Kelet-Magyarország, 1975. február (32. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-16 / 40. szám

1975. február ?*. 8 KELET MAGYARORSZÁG —VASÁRNAPI MELLEK-LET af Kgtnpis Pé+ers ÉPÍTKEZÉS Tiarmatos, üdezöld fű és sárga októberi fény. Józsi bácsi a rönkön ül, térdén Szalvéta, kezében egymásra borított zsíros ke­nyér. Lassan rág, a pirosra sült kenyérhéjat bár levágta reggel az asszony, mégis lassan megy már az evés. Meg aztán minek az a nagy sietség. Reggel van, világos, őszi reggel. A bicikli amott, a fának támasztva áll. Csomagtartóján az aktatáska, hosszú szíjjal, amit éppen negy­ven éve tett rá, hogy hajnalonként a vállán vihesse az elemzózsiát: a bütyköst, a fél liter tejjel, mejg a dupla zsíros kenyeret. Igaz, ha­ragudtak is rá, hogy nem fröccsen vitt, mint a Mózsi vagy sört, mint Jákó, de hiszen azért is haragudtak rá, hogy olyan szolgálatkész volt. Es egy kis mellékes keresetért építkezett • nagyságos úraak­Felsóhajt, és néhány aprót bólint. Régen volt az már, a harmincas években. Az ám, a Mózsi. Meghalt szegény, öt éve. Vagy hat? Szél fújja meg a bokrokat. Egy papírnyár Citrom színű levelei zörögnek. A fákon túl megvillan a folyóvíz. Józsi bácsi a kezében tartott kenyérre néz. Becsomagolja a szalvé­tába, leszáll a rönkről és a biciklihez megy. A kenyeret beteszi az aktatáskába, előhúzza a félliteres üveget. Jóízűet húz a tejből, aztán rámared az üvegre, visszadugaszolja. — Hagyjunk valamit ebédre is — mondja, csak úgy magának. Végignéz a kerten. A fű haragoszölden vi- lágol — egy kis felhőt hozott a nap elé a könnyű szél — mögötte habarcstól csepegő, téglavörös fal emelkedik. Józsi bácsi elégedet­ten szemléli- Szépen raktam a termésköveket. Mutat Ezt bárki megnézheti. Jobban senki sem tudja megcsinálni. Tíz 'lapát homok, három vödör víz, s a megrepesztett cementeszsákból a fandliva} kimért portland- Kezébe veszi a keverót, lassú mozdulatokkal nekiáll­A nagyságos úr villájánál, igaz, más volt a' lábazat. Betont öntöttem és mozaikkal kel­lett kiraknom. De egy művész se csinálta vol­na jobban! Egy művész se! Hű, hogy hara­gudtak a többiek. Jákó egyszer maga mellé is köpött, azt mondta, disznó. Kellett a pénz, nagyon. Józsi még kicsike volt, s megígértem az asszonynak, hogy kis bekecset veszek neki, hímzettet, «milyent a vásárban láttunk. Hogy a télen ne fázzon. A keverő egy pillanatra megáll. Józsi bá­csi felnéz. Innen egész jól látni a folyót, hej, de jó volna ott gubbasztani valamelyik bokor alatt, a pecálóval! De máma ennek kész kell lenni. Az ablak, ajtó már bent van, fel kell rakni a falakat. Kevés hiányzik. Kész kell lenni, hiába van vasárnap. Tegnap beemelték « gerendákat, ma egymaga dolgozik. Szép kis munka lesz, de megéri. Megveszi az unokának az orkán dzsekit A nagyabbiknak meg csizmáeskát ígért Legyem Friedrich csak hordta a bort az első idő­iben. A nagyságos úr sofőrje volt, nagy úr ma­ga is, valóságos kegyene. ■ Ne hozzon bort nekem — kérte a sofőrt tisztelettudóan ha lehet, inkább azt is pénzben... Friedrich nevetett, s attól kezdve minden szombaton kapott tőle egy pengőt. És amikor álltak a falak, a nagyságos úr eljött szemé­lyesen. Nem szólt, körbejárta a készülő