Kelet-Magyarország, 1975. június (32. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-22 / 145. szám
1975. június 22. KELET-MAGYARORSZÄG — VASÁRNAPI MELLÉKEK*7 Megyei tájakon Belül a gyárkapun I'Äpiink felülről: Vargáné, PetermannJ £ .»Ítész, lelegdi, Bodó. Ipart teremteni nemcsak annyit jelent: építünk gyárakat, üzemeket. Az ipar nemcsak gép, berendezés, késztermék. Az ipar elsősorban: a munkás. „Az uram hallani sem akart róla. Azt mondta, nekem otthon a helyem a gyerekek mellett, eltartja ő a családját. Ebben volt is némi igazság, hiszen az én Imrém nem keres rosszul Nábrádon, a Békeharcos Tsz-ben. ahol gyümölcstermesztő. Aztán az is igaz, hogy sok munka van a három gyermekkel. Az egyik tizenegy, a másik hat, a legkisebb meg hároméves. De engem már megkötni sem lehetett volna. Az igazsághoz tartozik, hogy lánykoromban két évig Pesten dolgoztam, ugyanilyen könnyűipari üzemben, mint a fehérgyarmati HÖDIKÖT. Miért szépítsem? Ha kedveztek is a munkásszállással meg mindenféle más juttatásokkal, azért csak szokatlan és fárasztó volt. Férjhezmen- tem, hazajöttem. Azt nem mondom, hogy valaha is felvetett a pénz bennünket, vagy hogy most nem jön jól az én keresetem a konyhára, de az is az igazsághoz tartozik, hogy elsősorban nem a pénzért lettem újra ipari munkás. Az ember életét betölti a család, ha sok is a fáradtság, az öröm sem kevesebb. De valami mindig hiányzott. Úgy éreztem, én a családnevelés mellett még többet is tudok. Hát ezért jelentkeztem, s ezért kelek most napjában hajnal négykor és buszozok be Nábrádról Fehérgyarmatra, a gép mellé.” Varga Imréné egy a 305 darabbéres munkásból a HÓDIKÖT fehérgyarmati üzemében. Harmincnégy községből járnak ide dolgozni, zömében asszonyok, lányok s túlnyomórészt olyanok, akik életükben először itt láttak gyárat, gyorsan forgó masinákat. Legtöbbjüket a hajnal már ébren találja, Cvekker- be, színes szatyorba csomagolják az élelmet s még fel iem szárad a reggeli pára, amikor blokkolnak a gyár bejáratánál, „Az én sorsom más, mint a többié. A legtöbb lány bejár, én a nővéremmel albérletben lakom. A buszjárat az oka, a második műszakra nem tudnánk bejutni. Azért megváltottuk a bérletet, s ha már nagyon ráéhezünk egy kis hazaira, akkor felkapaszkodunk a csengersimai buszra, jól megvacsorázunk és indulunk vissza az albérletbe, ahol hárman lakunk, fejenként kétszáz forintért. Ami a fizetésből, a havi 1600-ból megmarad, azt hazaadjuk. De a mienk. így már sokkal könnyebb, mint volt nem is olyan régen. Én is dolgoztam Pesten egy évig a MOM-ban, de túl idegen az a világ, emésztő a távolság a magunkfajta lányoknak. Ezt az üzemet nekünk találták ki.” Telegdi Mária és a nővére jót érzi magát a HÓDIKÖT-ben. őket sem az anyagi szükség kényszerítette az albérletbe, a gyár fegyelmezett rendjébe, hiszen a papa és az idősebb fiú tsz-ben dolgozik, nagyon sok család él onnan tisztességgel. Nem is valamiféle kalandvágy kerítette hatalmába őket, hanem a képességeik felfedezésének és hasznosításának vágya. „Hátul varró”: ez a munkakörük megnevezése, ami a különböző termékek precíz összeállítását takarja. Ügyes kéz, jó szem szükséges hozzá, s minél ügyesebb a kéz, annál nagyobb a kereset. Telegdiékkel lakik Bodó Lívia. ;,Az összevarró géphez is érteni kell, s aki már tud vele bánni, jó keresethez jut. De nemcsak a kereset a fontos nekem sem. Egy ilyen üzemben valahogy többnek érzi magát az ember a kollektívában. Jó reggel találkozni a munkatársakkal, jó munka után próbálni a tánccsoporttal, és jó beülni a barátnőkkel néha egy kávéra a presszóba. Fehérgyarmat városiasodik, s ha akad is, aki még megszólja a merészen divatos ruhát, vagy ha a lányok fiúk, partner nélkül ülnek le a presszóban, a többség mindezt természetesnek veszi. Nemcsak a gyárnak örülünk mi, távoli községekbe való lányok, hanem annak is, hogy az iparral egy másfajta élet, egy új ritmus is közelebb jött hozzánk.” Nagy „M” betű a kerítésen: itt találni a METRIPOND fehérgyarmati gyáregységét. Itt dolgozik már több éve Peterman Edit, Cégénydá- nyádróL „Négyen vagyunk testvérek; s bizony, ilyen családnál korán rákényszeríti a szükség az embert az önállóságra Nyíregyházán, a konzervgyárban kezdtem, megismertem az albérlet, nem irigylésre méltó örömeit. Arról meg álmodni sem mertem, hogy egyszer, pem is olyan nagyon sokára képesített mechanikai műszerész leszek, Az lettem, mert amikor létesült itt ez az üzem, hazacsaltak a