Kelet-Magyarország, 1975. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-17 / 14. szám

M ITRLET-MAGYARORSZAlS Qmhw ÍJ-------«- A jlWT9. y&alWmr xlX, 1975 novemberétől Füg geilen állam lesz Angola Alvorban szerdán este a portugál kormány és a három angolai felszabadítása mozgalom képviselői ünnepélyen aktus keretében aláírták azt a megállapodást amelynek értelmében Angola 1975 novemberében független állam lesz és ennek ki­mondásáig az aláírók biztosítják az átmenetet. A televízió egyenes adásban közvetítette, amint Portugália részérói Fran­cisco da Costa Gomes elnök, a három felszabadítási szervezet nevében pedig Agostinho Neto (MPLA), Roberto Holden (FNLA) és dr. Jonas Safimbi (U NITA) az egyezményt aláírta. Ennek értelmében Angolát az átmeneti időben egy 7 tagú kor­mány vezeti, amelynek élén a négy aláíró fél képviselői áll­nak. A kormány e hónap végén lép tisztségébe. A választá­sokat ez év októberének végén tartják, ezeken viszont csakis a három felszabadítási szervezet jelöltjei indulhatnak, HlRMAGYARAZONK ÍRJA: A portugál kormány és a három angolai felszabadítási mozgalom képviselői között Alvorban szerdán este aláírt megállapodással a felek nem­zetközi szerződésben vállal­tak kötelezettséget arra, hogy 1975. november 11-én biztosítják Angola független­ségét és népének önrendel­kezési jogát A portugál demokratikus erőknek, a fasizmust meg­döntő fegyveres erők mozgal­mának (MFA) és az angolai népi felszabadítási mozga­lomnak (MPLA) Angola va­lóban forradalmi felszabadí­tási szervezetének az elmúlt időszakban sikerült meghiú- sítaniok a jobboldali neoko­lonialista erőknek azt a kí­sérletét, hogy saját céljaik szolgálatába azonnal kikiált­sák a volt portugál gyarmat „függetlenségét”. Mégakadá­lyozták annak közvetlen ve­szélyét, hogy a szélsőségesen reakciós, fajüldöző fehér te­lepesek rhodesiai mintájú hatalomátvételt hajtsanak végre és folytassák lényegé­ben gyarmati uralmukat. A portugál fegyveres erő­ket szakaszosan vonják ki az afrikai országból, nem pedig egycsapásra: ez azért fontos, mert az MFA katonáinak an­golai jelenléte ma azoknak az angolai demokratikus, ha­ladó erőknek kedvez, amelyek­nek még idő kell ahhoz, hogy felkészüljenek a függetlenség elnyerésekor rájuk átruhá­zandó politikai, gazdasági és katonai hatalom gyakorlásá­ra. Az angolai népi erők, mindenekelőtt az Agostinho Neto vezette MPLA, olyan országot- akarnak, amely nemcsak jogilag független Portugáliától, hanem megsza­badul a portugál és a nem­zetközi tőkés monopóliumok uralmától is. A másik két angolai szer­vezet, az Angolai Nemzeti Felszabadítási Front (FNLA) és a Nemzeti Unió Angola Teljes Függetlenségéért (UNITA) polgári platfor­mon álló mozgalom. Az UNI- TÁ-t szoros szálak fűzték a gyarmatosító, fasiszta portu­gál hadsereghez; az FNLA-t ugyan támogatják bizonyos népi erők, de a szervezetben igen nagy egyes gyarmatosí­tó és angolai tőkés csoportok bofolyása. Az FNLA és az UNITA mégis olyan politikai és ka­tonai tényező Angolában, amellyel a baloldali erőknek a jövőben is számolniuk kell. Az alvori megállapodás az Angola jövőjét különbözően elképzelő áramlatok kompro­misszumának a történelmi haladás szempontjából pozi­tív eredménye. Szalfut—4 Alekszej Gubarev és Geor- • gij Grecsko szovjet űrhajósok csütörtökön, magyar idő sze­rint reggel 7 órakor, befejez­ték az ötödik munkanapjukat a világűrben és pihenni tér­tek. Az ötödik nap munka­programja is intenzív mun­kát írt elő számukra. A kiadott hivatalos jelen­tés szerint a fedélzeti rend­szerek