Kelet-Magyarország, 1975. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1975-03-14 / 62. szám

RELET-MAGYARötesa* ROKONSZENVTÜNTETÉS A HALADÓ ERŐK MELLETT LISSZABONBAN. A portugál demokratikus erők a fegyveres erők haladó mozgalmával együtt hatalmas tömegtüntetésre szólították fel Lisszabon lakosságát, miután letör­ték az ellenforradalmi katonai lázadást.Képünkön: tüntetők és katonák a por­tugál főváros egyik utcáján. (Kelet-Ma gyarország telefotó) Megtorló ellentámadás Dél-Vietnamban TELEX Indokínában rossz napok köszöntöttek az amerikai imperializmus Phnom Penh-i és saigoni kiszolgálóira. Mi­közben Washingtonban azt mérlegelik, hogy Kambod­zsában meddig tarthatja még magát a Lón Nol- rezsim, Dél-Vietnamban a Thieu-rezsim csapatai is egymásután kénytelenek fel­adni a DIFK-től törvényte­lenül elrabolt területeket. A Dél-vietnami Köztársa­ság ideiglenes forradalmi kormányának külügymi­nisztériuma a hét elején ki­adott nyilatkozatban hozta a világ tudomására: a DIFK, akárcsak a múltban, a jövő­ben is szigorúan tiszteletben tartja és végrehajtja a Viet­namról szóló párizsi megál­lapodást. Ám egyidejűleg elhatározott szándéka — hangsúlyozza a nyilatkozat —, hogy a béke és a párizsi megállapodás védelmére megtorolja az Egyesült Ál­lamok és a Thieu-rezsim minden háborús bűntettét. A dél-vietnami népi felsza­badító erők a nyilatkozat­ban jelzett megtorló táma­dást öt napja indították meg, máris 6 járási székhe­lyet szabadítottak fel. Ezzel egyidőben a központi fenn­síkon Ban Me Thuot tarto­mányi székhely birtoklásá­ért is heves harcok folynak a két dél-vietnami fél fegy­veres erői között. A Dél-vietnami Köztársa­ság ideiglenes forradalmi kormányát a Washington tá. mogatását élvező Thieu-re­zsim területrabló háborúja kényszerítette a megtorló el­lentámadás megindítására. A DIFK 1974. október 8-i nyi­latkozatában a párizsi egyezmény betartását köve­telte. A másik féltől is, és hogy távolítsák el a hata- \ lomból a területrabló hábo­rút folytató Thieu-rezsimet. Követelte, hogy azt Saigon­ban váltsák fel olyan kor­mánnyal, amely hajlandó a párizsi egyezmény maradék­talan végrehajtására. Ebben az esetben — hangsúlyozta a DIP’K nyilatkozata — fel­újíthatják a dél-vietnami politikai rendezésre hivatott kétoldalú konzultatív tanács­kozást. Az ésszerű javaslat elfo­gadása helyett az Egyesült Államok kormánya további katonai felszereléssel és pénz­ügyi segéllyel erősítette a te­rületrabló háborút folytató Thieu-rezsimet. Sőt a Ford- kormányzat jelenleg is sür­geti az amerikai törvényho­zást, hogy mielőbb szavazza meg a Thieu-rezsim támo­gatására kért 300 millió dollár katonai pótsegélyt. Ebben a helyzetben hatá­rozta el a DIFK a megtorló ellentámadás megindítását, amely máris jelentős, tör­vénytelenül elrabolt íerüle.. te;--' -”'sszaszerzését ered­ményezte, -***mUk> BRÜSSZEL Szerdán este 83 éves korá­ban Brüsszelben elhunyt Isabelle Blume, a neves bel. ga békeharcos. Blume asz- szony mint a Belga Békevé­delmi Liga elnöke és a Bé- ke-világtanács elnökségének tagja a világ békéért és a népek közötti megértésért vívott több évtizedes fárad­hatatlan tevékenységével ál­talános tiszteletet és elisme­rést szerzett magának. 