villát, Söld vadászruhában, bilgeri csizmában, s utá­na meg i$ szólította. — Na, hogy van, Szabó? S ő ott állt előtte, egy kissé zavarodottan, megilletqdve, kemény bőrű kezében mészíol- tös sapkáját gyűrögetve. Józsi bácsi felnevet, mint a napfény. Egy mukkot sem bírtam szólni, egy mukkot se! Hej, de régen volt! Fent áll már az öreg, hegyben az állvá­nyon a tégla, vödrökben a malter. Akkurátu­sak a mozdulatok, szépen kell dolgozni, be­csülete van ennek. Nem ám csak úgy oda- hányni, kispórolni a? anyagot, ferdén rakni a téglát. Szeretettel simogat végig a fal tetején a vakolókanállal. Sokszor szépen meg is kell a téglát faragni. — De meg ám -— dünnyögi. Autó áll meg a kert végében. Narancs színű Polski Fiat. Biztosan a Fodor jött, a vál­lalati sofőr, ha meging sört hoz, hát elküldöm a pokolba. Meglesz ma? — kérdi Fodor köszönés helyett. Lent áll a zöld füvQp, rásüt a pap. Józsi bácsi bólint — Meg. — Sör helyett ötvenes? ■— Jöhet. Józsi bácsi magában számolgat. Mára négyszáz lesz akkor! Igaz, hogy nyomni kell, de megéri. Meglesz a fal is, a dzseki is, csiz­ma is... Hadd örüljön a kisiőzsi. Fodor elmegy, elvillan a naranes autóval. A Fodor. Nagy úr ám a vállalatnál, jó jóban lenni vele. El tud intézni az igazgatónál ézt- azt. Apróságokat. 4 Mert az igazgatót ritkán látni. Ünnepsé­geken, Messze van az iroda, meg aztán mi­nek is menne oda az ember? Idős Szabó József tűnődik. Itt se láttam még, igaz, mondták, hogy egyszer, hétköznap kijött, s megnézte a házat. És azt is mondták, hogy elégedett volt. Hát lehet is, mert szép ház lesz. tetőbeépítéssel, nagy terasszal. Az övé lesz a legszebb ház itt a soron. Késő délelőtt van, a napsütésnek már in­kább csak fénye van, melege alig. Idős Szabó József a rönkön ül, térdére terítve a kockás szalvéta; kezében a kenyér. Ebédel. Nézi köz­ben a papímyár vakító-sárga leveleit, az őszi napsugárban lángoló bokrok közül idevillanó folyót Sóhajt, odaballag az aktatáskához, iszik. Marad egy kevés. Készülne vissza az állványra, de előbb a vödörben megmossa a szerszámokat, a kanalat meg a fandlit. Autózörgés hallik, pöfög befelé a naranes autó a kertbe. Tapossa a füvet. Idős Szabó Jó­zsef a fandlival a kezében áll és nézi, ahogy Fodor, az igazgató és még valaki kiszállnak. Körbejárják az épülő házat, magyaráznak va­lamit, módosításról, telekkönyvezésről beszél­nek. És mielőtt beszállnának a Polskiba, az igazgató megáll és megszólítja, — Na, hogy van, öreg? S idős Szabó József megzavarodva topog, bütykös, kemény bőrű kezében a fandli — de úgy érzi, mintha mészfoltos sapkája volna. Egy mukkot se szól. Már rég elmentek, nevetgélve az öreg zavarán, akinek csak egyetlen dolog jut a? eszébe: amaz legalább tudta a neve­met. ,, , » Feltámad a szél. Józsi bácsi elrakja a szerszámokat, mert hiszen akárhogyan is van, rendnek kell lenni. Aztán leül a rönkre. Nézi az őszt. Félóra múlva feláll és csak annyit mond, jő hangosam w Elég volt Szatmárból indult a szerző ' Fiatal és tehetséges írót avat a Kecske­méten megjelenő „Forrás” című folyóirat Ba­lázs József: Koportos című kisregényének közreadásé vaL Külön öröm számunkra, hogy megyénkből elszármazott — vitkai születésű — íróról van szó. így mutatkozik be: „Szatmár megyében születtem. Középiskolába Mátészalkára jár­tam, majd kocsikísérő, betanított és segéd­munkás voltam Budapesten, amíg különböző főiskolák és egyetemek elementáris ellenke- sését legyűrve magyar-történelem szakos egyetemi hallgató lehettem. Időközben ama­tőrfilmeket készítettem, hivatalnok voltam, és a közelmúltban megírtam doktori disszertá­ciómat,!. Jelenleg a Magyar Papír című üzemi lapnál újságíróként dolgozom...” Tehetségének bemutatását kisregényére bízza, melynek hőse Balogh Mihály — a telepi életből munkája révén kitömi akaró cigány. Munkahelyén értesül felesége haláláról. Ma­Í ;ába roskadtan tervezi el a temetést: különb egyen az, mint a barátjáé, az Aladáré volt, «kit « „falu temetett el, csóró cigány temetés volt”. Ó nem ilyent akar Az úton, a „fekete vonaton” is ezen gondolkodik. Otthon kopor­sót vásárol, de arra nem marad pénze, hogy a papot is kifizesse, ezért megígéri, hogy bár ne­héz késő ősszel fűzfavesszőt gyűjteni kasorat köt érte. A temetés után még a temetőben ma­rad. ott jön-megy. gondolkodik, s itt ébred rá. ugyanolyan „csóró cigánytemetés” volt, nv'-* az Aladáré. Nagyot csalódik. Másnap elindul a folyók partjára fűzfa­vesszőt gyűjteni. Végigjárja a Kraszna, a Szamos—Tisza-tor kólát minden zegét-zugát —­két ízben életveszélyes helyzetbe is kerül —, míg az áhított vesszőt összegyűjti. A kincset érő vesszővel hazaindul, s útközben lakoda­lomból hazatéré eigánytársai megtámadják, félholtra verik, a vesszőkévéket elveszik tőle. Kábultságából magához térve indul utánuk tétova léptekkel, de már távolról látta, hogy azok a kompon boroznak: eladták a vesszőt a révésznek bbrért. A folyó partján elkesered­ve az utat egy ösvény és a folyóvíz kínálja. Az ösvényen indul hazafelé.. A helyszín és a valós cselekmény ismerője örömmel olvassa a folyóiratban publikált kis­regényt, s bár az író a helyszínt nem nevezi meg, annak minden természeti képe, leíró részlete ismerős, a szereplők a falu megnevez­hető lakói. E reális rajz teszi lehetővé, hogy sajátosan mai helyzetben, a sajátosan mai problémákról szóló alkotás — telitalálat, mert a részleteken túl Balogh Mihály „vessző­futása” általános érvényű tapasztalatot is szol­gáltat. Az író fegyelmezett, feszes szerkesztésben a váratlan fordulatokat, drámai sűrítéssel, szűkszavúan jellemez. Tehetséges író bemutatkozásáról van szó. aki nem csinál „különleges” dolgokat, „csak” megfigyel, összegez, véleményt alkot az em­berekről, s állandó feszültséget tart fenn, nem enged az olvasó számára pillanatnyi szünetet sem. Tanulságos olvasmány a kisregény. Jó l%nne, ha megyénkben is minél többen meg­ismernék Balázs József művét. Miklós Elemér ISKOLÁK - ISKOLÁSOK ÍV! ANAPSÄG SOKAN FÁRADOZNAK AZON, hogy az általános iskolát min­dönki befejezze. Mert ijesztőnek tartják, hogy a tanköteles korúaknak mintegy tíz száza­léka csak a hatodik—hetedik osztályig jut el. A KISZ Központi Bizottság akciót hirdetett „minden KISZ-tag fejezze be az általános is­kolát” jelszóval. A felnőttoktatásban részve­vők újabb kedvezményeket kaptak. Személyes érdak és közügy a tanulás, mindenekelőtt az alapműveltség megszerzése. Meglepődünk, ha 