kifogástalanul működ­nek és az űrhajósok kitűnő egészségnek örvendenek, jól érzik magukat. Magyar idő szerint csütörtökön délután 15 órakor kezdődött az űrhajó­sok hatodik munkanapja. Ez tulajdonképpen nem is mun­kanap, hiszen Gubarev és Grecsko „kimenőt” kapott A hatodik napot pihenésre for­dítják. Nem kell rendszere­sen jelentéseket tenniök így elég idejük marad naplójuk vezetésére, élményeik és ta­pasztalataik feljegyzésére. SZOVJET AUSZTRÁL EGYÜTTMŰKÖDÉSI MEGÁLLAPO­DÁS. Alekszej Koszigin szovjet és Gough Whitlam ausztrá­liai miniszterelnök aláírta a Szovjetunió és Ausztrália közötti tudományos-műszaki és kulturális együttműködési megálla­podást. A közös közleményt csütörtökön hozták nyilvános­ságra. (Kelet-Magyarország — telefoto) ETIÓPIA ÉBREN ■ VI Élet a táborban V égelgyengülés, végel­’ gyengülés, végelgyen­gülés ... sorakoznak egymás után a kórlapokon. A dessiéi kórház igazgatója, dr. Zaraj rakja elém őket. A kórház folyosóján be­szélgetünk. Aránylag kor­szerű egészségügyi intéz­mény, tíz éve épült, s amire itt büszkék, már etióp orvos igazgatja. A múlt évi tragé­diára fordítva a szót, drámai jeleneteket idéz. Elgyengült anya ölében hogyan halt meg az alig néhány hónapos cse­csemő, a vízért könyörgő két­ségbeesett tekinteteket, wiha, (vizet, vizet) hörögték százak és ezrek elhalóan szerte az utakon. És víz egy csepp sem volt. A város kútjai kiapad­tak. S amikor végül a világ tudomást szerzett a tragé­diáról, s igyekezett az éhe­zők segítségére sietni, még az sem jutott el a szerencsétle­nekhez. Ma már mindenki beszéli, hogy a császár cin­kosai az ide szánt élelmiszert és ruházatot már Dzsibuti ki­kötőjében elpanamázták, azaz egyszerűen eladták. Járjuk a kórház termeit, közben betegek érkeznek. Nem beutalással, a maguk szándéka szerint. Itt nincs SZTK, se körzeti rendelő. Mielőtt vizsgálatra engednék őket, már a bejáratnál le kell szurkolniuk egy-egy etióp dollár. Ez a belépő. így hát egyelőre csak a tehetősebbek zsebe bírja, a szegényebbek el sem jutnak a kórházig. Külön kell fizetni a vizsgá­latot, majd a gyógyszert, s ha beutalják, a kezelést és a kórházi ágyat. Egy napi kór­házi ápolás a legalacsonyabb szinten is legalább öt dollár­ba kerül. Egy munkás ötnapi keresete. A kórházi „vizit” alkal- mával eljutunkaz alagsorba is. A lejárónál csaknem beléütközöm a fal mellett oszlopban sorakozó szójabablisztes zsákokba. A zsákokon felírás, jól látható­an: az UNICEF küldeménye. És a dátum: 1973. július! — De hisz ez már több, mint egy éve érkezett — né­zek kérdően a direktorra. — Sajnos, igen — vála­szolja. Itt felejtették. Ide hozták, hogy majd szétoszt­ják, aztán az isten se gondolt vele többet. Mi meg nem szólhattunk. — Mennyi lehet? — Húsz-huszonöt mázsa. Hány ember életét ment­hette volna meg! — ezt ma­gamban mondom már, nem hangosan, de érzem, hogy ur. Zarájban hasonló gondo­latok fordulnak meg Fiatalemberek, akik túlélték a szárazság okozta éhínséget, A szárazság sújtotta tarto­mányban most már javában folyik, a rehabilitációs mun­ka. Táborokba gyűjtötték azokat, akik túlélték az éhín­séget. Most ott éldegélnek, öt tábor is működik a kör­nyéken. A szögesdrótal elkerített területre fából ácsolt kapun lépünk be. Belül elszórtan barakkok, valamennyi fából. Az erős napsütés, meg a gya­kori eső alaposan megbarní­totta őket. Mindez úgy fest, mintha koncentrációs tábor­ban járnánk, de a különbség lényeges: itt az élet van újjá­születőben. Járjuk a tábor barakkjait. Megszólítom az egyik fiatalembert. Nevét kérdem, s csak néz