1973 decemberében a Lenin-béke­díjas Isabelle Blume-t a Belga Kommunista^ _ Pált XXI. kongresszusán a Köz­ponti. Bizottság tiszteletbeli tagjává választottak. VARSÖ Joszip Broz Tito jugoszláv köztársasági elnök négyna­pos baráti látogatásának be­fejeztével csütörtökön eluta­zott Lengyelországból. Tito elnök Edward Gierek, a LEMP KB első titkára ven­dégeként egy Rzeszów mel­letti vadászkastélyban meg­beszéléseket folytatott a lengyel párt- és állami veze­tőkkel a két ország együtt­működésének további fej­lesztéséről és időszerű nem­zetközi kérdésekről. Érezte a szomjúságot, pe­dig ott lötyögött a hasában a víz. Jó volna bizony az a borosüveg, itt a fronton még a sötétben sem akármikor mászkálhat el víz után. Eszébe jutott erről, hogy van neki üvegje az oldal­asakban. A kis lapos pálin­kás flaska. Egy hajtásra ki- inná, az igaz, de több a semminél. Nehezen fért hozzá, majd fenékig ki kellett pakolnia az oldalzsákot. Azután jó szorosan, ahogy volt, vissza. Körültaoogatózva a lucs­kos földön, nehogy itt íelej- tődiék valami. Megtöltötte a kis flaskát. Tvott belőle — jobban esett Így. az üvegből, mint szűr­ésűivé. hason —, s télétől­4-éAffo ilt. Mo*' nyon ociVf a nft fj üott ptrv fiWfakokor tövéhez, s macára kanyarintotta a takarót. — Gyeríde, kiskutyám: 13 Nem jött a kutya. Lehet, nem végzett még a zsák­mányával. Mégis jó, hogy itt van ve­le ez a csavargó kutya. Rög­tön, mar messziről megerez­né a farkast, vagy akármit. Ámbár, ha volt is errefelé farkas, -— mert idegen or­szágban szokott a patakpar­ton lenni —, az régen meg­pucolt a katonák miatt. A puskás embereket messzire elkerüli a vad; annak is megvan a magához való esze. Méregette a patakot. Bi­zony, közelről, sokkal széle­sebb volt, mint amilyennek messziről látszott. Lehetséges,' a medre nem olyan széles, de már a par­ti fűben bokáig érő a víz. Meghíznak tavasszal a pata­kok. Akárhogy nekiszaladna, nem bírná átugorni. Mondjuk levetné a bakan­csot, s mezítláb szaladna neki. És a kutya sem tudná át- ngorni. Ez az. Ahhoz meg' le kellene vetkőznie, hogy átgázoljon. De piszok hideg a víz, még aztan tüdőgyulladást kap A közepe is, ki tudja, mi­lyen mély. Ez az, ha hajnalban in­dulna útnak, akkor is csak át kell valahogy keemereg­nie a túlsó partra. Erősen gondolkozott, ho­gyan juthatna át. Mert va- lamikéop át kell jutnia, is­tenuntáig nem kusnyadhat itt. S arra hiába is várakoz­nék, hogy a víz majd csak leapad. Nyárrá leapad, per­sze. Akkor, lehetséges, szá­raz lábbal is átmehetne raj­ta; itt sem igen másformak a patakok, mint Magyaror­szágon. De hol van még a nyár! .Ha elindulna a part men-' tén — nem arra, amerre a katonák vannak, hanem az ellenkező irányba —„ hídnak P. N. Barannyikov: Nevek az emlékműn 5. Dokumentumírás A tiszti állomány veszte­ségét nyilvántartó osztály kartonlapján ez áll: „Szerenko Alekszej Tro­li movies gárda alhadnagy, az 5. gárda tüzérhadosztály 18. tarackos gárda tüzérdan­dárjának ütegparancsnoka. Született: 1925-ben, Komszo- mol-tag, 1943 óta teljesített szolgálatot a hadseregben, el­esett az 1945. január 11-i harcokban. Eltemetve a H— 65650 és U—5785-ös parcel- lájú sírban. Címe: apja Sze­renko Akim Andrejevics, lakik a bobrovi falutanács­hoz tartozó Kotkovo falu­ban, Altáj-vidék, Rub- eovszk járás.” Sokáig, nagyon sokáig kellettt várnom az első le­velemre küldött válaszra. Végre megérkezett. „Apánk, Akim Andreje­vics és anyánk 4 évvel ez­előtt meghaltak, Az ön leve­lét a szomszédok vették át. űk küldték el a Rubcovszk városban lakó hozzátarto­zóinknak, akik viszont to­vábbították nekem Alma- Atába. i Az első, amit kérek ön­től, közölje velem, hogy hol van eltemetve Alekszej fi­vérem. Tudja egyáltalán? Azt kéri, hogy írjak róla. Ljonyocska szófogadó, bé­kés természetű kisfiú volt, akit kivétel nélkül minden­ki szeretett. Az igaz, hogy néhány kötekedő természetű pajtása „nadrágos lánynak” csúfolta. Én a nővére vagyok. Fér­jemmel és két apró gyerek­kel Kirgiziában laktunk, nem messze Dzsalal-Abad várostól, a kénbányatelepen. 1941. június 22-én férjemet behívták. Természetesen be­számoltam erről Kotkovó- ban élő szüleimnek. Amikor otthon elolvasták a levele­met, Ljonya nyomban kije­lentette: „Leutazom Surához, egyedül maradt*a két kis­lánnyal, segítek neki.” S el is indult hozzám. Serdülő­korban volt akkor és tanu­lónak vették fel a bányá­ba. 40 dekára szóló ke­nyérjegyet kapott- Ketten dolgoztunk és együtt nevel­tük a gyerekeket. Előfordult, hogy hazaszaladt a mun­kából és hazahozta az egész 40 deka kenyerét. Mondom neki: „Miért nem etted meg magad?” — Ö meg ezt fele­li: „Ettem, ettem belőle, lát­hatod, itt vágtam le belő­le.” És máris szalad a ki|­valahoí előbb-irtobb lenni ke». Bár ahol híd van, ott már űt is van, meg katonák is vannak... Csónakot se igen találna sehol, nem olyan nagy patak ez. Eszébe jutott a kukorica- szár. Ha összekötözne vágj' négy—öt "kévét —- a derekán a kötél, lám, ebben is sze­rencsét hoz! — azon elér­hetné a túlsó partot. A ku­tyával együtt. Legfeljebb a bakancsa merülne be. De azt lehúzná előtte, és jól feltűrné a nadrágszárat. Kellene egy bot is, jó erős karó, lökdösni a tutajt. El­sodorhatja különben a víz. Ez már semmiből sem áll- Bicska van, ág is van elég a'fákon, lehet válogatni. Olyan élénken elképzelte, ahogy a túlsó partra áttutajo- zik a kukoricaszáron, meg is nyugodott. Mintha már­is odaát volna Az biztos, hogy még a sötétben le kell hordania a Kukoricaszarst; nem hurco- , lászhatja világoson. És úgy van — vágni kell egy jó erős botot is. Telik az éjszakábőL «Folytatjuk) lányokhoz és elosztja köz­tük a kenyeret... Mennyi jó­ság, önfeláldozás volt ben­ne. Szüléinknél sokkal töb­bet ehetett volna... 1942- ben kijártam, hogy haza­engedjenek a szüléimhez, de Ljonyát nem engedték el a munkahelyéről: háború van, mondták. Most már nem kel­lett rólam és a gyermekeim­ről gondoskodnia. Erre mindenáron be akart vonul­ni katonának. 1943-ban a talgari katonaiskola hall­gatója lett (Alma-Ata köze­lében van.) Egy év múlva megkapta az alhadnagy! rangot és csapathoz vezé­nyelték. Valahol Moszkva környékén, majd Leningrád közelében szolgált. Leve­leiben azt írta, hogy minél előbb szeretne kijutni a frontra, hogy leszámolhas­son az ellenséggel, a hazánk­ra zúdított szerencsétlenség­ért. Leningrádtól el volt ra­gadtatva, s azt írta, hogy egy ilyen városért és az ilyen emberekért, mint a leningrá- diak, az életét sem sajnálja feláldozni. Legutolsó levelének kel­te: 1944. december 15. Ezt már Magyarországról kap­tuk. Nemsokára rá megér­kezett a gyászjelentés... Ljonya akkor még csak ti­zenkilenc éves volt! Nyomtalanul eltűnt Sztá­lingrádnál Nyikita bátyám, aki 1907-ben született és harckocsizó volt Legalább azt tudnám, hol van Ljonya sírja. Ha Ön tudja, közölje velem, ké­rem. Alekszandra Bajguseva”. Tehát nem kétséges, hogy a Felszabadulási Emlékmű- ■vön-a- Szerenko név után „L. A.” betűknek kell követ­kezniük. * KELENFÖLDÖN ESTEK EL. Azokat a gyalogosokat, akik soha sem váltak meg csikós trikójuktól, amely a flottához való korábbi tar­tozásuk tanúbizonysága volt, a szovjet emberek „tenge- részlélek”-nek nevezték. Az ellenség más néven emle­gette: „íeketehalálnak” ke­resztelte. Ezt a nevet a hit­leristák sokat emlegették, amikor Leningrádnál és Odesszánál, Szevasztopolnál és Novorosszijszknál a vál­ságos pillanatokban a ten­gerészgyalogosok rohamra indultak és „nem estek has­ra a golyó előtt”. És aprítot­ták, ahol értek az állig fel­fegyverzett és túlerőben lé­vő fasisztákat. Jakov Pugacsov ínséges esztendőben, 1921-ben szü­letett. Szülőhelye távol esett az északi és a déli tenge­rektől. Brjanszk vidékén egy kis faluban, Verescsakiban látta meg a napvilágot. „A kollekti.vizálódás előtt — írja fivére, Iván Pavlo- vics, — szegényesen éltünk, de aztán évről évre javulni kezdett az életünk. Én és Ja­kov a kolhoz jószágát legel­tettünk. Harminckilencben fivérem Leningrádba uta­zott, egy év múlva pedig ti­zenkilenc éves fejjel ön­ként bevonult katonának. Én már korábban magam­ra öltöttem a katonai mun­dért. A honvédő háború ki­törésekor már mindketten katonák voltunk. Fivérem kezdetben a Távol-Keleten szolgált, én meg Nyugaton, Grodno városában. Levelez­tünk egymással. Amikor ki­tört a háború, apánkat és Pétya öcsénket is mozgósí­tották. Édesanyánk egyedül maradt otthon. Jakov kivételével mind­nyájan hazatértünk a front­ról. Fogalmunk sem volt, hogy hol esett el középső fi­vérünk... Iván Pavlovira Pugacsov.” A Felszabadulási Emlék-, művön ezt olvashatjuk: Pugacsew A F. &, hadnagy. A szovjet honvédelmi mi­nisztérium tiszti állomány veszteségét njúlván tartó osz­tályán ilyen adatok szere­pelnek: Jakov Pavlovics Puga­csov, született 1921-ben, had­nagy, a 83. önálló tengeré« lövészdandár (akkoriban valószínűleg a 18., gárda hadtesthez tartozott, — P. B.) 16. önálló tengerész­gyalogos zászlóalj híradó­szakasz parancsnoka, SZKP- tag, elesett 1944. december 28-án (eredetileg azt írták be, hogy decemberben nyomtalanul eltűnt, de aztán hivatalosan korrigálták) es Budapesten temették el. A kitüntetési osztályon őr­zött kartonlapokról megtud- " hatjuk, hogy 1943. március 22-én még mint telefonos közlegényt a Bátorságért ér­deméremmel tüntették ki, halála után pedig a Honvé­dő Háború érdemrend ílj fokozatával. Ilyen volt a csíkos trikós pásztor, aki életét áldozta a magyar nép boldogságá­ért A Felszabadulási Emlék­művön Jakov Pugacsov ne­ve mellett ez olvasható: Zloj Sz. A. g. hadnagy. Ugyancsak a tengerész« gyalogos zászlóaljnak a lö­vészszakasz paarnesnoka há- ,rom nappal korábban eset* el, mint Pugocsov: decem­ber 25-én, Mind a ketten Kelenföldön haltak hősi ha­lált, délre attól a Gellért­hegytől; amelyen nevük &z emlékműre van vésve. De­cemberben ? De hiszen ab­ban az időben még a hitle­rista csapatok voltak Ke­lenföldön! Igaz, de a tenge­részgyalogság deszantala- kulat, s azok voltak ők, a Duna-parton. A feliraton a második ini­ciálé, az ,,A” téves. Az el­esett tisztek között még egy ilyen nevű nincs (nem csak Magyarországon, de sehol.» Zloj gárdahadnagyot, akí először Komszomol-tag, majd párttagjelölt volt, s aki a Donyeek-területen született, Sztyepán Lukjano- vicsnak hívták (vagy Lu- kicsnak, ahogy az néhány dokumentumban olvasható.) Huszonkilenc éves korá­ban esett el a csatatéren. Bátor, félelmet nem ismerő harcos volt, de mellét nem díszítették érdemrendek. A Vörös Csillaggal negy­vennégy szeptemberében tüntették la. Éppen hadi­kórházban feküdt akkor, s a kitüntetést nem adták át neki. Még akkor sem sike­rült átnyújtani neki, amikor visszatért a csapattesthez, nyomban harcba kellett in­dulnia. A kitüntetési osz­tály kartonján ez a megjegy­zés áll: megsebesült, a ki­tüntetést nem, kapta meg. Később, 1952-ben a körzeti hadkiegészítő parancsnoksá­gon ezt írták: a kitüntetettet nem sikerült megtalálni, hozzátartozói nincsenek.” A második érdemrendet, a Bogdán Hmelnyickij III. fo­kozatát Sz. L. Zloj már ha­lála után kapta meg. * MASENYKA TRAGÉDIÁ­JA. „Bátor, vidám tekintet, férfiasán rövidre nyírott haj. Marija Szemjonovra Batrakovának hívták. Mi, gyerekek, már az első na­pokban megszerettük, ké­sőbb pedig büszkék lettünk rá. A többi osztály tanulói irigyeltek bennünket... Mindez harmincnyolcban történt... A mi tanítónőnk pilóta... Gyakran kértük, meséljen nekünk repüléseiről, a re­pülőgépünkről és ejtőernyők­ről... Mindig elmentünk megnézni, amikor tanító­nőnk repült és ejtőernyő- ugrást végzett... Emlék­szem, amikor hazamentem, „tanítónénit” játszottam. (Folytatjuk) 1 FEKETE GYULA: 52. REGÉNY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents