Kelet-Magyarország, 1975. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)

1975-08-17 / 193. szám

6

KELET-MAGYARORSZÄG — VASÁRNAPI MELLÉKLET

1975. augusztus 17.

I. Istvánról szóló mondák Európában

MŰVÉSZET

ÉS PROPAGANDA

I. István neve a középkor folyamán mesz- ize a magyar határokon túl, Európa-szerte ismert volt. Erről tanúskodnak a korai orosz tgyházi évkönyvek, az angolszáz krónikák, a német egyházi feljegyzések és a szinte napjainkig tovább élő népmondák. (Népszerűsítésében nagy szerepe volt az egyháznak, amely a nemzeti különbözőségektől függetlenül valamennyi szentjének legendáit terjesztette.)

Az államalapító király az angolszáz és orosz évkönyvek mondáinak mellékszereplője csupán. Ezek a krónikaszövegek mindössze közismertségének bizonyítékai. Határozott — a mi közfelfogásunktól teljesen eltérő — karaktere van I. Istvánnak a német nyelvterületen elterjedt mondákban. A környező szláv népek szóhagyományában gyakran István a Mátyás mondakör főhőse.

I. István az orosz egyházi évkönyvekben.

Az orosz évkönyvek krónikása 1224—1234 közötti eseményeket mond el, amikor V. István uralkodott. A szövegből azonban nyilvánvaló, hogy I. Istvánról van szó, „aki azután üdvözölt és szent lett a magyar földön".

A legendában a hangsúly a szerb Szent Szabbas csodatételén van. István, a keményszívű nagyúr, Dróbára teszi a szentet, aki követségbe jön hozzá, „...a magyar király legkevésbé sem akarná meghallgatni. Június havában nagy forróság állván be. A magyar király pedig nevetve mondja a szentnek: „Nagyot merészeltél hozzám jöttöddel! Már előbb is hallottam, hogy csodatévő vagy, most tehát ha az Isten annyira hallgat rád, mutasd meg nekünk is, hogy magunk is látván, higy- gyük azt, amit rólad mondanak, s akkor mindent megteszek akaratod szerint. íme ma a nagy hőség, hozz le jeget az égből, hogy lehűtsük magunkat.” Az Ur pedig meghallgatta a szent imáját „egy nagy darab jeget bocsátott le, amelyet a szent nagy ezüst tálra, azaz tepsire tévén, átküldött a magyar királynak... a király látván a jeget, hitt és mindent megtett a szent akarata szerint...”

Az első magyar király az angolszáz krónikákban.

I. István, más változatokban csak „egy magyar király”, aki akkor uralkodott, s korai angolszáz és skót krónikákba is bekerült. A történeti mag, amellyel kapcsolatban Istvánt emlegetik, a krónikák ellentmondó adataiból szinte kibogozhatatlan. Az egymástól erősen eltérő változatok a szóhagyomány útján való terjedésre mutatnak. A történet fő motívuma az angolszáz folklórban évszázadokig fennmaradt, és azonos a Hamlet egyik epizódjával.

„Vasbordájú” Edmund 1016-ban halt meg. özvegye két kisfiával maradt magára, Edmunddal és Edwarddal. Cnutot gonosz tanácsadója rá akarja venni, hogy a két gyermeket ölje meg, nehogy később trónkövetelőként lépjenek föl. Cnut nem akarta nevét gyermekgyilkossággal beszennyezni, ezért a két kisfiút Svédországba küldte féltestvéréhez, Olafhoz, azzal a parancssal, hogy ott öljék meg őket. Olaf azonban megborzadt a

gyermekgyilkosságtól és a két gyermeket titokban elküldte Magyarországra, I. István udvarába.

így került be az első magyar király neve a koraközépkorban, egy számtalan változatban élő észak-európai mondába.

A német nyelvterület mondái.

Változatos és kiterjedt mondaköre van Szent Istvánnak a németeknél. Emlékezete a német folklórban évszázadokig tovább élt. Nagy hagyományköre volt Ausztriában, Stájerországban és Csehország németajkú lakói között. A vallásos népéletben mint temetőszent és az állatok patrónusa szerepelt.

Bajorországban István személyéhez egy gazdag, számtalan variációban élő mondakör fűződött. Mondanivalója: a németek áldozatot nem kímélő térítő tevékenysége a pogány, barbár Kelet-Európa népei között.

Szent István alakja itt, a hazai közfelfogástól (és nem a népitől, amelyben karaktere elmosódott) teljesen eltér. Mint pogány, lovasharcos jelenik meg, akit II. Szent Henrik térít meg és tesz szövetségesévé, feleségül adva hozzá húgát, Gizellát. A mondakör minden bizonnyal Bambergben és környékén volt a legintenzívebb, de átvándorolt még néhány bajor székesegyház mondakörébe is. A bam- bergi dóm előtt, egy ismeretlen eredetű lovasszobor áll, amely a néphagyomány szerint Szent Istvánt ábrázolja. A néphagyomány I. István megkeresztelését és esküvőjét önkényesen Bambergbe helyezte át.

Bambergben és környékén több mondát jegyeztek fel, amelyeknek ismétlődő motívuma: a még pogány István paripáján bevágtat a dómba. Amikor az oltári szentséghez közelít, lova megszólal és figyelmezteti, hogy szent földre lép, ezért István megszégyenülten leszáll a lóról.

I. István felesége, a bajor Gizella hercegnő mindenekelőtt sírhelye, Passau környékén volt népszerű, ahol sok legenda fűződött hozzá.

Dobos Ilona

MŰVELŐDÉSI KÖZPONTOK IGAZGATÓINAK megbeszélésén mondta az egyik résztvevő: a legjobb propaganda a jó szervezés. Hozzáfűzte magyarázatképp, hogy hiába nyomtatja ki a legszebb műsorfüzetben, hirdeti meg városszerte a legnagyobb plakátokon a gyenge műsort, attól az még gyenge marad. És nem segíthet a költséges propaganda a személyesen összeállított, hevenyészett, s a közönség igényeitől „elrugaszkodott” programokon. Megtörténhet, hogy a hírverés sokakat odavonz —, de ilyen esetben még nagyobb a csalódás, s még nagyobb a rossz munka ára, mert a következő ilyenfajta produkción már semmiféle propaganda nem segít.

Nagyon sok igazság van ebben a fejtegetésben. Mert ma is igaz a régi mondás, hogy jó bornak is kell cégér, de az is változatlan igazság, hogy kitűnő cégér alatt is kiderül a rossz borról, hogy rossz.

A művelődés közérdek, tehát elengedhetetlen járuléka: a propaganda is, mint a műveltség terjesztésének egyik fontos eszköze.

Az utóbbi esztendőkben többször megállapították különböző fórumokon, hogy a művészetpropaganda minősége — következésképpen a hatásfoka — javult. Jobbak az írásos propagandaanyagok, céltudatosabb lett a művészetpropaganda, mert valódi értékeket kínál, vagy legalábbis elsősorban azokat.

Nem tagadható e megállapítás igazsága. Bármely városban tapasztaljuk a művészetpropaganda sokrétű jelenlétét — látjuk a művelődési ház, a könyvtár, a múzeum, a színpadok, a helytörténeti gyűjtemények hirdetéseit összegyűjtve, vagy külön-külön. Jó plakátokat, értelmes reklámokat. De nyomban feltűnik az is, hogy ezek az írásos anyagok túlságosan általánosak, rendszerint hiánytalanul tudósítanak arról, hogy az adott terület művelődési apparátusa a helyén van, dolgozik, hiszen itt van ime az eredménye: ilyen meg ilyen produkcióra hívják az érdeklődőket a következő hónapban.

DE HIÁNYZIK MÉG — olykor fájdalmasan hiányzik — az, amit (jobb szó híján) „rétegpropagandának” nevezünk. Bizonyos produkciókkal — irodalmi estekkel, színvonalas zenei összeállításokkal, stb. — előkészítés nélkül „rohanják meg” egyes helyeken a közönséget. A Pápai Textilgyárban hangzott el a szemrehányás — más tartalommal elhangzott másutt is —, hogy a város egyik művelődési

házában olyan filmtörténeti előadássorozatra került sor, ami sok munkást érdekelt volna, mégis csak az iskolában, s a hivatalokban hirdették meg.

A felületességek, a nehezen helyrehozható hibák nem is mindig a műsorok propagá- lási fázisában történnek. Korábban, már a szervezéskor. Későn kezdenek hozzá, vagy későn értesülnek egy-egy megrendelhető műsorról, előadásról. Gyakran bizonytalanság is közrejátszik: az utolsó hetekben derül ki,

hogy a produkció megrendezhető. (Vas megyében például egy 1974-ben lezajlott, egyébként nagysikerű koncert esetére emlékeztetünk: az országosan ismert zenekar csak feltételesen vállalja a szereplést: amennyiben egy héttel az esemény előtt lemondhatja. Nem mondta le, de a propaganda természetszerűleg elbizonytalanodott; ki vállalta volna a felelősséget, hogy olyasmihez hívják a közönséget, aminek megtartása bizonytalan? Ezért nem kárhoztatható senki, pusztán az előkészítés, amely — bár ezúttal jól végződő — kalandba bocsátkozott.)

A propaganda nem működhetik jól, ha ki van szolgáltatva esetlegességeknek, véletleJ neknek, ismeretlen tényezőknek. (Ilyenek még az alaposan előkészített művészeti eseményeknél is adódnak, szükségszerűen.) Nyilván nem véletlen, hogy a múzeumok között nyári idényben kiemelkedő látogatottsága van a tihanyinak: mindenki tudja, hogy ott nyaranként két-három színvonalas, százezreket érdeklő képzőművészeti kiállítást láthat, immáron több mint másfél évtizede. S ha valaki távoli országrészből, vagy esetleg külföldről látogat oda, ha nem került is előzőleg a kezébe propagandaanyag, tudja, hogy nem fog csalódni. 9

Az IDEI ESZTENDŐBEN néhány városi, megyei tanács és szakszervezet napirendre tűzte a művészetpropaganda kérdéseit. Kiváló gondolat, a széles körű tájékozódás és feladatkijelölés bizonyára eredményre vezet. De csak akkor, ha a művelődést irányító szervek, intézmények, és emberek nemcsak a kiadott — kinyomtatott, kiragasztott — anyagot veszik szemügyre, hanem a szervezést is, mint a propaganda hátterét, s lapját. Ami nélkül nem működhet, mert levegőbe eresztené gyökereit.

m Th

Fekete Gyula: BIZTATÓ

ontos kérdésnek szeretnék a végére járni.

Jók az emberek — vagy rosz- szak inkább?

Bízhatunk — úgy általában — embertársainkban, vagy okosabban tesszük, ha igen takarékosan osztogatjuk bizalmunkat?

Rögtön az elején megegyezhetünk valamiben: e kérdés vizsgálatából ki kell zárnunk a végleteket.

Nyilván nem igaz, hogy mindenki rosszindulatú, kártékony, tisztességtelen, a mások rovására akar élni, hiszen, aki netán így vélekednék, az is tesz legalább egy kivételt: magamagát nem számítja

bele a romlott emberiségbe.

Másrészt az sem igaz, hogy mindenki becsületes, derék, jóakaraté, igyekvő — fölösleges volna bizonygatnom, hogy ez sem igaz.

E két végletes megítélés közt azonban igen sokfajta szemléletnek, magatartásnak, „attitűdnek” jut hely; az optimisták sokszínű táborának is, azoknak, akik általában bíznak az emberekben, meg a pesz- szimisták sok árnyalatú táborának, azoknak, akik — általában — bizalmatlanok.

Az olvasó, természetesen, most arra gondol, hogy némi célszerű köntörfalazás után majd kardot rántok a bizakodók mellett. Hiszen a nyilvánosság előtt mi- nálunk az optimizmus a „vonalas”, a haladónak minősülő — mondhatnám: a

kötelező.

A pesszimizmus legfeljebb is némely szűltebb körökben számít sikknek, modernnek — mondhatnám: ■ kötelezőnek. Alig valószínű, ugye, hogy mellőzve az illendőt, a nyilvánosságnak előrecsomagolt optimizmus helyett holmi illetlen és csoma- golatlan pesszimizmust fogok feltálalni.

Márpedig az olyan retorikus kérdést, amelybe jóelőre, s körültekintően be van építve az egyetlen lehetséges válasz is. magam sem szeretem — tehát mivégre szaporítanám ?

Legtisztább, ha én nem foglalok állást ez ügyben. Ráhagyom az ítéletet az olvasóra. (Tehát az ítéletet arról: bizha- tunk-e jó lekiismerettel az emberi tisztességben, becsületben, jóakaratban, vagy

szapora rossz tapasztalatainkra hallgassunk inkább, mondván: az emberek nagy többsége végképp nem szolgál rá a bizalomra.)

Induljunk ki talán a garázdaság egyik igazán hétköznapi, meglehetősen gyakori fajtájából.

R

égebbi újságcikkből idézi az adatokat egy friss újságlevél: ,,... a Tokaj expressz első osztályú kocsijainak a bőrüléseit csontig lenyúzták, az elektromos fűtő- és világítóberendezéseket felaprították, az olvasólámpákat és a tükröket porrá őrölték, a WC-kagylót pedig nem kis technikai bravúr árán fejjel lefelé fordították a munka utáni pihenésüket élvező, hazautazó ifjoncok ... Kétszáztíz darab izzót ütöttek szét...”

A Nyugati pályaudvar egyévi, műszaki veszteséglistája: „...361 darab ablaküveg, 113 WC-kagyló, 170 tükör, 27 576 izzólámpa, stb.”

Mondom, nem a legfrissebb adatok; lehet, javult a helyzet, lehet, rosszabbodott azóta, de vizsgálódásunk szempontjából ennek nincs jelentősége. A rontás, a rombolás, a kártevés tízéves, százéves, vagy akár ezeréves esetei is tanulságosak lehetnek számunkra abból a szempontból, hogy olyan következtetésekhez, olyan jellemzőkhöz jussunk el, amelyek minden korban érvényesek voltak idáig. Olyanokhoz, amelyek holnapra is érvényesek maradnak.

Vegyük példának az említett vtükröket.

Anélkül, hogy részletezném, hogyan készül a tükör, az üveghutától a táblaüveg csiszolásáig — leszabás méretre, újabb csiszolás, foncsorozás, felszerelés a vagonokban — azonnal belátható, hogy a készítés, a felszerelés munkálatainak eme sorozatához képest a szóban lévő tükröt sokkal-sokkal gyorsabban, eredményesebben, hatékonyabban lehet összetörni.

Hasonló következtetésre jutnánk, ha egy villanykörte gyártási folyamatait kísérnénk nyomon, egy villanykörtéét, amely egyetlen mozdulattal szétverhető.

A

mi az első osztályú kocsik bőrüléseinek a lenyúzását, elektromos fűtő- és világítóberendezéseinek a felaprítását illeti, ezek a műveletek ugyancsak nem igényeltek túl sok ráfordítást, sem időben, sem fáradtságban, sem szorgalomban.

Egyáltalán: bármely történelmi korban vizsgálnánk meg a pusztítás, a rombolás, a kártevés, a gyilkolás műveleteit, a megszólalásig hasonló lenne az eredmény. A bőrüléseknél, a tükröknél, a villanykörtéknél, az utcai telefonfülkéknél milliószorta nagyobb értékek elpusztításában is.

Akik a háborút átélték, szerezhettek erről számolatlan személyes tapasztalatot. Épületek, közművek, hidak, amelyek hosz- szú évekig épültek, a pillanat tört része alatt elpusztíthatok. Az évtizedes gonddal, szeretettel, töredelemmel fölnevelt ember életét egyetlen golyó kiolthatja.

Világos ennyiből is a képlet: százak és ezrek munkáját egyetlen ember, az alkotás, az építés évtizedeit a rombolás egyetlen perce megsemmisítheti. Százszor és ezerszer hatékonyabbak tehát a pusztítás erői, mint a teremtésé.

És lám, mindezek dacára mégis azt tapasztaljuk: gazdagodik a világ, gyarapodik az alkotásokban, az építésben — kétségkívül előre megy.

L

ehetséges volna ez, ha nem ezerszer annyi szándék, akarat, tehetség, erőfeszítés tömörülne az egyik fronton, a teremtésén, mint a másikon, a pusztításén.

Pedig még korántsem teljes az előbbi mérleg. Hiszen nemcsak a szándékosan, a rosszindulatból okozott kár pusztítja az értékeket, hanem az is, amelyet nyilvánvalóan minden szándékosság nélkül az ostobaság, a hozzánemértés, a hanyagság okozott.

Eldobnak egy égő cigarettát — egyetlen hanyag mozdulat — és leég a gyár, sokmilliós érték pusztul el. Vagy leég az erdő, és a fák ezreiben sok évtized óta halmozódó értékek semmisülnek meg.

Akár a hanyag mozdulat is elmaradhat, csak ne figyeljen oda, akinek oda kellene figyelnie, és máris indulhat ezernyi ember, neki a Dunának, a hideg víznek, hogy megpróbálja úgy-ahogy visszahalászni a vízbe bocsátott több millió forint értékű pakurát. A sokat emlegetett környezetszennyezést sem tekinthetjük általában szándékosnak, és erre is érvényes a képlet: a levegőt, a vizet, a talajt szennyezni könnyebb, mint tisztán megőrizni.

T

örvényszerűnek fogadhatjuk el végtére, hogy pusztítani százszor könnyebb, mint alkotni, teremteni — bár van az értékeknek olyan tartománya, ahol ezt a közhelytörvényt nem ilyen egyszerű bizonyítanom.

Ahol ugyanis nincs megbízható mérőeszköz az értékek megállapítására, mert ezek az értékek sem forinttal — és egyáltalán: számmal, mennyiséggel — nem mérhetők.

Pedig a szellemi-érzelmi világ, s az erkölcs értékei is, a humánum, az emberi együvé tartozás megmérhetetlen értékei is, a kultúra embernemesítő, időtálló értékel is igen-igen lassan, évszázadok, sőt évezredek során, az egymást váltó nemzedékek legnemesebb törekvései, tevékenysége, áldozata révén halmozódnak fel és — noha itt számokkal nem bizonyítható a képlet — igen valószínű, hogy érvényes ebben a tartományban is: szellemi, érzelmi, erkölcsi, kulturális értékeket ugyancsak jóval nehezebben, sokszor hosszabb ideig tartó, s nagyobb erőfeszítéssel lehet alkotni-teremteni — a rontás-tombolás iszonyú hatásfokához képest.

Térjünk vissza ezek után az eredeti kérdéshez: jók az emberek vagy rosszak inkább?

Mondom, én rábízom a választ az olvasóra.

S ha netán arra a következtetésre jutna, hogy a százszor-ezerszer hatékonyabb rontó erők ellenében is fejlődik, gazdagodik a világ és ez a fejlődés csak a százszor-ezerszer annyi — sőt még annál is több — tisztességgel, munkával, alkotókedvvel magyarázható meg, — ha erre a következtetésre jut, hadd kerekítsem ki ezt az egyenletet még valamivel. Valami olyannal, ami sokunkban növelné a bizakodást, ha úgy tetszik: az optimizmust.

L

áttuk: mennyivel könnyebb értéket pusztítani, mint értékeket teremteni.

Nos, hát amennyivel könnyebb, legyen a kártevőkre nézve annyival — veszélyesebb is.

F