Kelet-Magyarország, 1975. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-02 / 28. szám
8 KELET-MAGYARORSZAG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. íebnílTi K ülönös vendégem volt a múltkoriban, ü-gy volt osztuxy uxrsaxn xaiogauxU meg xxeui suívjvai az^idii, nogy Kuxxoxurox Véglegesen xiazatcuepeuell. Us^niicn szoxva meglepeti a Iaiogatasa, meri isnoxas Koxunk- baxx sexxx volt Kuzouuiik szoros oaxau>ag. O mixing az idoseuoeKKei uuicukozoiL es műiket, ve*e egj.Koxuaa.at „esecseuxuK -neg gúnyolt. KexueaexnKre, nagy no] jár, mxt csxxiáx, amikor az oraKx'ox hxaixyzxK, úgy lexexgeteu, mint egy vilagxx, aki mar „tuuja mx az exet” es aKixe — sejtetett varakozasa szexxnt — olyan Karrier var, aminek mi csak amuiói leheuimc. xtnnek eixenere Kissé eliogouva tessékeltem a szooamoa. Szerettem voma vexe mindjárt beszelgetesoe elegyedni, de a társalgás neueren indult, féltein kérdezni, hogy kíváncsiságommal megbántom. O is tuuta) hogy mit hallanék szívesen, de nem kezdhette ex magától. így aztán a szokásos „hogy vagy y”, „és te?” kérdéseknél sehogy sem jutottunk tovább. Egyszer a dohányzóasztal rácsáról kézbe vett egy ott hányódó újságot. Beleolvasott. „'Otven- milliárd bankbetét...” — ismételte hangosan, aztán visszadobta az újságot a rácsra. — Te — nézett ram a témára találás örömével — én már voltam bankbetét — mondta halkan, azzal a sejtelemmel, hogy ezzel ámulatba ejt — Mi voltál? — Bankbetét! — Bankbetét? —• kérdeztem szótagolva, mert még mindig nem hittem a fülemnek. Csodálkozásomra nevetett. — Na, ezt el kell mesélnem, mert nem érted és még azt hiheted, hogy bolond vagyok, vagy téged ugratlak — mondta és kényelmesebbre helyezkedett a fotelben. —* Tudod, én kikerültem — kezdte a sokat próbált emberek magabiztos emlékező mosolyával. — Az okok és körülmények érdektelenek, Ezekről csak annyit: kamaszos elképzeléseknek engedve mentem el, de felnőtt fejjel... — mondta letudván ezzel a története elő- részét. Én sem kérdeztem a részleteket, megelégedtem ennyivel. Ezen felül az „alaptéma” is izgatott, mert éreztem, hogy olyasmit fogok hallani, ami megéri a figyelmet. — Biztosan emlékszel még, hogy én mindig szerettem a lovakat— Bólintottam. — Már gyermekkoromban Izgalomba holott a hátaslónak a látása, és elmentem e látványért a harmadik falu határába. Ez a gyengeségem felnőtt koromban is sokszor kivitt a versenypályára. Miután kikerültem, ott sem tudtam megállni, hogy a paciknak zabpénzt, ahogy az elvesztett tétet nevezik, ne adjak. Egyszer... igen, ősz volt, utolsó verseny az Idényben... Kimentem. Pénzem nem volt, kedvem sem völt, így aztán csak álldogáltam vágyakozva a pálya szélén a vaskorlátnál. Emlékszem, már felvezették a lovakat... Tudod — mondta megélénkülve — az egy csodálatosan szép mozzanata az egésznek... Az ember nézi a pacikat, még tele van bizakodással, fogadási tűzzél, feszüj benne a várakozás, hogy lássa amint a drága paci, a kedvenc, a kiválasztott nekiiramodik és... felvezetéskor a lovak fényesre kefélt szőrén villog a fény, finoman ideges bőrük alatt látni az izmok könnyű játékát... Büszkén tartják a fejüket, a betyárok, mintha tudnák... azt hiszem tudják is... hogy mindenki őket csodálja, nézi, felmérik őket, nevüket kiáltozzák. távcsövek mögül vizsgálódó tekintetek szegeződnek lábukra, tomporukra, nyakukra, mozgásukra... Nos, ebben a szép mozzanatban én nem nagyon tudtam gyönyörködni, mert nem volt pénzem, kilátásaim sem voltak pénzre, azt sem tudtam mihez kezdek másnap. Úgy gondoltam, hogy / eev-két futamot végignézek, aztán elmegyek. Mindjárt vissza is húzódtam a korláttól és leültem a lelátó egy padjának a végén. Ültem, ültem, közben a korláttól is visszahúzódtak az emberek, jókedvű férfiak, csinos nők, hangos leánvok. Elfoglalták a helvüket és a futam előtti megszokott zsongás töltötte be a lelátót. Már nem volt sok idő hátra az első futamig, amikor arra lettem figyelmes, hogy a sárga kavicsos úton egy magas, negyvenen felüli korú. vörösszőké férfi közeledik. Jótermetű elegánsan öltözött ember. Mellette, illetve körülötte, férfiak léokednek. Mind válogatottan magas, jó alkatú legény, akár a testőrök. Elém értek. — Ki az az ember? — kérdeztem a mellettem ülőtől. — Wunderbach, a bankár. — És azok vele? — Hm, egy olyan úr sohsem jár egyedül. E zzel elintézettnek tekintettem a dolgot. Életemben még nem láttam Wunderbach urat, nem is igen fogom, tehát nem érdekel. Egy darabig nézelődtem még, megvártam két vagy három futamot és azután elindultam a kijárat felé. Kedvetlenül csesz- tettem a kavicson, tűnődtem hova is menjek. Már majdnem elértem a kaput, amikor hallom, hogy valaki nagy léptekkel jön utánam, de már szól is: — Megunta, uram? — Meg! — hagytam rá. — Hazafelé igyekszik? __ Igen... haza... — feleltem bizonytalanul. — Remélem annyira nem siet, hogy ha meghívom egy pohár italra, el ne fogadja? Ekkor néztem rá: ki az a bolond, aki engem itt pohár italra hív. Látom, hogy Wunderbach úr egy kísérője az udvarias úr. Mondanom sem kell, hogy mindjárt felébredt ben. nem a kíváncsiság, kik lehetnek ezek? No, meg jól is esett volna egy pohárka erős ital. De azért megkérdeztem, miért hív meg engem hiszen nem isméi és én sem ismerem. A férfi rámnézett, jó mélyen a szemembe, mintha a vesémbe akarna látni. — Én tudom, hogy maga munkát keres... Én tudok súgni valamit. No jöjjön! — mondta és már kartőn fogva vitt is. Bekerültünk egy kellemes kis mulatónak a nappali részébe. Drága hely. Kezdtem félni. Ha ez az ember rendel és nem fizet... Mert hallottam már ilyen beugratásról-. Már mindegy, itt vagyok. Elhatároztam, nem hagyom egyedül egy lépést sem tenni, mindenhová vele megyek, ha szökni akar vele szököm. Az öltözéke, cigarettatárcája, gyújtója láttán egy kissé megnyugodtam. Ngm olyan embernek tűnt, akinek megerőltetést jelenthet egy-két pohár ital ára. Vártam hát, hogy elkezdje a mondókáját. Ittunk egy pohárkával. — Kérem, én Wunderbach úr megbízásának teszek eleget ezzel a meghívással... — De uram, hát honnan ismer engem Wunderbach úr? — kérdeztem. — Honnan? Amint leültünk, mindjárt észrevette magát és amikor elindult kifelé, maga után küldött... — Jó. Úgy tudom, hogy Wunderbach úr bankár... — Igen, kérem, bankár. — Én soha nem voltam banktisztviselő, miféle hasznomat vehetné Wunderbach úr? — Nem munkát ajánl magának.— felelte. — Nem? Hát mit? — Kérem, ha magát sikerül szerződtetnünk, azaz, ha megfelel az orvosi vizsgán, akkor az lesz a munkája, hogy nem csinál semmit... —* És ezért ő nekem fizetni fog!? Ez mulatságos... — mondtam nevetve. — Hogyne. Méghozzá nagyon jól fizet. — Mondja, uram, — néztem rá szigorúan •— bolondnak néz maga engem? — Ugyan, kérem, éppen hogy nem... Látom nem érti, de majd megérti. Innen azoni lenőriztek, kopogtattak, röntgeneztek és vettek vért és meddig tartottak elkülönítőben... Felesleges. Lényeg, hogy megfeleltem. Ami azt illeti, ma is csodálom Wunderbach szemét vagy a megérzését, hogy első látásra, messziről ki tudott választani. N em tagadom, mindennel jól elláttak. Se pénz-, se ruha-, se kocsigondokat nem ismertem. Csakhát, ugye... a szabadság, az hiányzott. Az orvosok még azt is előírták, hogy mikor mibe öltözzek, nehogy megfázzak, mikor menjek sétálni, hova mehetek, hova tilos mennem. Egyetlen korábbi örömöm maradt: időnként, ha az orvosok megengedhetőnek találták, elkísérhettük Wunderbachot a lóversenyre. Ott aztán fogadásokat kötöttünk, nyertünk, vesztettünk, ezt megengedte Wunderbach úr, mert még a rosszkedvűségtől is óvott bennünket. Azt mondta: a kedvetlen ember hajlamosabb a betegségekre és más a vére, mint a jókedvű, vidámé. — Meguntad? Meddig csináltad? — kérdeztem részvéttel! hangon. — Hat évig! — felelte, aztán tűnődve sokáig nézett maga elé. — Meguntam? Fene tudja — folytatta. *— Egy idő után már a lóversenyben sem leltem örömömet. Az ember azért megy lóversenyre, hogy a legjobb lovat tegye meg, izgulja, tombolja végig a száguldását az indulástól a célig, reszkessen, ha „az ő lovát” csak egy orrhosszal is megelőzik— De ott? Ott másról volt szó— " ■” *~s;i:s:s PORTRÉK. Szabó György: A BANKBETÉT nal elmegyünk Wunderbach úr lakására, ott orvosok fogják megvizsgálni... Ez eltart két, három hétig, de persze — tette hozzá sietve — addig is fizetést kap... S ha megfelel, akkor mindjárt a hatszorosát kapja azontúl havonta... — Még azt sem mondta meg, hogy menynyi az egyszerese — mondtam kissé gúnyosan. — A vizsgálatok idejére heti húsz dollár— Elképedve néztem rá. — Ez persze a kezdő fizetés, de majd lesz több is — bíztatott C sóváltam a fejem, nem értettem mi lehet az a munka, amiért ennyit fizetnek, s miért titkolózik előttem ez az ember? Féltem, hogy már most *— kiérkezésem második hónapjában történt — belekevernek valamibe. Csinálnak olyan „állást” nekem, ■ hogy utána holtig ülhetek a börtönben. Hallottam már effélét. Kértem, menjen vissza a főnökéhez, mondja azt, hogy hülye vagyok, nem tudott velem semmire menni, én meg megköszönöm a jó italt és hagyjon elmenni. Ez az ember azonban nem hagyta magát lerázni, réndelt még egy-egy pohár jó erős italt és azt mondta: ne féljen, semmi rossz, vagy meg nem engedett dologba nem visszük bele, hanem arról van szó, hogy Wunderbách úr betég és mellé magát szemelték ki, mert ép, egészséges embernek látszik. — Ugyan, nélkülem is vannak mellette már vagy tízen, minek kellenék még én is? _ Ej, ej — törölgette a homlokát a férfi, aztán közelebb hajolt hozzám. — Mondja, haL lotta már azt a szót, hogy leukémia? Hallottam, hogyne, de nem tudom mit jelent. Nem vagyok én orvos. Mondja megnyíltán miről van szó? No, erre aztán már elmagyarázta, hogy a leukémia egy betegség, fehérvérűség, ami a fehérvérsejt-képző rendszer hosszú időn át tartó rosszindulatú betegsége miatt alakul ki. Vagyis: ez olyan betegség, amiben rosszindulatú „gyarapodás” következik be, megnő a fehérvérsejtek száma, mi több, olyan nagy számban nő, hogy az ember belehalhat. Mielőtt azonban ezek a fehérvérsejtek túlságosan elszaporodnának, a betegnek leeresztik a vérét és egészséges vért bocsátanak be helyette. A vért a kórházak és a klinikák ismeretlen véradóktól szerzik be és valami sajátos tartósítással úgynevezett vérbankban tárolják. Wunderbach úr azonban mindenben a biztosat szereti, a biztosat választja, a biztosat követi, mert retteg a krachtől. Biztonságot azáltal teremt, hogy saját vérbankja van, állandó véradókat tart maga körül lakásának erre a célra berendezett külön lakosztályaiban és azok vérével cserélteti időnként, amikor szükséges, a vérét. Engem ilyen eleven vérbanknak vagy bankbetétnek akar felfogadni. Vállaljam, mert Wunderbach úr nagyon finom, udvarias, jószívű úriember, jól megfizeti az alkalmazottait. Ha vállalkozom tudjam, hogy a pénzéért kifogásátalan, egészséges vért vár. ezért önmegtartóztató életet követel, nem tűrhet kilengést, éjszakázást, dohányzást, italozást. de tétlen tespedást sem, mert az is káros lehet. Külön testnevelési tanárt tart véradói mellett és az gondoskodik a sportoltatás- ról. A válogatott, vérképző ételeket, italokat az orvosai írják elő. a szakácsai készítik el és csak azt szabad fogyasztani. Éppen ilyen szigorral szabálvoztatja a szerelmi életet, rendtartása szerint nincsen ismerkedés, ellenőrizetlen udvarolgatás. Csak orvosai által^ megvizsgált és kiválasztott nőkkel szabad időnként az erre a célra szolgaló hálófülkében találkozni. — Na. kedves barátom — tette végül vál- lamra a kezét — hát erről van szó. Ettől nem kell félni. Hát ezek után hajlandó-e beállni Wunderbach úr szolgálatába? Bólintottam: rendben van. Nem mondom él, hogy hol, hányán, hányszor vizsgáltak, el— Hát ott is csak úgy futnak a lovaik, nem? — kérdeztem. Az igaz,.. De én valahogy azt szerettem volna, ha a lovak soha sem érnek célba és a futam örök időkig tart... Ha az a ló — fohászkodtam magamban — megállna a levegőben, ha mind megállna vagy pedig csak úsznának, mint a lassított filmfelvételeken... az lenne nekem jó... Minden a visszájára fordult bennem is, körülöttem is... Egy idő után a legrosszabb lovat választottam... Legrosszabbat? Rossz ló nincs a versenyen... Arra tettem, mintha azzal, hogy lemaradóra fogadok, késleltetni tudnám a többit is... tovább tartanának a futamok, s ott lehetnék ítéletnapig... Aztán már ez sem volt jó, ég-föld szakadt rám, ha lóversenyre kellett kísérnünk Wunderbach urat A versenypályára még be sem léptünk és én már attól féltem, hogy vége lesz, menni kell vissza, felügyelet alá... így éltem évekig. Végül már azt sem tudtam, hogy magamnak kívánjak-e valami betegséget vagy Wunderbach úrnak egészséget. Egy este vacsora után kiszöktem és lefeküdtem az első utamba akadt nővel. Csak reggel mentem vissza a szállásomra. Az orvosok azonnal elkülönítettek, vizsgálgattak. Nem volt semmi bajom, de elbocsátottak... Nos, hát így voltam én élő bank vagy élő bankbetétSokáig hallgattunk. Koccintottunk. — Na, de... ami fontos:... elmúlt... —mond. la miután letette a poharat. —Most már itthon vagyok, dohányzók, mértékkel iszom, van feleségem— — Itthon nősültél? — kérdeztem. — Itthon, itthon— Wunderbach nem hagyta volna... Még lóversenyre is el-eljárok néha... Persze az igazi ízét nem érzem semminek. Tudod, barátom, olyan vagyok, mint... — sokáig kereste a megfelelő hasonlatot — a bagósokról szokták mondani, hogy a sok nikotin szétmarta ízlelő szájidegeik dúcait és nem érzik semminek az ízét... Ha a bagózást abbahagyják, akkor is csak sokára nyerik vissza az ízlelőképességét... Hát valahogy itt tartok, de majd csak rendbejövök én is— A vendégem néhány perc múlva elment. Nekem mégis úgy tűnt, hogy utolsó mondatának szomorú részhangjai órákig visszhangzanak még a szobámban. Soltész Albert: Szentendre, (tusrajz) at« i j - - - • Péter Mihály: Kubikos Imre György: Öreg cigány Krutilla József: Női fe]
