongással együtt a ligetben csönd van, az itteni hangok a csönd tartozékai, gyermeklárma, áthúzó utasszállító repülőgépek szelíd mormolása. Néha elröppen egy-egy hangos szó, köszönő vagy búcsúzó. Elszabadul egy nevetés, de hüppögő sírás is. Itt-ott száraz, kemény köhögés. És a lépések zaja; lépteké a csörgő kavicson. Az emberek mind visznek valamit, táskát, kosarat, dobozt, enni- és innivalót, virágot, orvosságot. Vannak nem mindennapi cipekedők is, ezek a furcsák, akiket a többiek megnézik: valaki aranyozott keretben tájképet visz, a másik kalitkában madarat, a harmadik hatalmas faliórát. Nézte az embereket, mit csinálnak körülötte, merre, hova mennek. Mintha tőlük várna ötletet, hogy melyik dolgához lásson. Egy fiatal anya színes födelű regényt olvas, mosolyog. Előtte a kocsiban piros arcú kisgyerek alszik, ő is mosolyog. Odébb egy férfi papírból töpörtyűt szemezget, friss kenyeret tör hozzá. Mellételepszik egy szatyros háziasszony, a hentestől fújtat hazafelé, szusszan egyet a pádon. Amott egy öregasz- szony légipostái borítékot bontogat, leveleket olvas. A park szélén az aszfalton egy nyurga diák görkorcsolyával gurul át. Két lány fagylaltot nyal, egymáshoz hajolva, sejtelmes arccal beszélgetnek. Amikor végére érnek a fagylaltnak, és a mesének, hangosan fölvihognak. Valaki föláll, elmegy. Utána marad a pádon egy hírlap; emelinti, meglebbenti a szél. Mintha búcsút intene az elhagyott, szomorú újság. Valaki a gyomráról beszél a szomszédjának. Röntgenleleteket, zárójelentéseket, recepteket vesz elő; nem adja ki őket a kezéből, csak éppen megmutatja. Egy talpig gyászruhás özvegy noteszban lapoz, go- lyóstollai jegyezget valamit, talán a temetési költségeket. A notesz fedőlapja, a toll is fekete. És itt vannak a nagyanyák, az ezüsthajú, hajlott hátú nörszök; le és föl sétálnak vödröt. babát, labdát cipelő unokáikkal. Aki a légipostái kopertákat bontogatja, sorra megnézi őket. Neki is lehetnek unokái, akik az óceánon túli városok parkjaiban futkosnak. íme. az örök és elmaradhatatlan csóko- lózók. Ők választják a félreesőbb, rejtettebb padokat. Zilált kabátszárnyak, kusza sálak, az arcukat elborító hosszú haj fátyla. Néha fölpillantanak, megemelik a fejüket, csodálkozó, nagy szemekkel körbenéznek, mint, akik mélyvízből merültek fel egy pillanatra. Aztán újra átölelik egymást, elmerülnek egy újabb csókban. A park végén a telefonfülkében egy idős házaspár préselődik, fészkelődik már egy ideje. Most előbujnak, leülnek egy padra, megfürdetik arcukat a fényben. Egyszercsak a férfi váratlanul fölkiált: — De akkor aztán én megmondom neki, nézze... — Képéből kikelve, nekivörösödve, erélyesen kiabál, élénken gesztikulál hozzá: — Nézze, kérem, vegye tudomásul egyszer és mindenkorra ... — A felesége békésen bólogat, mintha őt leckéztetné, mintha neki kellene tudomásul venni egyszer és mindenkorra. Az asszony megértő, türelmes arcú. Valójában ő az, aki tudomásul vesz. Mindig és mindent. Ö az. akinek a férje beolvas:'ö a hivatali főnök, a kalauz, a bolti eladó. Mindenki, akinek jól be kell végre olvasni. Egy életen át hallgatja, fölfogja az ura igazát. Neki záporoznak az ingerült, dühös és méltatlankodó szavak. Már ismeri őket, valamennyit. És bólogat, bólogat rájuk. Ott a postás, holtfáradtan érkezik. Leveszi válláról a nagy bőrtáskát, a padra teszi, mellé ereszkedik. Egyik kezével rátámaszkodik, de egy kicsit át is öleli. Mintha valakivel meghitt kettesben töltené az időt a ligeti pádon. Egy orvos jön sietve; két beteglátogatás között leül egy kicsit a napon, kigombolja a felöltőjét. Hosszúkás táskáját a térdére fekteti. Egyik kezét úgy helyezi a másikra, olyan puhán és gyengéden, ahogy a betegekére szokta a vizsgálat után, ha nyugtatgatja őket: nincsen, kérem, nincsen semmilyen komolyabb baja. Aztán hirtelen föláll, átmegy a ligeten, ott kint az aszfalton egy kis Fiatkocsi kagylójába bújik. Nyomban a helyére ereszkedik egy öreg tanár. Egyik térdét markolja, mintha kapaszkodna benne. Tömött, nyitott aktatáskájából kék füzetek csomója kandikál elő. Leveszi a kalapját, a napfény megcsillan fehér homlokán. Az arca szürke, hosszúra nyúlt; erősen hunyorog, könnyezik is a szeme a nagy fényben. Csontos, hosszú ujjai a füzetcsomón matatnak, mintha máris számolná, osztályozná a dolgozatokat. Tapintgatja a füzetek zárt titkát, a sokféle jelet és képletet. A matematika lehet beléjük zárva, fiatalsága nagy kalandja, a fölfedezések kora. Most a táskájában viszi haza. Otthon lendületes, piros vonalakat húz majd a füzetlapokra, ingerült fölkiáltójeleket karcol, korrigáló megjegyzéseket kanyarít a margóra, útbaigazító taná~ csókát ad. A töpörtyűt szemezgető a vízcsaphoz ment, a tenyeréből iszik. A gyomorbeteg fölállt, elbúcsúzik a szomszédjától. A kisgyerek a kocsiban fölriadt, keservesen sír; az anyja leteszi a regényt, a csecsemő fölé hajol, igazít valamit a párnáján, aztán elmennek. A regényt ridikülbe gyömöszöli, a magas gyerekkocsit a hasával tolja. Elindul az idős házaspár is, egymásba karolva. A férfi dühödten magyaráz valamit, fölemelt mutatóujjával éppen felelősségre von valakit. Felesége hallgatja a kíméletlen korholást, és bólogat hozzá. A fűben feketerigó lépeget. A fű szélén karcsú, nagy termetű kutyát vezetnek pórázon. A kutya megpillantja a rigót, ugrana, nekifeszül a teste. Reszketve, két lábon rugaszkodik feléje, megrántja a gazdáját. Mély, dörrenő hangon fölugat. A rigó riadtan röppen a magasba. Hajlongó ágra száll, türelmesen megvárja, amíg a kutyáék elmennek, aztán visszaszáll. A szatyros háziasszony közben egy kenyérdarabkát vetett a fűre. A feketerigó mindkét lábával rákapaszkodik, billeg rajta, körbe-körbe pillant, kapkodva, gyorsan csipegeti. Megszólal a közeli templom harangja. A toronyból elválik egy csapat galamb. Kört írnak le a liget fölött, aztán leereszkednek valahová a fákon túl. Az órájára néz: eljárt az idő, amit a ligetben engedélyezett magának. És nem döntötte el, melyik dolga után fusson. F öláll, elindul a csikorgó kavicson. Amint átmegy a ligeten, kiér a fák alól. lesz ideje határozni. Majd lassabban lépked, úgy jobban megfontolhatja, mihez is kezdjen hazafelé menet...
