Kelet-Magyarország, 1974. december (34. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-15 / 293. szám
ITELITT-MAOTARORSZACI — VASÄRTTAPT MELLÉKLET deeerrffier Kt.l A kóró krónikája Versek rézre, linóleumra Váci András tárlata Nyíregyházán A nagy pillanat, melyet évszázadok huzavonája és próbálkozása előzött meg, a krónikások leírása szedni csak bekövetkezett az Ecsedi-láp életében. Ugyanis 1898 március húszadikán, délelőtt tíz órakor, Nemeskéri Kiss Pál államtitkár, az akkori földművelésügyi miniszter képviseletében a kocsordi államvasutak hid- jánál átvágta azt a keskeny földbordát, mely az Ó-Kraszna medrét az új Kraszna csatornától elválasztotta... Ki gondolta volna akkor, hogy a láp arculatával és megnövekedett hasznosságával együtt még a nóta is annyit fog változni évtizedek múlva. A fonókban, a szöszdörzsö- lőkben, a tollfosztókban, lekvárfőzésék alkalmával. — Sását eszik az ökröm, ho jóllakik bekötöm. Elmegyek a babámhoz, tudom elvár magához... Mondták, dalolták, azon az annyira jellegzetes fojtott torokhan;on, melyet néhai Bíró Lajos már a zsoltárok tanítása közben, akaratlanul is beléjük súlykolt .. — Csutkát etess, ne szénát, szép lányt BZeress ne csúnyát — fordítottak rajta joggal későbben, mert a vízzel együtt nemcsak az állat- és madárvilág tűnt el a lápról, hanem a növényzet összetétele is gyökeresen változott meg... A sásas kaszálók szinte teljesen meg- izüntek. Sivót, gyékénylocsogót, csetkákát, csádét, keserűfűvet, farkasnyilát, nádfiókot stb., csak az ősi vízfolyásokban, az erekben lehetett találni. Hírmondónak, vagy még annak sem, mert amikor 1964-ben az „Itthon” című film ecsedi részét forgatták, alig találtak, olyan elvadult helyet, mely a régi lápot érzékeltette volna... Helyüket a nemes növényi kultúrák foglalták el. A kalászosok közül inkább a rozs és a legismertebb kapás a kukorica. Ecsediesen a tengeri, mely évek alatt, még az udvarok rendjét Is megváltoztatta. Górék kellettek a tárolásához, mert nem fértek el a padlásokon, a szénakazlak helyeit pedig a kukorica- azár foglalta el. Kúpokba rakva, vagy hosszú csomókba. Gondosan, takarosán, mert anélkül, hogy tudtak volna róla,, az idejében betakarított kukoricaszár harmadosztályú szénával egyenlő tápértékét képvisel. így aztán az anekdóta is megszületett a kóróval kapcsolatban hamar. .. Mert a sza- mosháti embernek az tűnt fel, amikor a kucsmás ecsedi betáncoltatta csikóit a mátészalkai piacon, a sorba, hogy a szekérderekában a lucerna és lóhere helyett — mivel szemükben csak az számított takarmánynak — csak egyetlen kéve kukoricaszár volt Az is csak úgy véletlen módra beledobva. — Mondja már atyafi — kérdezte is nyomban — mit esznek ezek a csikók, hogy olyan fényes a szőrük, mint a tükör és olyan kövérek mint a disznó? Az ecsedi, szemére billentette, kozáko- garvjvürt báránybőr kucsmáját, mely még a füle hegyét sem takarta a nagy hidegben, ka- bátujjával végig simította az állatok farát és foghegyről vetette oda: — Kórót — mondta Jó hangosan és nagyon halkan tette hozzá — meg ami rajta termett... Ecseden a kukoricaszár értékét, mivel a pillangós takarmányok nem mindenütt voltak termelhetők, a betakarítás módjával is nagyban növelték. A nagyban termesztés idejétől kezdve ugyanis a száron fosztották meg a csöveket és nem odahaza. Aztán a vágás Idejét választották meg. Nem várták meg a teljes száradását, vagy a csapadék lugozó hatását, hanem