Kelet-Magyarország, 1975. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-26 / 22. szám

1975. Január 26.

KELET-MAGYARÖRSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET

—------------------------- , u

T

Megyei tájakon

Szabad idő, Szaímár, 1975

A munkásnak több helyütt legalább a moziba, könyvtárba járjon. Nagyon lehetősége megvan, hogy színházba, 6ok helyen már szakképzett népművelő segíti a tájékozódásban. De ki segít a parasztem- be nek? Hogyan művelődik, tölti szabad idejét — ha van neki — a ma falusi embere?

Ezekre kerestem választ. A beszélgetések színhelyei voltak: Milota, Tiszabecs és Tisza- csécse.

Vagy a munka...

Tiszta, egyszerű falusi porta. Zöldre festett deszkakerítés, kétvégű ház, elkerített udvarokkal. Fiatal 30—35 év körüli férfi. Tekintete. kézfogása nyílt, kemény.

— Mi a legkedvesebb időtöltésem? — ismétli a kérdést. — Nagyon szeretek az állatok közt babrálgatni. Ezt nagyon szeretem — néz rám bizonytalanuL

— Hol dolgozik?

— A tsz-ben. Kocsis vagyok.

Gondolkodni kezdek, mi legyen a következő kérdés, házigazdám pedig gondterhelten pislog, hol a cipőmre, hol hátra az udvar félé.

— Ha nem sérteném meg, megmutatnám mit tartok — int az ólak irányába. — Qe oda félcipőbe nem jöhet. Kihozom a gumicsizmámat, jó?

Hóna alatt a csizmával, s egy szakajtókosár tengerivel jön ki a kamrából. Néhány marókkal szór a tengeriből a tyúkoknak, kacsáknak, az udvar szárazabb helyére. Nehezen talál ilyet, sárban áll az egész udvar.

— Ez az én szórakozásom — döfköd egy nagy kocát a korláton keresztül. — Igaz, az apróbb állatok gondozása az asszony dolga, de ha szükség úgy hozza, én is megetetem őket. Az én igazi állataim ezek — néz büszkén a közben feltápászkodó kocára, s a mellőle kibúvó kismalacokra.

Valóban szépek. . . .

— Látja ezeket a malacokat? — kérdezi gazdám. — Kéthetesek: Ezekért én 3 hét múlva ötezer forintot kapok Egy hónapban keresek rajtuk 2000 forintot. Nem járok én se kocsmába, sehová. Ez az én szórakozásom, ez az én kedvenc időtöltésem. Amikor látom, hogy a malacok verekednek a csecsen, napról napra nőnek. Kell - érméi -kellemesebb "'időtöltés? Megvan már nekem több mint három éve a tévé is, de még nem igen ültem te elé-tíz* szer. Ha a kislány nem nyaggatná, nem is lenne tán soha bekapcsolva.

— Mégis, valami másfajta időtöltést nem tudna elképzelni? Mondjuk egy jó könyvet, vagy valami érdekes újságot olvasgatni, móriba menni, hiszen még fiatal.

— Hát éppen elképzelni elképzelhetném. Csak az állatok nemigen törődnének avval, hogy a gazda olvas, vagy moziban van. Azoknak, ha üres a gyomruk ordítanak, s ha ordítanak még a süket ember sem tudna olvasni, vagy tévét nézni. A magunkfajtának választani kell: vagy a könyv, vagy a munka. A tévénézésből, meg regényolvasásból még nemigen épített magának senki házat, vagy csináltatott vaskerítést.

„A. lovak közé csapok”

r Csepeg a hideg őszi eső. Olyan udvart ke— Láthatja, tengerihordással — hangzik a válasz.

— De csak nem hordják mindig a tengerit?

— Nem. Olyankor vetjük, kapáljuk, törjük.

Ki tudja hányadik kérdés, s hányadik cigaretta után megenyhül, barátságosabbá válik. Mutatja a helyi könyvtárból kölcsönzött könyveket. Szabó Pál: Talpalatnyi föld, Sánta Ferenc: Isten a szekéren, Orbán Balázs: Székelyföld képekben.

— Tudja, apám erre volt katona, itt esett el valahol a világháborúban. Gondoltam, megmutatom anyámnak, merre harcolt apám.

— A könyvtáros ajánlotta ezeket a könyveket?

— A könyvtáros még azt sem tudja, hogy melyik könyvet merre lehet megtalálni, nemhogy azt, melyik könyvben mi van.

— Miféle könyvtáros?

— Ismeri maga azt a mondást: ha lő nincs, szamár is jó? Hát efféle. De bánná az isten, hogy milyen, csak akkor lenne legalább nyitva, amikor ki van írva. De ez akkor nyit ki, mikor eszébe jut. Nem is igen járnak oda rajtam kívül sokan.

