Kelet-Magyarország, 1975. május (32. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-11 / 109. szám
6 ttStwr-SíAeY'ÁttőftSZAG 197!?. május tt Estók János. Kovács Irén. Hermann pyőrgjr Mit ér a diák, ka érettségizett ? „...tovább, tovább...” Egy képzeletbeli kerekasztal Milyen lesz a Lassan a háta mögött tudja a tanulóéveket az a három fiatal, akivel beszélgettem egy szokatlanul meleg májusi délelőttön. Nem egyszerre — sorrajártam a szakmunkásképzőket. Gnáp Mária az élelmiszeripari szak- * munkásképző konzervipari tanulója. Nagy Katalin a kereskedelmiben tanulja a lakberendezési cikkek eladását, Tóth Gyula pedig a 110. számú ipariban esztergályos tanuló. Az első végzősök Talán a véletlen hozta, ’hogy a beszélgetések után az volt az érzésem: mintha egymásnak adták volna a szót a fiatalok, mintha válaszoltak volna egymás nem hallott mondataira. így hoztam össze az írógép előtt e képzeletbeli és mégis oly valóságos 1 kerekasztal- beszélgetést. A kérdések, mely .körül fordul a szó: milyen a szakma, milyen lesz. a szakmunkás... — Ebben az iskolában mi vagyunk az első végzős konzervesek. Tavaly kerültünk át a mezőgazdaságiból... Mindössze huszonegyen maradtunk az elsőben indult negyvenkettőből. És azt hiszem, a szakmunkásvizsga után is lesznek, akik elmennek más pályára.. — Én nem tudom, miért megy valaki olyan szakmát tanulni,. amihez nem fűlik a foga. A kereskedő szakma nekem már régi > vágyam... igaz, ruházatira szerettem volna menni, de a lakberendezési is nagyón a szívemhez nőtt. — Én sem ide akartam jönni, hanem a .fodrászatot szerettem volna választani. A szüleim azonban a gimnáziumot erőltették... de csak egy évet jártam. Aztán mégiscsak a •szakmatanulás következett — a konzervipariban még volt hely... De akárhogy is — megszerettem vagy megszoktam — én megmaradok a konzervgyárban— „Nem bántam meg...“ — Eredetileg autószerelést akartam tanulni, de esztergályosnak vettek föl. Mondjam, hogy nem bántam meg? Nem bizony! És még Valamire rájöttem: magának a tanulásnak az ízére... Szeretek tanulni. — Hát, én a tanulással nem szimpatizálók... Inkább dolgozom. Viszont a kettő egymás nélkül nem megy. Talán majd leérettségizem a munka mellett. De hogy ez miként fog sikerülni három műszakban?! — Nagy terveim vannak. Mérnök szeretnék lenni. A HAFE-ban, ahol tanuló vagyok, minden segítséget megígértek a továbbtanulásomhoz... — A kereskedelmi szakközépben szeretnék továbbtanulni, de az Debrecenben van... lehet, hogy nem fog menni. Mindenesetre ha lehet, elvégzem a boltvezetői tanfolyamőt e vállalatnál... Akiért érdemes... Gnáp Mária az a három közül, aki: dolgozik, szakmunkás lesz, majd teszik valahová a gyárban, tisztességgel el fogja végezni a „Kedves Koíjat Mivel időm nincs arra, hogy veled találkozzam, ezért levelet írok. A mama mondta, hogy már a főnöknél is érdeklődtél, mért nem járok munkába. Úgy határoztam, hogy mindent elmondok neked. Úgy július végén történt, hogy eljött hozzánk /Valja néni és könyörgött, felvételizzek az élelmiszeripari főiskolán unokatestvérem, Vovocska helyett. Emlékszel még arra a divatos, összevissza ragasztgatott farmernadrágba bújt fiatalemberre, aki eljött a disszertációm megvédésére? ö volt Vovocska. Mindössze egy évvel fiatalabb nálam. Gyermekkorunkban barátkoztunk is, de később elváltak útjaink: őt a dzsessz érdekli, engem az atomfizika vonz. Hogy folytassam... Az egyik ismerősöm kicserélte Vova fényképét az enyémre a