bambán. Azt, hogy hová való, — üres tekintet a válasz. S hogy ho­gyan érzi magát, de csak néz egykedvűen,' 'bambán. ■ Mint­ha fel . sem. Tudná mérni,..mi történt vele. Csak van, léte­zik. A tudat nélküli vegetá­ció formája. Teste épülőben, lélekben mindörökre sérült. II ányan laknak itt? — Talán ötszázan — vá­laszolja a tábor vezetője, eti­óp felcser. Eredetileg ötezer­nél is többen lehettünk. Köz­ben azonban sokan „eltávoz­tak”, pontosabban elvittük őket. — Hová? — Vidékre. Valamelyik te­lepülésre, vagy épp üres te­rületre. Kaptak földet, meg pénzt is hozzá, hogy igás jó­szágot vehessenek. így tálán könnyebb lesz nekik újra­kezdeni az életet. Az egyik barakk előtt sür­gés-forgás. — Most készítünk elő egy újabb szállítmányt Közben motyogó férfi áű meg előttünk. Rólunk tudo­mást sem vesz. Valamit má­niákusan ismételget, de ér­telmet még amharául tudó kísérőim se vesznek ki sza­vaiból. Megzavarodott, saj­nos, nem ő az egyedüli. Belő­lük már aligha tudunk új embert faragni — mondja a tábor igazgatója. Egy másik barakknál világtalanok cso­portja, trahomásak. Majd fölöttünk helikopter berreg el hatalmas zajjal. Vi­szi a magot, az élelmet és a rovarirtószereket. Oda, aho­va már út sem vezet, ahová a madár se igen jár. De a se­gítség eljut. Néhány nappal ezelőtti kép villan fel az em­lékezetemben. Amikor a fő­városban, egy kültelki rak­tárban nagykövetünk a ma­gyar nép ajándékát adta át az Etióp Vöröskeresztnek. Mi­lyen jó volt látni a Hungary feliratú ládákat, s a ládák­ban a konzerveket és a kü­lönféle bébiételeket. Wollóban aratnak. Vágják a teffet, amiből majd a ke­nyér lesz. Az esős évszakban bőséges csapadék hullott. így hát meglehetősen jó termés várható. Az éhhalál képében járó kaszás azonban koránt­sem fújt még takaródét. Ol­vasom, most más tartomá­nyokba tette át működési te­rületét. Ogaden vidékén, Hararban 250 ezer embert fenyeget az éhínség. És nagy a szárazság Danakil földön is. (Következik: A Danakil sivatagban) Valkó Mihály FEKETE GYULA í R E G E N Y 9. Meg is nyugodott volna ebben, hogy kivárja itt a rendűi ségnél, amíg lesz me­gint vonat és hazamehet. Vagy Magda nénje mégis megkerül. De amikor meg­hallotta. hogy a klastromba akarják átvinni az apácák­hoz. egy óvatlan pillanatban megszökött. Nem félt ő már a várostól. Napközben az utcán teker- gett. a vásárcsarnokban, az Avason, este pedig odament aludni, ahová akart: befogad­ták a ház pincéjébe Sőt párt­fogója is került az óvóhelyen a „menekült kisfiúnak”, olyan, oki megosztotta vele a vacsorát Aznap, amikor megszökött, s igvekezett minél messzebb­re kerülni a rendőrségtől — ■még aztán az apácáknál imádkozni kell, és ha rájön­nek az imádságból, hogy ő református, ki tudja, milyen bosszút állnak rajta —, az utcán érte a légiriadó. Nem igen törődött vele, csak ami­kor letisztult az utca, akkor húzódott be egy kapu alá. — Te gyerek, mit anda- logsz itt te ilyenkor az ut­cán, mióta fújtak már! — szólt rá szigorúan egy légó- karszalagos férfi. — Na, moz­gás befelé. Ott van az óvó­hely,, hátul. Sokan ácsorogtak a pince előterében, beszélgettek, ci­garettáztak. ö sem igyekezett beljebb. Korán volt még ah­hoz. hogy éjszakára letanyáz­zon. Jó félóra eltelt a sziréná­zás óta. s a türelmetlenebbek kiszivárogtak a feljárón az udvarra nézték az eget Szeretett volna felmenni 6 is, de tartott a Iégó-karsza- lagostól. Ha netán átadja a rendőrségnek, már biztos nem kerülheti el az apácazárdát Váratlanul durrogni kezd­tek az ágyúk, majd néhány pillanat múlva iszonyú dör­renések a közelben. Megijedt, s a pince felé indult — de mintha hátulról leütötték volna. Arra eszmélt, hogy hason fekszik a fal tövén, a beton­padlón. Felpattant, szinte feldobta a rémület. Körülnézegette- tapogatta magát. Csak azután fogta fel a közeli jajgatáso­kat Egy nő jó lépésnyire tőle a betonon feküdt, és fejét mindkét kezével átfogva si­koltozott. Kékcsíkos leber- nyegéről ismert rá: a lépcsőn állt az előbb ez a nő, onnan jósáig Jajgatás, nyöszörgés, regedt kiáltozás hallatszott az udvar felől is. A pincéből egy fiatalasz- szony rohant ki, keresztül az előtéren, föl a lépcsőn, és eszelősen kiáltozott: — Józsi!... Megmondtam! Megmondtam!... Józsikám! Ez volt az első találkozása ízemtől szembe a háborúval; tisztán emlékezik minden részletére. Ahogy az előtérben a fáj­dalomtól eltorzult arcú, jaj­gató, sziszegő sebesülteket kötözték. Egy termetes asszony pa­rancsnokolt az elsősegélynél; pelyhedző fekete bajusza volt az asszonynak, s azt sutyo­rogták róla hátul: milyen szerencse, hogy éppen bába, és éppen a házban lakik. Mert a közelben csak egy ál­latorvos lakott, de hiába sza- lajtottak érte, nem találták otthon. A belső pince ajtajára tor­lódva csukladoztak az asszo­nyok a visszafojtott sírástól. Egy aranyfogú nő, aki bejött sajnálkozni az előtérbe, mert valami hozzátartozója volt az egyik sebesült, a vér lát­tán elájult — Ejnye, hát nincs enélkül is elég baj! — zsörtölődött a bajuszos asszony, ás agy bög­re vizet loccsantott az össze- csukló, ájult nő arcába. Úgy jött-ment, rendelkezett a bába a házbeliek között, mint Acsay tekintetes asszony a hegyen, szüretkor. A férfi­ak is szótlanul engedelmes­kedtek neki; igaz, meghalt az udvaron a légó-karszalagos, nem volt más, aki parancsol­jon. Miközben ügyesen tekerte a sebre a fáslit a bábaasszony, a szája be sem állt, parancs­noki hangon osztogatta rövid utasításait — vizet forralja­nak, fekhelyet készítsenek, ezt ide fektessék a hordágy­ról, azt oda; ugorjon fel va­laki a második emeletre, az öreg méltóságos nincs az óvóhelyen, hátha baja történt — nyoma sem volt rajta an­nak a riadalomnak, amely a házbelieket elfogta. Áradt belőle a magabiztosság, már- már szinte jókedvűnek lát­szott a nyöszörgő, sóhajtozó, berezeli társaságban. Nézte az asszonyt, ahogy sürgölődik, katonásan rendel­kezik. Nem is lehetett volna ott más- valamire figyelni. ö végig az előtérben várta ki a riadó végét, mert ami­kor elesett, íelhorzsoiódott kicsit a keze fején a bőr, s így őt is sebesültnek számí­tották. Épp csak, hogy tó­gyöngyözött a vér a horzso­láson, otthon fel sem veszi, legfeljebb akácfalaput tesz rá. Szívesen megszökött vol­na (még aztán bekenik va­lami csípős orvossággal). De a bába csak behintőporozta. — Várjál sorodra, kisfiú. Kapói még egy takaros kötést is. De aztán fontosabb dolgai közben megfeledkezett a bá­ba a kötésről. A jajgatást rossz volt hall­gatni, de a vér, a seb látvá­nya, az orvosságok erős sza­ga nem volt rá olyan hatás­sal, mint később a halottak. Hárman azonnal meghaltak az udvaron cigarettázók kö­zül. A második emeleti fo­lyosót leszakította a bomba, s azt beszélték, az első eme­leten robbant. A folyosóról, közel ahhoz a réshez, amelyet a bomba szakított, kifordítva a rácsot is, egy kéz lógott kifelé, és lassan csöpögött belőle a vér az udvar kövezetére. A halott légcs szélről fe­küdt az udvaron; a karsza­lagjáról ismert rá, hogy ez az ember zavarta be a ka­pu alól. Hamuszürke arca szinte világított a feketére megalvadt vértócsa közepém.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents