Kelet-Magyarország, 1975. május (32. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-18 / 115. szám
8 KELET-MAGYARORSZÁG—VASÁRNAPI MELLÉKLET 1975. május Ä Mihail Solohov: CSENDES DON (Részlet) Akszinya sokáig csókolgatta szerelmese csukott szemét; azután orcáját Grigorij karjához szorítva, szenderében mosolyogva, maga is elaludt. öreg éjszaka, mikor már lement a hold, elhagyták a Száraz Szurdokot. Kétórai lovaglás után a Csir mellé bocsátkozták a dombról. A réten harsogott a haris, a szittyós folyóöblökben torkuk szakadtából kuruttyol- tak a békák, és valahol messze tompán bömbölt a bölömbika. A kis folyó méntén egymásba olvadó gyümölcsösök húzódtak végig, és komorén feke- téllettek a ködben. Grigorij a hídtól nem messzire megállt. Faluszétte éjféli némaSág uralkodott. Grigorij a lö véknyábá vágta csizmája sarkát, és oldalt kanyarodott. Nem akart átlovagolní a hídon. Nem hitt ennek á cSertdnék: rettegett tőle. Ä falu pérehién átgázoltak a Csiren. Mihelyt az élsö keskeny közbe befordultak, az árokból hirtelen előbukkant egy ember, azután még három! — Állj! Ki vagy? CJrigörij összerezzent a kiáltásra, mintha váratlan ütés érte volna. Meghúzta a kantár- szárat. Egy szempillantás alatt megemberelté rhágátj eS jő hangosán válaszolt: „Jó barát!” GyorSan megfordította lovát, és sebtében odasúgott Akszinyának: „Vissza! Utánam!” Az őrség négy embere — válafnénhyi az éjszakai pihenőre megállapodott élelmező osztag katonája — némán és fáérősfen követte őket. Egyikük megállt, högy rágyújtSöh. Gyufát rántott. Grigorij a korbáccsal végigvágott Akszinya lován. A csőaör rttfegugrótt, és minden átmenet nélkül a leggyorsabb vágtába csáp'ott át. Grigorij a méh nyomában nyargalt. Néhány nyomasztóan izgalmas másodpercig tártott á esehd, azután — miként a mennydörgés — darabosán ropogni kezdett a hegy puska. A sötétségén hirtelen átszűröd- tak a feilobbarió torkóláltüzek. Grigorij füle melleit perzselően süvítettek cl az ellenséges golyók. — Eegyve-e-e-er-toe! — tájtól u elnyújtetten egf hang. ' ... ...» . Grigorij a kis, folyótól száz_Qlijyire ujól- Irte a rí .Vakra-fő re ronarto aTifl§sdéreSt. — Hajolj lé. Kszjusa! Még lejebb! Hajóíj lé! — kiáltotta, amikor Akszinya mellé ért. Akszinya meghúzta a kantárszárat, hátra- hanyatlott és oldalra dőlt. Grigorij ijedtében megkapta, különben lezuhant volna. — Megsebesültél? líun találták él? Szólj hát! — kérdezte rekedten Grigorij. Akszinya hallgatott, és egyre súlyosabban nehezedett a férfi kezére, Grigorij vágtatás közben magához szorította, és lihegve súgta az asszony fülébe: Csak egy szót! Megálld az isten! Hát mi van veled?! De Akszinya néma szájából nem hallott sem értelmes szót, sein nyelést. Grigorij .a falutól két versztányira éles kanyarban letért az útról, egy szakadékba ereszkedett. Gyalog szállt, karjába vette Ak- szinyát és vigyazatosan lefektette a földre. Levette róla a rövid, meleg télikabátot, feltépte mellén a könnyű katonablúzt meg az inget, és tapogatózva megkereste a sebet. A golyó Akszinya bal lapockáját fúrta át, szétroncsolta, és ferdén a jobb kulcscsoht alatt repült ki testéből. Grigorij összevérezett, remegő kézzel vette elő átvető tarsolyából saját tiszta alsóingét meg a sebcsomagot. Megemelte áz asszonyt, háta aló tette a térdét, hozzáfogott, hogy bekötözze a sebet: igyekezett él- állítáni a kuicscsont alól bőven felbugyogó vért. Áz ingcaíatok és a kötés mihamar rheg- t'éketültek. és teljesen átnedvesedtek. Vér folyt Akszinya félig .szétnyitott szájából is. Csák ú|y bugyborékolt a torkában. És a halálra rémült Grigorij már tudta, hogy mindennek vége. hogy a legszörnyűbb, ami csak az életben megeshetett — íme, meg is történt! A szakadék gazlepte, juhmogyorő borította meredek lejtőjén óvatosan á meder mélyéré ereszkedett. Vigvá2atösán vitte karján Ak- szinyát. Az asszony akarattálártul hátráha- nyatló feje áz ő vállán nyugodott. Hallottá AksZinyá el-elakadó, sípoló lélegzetét, érezte, hogy mind több meleg vér folyik el a drága testből, ámint szerélmese szájából az ő mellére csurog. Utána leböcsátkozótt a szakádékba a két páripa is. Prüszkölve és zablájukkal csörömpölve legelték a zamatos zöld gyepet. Akszinya — nem sokkal virradat előtt — Grigorij kórjai között meghalt. Többé ’nem tért magához. Grigorij némán megcsókolta az asszony véres, sós ízű száját, óvatosan lefektette a fűre és felállt. Titokzatos erő mellbe lökte, rriégtantorodott, hanyatt esett, de rémültén tüstént talpra ugrott. Még egyszer elesett, födetlen fejét fájdalmasan beleverte egy kiálló kőbe. Azután térden állva kihúzta szablyáját hüvelyéből, és sírt ásott halott szerelmesének. Ä föld tiéd vés volt: éngedétt a kardnak. Grigorij nagyon sietett, de valami rbjtógátlá a torkát. Ééltépté nyakán az inget, hogy könnyebben lélegezzék. A pirkadat előtti Hideg nyirkosság kellemesén lehütötte izzadságtól nedves mellét: könnyebben dolgozott. Ä pörháhyó földet kucsmájával és markával merte ki. Egy percre sem pihent, mégis sok időbe tolt, míg kötésig érő mély gödröt ásott. Tündöklő hajnali fényben temette el drága Akszinyáját. Sírba fetkette, mellén kérészt^ be tette haloltián nieghalváhyödott, olajbarna bőrű kezét, keszkenőjével befödte arcát, hogy az égre meredő, félig nyitott, lassan megüvegesedő szemébe he hulljon be a föld. Elbúcsúzott tőle. Aböafí a szilárd hitben búcsúzott, hogy nertt hosszú időre válnak el... Ujjúival gondosan elboronálta a nedves, sárga ariyagot az alacsony hanton, és letior- gasztbtt fővel, lassún inogva, sokáig térdelt a sírnál. Most már néni volt miért sietnie. Mindennek végé szakadt. A szakadék felett, a déli szél gomolygatta ködben, lassan felkelt a nap. Sugarai beezüs- tözt’ék Grigorij sűrűn őszülő födetlen fejét, é's végigsiklottak mozdulatlanságában is iszonyú, sápadt orcáján. Mintha lidércálomból ébredt volna, felkapta fejét. Fekete eget és vakítóan világító fekete napkorongött látott maga felett. Nyíregyháza, 1975. (Lakatos József rajza) Az alkotói közérzet K önnyű az írónak, költőnek — móndta a minap egy képzőművész — forintos bélyeg segítségével kapcsolatot tarthat bármelyik fővárosi napilappal, vagy, folyóirattal, írásai bárhol megjelenhetnek, de mit csináljon, aki a szakmája miatt helyhez van kötve, mint a képzőművész, az iparművész, és a többi... E feltevés példa az olyan szemléletre, amely ,,igazi”-nak mégiscsak a fővárosban végzett alkotómunkát tartja. Ilyenfajta szemlélet mindig volt, ma is tapasztalható. Mostanában gyakran írnak e kérdésről folyóiratok is. A szerzők általában nem a fővárosi és a vidéki lehetőségek között vonnak párhuzamot, hanerrl azt vizsgálják: milyen az alkotói közérzet vidéken, a megyék, városok mit tesznek azért, hogy áz irodalmi-művészeti élet felpezsdüljön? S elemzik: mi az oka annak, hogy több városból alkotók „szöknek" el más városokba, vagy éppen Budapestre. Magyarázatot — bizonyítékot, ha tetszik — ott keressünk, ahol van: a városok, a megyék miként becsülik a maguk alkotóművészeit, igyekeütiék-e otthont — szellemi otthont is értve ezen — teremteni számukra, vagy terhes feladátnak tekintik a velük való foglalkozást? Mint az összetett kérdésekre általában, erre sem lehet kerekeit igennel vagy nemmel felelni. Valamennyi írásból — még a panaszoknak hangot adókból is! — kitűnik, hogy egy-egy terület felelős párt- és állami vezető testületéit manapság mind jobban foglalkoztatja az ott folyó szellemi (szűkebbre vonva a kört: művészeti) élet, s erejükhöz mérten támogatják annak erősítését. E Z a támogatás azonban néha még túlságosan hivatalos jéllegü, kötelezően „távolságot tartó” bizonyos helyeken. Rendszerint ott, ahol mostanában kezd kialakulni művészeti, irodalmi élet. Gyakorlatlanság, bi- zaimátlahúág néha egyenlő arányban keveredik. — de az első sikerek és eredmények általában eloszlatják ezeket. Gyakran nagyobbak a problémák ott, ahol nagy tradíciója van a szellemi életnek, de a pillanatnyi anyagi, vagy egyéb lehetőségek gátolják a fejlesztést. Maga az elvándorlás, ha szellemi értékekről van szó, nem kedvező, kiváltképpen annak a területnek, amelyet elhagynak. De természetes, hogy ahol jobbak az alkotás körülményei — ezen anyagi féltétélsk ií értendők — oda szíveken ménnek. A vitát követve (amely még korántsem fejeződött be) úgy látszik, ma már városok versengéséről is szó van, mert remélik, hogy a művészek részt vesznek a közművelődési munkában, fogékony emberekkel^ megszerettetik a művészetet, segítik az amatőr képző« művészeti körök tevékenységét. rr udják, hogy a szellem: élét széles kön» * ben gyűrűzik, felpezsdíti a közéletet, és tudják azt is. hogy az álkotóművészétnek hagyományteremtő ereje van. Nemcsak a mára gondolnak, hanem a holnápra, sőt a hol- napútártra is: a példa vonzó lehet, a következőkben többen jönnék majd, s mind szívesebben. Igaza van annak aki azt mondja, högy tulajdonképpen nem is a befogadó megyén vagy városon múlik egy-egy vidéken élő művész sorsa, hanem a saját tehetségén. Igaza van, — de csak részben. Tény, hogy a tehetség az elsődleges, de igéd sok függ a közegtől, amelyben a rttű útjára indul. Mennyi mindent tehet egy város azért, hogy az ott született alkotások szélesebb körben ismertté váljanak, hogy az alkotóknak közönsége, méltányló tábora legyen! Az alkotói közérzet két legfontosabb korm ponense, hogy miként tekinti közegének, alkotói keretének az illető művész, író a városát, — s miként tekint rá az. Utóbbi — a közönség megbecsülésén kívül — elsősorban természetesen a vezető testületek magatartásában jut kifejezésre. Figyelemmel követik-e a munkáját? Kap-e jó szót, megbecsülést, bátorítást-; erkölcsi és anyagi ösztönzést? a téma szerteágazó. Alig esett még szó a vidéki művészek munkáját követő kritikai megnyilatkozások — a néha érthetetlen visszhangtalanság — elemzéséről, a fiatal művészek sorsáról, a velük szembon támasztott helyi követelményekről. Később nyíl véti sör kerül ezek taglalására, és felmerülnek majd közös tovább gondolásra érdemes új motívumok is. E közbeszólással mindössze azt kívántuk jelezni, hogy fontos társadalmi kérdésről folyik a szó, amikor a vidéki alkotói közérzetről beszélünk. X. L I <. V. , lé- fpf/t Gsohány Kálmán; Egy költő emlékére, (Rézkarc) Szekszárdi Molnár István: Vasvári István: Miért nem vagyok láthatatlan H 01 d f é ti y Miért nem vagyok láthatatlan? Bánatoktól fájdalmatlan Emlékektől számüzetlen Miért,nem tudok elmerülten szakadatlan élni dalnak s megmaradni önmagámnak . .. Miért nem vagyok láthatatlan? Szerelemtől átkozatlan Vágyaimtól hajthatalan könnyeimtől szét szag gatlan, csendes éjbe elmerengő, hit varázsát megteremtő!? Miért nem vagyok láthatatlan? Mosolyoktól szétfosztatlan, csillagoktól pártfogoltán, illatoktól átkaroltam miért, nem tudok árnyas kertben szellő lenni vagy tán lepke.., Holdfény a sziklafalakon, holdfény az eperfa alatt, holdfény a néma gobonán, hodfény a vízmosásokon, holdfény az ifjú arcodop, sugárzol, áradsz, elsuhogsz s a szád, a szád, kétívű virradat, testemen érzem puha melegét s melledet, mit simán, feszesen, mint barack hanvát, úgy simit kezem holdfény a sziklafalakon-----holdfény a téli ablakon, sugárzol, áradsz, élsuhogsz, sugárzol, áradsz, elsuhogsz, akkor éltem lombozva, vakon, most, hógy most vakítón lássalak!
