Kelet-Magyarország, 1975. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-26 / 174. szám
1975. július 26. KELET-MAGYARORSZÄG 3 Földtulajdon és földhasználat „A piacon csak a legkiválóbb termékkel vagyunk versenyképesek.” Magyar Andrásné minőségellenőr 1500 darab kerékpárköpenyt vizsgál át műszakonként és fcsak a kiváló árura ragasztja rá a minőség címkéjét a Taurus gumigyárban. FÓRUM A GÉPEK MELLETT Egy kezdeményezés sikere Kisvárdán A „klasszikus időkben” a termelőszövetkezet viszonylag egyszerűen tudott földet szerezni a gazdálkodáshoz. A föld tulajdonjogát azonban nem szerezhette meg. A gazdálkodás alapja vagy állami, vagy magántulajdonban volt, szövetkezeti földtulajdonnal csak ritka esetben találkozhattunk. Ezt a helyzetet változtatta meg az 1967. évi földtörvény, amely célul tűzte ki a szövetkezeti földhasználat és földtulajdon egységének megteremtését. A kiinduló helyzet a téeszek mintegy öt és fél millió hektár földjének kereken a fele a tagok tulajdonában; kereken egynegyede az állam tulajdonában; ugyancsak egynegyede pedig kívülálló magánszemélyek tulajdonában volt. Ebben az utolsó kategóriában tették meg az első lépést az egység irányába. A téesz ugyanis, a törvény előírásának megfelelően, megváltotta a kívülállók földjeit. Ez hosszadalmas és nagyon aprólékos munka volt, hiszen kilencszázezer (!) tulajdonos mintegy másfél- millió katasztrális hold földjének tulajdonjogát kellett ;lőször tisztázni majd a megváltási eljárást lebonyolítani. A kezükre adott állami földeket a termelőszövetkezetek lényegesen egyszerűbb módon, igazán jelképes térítés ellenében válthatták meg. Ma annak a földnek, amin a téeszek gazdálkodnak 4 százaléka állami tulajdon, 43 százaléka szövetkezeti tulajdon. A legnagyobb hányad még mindig magántulajdonban van, ugyanis 2,9 millió hektár, a terület 52 százaléka változatlanul a tagoké. A földtörvény elvileg arra is lehetőséget nyújtott, hogy a téeszek saját tagjaiktól megváltsák a földet. Lényegesen magasabb térítés ellenében, de szigorúan az önkéntesség kölcsönös elve alapján. Tehát a tag nem köteles felajánlani a földet, a téesz pedig nem köteles átvenni a felajánlott területet. Sokan arra számítottak, hogy ebben a kategóriában is lényeges mozgás indul majd meg. Különösen az idős tagnak valóban előnyös lehet, ha az évenkénti földjáradék helyett egy összegben megkapja tulajdonának nem jelentéktelen megváltási árát és azt fölélheti. Ilyen lépésekre azonban csak elvétve, és országosan is alig néhány ezer hektár erejéig került sor. A földprobléma tehát úgy ahogy nyugvópontra jutott. Feszültséget három, méreteiben nem nagy, de néha bosszantó területen lehet tapasztalni. Ezek: a nagyüzemi táblák közé ékelődő idegen területek; a nagyüzemiig nem használható, de téesztulajdonban álló területek; és a különböző külső szervek földigényei. A táblák közé ékelődő területeket elvHeg el lehet cserélni, vagy meg lehet vásárolni. Az eljárás azonban rendkívül körülményes, nehézkes. Pontosan fordított a helyzet a külső szervek földigényével kapcsolatosan. A tanácsok, intézmények, vállalatok ugyanis az esetek döntő többségében azért akarják megszerezni a földet, hogy azon a termelést megszüntessék és beépítsék, vagy más módon hasznosítsák. Sajnos ijesztő folyamat ez; százezer hektárszámra vonják ki a mezőgazdasági művelésből a semmivel nem pótolható termőföldet egy ilyen kicsi országban, mint a miénk! És sajnos a téeszterületek megszerzése még mindig túlságosan egyszerű és olcsó vállalkozás. Ha például a téesz használatában még van állami terület, akkor egyszerűen visszavonják az állami föld használati jogát és a téesz vagy kap kártérítést, vagy nem. Ha a téesz vagy a tagok tulajdonában lévő területet vesznek el, a kisajátítási összeg általában akkor sem pótolja a szövetkezet és a mezőgazdaságot ért károsodás valóságos értékét. Itt határozottan szigorításra, de leg- galábbis az érvényes jogszabályok következetes betartására lenne szükség. A gazdasági fejlődés természetesen földigénnyel is jár, de az eddiginél jobban kellene ügyelnünk arra, hogy önkényesen, megfontolatlanul, vagy más módon is elérhető célok szolgálatában, ne kerülhessen sor arra, hogy a mezőgazdaság újabb termőterületeket veszítsen. Földeáki Béla — Mindenki felszisz- szent, amikor azt javasoltam, hogy a művezetők tartsák meg ezután a termelési tanácskozást az üzemekben. Nem értett velem egyet sem a párttitkár, sem az akkori szakszervezeti titkár. Azt mondták: nem fogják elvállalni, nem tudják megtartani. S amikor megkérdeztük a művezetőket, mindegyikük szívesen vállalta a megbízatást. Nehezebb hónapok Lassan már két éve annak, hogy Danes Ferenc igazgató javaslatára megváltoztatták a termelési tanácskozások menetét a Budapesti Elektro, akusztikai Gyár kisvárdai bútorgyárában. Szakítottak a régi. rossz hagyománnyal, hiszen annak ma már nincs értelme, hogy minden negyedévben egyszer összehívják a gyár 150 dolgozóját és így ismertessék velük a gazdálkodás eredményeit. Az ilyen rendszerű tanácskozásokon csak adathalmazt zúdítottak a dolgozók nyakába, s elkápráztatták őket a nagy szá. mokkái. Holott mindenki tudta, hogy akadozik a termelés, gondok vannak az üzemekben, késik a bérek kifizetése. A valós problémákat felvető kérdésekre viszont nem kaptak választ. Ezért tartották feleslegesnek a tanácskozást, s amikor csak lehetett, nem vettek részt rajta. A régi helyett népszerűvé tettek egy újat, amelyről Ke- rényi Ákos főmérnökkel beszélgettem. — A termelési tanácskozást műszaki konferencia előzi meg, amelyen részt vesznek az osztály-, a művezetők és a brigádvezetők. A legutób. bin — július 24-én — az első fél év eredményeit beszéltük meg. Értékeltük a termelést, a műszaki fejlesztést, a munkafegyelmet és az üzemfenn. tás helyzetét, valamint a második fél év feladatait. Elmondtuk, hogy a következő hat hónap nehezebb lesz az előzőnél, mert több akusztikai berendezést fogunk gyártani, s ezért csökken majd a bútorgyártás. Ennek a gyakorlati megoldása nem kis gondot okoz számunkra. Visszatértünk még egyéb témákra is, amelyek az ezt megelőző konferencián megválaszolatlanul maradtak. Ezek az ismertetések nem tartanak tovább 20—30 percnél. Nincs is szükség részletesebb magyarázatra, hiszen az emberek tájékozottak a vállalat ügyeiről, a rövid és tömör összefoglalóból mindenki ért. Inkább alaposan megvitatják a részleteket. Az itt elhangzottakat használja fel aztán az öt művezető az üzemi termelési tanácskozá. sokon. — Az embereket nem hívjuk össze — mondta Bogáti János szakszervezeti titkár —, hanem ott az üzemben, a gépek mellett tartjuk a tanácskozást. Közösen beszéljük meg például, miért fordul elő a technológiai előírások megszegése, mi a hanyagság oka. Vagy egy korábbin vitatták meg a bútorüzem és az akusztikai rész közötti bérfeszültséget. Vitás ügyek tisztázása A vitás dolgok tisztázása mellett ezen a fórumon is fő hangsúlyt kap a tájékoztatás. Csak akkor tudnak értékes felajánlásokat tenni és a tér. vezettnél nagyobb eredményt elérni, ha minden dolgozó pontosan tudja, ehhez neki személy szerint mennyivel kell hozzájárulnia. így születhetett meg az a vállalásuk is, hogy társadalmi munkában elkészítik a város új, 100 személyes óvodájának berendezési tárgyait. Hét brigád gyártotta a kis garnitúrákat, a beépített szekrényeket, a játékokat a kicsik szá. mára, s szeptemberre már minden a helyére fog kerülni. Fokról fokra Ez az új kezdeményezés — nyugodtan mondhatjuk, bevált gyakorlat — nem ment zökkenőmentesen kezdetben, de rövid idő alatt elfogadták a dolgozók és aktívan segítik így is a gyár munkáját. Bár még akadnak a tanácskozásokon olyan hozászólások, ame. lyek azért hangzanak el, „hogy én is mondjak valamit”, az általános nem ez. A tájékoztatáson, a vitás kérdések eldöntésén kívül a termelési tanácskozás az üzemi demokrácia érvényesítésének megfelelő fóruma lett a bú. torgyárban. Balogh Júlia Herceg János: KIRÁNDULÁS A mama fehér kötényben odaállt a kitárt kapuhoz, s még a szíve is átnevetett az utca másik oldalára. Mert ott álltak a szomszédok vasárnapi tétlenségben bámészkodva, mivel ünneplőbe öltözni és bemenni a faluba korán volt még. Hiszen szó sincs róla, behajthatta volna a kapu két szárnyát Kristóf is, a félkegyelmű mindenes. Várhattak volna még a kocsmákban a kenyérre, a Csingilingi csárdába se kenyeret kért a vendég vasárnap hajnali hatkor, úgyhogy igazán ráért volna elkocogni a két biciklikerékre szerelt ládával, s benne a barnára sült kenyerekkel. S máskor is az ő dolga volt a kaput kinyitni és becsukni. De ezt az élvezetet, hogy utána nézzen a kigördülő új kocsinak, s aztán végig legeltesse tekintetét az ámuldozó és irigykedő szomszédokon, semmi pénzért nem engedte volna át a bolondnak a mama. Ott is volt már száján a mese, hogy ha majd felporzik az út a lánya meg a veje után, s ő becsukja a kaput, átkiáltsa a szomszédoknak: — Elmennek egy kicsit a gyerekek az unokámhoz. Kikérik az intézetből, aztán kiviszik Palicsra, mert mondják, ott már kinyitott a strand és a vigadó előtt katonazene muzsikál. Ott megebédelne, délutánra már itthon is vannak evvel az új kocsival. És ha senki se kérdezi, mikor vették az új kocsit és mennyiért, akkor magától mondja majd, s csak úgy mellékesen: — Azt mondja a vejem, ha már kocsit veszek, akkor autó legyen, nem pedig holmiféle tragacs! Nem bánom, ha háromszor annyiba kerül is! Hát ez lett volna a mondó- kája, szépen előkészítette már magában, s most csak állt kaptákban ott a kapunál és várt. Veje már begyújtotta a motort, de akkor a lányának eszébe jutott, hogy otmaradt a konyhában, a kredenc tetején a skatulya, benne a süteménnyel, szaladjon csak el érte. És mire visszajött, a bolond már megint toporzé- kolt. — A Máriáját az anyátoknak! Mi vagyok én?! Máma még kolbászt se kaptam reggelire, de dirigálni azt tudtok! Itt van, hordjátok ti szét a kenyeret! És lecsapta a targonca rudját, pedig már befogta magát melléje, s a szomszédok szemérmetlenül röhögtek rajtuk. — Jaj, istenem, már megint cirkuszt rendez nekem! — szállt ki a kocsiból felcsúszott szoknyáját húz- gálva, selyem esőköpenyben a pékné. — Mondtam már, mama, ne spórolja nekem azt a rohadt kolbászt! Kitettem a sonkát is, a főtt tojást meg a kolbászt is az asztalra, maga meg elrakja előle! Hát most boldogabb avval a darabka kolbásszal? — Ja, hát tudom én?! — védekezett a mama, és majd elsüllyedt szégyenében. — Azt mondtad, a tojást félreteszed rakott krumplinak holnapra. És volt még sült szalonna, meg is ette... — Nézze, Kristóf — lépett a bolondhoz a pékné, s vállára tette a kezét. — Magának nem szabad mindjárt fölvenni, ha a Feri mond valamit. Ha nem akarja kivakarni a teknőt máma, mert vasárnap van, majd megcsinálja holnap. Azt a Feri csak úgy mondta! És tudja nagyon jól, hogy én mindég a maga pártját fogom. Igaz? A bolond nem adta meg mindjárt magát, de engedelmesen tűrte vállán az asz- szony kezét, s hangjában már ott volt a meghunyászkodás. — Mindég csak macerálják az embert! És a tisztelendő úr is mondta, be kék menni Monostorra, Kristóf, elhozni a gyertyát a mézesbábostól... — Jó, hát majd elmegy! Honnan tudta volna az uram, hogy még a tisztelendő úr is megkérte valamire! De ha siet, délre Monostort is megjárja. Mama, hozzon ki egy szép szál kolbászt Kristófnak és egy pohár bort is! — Kapsz egy beöntést, — szólt ki a pék a volán mellől röhögve — és akkor elmegy a bónád. Csak be ne rúgj nekem! — Én, Feri, én?! Hát tavaly a búcsúba, mikor a legények elkezdtek itatni, mi bajom volt énnekem? Ittam, mint a hétszentség! Fölemeltem a doktor urat a levegőbe, még vittem is egy darabon... A pékné úgy állt a bolond meggörnyedt alakja fölött, királynői fölénnyel, mint az állatszelídítő, ha az oroszlán megfeledkezik magáról és üvölteni kezd a cirkuszban. Még a fél kesztyűjét is úgy csapkodta tempósan a combjához, mintha korbácsot suhogtatna. — Nem hagy engem az én nagyságám, ugye, nem hagy! — kiáltott fel Kristóf, miután pillanatok alatt magába tpmte a kolbászt és lehajtotta a bort, miközben a mama gyűlölködve nézte. — Még a teknyőt is kivakarom, a gyertyát is elhozom. Olyan igaz, mint a hétszentség! — Jól kezdődik ez a kirándulás! — mondta a pékné, s hosszú lábaival, lassú, elegáns léptekkel odament az új kocsihoz, beült az ura mellé, s a mama már csukhatta is be utánuk a kaput. De hiába, minden el volt rontva. A szomszédok még kinn álltak, s arcukon ott volt a káröröm, úgyhogy egészen elfelejtette a dicsekvés szövegét a mama, s amit mondott, az inkább panasz volt. — Jaj, úgy félek, hogy ez egyszer ránk gyújtja a házat! Pedig igazán annyit ehet, amennyi belefér. Mindég mondom a vejemnek, ezért már egy segédet is kapna, amennyit ez megza- bál. Hanem akkor meg adóval nyúznák, azt mondja. De oda se figyelt erre senki a túlsó oldalról. Eltűntek, elszállingóztak a szomszédok, akárcsak a porfelhőben a gyönyörű kocsi, amelyet mintha észre se vett volna senki. C sak a bolond elnyújtott danája hallatszott, ahogy boldogan húzta a gumikerekes talyigát a kenyérrel a Csingilingi csárda meg a többi kocsma felé.