barátnőim. Korántsem unalmas a munka, amit végzünk, a garanciális részlegnél naponta alkalmazhatjuk mindazt, amit tanultunk... De nem is ez az érdekes. Nekem a gyár nemcsak munkát, megélhetést jelent, hanem egy tartalmasabb életet is. Sok itt a fiatal, akik úgy gondolkodnak, mint én, akik szeretik a szépet, a kacagást a táncot. Én nagyon szeretek táncolni, de a falunkban. Cé- génydányádon még egy kúltúrház sincs. Nyolc kilométer nem a világ, visszajöhetek, ha bál van. vagy előadást tartanak. Ma már a falusi lányoknak nem elég, ha vasárnap délután felveszik a szép ruhát és végigsétálnak a fő utcán, a házak előtti lócán ülő asszonyok pillantásának kereszttüzében. A mai lányok ennél többre vágynak. Még népitánc- csoportos koromban jártam egy fesztiválon a Balatonnál, s négy éve készülök, hogy egyszer nyaralni is eljussak oda. Az idén sikerül.” Egy letelepülő gyár nemcsak azoknak jelent munkaalkalmat, másfajta életmódot, akik addig csak a háztartásban dolgozhattak. Az ipartelepíiés azoknak is áldás, akik leszállhalnak az ingázók vonatáról. Közülük való a tunyogmatolcsi Soltész Sándor. „Vájártanuló voltam Tatán, szállón laktam, jól kerestem, kellett is a pénz, hiszen kilencen vagyunk testvérek. Apám, aki eredetileg cipész volt, a mátészalkai bútorgyárból ment nyugdíjba, édesanyám is tsz-nyug- díjas. Mondom, jól kerestem, de 400 kilométerre a családtól, azt semmilyen pénzen nem lehet megfizetni. Onnan még hazautazni is csak ritkán lehetett. Döntöttem: lesz, ami lesz, hazajövök. Ez 1969-ben volt, s itt kaptam munkát a METRIPOND-ban. Te jó ég! Eleinte havi 1400-at alig kerestem, képzelhetik, mit jelentett ez a tatai súlyos ezresét után. De éreztem, ebben az üzemben van fantázia, itt lehet valamire vinni. Négy év után leszakvizsgáztam, s most a nagy szerelőműhelyben dolgozom, ötödmagammal egy zöldkoszorús szocialista brigádban. Nem csalódtam: most már megvan a havi 3000, s az életem kiegyensúlyozott. Az ingázó, akár a kivert kutya. Az én életem most? Röviden- hetvenháromban szakvizsga, 74-ben nősülés, 75-ben megszületett az első gyermekünk. Most a feleségem otthon van vele, maga neveli. Igaz, még egy szoba-konyhás házrészben lakunk, de jól megvagyunk, s engem már a világ minden kincséért sem lehetne elcsalni máshová.” Akik itt munkát vállalnak, szorongással lépnek be a kapun. Vannak, akik félnek a gépektől — Fehérgyarmat üzemeiből is többen mentek el, mert idegen volt nekik az a világ. Mehetnének a szomszédban lévő „Szamos” étterembe ebédelni, mert az üzemben még nincs konyha. De nem mennek. Vagy csak nagyon kevesen. Akik igénybe is veszik az üzemi étkeztetést, jobbára ételhordóval mennek az ebédért, hazaviszik s otthon fogyasztják el. Akadnak olyanok, akik az első napokban, hetekben idegenkednek a zuhanyozótól- mert gátlásosa15- ... I Kálnoki ZsigmondnS, a HÖDIKÖT fehérgyarmati üzemének vezetője. — De még mennyire gátlásosak. Ha egy termelési tanácskozás van, nem mernek szólni. később külön-külön keresnek meg, hogy elíTióndj'ák a" legszemélyesebb gondjaikat is. S milyen nehéz megszokniuk az üzemben belüli helyheá* kötöttséget. Azt, hogy ha a gép megy, akkor ott kell lenni mellette. Rengeteg türelemre van szükség, ahhoz, hogy egy új dogozó megközelítőleg is munkássá váljék. Erre megvan a módszerünk. Ha valaki dolgozni jelentkezik az első nap jórészt tű nélkül üresen járatja a gépet. A második napon tűbefűzni tanul. A harmadik náp megtanulja, hogyan kell indítani, megállítani a gépet. Csak a negyedik napon kerül anyag a gépre, s ez a legkritikusabb pillanat. Az izgalom mellett a felelősség is kiül az asszonyok, a lányok arcára. Nem akarnak felsülni, szégyent vallani. Micsoda akaraterő feszül ilyenkor az emberekben! Volt aki sírt, mert legjobb igyekezete ellenére sem sikerült hibátlanul dolgoznia. Aztán felszáradtak a könnyek, kikerekedtek az arcok s egyre magabiztosabban kezdtek mozogni a gépek között az új munkásnőK. Ezt látni, ebben az emberformálásban sokszor szenvedőként is részt venni, talán a legszebb élmény az életben. Amit lehet, segítünk. Ha indokolt, egy műszakban dolgozik a családanya Készül az ebédlő és fokozatosan javul a buszjárat. S micsoda lehetőségeink vannak! Termékeink kelendőek, szinte korlátlan mennyiségben tudunk felvenni munkaerőt. Nem titkoljuk, hogy várjuk is mindazokat, akik úgy érzik, képesek megfelelni a gyári követelményeknek. Angyal Sándor Képek: Gaál Béla Műszak után a Volán buszmegállónál.