beadott személyi lapon, s így én mentem el helyette felvételizni. Minden sikerült és felvettek, azaz hogy Vovát felvették a főiskolára. Majd szeptember közepén ismét eljött hozzánk Valja néni, s alig_ üdvözölhettük egymást, máris térdre esett ^lőttem. Nagyon megijedtem, s mint kiderült, nem is alaptalanul. Az történt, hogy aki az én fényképemet ráragasztotta Vova papírjaira, hamisítás miatt lebukott, s most nincs, aki visszaragasztaná. Valja néni szerint ebből a helyzetből csak egyetlen kiút lehetséges: én járok Vova helyett a főiskolára. — No, de Valja néni — szálltam szembe — hogy tanulhatnék én a matematika-fizika tudományok doktora cukrászmesternek! — Nos, tessék aranyosom — kezdte máris a sírást — te még csak huszonöt éves vagy, Igazi csodagyerek, mibe kerül neked még agy szakmát elsajátítanod. szakmunkás ? munkáját. Vajon ő az átlagdolgozó típusát képviseli? Nagy Kati csupán a bútorraktár hidegére panaszkodott — ám annál nagyobb lelkesedéssel beszélt a „jó vevőről”, aki elbeszélget, ha ráér, aki nem kapkodva meggondolatlanul válogat, ákiért érdemes eladónak lenni: Tóth Gyula komótos mondatai mögött pedig egy olyan belső tüzet éreztem izzani, ami megzavart... Három típus — de mi e különbség oka? Az emberben van vagy a szakmában? — Valójában nem sokban különbözünk a konzervgyárban a betanított munkásoktól... nem tudom, mit fogok én hasznosítani az itt tanultakból, ha a kész .technológiával lel Adott munkát végeztem,' ahol legfeljebb a g íp kezelését kell ismernem... — Úgy élvezem az áruk sokféleségét, azt a rengeteg színt, formát, anyagot. Ha meg tudom magyarázni egy vásárlónak, hogy ez vagy az az áru miért előnyös, hogyan használhatja... Izgalmas feladat — Csodálatos dolog egy nyers fémdarabból létrehozni a munkadarabot. Megkapom a rajzot, tépelődök, számolom a kúposságot vagy a méneteket... Persze, van sorozatmunka is, az már kevésbé érdekes. De meg kell csinálni! Egy-egy nagyon bonyolult feladat olyan izgató tud lenni... Meg kell oldani, nem fog ki rajtam, megoldom — ez jár a fejemben... Az emberben van a különbség? Vagy a szakmában? Az utóbbi ellen szavazok. Hiszen a lehetőségeket borongósan mérlegelő Gnáp Mária is csillogó szemmel mesélt a „nagyüzemi befőzés” rejtelmeiről, és arról, hogy ha minőségellenőr lehetne, ott már sok mindent alkalmazhatna tudásából... Csak az ő kedvéért egyeltem bele és kezdtem meg tanulmányaimat az élelmiszeripari főiskola nappali tagozatán! Először úgy gondoltam, hogy mellette még munkába is járhatok, de kiderült, hogy a dékánia nagyon komolyan veszi a hiányzásokat. Emlékszel még, amikor a kaliforniai egyetemről ideutazott egy fizikus, hogy velem tanácskozzon? Az idő alatt, míg vele tárgyaltam, Vovának, azaz nekem előadáson kellett volna lennem, ahol névsorolvasás volt, s én katalógust kaptam. A dékán törölt az ösztöndíjasok sorából, ami érzékenyen érintette Vova zsebét. Ezután Valja néni nagyon komolyan megkért, hogy ne mulasszak el egyetlen órát sem nyomós ifldok nélkül. Ezek után te is látod, nem tudok munkába járni! Egyébként tetszik ez az élet. Hajdanában, elsőéves koromban, amikor mindössze tizem négy éves voltam, máris a kandidátusi disz- szertációmon gondolkodtam, s így érthető, hogy szinte semmi vidámság nem volt a diákéveimben. Most teljesen, másképpen van. Megtanultam kockázni, előadások után moziba járunk és általában vidáman élek. képzeld el, tegnap a csoportvezetők, egy nagyon helyes kislány