minél elébb vágták. De a fajta is szerepet játszott. Az évtizedek alatt kiválogatott, hamar beérő, közepes szármagasságú növények különleges értékei voltak. Sűrű volt a levélzete, a szára nem volt keményen rostos és a kukoricamolynak annyira ellenálló volt, hogy ritkán töredezett össze. , A betakarítás ideje. Ha nem volt rendkívüli az Időjárás, akkor az októberi hónapra esett a zöme. Akkorra ugyanis, a legkésőbbinek is száradt volt a levele. Vagy természetesen sárgult meg, vagy a dér hatására vesztette el felesleges nedvességét. A napi időjárás változása is befolyásolási tényező volt. Esőben, nagy harmat esetén azért nem volt tanácsos vágni, mert a jól összeszorongatott kévéknek bepenészedett a közepe, a napsütésben pedig törtek a levelek és elhordta az emberről a ruhát. A vászonkankót is, vagy a szintén vászonból csinált karvédőt, mely az anyagán kívül csak annyiban különbözött az irodisták könyökvédősétől, hogy nem gumival volt ellátva, hanem a vállon keresztül, madzaggal egymáshoz kötve, hogy le ne essen. A reggeli órákon kívül, nagyon alkalmas volt tehát a kóróvágásra az éjszaka. A teli- holdvilágos októberi éjszaka és hajnal. Puha volt mint a vaj, a levelek lekonyulva simultak a szárhoz és a nagy csend, szinte hajtotta az embert. Volt aki egyszerűen kint maradt éjszakára és reggel felé a kórócsomóban szundított valamit, vagy hajnalban szaporáz- ták az amugyis nehezen alvó öregek lépteiket a poros dülőúton. Egyszóval a töréssel egyidőben szerették rendbe tenni a szárat is. Ezért gyakran előfordult, hogy nappal, alkalmas időben az egész család vágta és kötötte a kórót. Eszköze. A kaszahegyből, vagy pengéből csinált kóróvágó, melyet nádvágóként, vagy garzsának is emlegetnek. De használtak sal- lókat is, vagy a szintén kaszahegyből készített nagyobb méretű kendervágókat. A kötözö- anyag változatos volt. Volt aki a zsúppal szerette kötni, akadt akinek megfelelt a tengeri között található muhar, többen sivót szedtek, mások vesszőt, a legelőrelátóbb pedig, kendert vetett erre a célra. Nagyon sűrűre, hogy minél alacsonyabb és vékonyabb legyen a szára. A tárolása. Ha nagyon zöld volt még a szára, akkor tizenkét kéve került egy kúpba, de másképpen tizenöt és tetejüket, tökindával fogták egybe. A takarékosság kedvéért pedig földhosszában egymásra takartak a kúpok. Ezt követte — ha az idő és az út engedte — a szállítás. Éjjel-nappal, alkalom adtán, vágj- más terménnyel kombinálva, hogy alól tök, felül pedig kóró. Ezért fordulhatott elő a korabeli felmérések szerint, melyet az útkaparóval végeztettek, hogy egyetlen huszonnégy órában 3—5 ezer szekér fordult meg az egyik hídnál. Odahaza aztán az udvar mérete volt a dőntő. Ha nagy volt a kert, akkor kisebb kupacokba került, ha kisebb, nagyobbakba, vagy hosszú csomókba. Fedél alá, illetve csűrbe, még azok se szívesen tették, akiknek volt épületük, mert tapasztalatuk szerint, megkeseredett a kukoricaszár, vagy penészt- húztak a levelek, melyet nem szívesen fogyasztott a jószág. Az ekekapa elterjedésével, köztudomásúan nagyobb arányú lett a családi művelés, — a szedéshez napszámosokat fogadtak, vagy segítséget hívtak — és a legnehezebb munkához, a szárvágáshoz kalákát szerveztek. De nem a felnőttek, hanem a családba található legények, legénykorú fiúk, akik már a változatosság kedvéért is szívesen vállalkoztak, ezekre a munkákra. Hányszor lehetett hallani a fiataloktól, ha összejöttek valahol. — Fiúk, van egy kis kórónk, gyertek csapjuk le! Aztán mentek. Szerszámokkal, demlzso- nokkal, kötőlékkel felszerelve és mire tényleg eljött a hajnal, az a kis kóró, amely sokszor egy holdnak, vagy kettőnek felelt meg, oldalán feküdt A felszabadulás után. A kukoricaszár fontossága csak növekedett. Több lett a haszonállat és az igavonó. Ezért már a lábán igyekeztek megvenni a szárat a rászorulók, vagy dolgozni érte. De a szomszéd községbeliek is egyre jobban keresték. Érték volt számolhattak rá. Az érdeklődés Iránta a hatvanas évek ben akkor hagyott alább, amikor a háztáji jószág ellátására a szomszédos községekből a pillangós takarmányokat kezdték vásárolni ér a tsz-ben is lett takarmány. Az etetésnél visszamaradt ezárrészt, a úgynevezett üzékkórót sem tüzelésre és fűtésre használják azóta, hanem szártépőve zúzatják össze és alomnak jó. A nagyüzemekben azonnal visszaadják a talajnak. Műtrágyával dúsítva éa azonnal aláforgatva. Szállási László Váci András félszáznyi grafikáját láthatjuk a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előcsarnokában kitűnő ízléssel megrendezett kiállításon. Ez a kiállítás szerves része ugyan a Váci Mihály 50. születési évfordulója tiszteletére tartott megemlékezés-sorozatnak, a lapok többsége is Váci Mlhály-illusztráció: mégsem szeretnénk túlzott mértékben a költőre hivatkozni. Azért nem, mert igen sokan, meg irodalmár körökben Is. csak annyit tudnak Váci Andrásról, hogy „Mihály öccse”. Már hogyne lenne az öccse, amikor tényleg az? Azonban maga is jelentékeny, önálló alkotóegvéniség. Es nem azonban. Hogy a két Váci művészetében nagyon sok a közös vonás az testvércégükből, azonos és hasonló élményeikből következően, ha nem is törvényszerű, de egészen természetes. Nem beszélve arról, hogy kora Ifjúságuktól mindkettőjüket képzőművészeti érdeklődés fűtötte. Mihály- ban ez az érdeklődés később teljes szenvedéllyel a költészet felé fordult, Andrásban megmaradt, megérett, értékes termést hozott. Grafikai munkásságát legtalálóbban talán az a féltenyérnyi linóleummáetszet jellemzi, amelyet a nagy példakép, Dürer emlékezetére készített. Lényegében önarckép. Tér- deplő figura, kiváncsion és meghatottan, a természet titkaitól elbűvölve szemlél egy virágszálat. Aki egy parányi lemezen kénes érzelmet kelteni úgy, hogy az alak, a háttér és a részletek mértanian pontosak, a feketék fe- hérek aránya az aranymetszés szabályait követi, az mestere a rajznak és a vésőnek. Ritkán kopogtat első könyves költő a mesterségbeli tudás olyan biztonságával, a tudatosság és ösztönös tehetség jeleinek olyan elvitathatatlan bőségével a tarsolyában, bebocsáttatást kérve a költészet szentelt csarnokába, mint teszi azt Szöllősi Zoltán első könyvével. Kiváló tehetség indulását ünnepelhetjük a Csontkorall megjelenésével. Tehetségének érdekes sajátosságaival különös világot varázsol elő Szöllősi Zoltán, mely világnak legszembeötlőbb vonása a költő magánya, az emberhiányban való megnyugvása. Tárgyak, nap- és évszakok, a civilizáció által világra segített dolgok, jelenségek, a természet és annak élettelen megnyilvánulásai öltik magukra az ember legsajátabb tulajdonságait. Ezek a megszemélyesített, dolgok és jelenségek szegődnek társsul Szöllősi Zoltán mellé, aki egyedül szenvedi meg a magárahagyatottságában szerzett sebeket. Még a szerelemben is magányos. Bár kimondottan szerelmes versei nincsenek, a maga választotta vagy a világtól mellé rendelt társ időnként mégis feltűnik verseiben: — Vonásaid magányos csokrát a vágyak összefogják, hívó tenyeremből út fut eléd, jössz, őszülsz a hóesésben és bókoló lovak, ágak hócukros orral érintik a vállad, jössz és már nevetés ragyog a billegő kavicsokon — hangzik a vallomás és a táreratalálás öröme az Égitetö című versben. Már-már hinné az olvasó: oldódik a görcsös magány, — de nyomban csattan a megriadt költő pa- ancsa, ritka felkiáltó mondatainak egyike: — Nem! — és lelassulnak a mozgások, átve- ,zik újra az uralkodást a tárgyak, jelenségek, mígnem megfogalmazódik a költő vég- iő következtetései Veled bolyong dj esfflagoms a fénylő szomorúság. Ritka szerelme» versel közül megemlíthető még az Emlékezetből című, melyben gyöngéd dédelgetéssé oldódik a riadtság. Többnyire azonban a tárgyak és jelenségek bör- tönözte valóság karmaiban vergődik a költő. Alighanem ezzel függ össze, hogy Szöllősi Zoltán versei téma szerint nehezen vagy egyáltalán nem csoportosíthatók. Legtisztábban tájversei különülnek el (Megérkeztem, Víz éa por, Szárnyaló, Kőbányavidék, Jegenyék harangoznak. Megálló, Csontkorall), bár ezek sem a hagyományo* értelemben vett tájversek. Regisztráló, közlő, pontosabban; közérzetversei vannak Szöllősi Zoltánnak. A világ dolgai az önmaga lelki világán átrezeg- tető költő dalolja ki sérelmeit, szomorúságát, közérzetét. Annak elemzésére és boncolgatására, hogy az ennyire a szubjektumból építkező közérzeti líra mennyire egyénre szabott, éa mennyire rezonál mások közérzetével vagy a társadalmi közérzettel, most nem vállalkozhatunk. Annyit azonban meg kell állapítanunk erről a költői közérzetről, hogy derűsnek semmiképpen nem nevezhető. Zaklatott, önmagával és a világgal elégedetlen költő szól hozzánk. Magány és szomorúság rezeg át szüntelenül a verseken. Az Egitető című vers utolsó sorában „felfénylő” szomorúságról már szóltunk. Ebben a szomorúságI ban „mázsás arcok közt ül naphosszak csarnokában „a költő (Megérkeztem). A „kigombolt Ingű fák” tétován „állnak a szabadság céltalan édenében”, várnak, míg „szél jön”, A Vád Mihály verseit illusztráló, legtöbb lapon is fellelhetők ezek az erényei^. Gyengéden, érzelmesen, de határozott kemény kézzel ülteti át a költészetet linómetszetre, réz- karcra. A bodzavirág fehére megfiatalítja a* illatába baruló öreg parasztasszony arcát. A petróleumlámpa lángja élettel fűti át a rozzant tanyai szobarészletet. A Távoli csillag vízhordó lányát iszonyú súllyal húzzák le s favödrök, de madárki' ’nyűvé emeli a vágya A Hazai temetőben félkaron csüngő, letépett pléhkrisztusa új megváltásért rimánkodik. Félelemmel döbbent az Azó.a című lapon a kikötözött, megkínzott emberekre* vetülő fekete árnyék. A Staccato telefonok között gyötrődő fáradt férfiarca maga a felelősség: maga Váci Mihály, ahogy megfogalmazta, » ahogy Váci András láthatóvá tette. A művész rangjának tartozunk vele, hogy kimondjuk: úgy tűnik nem mindig van türelme hozzá, hogy legjobb erényeit felmutassa. A Százhúszat verő szívvel vagy a Két szárnnyal mintha hangulatában nem tudott volna azonosulni. Arra Is találtunk (egészen kevés) példát, hogy lemondott az Igényes felületmegmunkálásról, pedig mesterségbeli hiányról szó sem lehet az 6 esetében. A két Dózsa-lap, nyilván tudatosan, de túlságosa* idézi Derkovitsot ahhoz, hogy újat mondjon. Váci András nagyszerű művész. Munkáival szeretnénk minél többször és mlr.él több helyen találkozni Ezabolcs-Szatmárban. (A. sz. {3 (Vasárnap). A magány ketrecébe zártf! min» den, „szívére emeli lakatöklét az ajtó is”. A költő fogához fagynak a lépcsőházak, arcára éjszaka falazódik (Karácsony), miközbea „árnyakat szálaz a szél”, az arcok Is elillannak, csak a „korhadt kerítés nevetését” hallani, s olyan tájak látszanak, ahol a „náderesz millió könnycsatorna”. (Mitoszi tarló), A feloldó, megszabadító, gondokat oszlató, fájdalmakat, kínokat felezö-hannadold emberi szó hiánya rettenetes teherként nehezedik erre a kötetre. Bizonyítja ezt az la, hogy Szöllősi Zoltán leggyakrabban használt szava a csend és annak szinonimái. Félreértés ne essék, nem néma az ő világa, sőt nagyon is hangos. Beszél a szél, harmonikáziis a víz, rikoltanak a felhőkakasok, gömbzokogás hangzik ebben a világban, égi sírás tör f^J mélyéről, s rézdohány harangnyelvek zengenek, zakatol az eső, a fájdalom színei dongnék, alkonyok üres hordói kognak, korhadt kerítések nevetnek, viszahulló cseppeM locsognak, albérletek süvítenek, köd zörög, tökvirág kukorékol, vascsillagok dohognak^ ködmadártekintetek sikonganak, jegenyék harangoznak, s „krizontémcsörgót ráz a rózsa* szín tavasz”, csak az emberek némák, csak emberi hang nem hallatszik a Szöllősi holtán megteremtette világban. Ember s okos állat — némák, mintha mozdulni lopva kéne ■— énekli a Méta fa* rá című versében. Csend és újra csend. Szinte alig van verse, ahol az emberi szó hiánya meg ne fogalmazódnék. A meteforák sorát bontja ki Szöllősi Zoltán a csendből. Költeményeiben „szélcsend tarajok feketéllnek”. „csendgubanc már az ének” is. „Telefonéjá csend” honol ezekben a versekben, s csaté olykor-olykor „zörren a csend celofánja". „Csend mögé zuhan” a repülni vágyó kő, • mindent beburkol az aranyjánosi csend”. Kimért ütemként „reccsen a csend”, > a csen- getésnek is csak a „csöndje marad örök”. A költő birkózik, küzd ezzel az örök némasággal, de úgy tűnik, ebből a ránehezedd magányából még nem lát más menekvést, mint at munkát, az alkotást. Erről tanúskodik vallomása is: „Költészet? — szüntelen igény éa lehetőség a teljességre. Nem láttam még a tengert, hiánya mégis gyötör. Homokon születtem a Kiskunságban, Jánoshalmán, és homokon nőttem fel, egy nyírségi tanyán... A tengert nekem kell megteremtenem. Az* amelyen menekülhetünk, amelyen maradhatunk. Kifelé a történelmileg hatót, befelé 9 csontunkig nyitottat.” Nehéz feladat, amire Szöllősi vállalkozna De mikor volt könnyű az alkotás, mikor voll csak játék, és nem pokoljárás? Szöllősi te poklokat jár. Első kötete arról győz meg bennünket; nem adja alább egy maga álmodta világ megteremtésénél. Megfogalmazott Ti- légterem tő szándékához szigorú etikájú ara poétikát parancsolt magára: A betonon léket vágj! e kevés földből fogd fcf sorsodat: gyökeret eressz! és zörgesd a holdon éhed kanalát; a hajlíthatatlan — térdű fák társa vagy — tedd fel koronádl A Hamletból Szándékai embert és alkotót egyformád próbára tevők. Tehetsége, ereje megvan ho» zá, hogy valóra váltsa álmait Költő-elődök közül is olyanokat választott példaképül (J& zsef Attila, Pilinszky, Ratkó), akik, — ha Kitart szigorú parancsuk mellett, — létezésük és alkotásaik' acélkövetkezetességű etikájával segíthetik költővé koronáz tatását Szöllősi Zoltán: Csontkorall Takács JUta 8 feSóstórészlat”. (KrutUla Józsaf taisrajza)