— Mégis ki ajánlotta magának ezeket a könyveket? Vagy teljesen véletlen akadt beléjük?

— Itt a szomszédban van egy gimnazista fiú, az szokott könyveket ajánlani.

— Tetszenek?

— A Talpalatnyi föld nagyon, most olvasom másodszor.

— Milyen könyveket szeret olvasni?

— Hát... ezt így nem is tudnám megmondani — habozik. — Ami szép, meg Igaz, szere,

tem.

—• Mit szokott még szabad idejében csinálni?

— A rádiót még néha be is szoktam kapcsolni, de a tévét csak nagyon ritkán nézek. Moziban meg van már tán húsz éve is, hogy nem voltam.

— Televíziójuk van?-----.--Nincs. Anyárona.bi_£o§sz_a_szemej nem.

tudná úgyse nézni.

— A kultúrházban van tévé. Oda se jáV?"

—'Wn ótt. Dehát éft menjek*oda, ilyen

öreg fejjel? Másnap rajtam röhögne a fél falu.

— Volt már a kultúrházban?

— Voltam. Az avatásán. Most volt négy éve, meg minden évben elmegyek a tsz-zár- számadásra.

— Máskor nem?

— Minek? Táncolni?- Nem lehet ott mást csinálni.

— Mikor menne szívesen?

— Ha nekünk, ilyen időseknek is rendeznének valamit. Az ember olvassa, hogy itt is, ott is mezőgazdasági előadásokat tartanak, filmeket vetítenek. De én még csak nem is hallottam, hogy a környékünkön ilyen _ lett volna. Itt, a faluban, ha az ember eléri a 25—30 évet, a kutya se törődik vele.

— Amit olvas, arról szokott valakivel beszélgetni?

— Na, még csak az kellene. Egy kicsit már így is bolondnak tartanak. Mindig kacagnak, na hol az a híres tudományod, ügyi, hogy te is úgy hordod a ganét, mint mi?

— S maga mit mond?

■— Mit mondhatnék? A lovak közé csapok, s otthagyom őket.

„Hé.köznap szabadidő?”

Frissen fejt tej illata árad. Középkorú asz- szony szűri a tejet, készíti a csarnokba. Nevetve kérdez:

— Nem unja még a várakozást? De hát mi ilyenkor csak így érünk rá beszélgetni.

— Nem, nem, csak dolgozzon nyugodtan. Ráérek.

De bizony ő nem ér rá. Hol a padlásra mászok utána tengerit szedni egy zsákba, hol a kertben vájja a krumplit a vacsorához, hol a teheneknek szalad kaput nyitni, hol a... De miért folytassam? Úgysem tudnám pontosan leírni mi mindent csinál egy délután."

— Mondja már kedves, mikor pihen maga?

— Mikor pihenek? Azt csak a jó ég tudná megmondani. Nem érek én arra rá, hogy

pihenjek.

— Hát valamikor mégiscsak abbahagyja a munkát. Például vasárnap mit szokott csinálni?

— Vasárnap tényleg nem dolgozom any- nyit, mint hétköznap Az ember csak e'megy a templomba, délután meg ha jó az idő, kiülünk a lócára, beszélgetünk." De ilyenkor is csak addig, míg nem jön a csorda. Ekkor már mindenki megy a dolgát végezni. Etetni, fejni, a csarnokba készíteni a tejet.

— Hétköznap mennyi ideje szabad?

— Nahát, miket tud maga kérdezni? Hiszen már egy fél napja, hogy nálunk van és még arra sem volt időm, hogy leültessem.

Pontban délkor tértem be hozzájuk, a legkisebb gyereket készítette az iskolába. Nemsokára hazaállított az iskolából a két másik fiú is. Ikrek, most hatodikosok. Ebéd után az anyjuk a kiskertbe küldte őket sárgarépát szedni. Nem sokáig maradtak ott, sportkörre kellett menniük. Anyjuk ment a kiskertbe, folytatta a fiúk félbehagyott munkáját.

— Látja, ilyen ezeknek a munkájuk. Nincs sok köszönet benne.

— Hogyan telik el a napja?

•— Minden reggel ötkor kelek. A disznóknak moslékot keverek, megfejem a teheneket, majd a férjemnek reggelit, tarisznyát készítek. Ekkor már ébredeznek a fiúk, azoknak csinálom a reggelit. A kicsit felöltöztetem, kitakarítok. Délelőtt mosok — négy férfit kell tisztán tartanom — aztán főzöm az ebédet. Délután a kertben babrálok, ott is van mindig mit csinálni. Estére az állatokat kell rendbe tenni.

— Minden napja így telik el?

— Nem, dehogy. Tsz-tag vagyok, oda is kell járni, ha munka van. De a házimunkát akkor js el kell végezni, csak olyankor később fekszünk, hamarabb kelünk.

— Volt már olyan napja, mikor semmi dolga néni akadt?

— Jaj,, volt egyszer, de bár sose lenne többet! A kisebbik fiam beteg volt, s két hétig a kórházban feküdt. Néhány hónapos volt, így nekem is be kellett feküdni vele. Na, ott aztán volt szabad időm. Nem mondom kipihenni kipihentem magam, de olvasni/ tévét

nézni nem volt már nekem akkor sem kedvem. Ma meg már még úgy sincs, örül as ember, ha munka után lefekhet.

— Utazni se szeretne valahová? Mond» juk Budapestre, vagy a Balatonra?

— Pestre, meg a Balatonra! Mit keresnék én ott? Mit tudnák én ott csinálni?

— Nem is vágyik több szabad időre?

— Hiába vágynék, úgysem lenne. I

„Dolgozni kell...”

A fiatal, 30 éves férfi kelletlenül fogad. A kölcsönös bemutatkozás után lemegy a kertbe, s csak nagy sokára jön vissza. Mint később kiderült, megdöglött a kocája fialás közben, s most szeretne kimenni a világból. A feleségétől tudom meg: a tsz küldte állattenyésztési szakiskolába. Végig jól tanult, de megszerétte a városi életet, nem akart hazajönni a falúba. Végül is a szerződése hazaparancsolta, s ittragadt.

Most nagyban gazdálkodik, kell a pénz. Építeni akar, ide a faluba. Míg a városban élt, sokat olvasott. A felesége mutatja az innen származó könyveket. Több tucat kötetet mutat, de már évek óta nem olvassa senki.

Dolgozni kell — mondja a fiatalasszony, — kell a pénz a házra!

Feljön a kertből a férj, vele nézzük -at állatokat.

Kérdésemre felcsattan.

— Szabad időmben mit csinálok? Ne haragudjon. hányszor járt maga falun?

— Húsz évig ott éltem.

— Akkor meg tudnia kell, hogy a magamfajta parasztembernek akkor van. szabad ideje, amikor alszik. Két koca,"'-18 malac, tehenek, bikák a nyálaidon, Jl^rFTnyÖhi'dfÜlt, esős időben naponta ki Reu a disznóólát is pucolni, a kocák, a malacok nem fekhetnek a sálban. Ki az istennek van már kedve leülni olvasni, vagy tv-t nézni, mikor hót büdösen, hót lucskosan vánszorog be a házba. Van olyankor, hogy meg se mosdok csak mágamra húzom a dunnát oszt’ már alszom is. Nekem minden reggel — még vasárnap is — hajnali négykor már a tsz-telepen kell lennem, s hordanom a takarmányt a jászolba. És maga azután érdeklődik, mi a kedvenc időtöltésem?

Nem mindenki él így Szatmárban. De ilyenek is vannak. És nincsenek kevesen. Ezé. ken tűnődtem a három szatmári községben..

Petőfi sorai jutottak eszembe. „Ha snajd a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán...” De addig? Sok a dolga az iskolának, a pártmunkásnak, a könyvtárosnak." <■

És mindenkinek, aki a faluért tehet

Balogh Géza

resek — mily gyarló az ember — ahol nincs nagy sár, s ugrálás nélkül bejuthatok a lakásba. Találok is egyet. Kopogásomra nincs válasz, benyitok. Öreg néniké emelkedik fel a tűzhely mögül, riadtan néz rám. Nem hallotta kopogtatásomat, s most csodálkozik, hogy kerültem ide. De hamarosan megbarátkozunk.

— Kivel él itt?

— A fiammal. Ketten a fiammal. Látja, ha csak emlegetem a fiamat, már akkor is sírok. Nem akar megnősülni, pedig már elmúlt 40 éves. Nem tudom mi lesz vele, ha meghalok. Pedig már — érzem — itt van nemsokára.

— Merre van a fia?

— Kinn van a határban. A tsz-tagok háztájijáról most hordják a tengerit. Csak ilyenkor, vasárnap érnek rá, hétköznap a tsz- nek hordják a terményt.

Beszélgetésünket kocsizörgés szakítja félbe. A fia gyanakodva néz rám. Az anyja bé- kitgető szavaira megenyhül ugyan, de nem csekély nyugtalansággal lép ki az ajtón. A tsz-telepre megy kifogni a lovakat, s csupán beugrott az anyjához.

— Nemsokára itt vagyok — Ígéri.

— Egy kicsit nagyott hall, s nem nagyon szereti az idegeneket — mentegetődzik az anyja. — Sokszor nem hallja, hogy mit mondanak és szégyelli azt mondani, beszéljenek hangosabban.

Hamarosan visszaérkezik.

— Mivel töltik szabad idejüket? — kezdem a beszélgetést.

1

942 szeptemberében a sors öt tizennyolc éves diákot hozott össze egymásnak Miskolcon. Zoltán volt a legidősebb, a miskolci tanítóképzőben utolsó vizsgái előtt állt. Zsuzsa, Márta és Feri gimnáziumi érettségi előtt álltak. Jómagam elsőéves jogász voltam a jogakadémián. Mind az öten az irodalom szerelmesei volltunk, ez hozott össze, és tett jóbarátokká minket. És még egy. Valameny- nyien éreztük, hogy egy emberibb társadalmi rendet kell ezen a földön teremteni. Úgy éreztük, hogy ebben a munkában ránk is feladat vár. ,

1942—43 telén több előadást Szerveztünk a Diósgyőri Vasgyárban. Soha nem felejtem el azt az estét, amikor a szűk kis iskolateremben százötven fejkendős munkásasszony hallgatta Márta előadását az anyai hivatásról. Utána Feri szavalt Ady-verseket.

Egy alkalommal a miskolci színházban szerveztünk diákelőadást. Többek között a Bánk bánból hangzottak el részletek.

Feriék a város szélén, a régi lóversenytér közelében laktak. Édesapja szociáldemokrata munkás volt és börtönben ült. Feriék lakása mellett volt egy domb, amelyet legelőnek használtak. Zoltánnal és Ferivel ide kapaszkodtunk fel meleg nyári estéken, lehevered- tünk a fűbe és álmodoztunk. Idézgettük Ady. Villon és Juhász Gyula verseit. Senkitől nerr hallottam olyan meggyőződéssel szavalni eze két a verseket, mint Feritől:

„Mikor a munka nem lesz robot, és a művészet nem lesz fényűzés, akkor jön el az ország, amelyről a legjobbak jövendöltek. Álmodni addig is szabad róla.

Szenvedni addig is lehet érte”.

Harminc éve történt

‘ '' ' IJ" I I I US 0

A VÖRÖS BRIGÁD

Juhász Gyulával együtt nekünk is ez volt a hitvallásunk, erre tettünk egymásnak szent fogadalmat.

1943 őszén ajtán a háború szétszórt minket. Zoltánt behívták katonának, a háború után pedig tanár lett. Ma a Művelődésügyi Minisztériumban dolgozik — fiatal továbbtanuló munkások sorsát irányítja.

Márta újságírónő lett Pesten és tollal folytatja a harcot a közös eszméért. Zsuzsa hűtlen lett az eszméhez. A háború végén a németek elhurcolták Auschwitzba. 1945-ben elsők között lépett be a Magyar Kommunista Pártba, de 1956-ban megijedt, megfutamodott és meg sem állt Kanadáig. Feri teljes nevén Rónai Ferenc 1943-ban előbb a Népszava szer- gesztőségben dolgozott, majd színész lett az egyik pesti színháznál. Minden vágya, minien álma az volt, hogy valamikor jó színész váljék belőle, aki az ember igazi arcát mutatja be a színpadon.

1944 őszén kapcsolatba került Varga Ká rollyal, aki 14/2. sz. kisegítő karhatalmi alakulat parancsnokhelyettese volt. Az egyenruha és a katonai okmányok leple alatt szervezte a Vörös Brigád fegyveres harcát Rombolták a német állásokat összekötő telefonvezetékeket, lefegyverezték a nyilas járőröket, több alkalommal tűzharcba bocsátkoztál, kisebb fasiszta alakulatokkal, hamis iratokkal sok üldözöttet mentettek meg a biztos ha. Iáitól. A Feri által vezetett fegyveres csoport részt vett a Thököly úti „nyilasház” megtámadásában, az őrség lefegyverezéséber és az ott fogságban lévő hazafiak kiszabadításában.

1945 január elején egy Vilma királyné

úti óvóhelyen elfogták a németek a Vörös Brigád parancsnoki törzsét, A Várban léve sötét kazamatákba hurcolták őket. Húsz napon át tartó kínzás ellenére sem tudtak vallomást kicsikarni a fiatal ellenállókból. A Vörös Hadsereg csapatai már a Vár közelébet harcoltak, amikor január 26-án Gestapó- pribékek és magyar nyilas csendőrök a kormányzói palota teraszán kivégezték fogjaikat

Rónai Ferenc húszéves volt ekkor.

Mikor néhány nap múlva a szovjet ka- mák elfoglalták a Várat, a kormányzói pa- ata alatt a sziklás hegyoldalban tizenegy fia. ti magyar holttestére bukkantak.

Nem érhették meg, amiért harcoltak. ‘ i

Dr. Horváth Sándor