megkérdezte, hogy járok-e valakivel a csoporttársaim közül? De ezt a legnagyobb titoktartás mellett mondtam el neked!! Ideje befejezni, mert holnap fizikából zárthelyit írunk és a tanár már figyelmeztetett, hogy sok mindent kell még pótolnom. A főnöknek mondd meg, hogy az első félévi vizsgaidőszak után átmegyek levelezőre, és akkor már munkába is tudok járni. Forró üdvözlettel: barátod, Pável” Szombaton ballagtak, elbúcsúztak az iskolától. A Vásárhelyi Pál Vízügyi és Építőipari Szakközépiskola negyedikesei megkapták a kis tarisznyát, a virágot. Néhány hét tanulás, írásbelik, szóbelik, és kezükben az érettségi bizonyítvány, plusz egy szakma. És ezzel vége. — Nincsen vége semminek •— mondja hír- • télén az ereszkedő hangsúlyú mondatra Estók János, aki a magasépítési szakon végez. Amikor édesapám az ötvenes években technikus lett, akkor az más valami volt, de az érettségi is sokat ért. Ma legfeljebb induláshoz elég. — Legfeljebb — folytatja a gondolatot Kovács Irén, aki mélyépítők — Mert nézzük meg az újságot. Érettségivel keresnek raktárost, esetleg adminisztrátort, Nem Olyan csábító dolog.. Nekem úgy jött ki a lépés, hogy az a szak, ahová egyetemre jelentkezni szerettem volna,, szakkőnyvtárosnak, megszűnt. De szeretem a’mélyépítést: így most elmegyek a NYIRTERV-hez rajzolónak, ha jól dolgozom, szerkesztő is lehet belőlem, de mindenképpen célom, hogyha másként nem megy, levelezőn tanulok tovább. — Mélyépítősnek érdemes is — toldja Hermann György. Jövős pálya, főleg itt a megyében. Folyik a közművesítés, sorra épülnek a vízművek, és urbanizáció mélyépítős mérnök nélkül elképzelhetetlen. Egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy ne gondoljak a továbbtanulásra. — Ez még akkor is lehetetlen, ha az embert nem veszik fel, és dolgoznia kell. Mert érettségivel az ember ismerkedik, nézegeti a gyakorlatban, amit elméletben jól tud... — ...és közben mégég az öreg szakik között, akik vágják a dolgokat... — Igen — folytatja Estók — de közben meg kell tanulni az emberekkel beszélni, készülni keli á technikusi szakvizsgára, amihez két év szükséges. — És közben változik a technika, a téch- -tológia — fűzi a szót Irén, — és olvasni kell, nyelvet tanulni, mert akkor az ember még jobban lemarad a különben is utolérhetetlen dőtől. — Nekünk nagyon szép szakmákat kínál az iskola, magunk választottuk a legtöbben. Legalábbis mi hárman igen. Jól meg is tanítanak. De van valami — ezt újra Irénke közli — amire nem tud megtanítani az iskola: az emberekkel való bánás. — Érett emberekkel kerülünk össze, és hiába lobogtatjuk a» érettségit, még akkor is, ha valamit netán jobban tudunk, nem könnyű elfogadtatni magunkat — gondolkodik Hermann, maga elé nézve. Talán az egyetemi diploma már jelenti valaminek a végét, de talán még az se. Én azt hiszem, a négy közép lassan éppoly alap lesz, mint volt az általános iskola. — Az a szerencse — mondja váltakozva hol Irén, hol Estók Jancsi —, hogy a szülők sem csinálnak nálunk nagy dolgot abból, hogy leérettségizünk, örülnek, ez természetes de végtére nem csináltunk többet, mint nyújtottuk azt, amire képességünk volt. Az is érthető, hogy ők azt szeretnék, ha többrfc vinnénk, mint nekik sikerült. De az természetes hogy azt látják: azzal, hogy itt maturálunk még nem vittük sokra, legfeljebb a kezdetekhez van jó indulásunk. — Hogy ez mennyire így van — Estók szerint —, ezt az is bizonyítja, hogy 26-an végzünk az osztályban, 18 tovább tanulásra jelentkezett. Ebből is látszik, hogy akiben csak egy csepp ambíció és kritika van az nem érez befejezettnek semmit. Ide kívánkozott egy kis provokatív okfejtés: az iskolához sorra fordulnak a vállalatok, és keresik a most végzetteket. 1400—1500 forintos kezdő fizetést kínálnak. A növekedés beígérve. Miért érdemes akkor öt évet gürcölni az egyetemen, hogy utána 190Ó-zal kezdjen valaki, s pár év, amíg utoléri azt, aki nem tanult. A moraj általános. Egymástól kapkodják a szót. — Ez oké de aki. ma elmegy egy vállalathoz, arra is rákerül a sor, és tanulnia kell. Legfeljebb később kezdi. — Nem vitás, kell az innen kikerülő leendő középvezető. De mi lesz öt vagy tíz év múlva? Amikor egyre több lesz az érettségizett tnunlras akkor vege annak, hogy valaki rutinból eljen. — Amikor azt. mondjuk,.hogy tovább, to- vubb, az nem feltétlenül. egyetemet jelent ,es rögtön. De mindenképpen tanulást tálán a nyugdíjig, nonstop... ~,Ma egy szakmunkás sem indül ügy tie- ki az életnek, hogy megél abból, amit az" , iskolában tanult. És ez a jó. Nem valami fiatalos álmodozás ez, de ha az, akkor sebaj 1—* Hennann Gyuri —, de a jövö a feje- ké. És én azt,sem' bánom, hogyha munkába állok, nem íróasztalt, nem városi itíáiíka’he- lyet kínálnák. Nem, lehet úgy kezdeni — mért mi most kezdünk —, úgy, hogy ne legyenek nagyratörő álmaink. , — ismerem az osaáb'bán a többiek, vél'é- ményét is — folytatja Esteik János a beszélgetést. — Vannak, "akiknek nem pontosan ' a miénkével azonos a tervük. De egyben az^rjj nincsen különbség: senki ‘néni érez beféjeJ zettnek semmit. — Jólesik, hogy megkaptuk a névre szóláfj meghívót a választási jelölőgyűlésre, hogy szavazópolgárok vagyunk. Jó az is, hogy légi többünknek otthon nagyobb az önállósága. A* sé rossz, hogy az érettségi bizonyítvány rpéll^ megkapjuk otthon a külön lakáskulcsot és á; velejáró bizalmat. De hát ezek csak kis mot; vumok —- fejtegeti írén. De én azt hiszém, hogy kaptunk mi ennél valamivel nehezebbet is: a felelősséget. — Az érettségi Aem nagy izgalom. Akt négy évig tanult,. annak ezt vállalni kötelessége. Ván abban valami mulatságos, hogy amíg kötelező volt, mindenki ártól vitázott: kell vagy nem kell. Ma, amikor lehet választani, eszünkbe se jut, hogy kihagyjuk. Ném azért hogy komplett legyen a 12 év, amit az' iskolában töltöttünk. Egyszerűen csak azért, mert kell ahhoz a fordulóponthoz, hogy nekirugaszkodjunk á nehezebbnek. Indulnak tehát a lányok és fiúk. Mennek, hogy kipróbálják a gyakorlatban, mit tanultak, valamit rárakjanak arra az alapra, amit az iskola adott. Nem terveznek sehol sátor; alatti népünnepélyt, mert megvan az érettségi bizonyítvány, nem állítják az iskola elé az ajándék Zsigulit, a padra az aranyórát a $zü- lök. Egyre többen látják már ők is, amit ezek a fiatalok megfogalmaztak: a ballagási énekből csak annyi igaz: „...tovább, tovább...” Bürget Lajos Devecseri Gábor: Rét ötéves koromban A hernyók mászták föl és le a fán. Nem voltak szépek. Halványak, pettyesek, puhák, sokan voltak. A cseresznyefa törzse fényes, amelyik fa fényes, az cseresznyefa és ez már mindörökre így marad. Alattuk karszékben ült a tüdőbajos ember, a világ egyetlen tüdőbajos embere, templom kettő volt, utca sok, tüdőbajos ember egy. A világ azóta megnőtt, a számok érvényüket veszítették, azaz helyet cseréltek egymással, de ezt az új rendjüket is itt hagyjuk végül is. TamavÖlgyi Győrgj* M Berkolajko, Gr. Arkagyjev A CSODAGYEREK