'olykor írástudatlan ember-» rel találkozunk. Hogyan, ez mág lehetséges? kérdésünkben nemcsak a korszerű gondolko­dásmód rejlik, hanem az elmúlt harminc év oktatáspolitikai eredményeinek hatása is. Ezek az eredmények oly gyors ütemben jötr tek, hogy jogosnak érezzük mai türelmetlen­ségünket. De hát honnan is indultunk? A mai nyolc általános iskolai végzettséget 1938-ban évente 34 ezren szerezték meg. Ma 180 ez­ren fejezik be az általános iskolát, s ami en­nél többet mond: az iskolás korúaknak körül­belül kilencven százaléka végigjárja a nyolc osztályt — a tankötelezettségi koron belül. Oktatja őket 30 ezernél több szakképzett ta­nár — 1938-ban az általános iskolákba nem egészen hatezer szakképzett pedagógus ju­tott. Az iskolák államosítása, tehát 1948 előtt, a tanintézetek négyötöde egyházi kézben volt. Kiszorult belőlük a haladó gondolat, a korszerű pedagógia. Egységes oktatási rendszerről voltaképpen az iskolák államosítása után beszélhetünk. Joggal tartják a legújabb kori történetünk krónikásai a felszabadulás utáni művelődés- politika egyik legjelentősebb állomásának az államosítást. A? oktatás fejlettségének, az általános műveltségnek nem egyetlen fokmérője az ál­talános iskolát végzettek aránya. Ugyanígy jellemző a továbbtanulóké is. Statisztikai adatok szerint a második világháborút meg-» előző utolsó békeévben a 14—17 éveseknek alig több mint bét százaléka jutott el a kö­zépiskolába, s nem egészen ti? százaléka ta­nult szakmát. Ma ugyanennek a korosztály­nak nyolcvan százaléka tanul. Ahhoz, hogy ezt az arányt elérhessük, rendkívül gyorsan kellett fejleszteni — mondhatni megteremte­ni — a középiskolai hálózatot, a szakmun­kásképzést. Részben új iskolák nyitásával, részben a középiskolák korszerűsítésével, ok’ tatásuk egységesítésével, illetve a különböző szakmunkásképző intézetek, technikumok épí- téséveL A Z INGYENES, KŐTELEZŐ, nvolco'z­^ tályos általános iskola tervét már 1945 tavaszán meghirdette a Magyar Kom­munista Párt, és augusztusban törvény mond­ta ki létrehozását. A szakérettségire előké­szítő tanfolyamok 1948-ban kezdődtek, ugyan­akkor szervezték az esti és levező oktatást. Mindezt azzal a céllal, hogy megteremtsék az új magyar értelmiséget, megteremtsék a művelődéshez való jog feltételeit. Hogy az dj értelmiségre mennyire szükség volt, azt a harmincas é/ek felsőfokú tanintézeteinek sta­tisztikái is sejtetik. Magyarországon 1937—38-ban mindössze 16 felsőoktatási intézmény működött körül­belül 17 ezer hallgatóval. És milyen arány­ban kerültek közéjük munkás-paraszt gyere­kek? Földes Ferenc, a kiváló marxista szo­ciológus és pedagógus adatai szerint a negy­venes évek elején az ország lakosságának 55,4 százalékát alkotó szegényparasztság és mun­kásság gyermekei az orvoskaron 6,2, a böl­csészkaron 5,6, a műegyetemen 5,1, a jogi ka­ron és akadémiákon 4,1 százalékban lcaptak helyet. összehasonlításként megemlítjük, hogy 1971-ben a főiskolákon, egyetemeken végzet­tok 56 százaléka volt munkás-paraszt szár­mazású. A fejlődéshez egyebek között az ok­tatási költségek állami térítésére is szükség volt. Az általános és középiskola ingyenessé­gére, s arra, hogy az egyetemi, főiskolai hall­gatók jelentős része ösztöndíjban részesüljön. Az oktatás, az iskolák fejlesztésének első szakaszában jelentős eredmények születtek. Mégis szükségessé vált az oktatás reformja, a tananyag, az iskolatípusok korszerűsítése. Gondot okozott például a szakmunkásképzés „zsákutca” jellege, hiszen a szakmunkáskép­ző iskolákban tanultakat más iskolákban nem vették figyelembe. Felülvizsgálatra szo­rult a technikumok helye, szerepe, a gimná­ziumok súlya, aránya. Az 1961-es iskolare­form a problémák jórészét megoldotta, a ma­gyar oktatási rendszert'nemzetközileg is a korszerűek közé sorolták. T*TJABB ÉVTIZED MÜLTÄN, 1972-ben a párt oktatáspolitikai határozatában összegezte az eredményeket, és megjelölte az újabb feladatokat. Az időpontokból is lát­szik, az iskolai oktatás szüntelen megújulá­sára van szükség ahhoz, hogy a képzés meg­feleljen a gyakorlati élet követelményeinek. Ma, a magyar oktatás teljesen nyitott, a to­vábbtanulásra mindegyik iskolatípus alkal­mat ad. Számos intézkedés és társadalmi ak­ció támogatja a tehetséges munkás-paraszt fiatalok továbbtanulását. Szakmunkástanuló és középiskolás ösztöndíjakat alapítottak, le­hetővé tették a tehetséges szakmunkások érettségi nélküli egyetemi-főiskolai továbbta­nulását. És ugyanakkor érthető türelmetlenséggel akarjuk tovább gyorsítani a folyamatot. Ag­godalommal követjük az öt-hat osztályt vég­zettek pályafutását. Sürgetjük a szakmun­kásképzés személyi és tárgyi feltételeinek ja­vítását, a kollégiumi hálózat bővítését, a fel­nőttoktatás. kiterjesztését, jobb propagandá­ját. Mert nap nap után nagyobbak a követel­mények, s ma már mindannyian érezzük, . hogy karunkban — és méginkább a követke­ző évtizedekben — az alapműveltség meg­szerzése nélkül nem lehet boldogulni. m. a Filmjegyzet: 141 perc a befejezetlen mondattól Déry Tibor regénye a modern magyar próza szinte egyedülálló teljesítménye; ezer oldalon elfért a Horthy-kor monumentális tablója, az osztályok harca, a társadalom moz, gása, egy sajátos emberi színjáték valamennyi lényeges mozzanata. Filmre vihető-e ez a kivételesen gazdag világ? A kérdés jogos, annak ellenére, hogy jó néhány világirodalmi regényóriásnak, a Háború és békének, a Buddenbrook-háznak, A párducnak, a Twist Olivérnek van képi változata s a „hetedik művészet” rendezői már jó néhány fogós feladattal sikeresen megbir­kóztak. Déry alkotásának tolmácsolására az a Fábri Zoltán vállalkozott, aki szinte hagyomá­nyosan az irodalomhoz fordul Ihlető erőért (Körhinta, Hannibál tanár úr, Édes Anna, Húsz ófa, A Pál utcai fiúk stb.) — s aki film­jében pontosan értelmezte, hitelesen újjáte­remtette, sőt: alkotó módon továbbgondolta a Befejezetlen mondat helyzeteit, cselekményso. rát, konfliktusait. A válasz tehát, melyet a fentebb idézett kérdésre adhatunk: „igen”. Még akkor is, ha a rendező szerény utalással jelzi, hogy nem a teljesség feltámasztására vál_ lalkozik, műve csupán fejezeteket elevenít meg. Déry Tibor enciklopédikus igényű regényéből. Megállapításunkkal már minősítettünk is: Fábri Zoltán 141 perc a befejezetlen mondat­ból című filmdrámája az utóbbi idők legjelen­tősebb mozieseménye. Fábri művészi eredetisége egyebek mel­lett abban rejlik, hogy a témát saját felfogá­sának megfelelően „hangolja át”: nem adap­tációkat készít, hanem — irodalmi források nyomán — személyes véleményét közli a né­zővel. Ha a Déry-freskót a Fábri-látomésssl egybevetjük, lényeges különbségeket is felfe­dezhetünk (a filmrendező figurákat, szituáció­kat von össze, más hangsúlyokat teremt. Par- cen-Nagy Lőrinc sorsát új végkifejlet felé fut­tatja stb.). Ez azonban legfeljebb filológiai szempontból érdekes. A lényeg az, hogy Fábri Zoltán vásznán szinte érzékletes hűséggel va- rázsolódik felénk a „bérünk van. nincs örö- münk”-korszak minden kiabáló kontrasztja és döbbenetes nyomorúsága A széthulló társa­dalmat egy polgár gondolatainak, törekvései­nek és kudarcainak tükrében látjuk: Parcen- Nagy Lőrinc, a főhős szakít osztálya hazug ha­gyományaival és képtelen moráljával s elő­ször tétova, később egyre tudatosabb lépéseket tesz annak érdekében, hogy „a jövendő fehé­reit” megtalálja. A felvillanó mozaikokban a belső fejlődés állomásaira Ismerünk: a jól nevelt úrifiú fo­kozatosan szabadítja ki magát az előítéletek, szokások, konvenciók értelmetlen bilincseiből. Két nagy lehetősége- van; mindkettőt elsza­lasztja. Krausz Éva szerelméről le kell mon­dania, a kis proletárgyerek pedig nem vállalja vele a közösséget. Elkésett volna Parcen-lNdgy Lőrinc? A pofonok, melyek a film végén el­csattannak, életképtelenségét és úttévesztetisé- gét bizonyítanák? Korántsem. Déry és Fábri egyaránt azt mondja, hogy a felismerés, az újraértékelés lehetősége mindig adott (a fia­talember további sorsa is ezt példázza); a megtisztulásnak, a megérkezésnek azonban nagy és fájdalmas ára van. A mondatot nem könnyű befejezni. A regény bonyolult időszerkezetét a film sajátos módon bontja fel és illeszti össze. Hol a múltban, hol a jövőben járunk; fantáziaké­pek is sűrűn felvillannak. Az ismétlődések:! k dramaturgiai a funkciójuk: az egymásra rí­melő beállítások (főképpen a cselekményt ke­retbe foglaló két haláleset) folyton új és új nézőpontot teremtenek a belső fejlődés folya­matának megrajzolásához. A jellemek egy tömbből faragottak: a figurák társadalmi helyzete erőteljesen determinált, de a rendező nem a „szektás”, a „köpönyegforgató”, az „áruló” stb. karakterét illusztrálja, hanem hús-vér embereket ábrázok Bálint András élete legjobb alakítását nyújtja Parcel-Nagy Lőrinc szerepében, de jó néhány emlékezetes pillanatot köszönhetünk Csomós Marinak (Krausz Éva), Latinovits Zoltánnak (Wavra tanár), Sáfár Anikónak (Désirée), Orosz Lujzának (Rózsáné) is. Illés György felvevőgépe a kamara-hangulatokat és a tömegmozgalmak atmoszféráját egyaránt hi­telesen örökíti meg; az átmenetek szinte ész­revétlenek az egyes időrétegek között; a ké­pek maximális, de nem naturalista hűséggel idézik elénk a jellegzetes helyszíneket, a gyá­rat, a kocsmát, az utcát, Dubrovnikot, a káp­rázatos polgári pompát éppúgy, mint a mun- kásnincstelenséget. A 141 perc a befejezetlen mondatból: po­litikus alkotás. Korszerű, érdekes, sokszóla mi mű. Szinte bizonyos, hogy helye lesz az egye­temes magyar filmtörténetben. (veress) Balázs József: KOPORTOS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents