Kelet-Magyarország, 1974. november (34. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-17 / 269. szám

J9T4. november IT KELET-MAOTARORSZA« * Politizálás, cselekvés AMIKOR EGY EMBER GYÁRBAN, vagy üzemben dol­gozni kezd, még szó sincs arról, hogy ezzel egyszeriben mun­kássá is vált. Érkezése az iskolapadból, vagy termelőszövetke­zetből, a műhelybe lépése még csupán találkozás a munkás- osztály nagy közösségével. A munkássá válás, munkássá érés ez után következhet, mert ez a meghatározás lényegesen mást, többet kíván, mint egy egyszerű gyári belépőt. v A munkássá érés első fázisának kialakult hagyományai, szokásai vannak. Az új embert megtanítják dolgozni, tisztelni- szeretni a szakmát és ezzel el is érkezik arra a fokra, amikor már jól érzi magát a műhelyben, a munkásközösségben. Előbb-utóbb rájön, hogy az üzemi munkában egymagában keveset ér az ember. Aztán jön a továbblépés. A jó közösség­ben a segédmunkás mielőbb szeretne gépre kerülni, egy-egy szakmai fogást megtanulni. A betanított munkás is többre vágyik: szakmára. Több tudásra, amely nem csak több pénzt, hanem tekintélyt, rangot is jelent a kis közösségben. Ez tu­lajdonképpen a munkáspálya vonzóereje. Az MSZMP Köz­ponti Bizottsága márciusi irányéi vei ben a következőképpen fogalmazott: „El kell érni, hogy a munkáspálya egész életre szóló érdekeltséget, vonzóerőt, megbecsülést és előrejutási le­hetőséget biztosítson.” Es, hogy ez így legyen, egyaránt van tennivalója az üzem, a brigád közösségének, de a munkásosz­tály egyes tagjainak is. EGYSZERŰ LENNE ha csupán ennyi lenne a feladat: megtanulni szeretni a munkát, akarni az előbbrejutást. A munkássá válás folyamatában ehhez az alaphoz nélkülözhe- tetlen a közéletiség, a mindennapi tevékeny politizálás. An­nak az útnak a végigjárása, ahogy a tudatosan cselekvő, mun­káját végző új munkás ösztönösen politizálni kezd. Ahogy egyre több lehetőséget kap véleményének elmondására, a kez­detben ösztönösen politizáló ember a munkásosztály tudatos politizáló tagjává válik. Természetes, hogy a nagyüzemekben alakultak ki a köve­tésre méltó, jó módszerek. Azok, amelyeket érdemes követni, meghonosítani. A szakszervezet, az ifjúsági szövetség és a szocialistabrigád-mozgalom tehet sokat az új munkások for­málásában, nevelésében. Azzal is, ahogy az új embert tár­sukká fogadják, magukkal hívják egy-egy kommunista szom­batra, társadalmi munkára, ahol ezernyi alkalom adódik a közösségi élet alapos megismerésére. Elmegy munkatársaival a szolidaritási gyűlésre, a termelési tanácskozásra, s megszok- va ezek légkörét, maga is cselekvő, véleményt mondó közös­ségi emberré válik. Ösztönös még ez a politizálás, hisz leg­több esetben a vita, beszélgetés a mindennapi munka körül forog, de ez is magában hordja a politizálás magját. Később előbbre viszi a kis közösségek ügyét: segít a környék isko­láinak, óvodáinak, majd véleményt mond a gyáron belüli tennivalókról. Ez mind része a „nagypolitikának”. Az új mun­kás e változás korszakában már érzi és tudja, hogy vélemé­nye fontos a kollektíva, és a maga számára. MEGTEREMTI A LEHETŐSÉGET a tudatos cselekvéssel párosuló ösztönös politizálásra — erre minden munkahely al­kalmas. A társadalmi szervezetek a Vöröskereszttől a szak­szervezetig sokat tehetnek a cselekvő erő és készség kihasz­nálására. Persze, ez a tevékenység még bem gördül olajozot­tan ott, ahol az ipart még nemrég telepítették, ott, ahol a gyárba, üzembe kerülő új munkást az alapokról kell elindíta­ni, ahol a munkássá válás, a mindennapi politizálás ABC-jét kell elsajátíttatni. Ezeken a helyeken különösen rendkívüli szerep vár a pártszervezetekre, a szocialista brigádokra, a társadalmi szervekre. Nem csupán arról kell gondoskodnia, hogy az új dolgozókból jó gyári-ipari munkást formáljanak. Olyan munkássá kell‘alakítaniok őket, aki tudatosan vállalja a munkásosztály politikáját, kész ezért cselekedni. S ez a ki­alakuló, kezdetben ösztönös politizálás később már tudatosan és eredményesen segíti a mindennapi helyi és az országos politikát egyaránt. Aki ilyenné lesz, az munkássá vált, s egy­szersmind a szocializmus tudatos építőjévé. E. Gy. Munka és munkaidő A KÉRDÉSRE — mennyi is a napi, vagy a heti munkaidő hossza Magyarországon? — voltaképpen roppant egyszerű a válasz: napi nyolc, vagy heti 44—48 óra, attól függően, hogy a szóban forgó munkahelyen már megvalósíthatták-e a munka­idő csökkentését, vagy még nem. A válasz már sokkal komp­likáltabb, ha azt vizsgáljuk, hogy mennyi a napi vagy heti munkaidűhossza a valóságban? A napi fizetett félórányi ebédidőt eleve le kell vonnunk, mert ez alatt többnyire nem dolgozunk, viszont a törvényesen megállapított heti 44. vagy 48 órás munkaidőbe ez is bele­számít. Némi matematikai alapismerettel könnyedén kiszá­mítható, hogy a tényleges munkaidő máris heti 41, vagy 45 óra. Bár csak így lenne! — sopánkodnak, joggal, a munkaügyi szakemberek, a műhelyfőnökök s általában mindazok, akik­nek hivatali kötelmei közé tartozik a munkarend. Hol az a munkahely, ahol mondjuk a reggel hat órakor kezdődó műszakot valóban hatkor kezdik, s hol az a hivatal, ahol reggel nyolckor, fél kilenckor mindenki munkával — értve ezalatt a produktív tevékenységet — kezdi a napot? A műhelyekben jó esetben is fél—egy óra telik el az anyagért, szerszámokért, alkatrészekért való futkosással, az irodák vilá­gában bevett szokás a reggeli kávézgatás, némi kis tercieré­vel fűszerezve, s ezek a közjátékok átlag két-három órán­ként megismétlődnek, további negyed—félórákkal csökkentve a valóságos munkaidőt. STATISZTIKAI KÖZHELY, hogy például az iparban az úgynevezett műszak együttható mindössze 1,4 körűi mozog s már hosszú évek óta nem sikerül feljebb tornáztatni. Ez any- nyit jelent, hogy az ipari termelőberendezések, az optimális három műszak helyett alig másfél műszakban dolgoznak, s korántsem csak a munkaerőhiány miatt. Mindez csak némi adalék a kérdés megválaszolásához: mennyi is a munkaidő hossza Magyarországon? Ha nem lenne szervezetlenség, ha lényegesen szilárdabb lenne a munkafe­gyelem, ha megfontoltabb lenne a technológiai tervezés és a gyártáselőkészítés, ha racionálisabb módszereket alkalmazná­nak az ügyvitelben, akkor a valóságos — tehát a munkával eltöltött — idő feltehetően erősen megközelítené a törvénye­sen meghatározott heti 44, vagy 48 órát. De ha mindezeket figyelembe vesszük, s valamilyen módszerrel megpróbálnánk kiszámítani — és leszámítani -- az ilyen-olyan okokból adódó veszteségeket, akkor is bajban lennénk'az iménti kérdésre adandó válasszal. Mert bizony előfordul — nem is ritkán —, hogy valóban munkával múlik el a napi nyolc óra. Rendsze­rint a nagy túlórázások idején, amikor a napi műszak mini­mum 10, de inkább 12 óra hosszat tart. Vagyis lehetetlen meg­mondani, hogy mennyi is a valóságos munkaidő s ez a bizony­talanság alapvető szervezési hiányosságokra, ebből követke­zően pedig mérhetetlen — és kiaknázatlan — tartalékokra utal. S utal a tennivalókra is. Igaz: nagyszabású, az egész munkamenetet felforgató rendszerszervezéseket végrehajtani ner- tartozik a könnyen, gyorsan megoldható feladatok közé. De ha módszeresen kutatni kezdjük, hogy miért is rövidebb a tényleges munkaidő a törvényesen megállapítottnál, akkor minden munkahelyen tucatnyi — különösebb erőfeszítések és beruházások nélkül is végrehajtható — tennivalóra búkká­BUlpk, Cserélődött a gazda A hiiiiiIchsoIí kiíiii'-oilak Novak Ernffné Rákóczi Ferenc Szabó Tamás Balogh Béla Kelemen Miklós Lényegében egyetlen mon­datba lehetne sűríteni azt a fejlődést, ami a X. kongresz- szus óta következett be. És ez így hangzik: megváltozott a légkör az ÉRDÉRT Válla­lat 15-ös számú gyáregysé- gének faforgácslapgyáráhsp Vásárosnaményban. S ehhez a száznyolcvan ^okos fordu­lathoz csaknem négy eszten­dő kitartó munkájára volt szüksége elsősorban a kom- munistáknak, akik az első pillanattól küzdöttek is érte. Névváltozás és.,.? Csaknem egyidős ez az üzem a X. kongresszus óta eltelt időszakkal. Ezért is ér­demes szót ejteni róla: jöhe­tett bármi, változhattak a „gazdák”, az igazi gazdák, a munkások kitartottak. 1970. januárjában ez volt a neve: Ládaipari Vállalat faforgács- lap ládagyára. 1972 elejéig aztán ebből lett a FEFAG; vagyis a Felső-tiszai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság fafor­gácslap ládagyára. Végül 1972 januárjától a legelőször em­lített. Most bővült a termék: gyártanak forgácslapot és lá­dát, de nem forgácslapból. Ez így leírva nagyon egyszerű, de mindjárt bonyolultabbá válik, ha annyi vezetői elkép­zelést kell végrehajtani, meg­valósítani. Amikor asztal mellé telepedünk, szót vál­tunk, ez esik elsősorban lat­ba. Elsősorban azok részéről, akik együtt fejlődtek az üzemmel. A gazdaságirányí­tás új rendszere igényelte, szükségessé tette a pártveze­tés újszerűségét, a nagyobb önállóságot és felelősséget. Szerencsés, a szerkesztőségi kerekasztal-összetétele, mert például Kelemen Miklós, a gyáregység mai vezetője nem is olyan régen még mint párt- titkár dolgozott. Szabó Tamás, a gyáregység helyettes veze­tője. Itt mindenki főmérnök­nek nevezi. Abban az időben „csak” gépkocsielőadőnak fe­lelt meg. Balogh Béla most pártvezetősegi tag, esztergá­lyosként kezdte, majd műve­zető lett, s úgy „emelte ki” az új vezetés, a tmk élére. Rákóczi Ferenc pártvezetősé­gi tag. Lakatosként kezdett, most üzemviteli' csoportveze­tő. Novak Ernőné mondta: „25 éve vagyok párttag. Ez a gyár a szemem előtt nőtt fel, formálódott. Bizony sok gondot kellett megoldani, míg idáig jutottunk.” Hogy mit említ elsők között? Érdemes odafigyelni, mert ő a legfőbb bajok okát abban látta, hogy nem volt elvszerű egyetértés a gazdasági és pártvezetés között így fogalmaz: „Sze­mélyi kultuszt éreztünk a gazdasági vezetés részéről. Én öt évig voltam a pártvezető­ség tágja, de nem tapasztal­tam. hogy megfelelően érvé­nyesült volna az a határozat, amit a taggyűlés elfogadott.” Példákat említ, ha mertek szólni a nők érdekében, fino­man a hátrányát éreztették. „S bizony volt eset, amikor kijelentették. csak akkor szól­janak, ha van munkahelyük.” Értettek belőle. Kép négy esztendőről De ha egyedül csak ez a negativ tényező lett volna. Hasonlót említ Balogh Béla Í3. „Tőlem Is megkérdezték: el tudom-e látni a feladato­mat. Csak néztem. Mit vála­szolhattam? Megmondtam, igen, el tudom látni”. S ak­kor még azt is hozzátette, ha két emberrel marad, ha „megfeszül”, akkor is ellátja a munkáját Valamennyien vallják, hogy ezekről szólni, beszélni kell, taggyűlésen ele­mezni, mert csak így lesz reá­lis a kép, amit a négy eszten­dőről vázolnak. S amire gondolok, azt fo­galmazza meg Kelemen Miklós, az új gyáregységve­zető. „Én attól tartottam, hogy mi munkások, hogyan fogunk egy ekkora üzemet elkormá­nyozni. Abban látom a leg­nagyobb eredményt, hogy ez sikerül, bizonyítottak az em­berek.” És azok, akik közül nem egyet! — ki tudná miért ? — korábban mellőztek. „Va­lóban nehéz volt. Sok min­dennel küzdöttünk, de végül is sikerült. Mert mondjuk meg őszintén, kikre, melyik üzem támogatására számít­hattunk akkor itt a „prérin”? Hiszen ha Naményban vala­mi gond volt valamelyik üzemben, hozzánk jöttek, se­gítsünk.” Nem hitték a központban Pontosan ide kívánkozik, hová nőtt fel ez a kollektíva a sok változás ellenére is. Van egy svéd présgépjük, mely október 2-án eltört. Szinte nem hitték a vezér- igazgatóságnál, itt megjavít­ható. 11 nap alatt megjaví­tották úgy, hogy októberben még 1800 köbméter forgács­lapot is termelt. Jutalmat kaptak érte. Nem lennénk őszinték, ha nem mondanánk el: a terv teljesítésével el vannak maradva. Azt már pótolni ennyi idő alatt lehe­tetlen. De az új vezetés óta fordult a kocka, nagyobb a munkakedv, az alkotási vágy, négy műszakban dolgoznak, s amikor hétfőn kerestem, hol a párttitkár, s néhány veze­tőségi tag, azzal fogadtak, hogy éjszakások voltak, pi­hennek. Feszített erővel dol­goznak. Balogh Béla említi: „Ha a pártvezetőség nincs „észnél”, akkor a munkások közül nem nevelődik annyi vezető, r int amennyi most van. Itt kezd­tük, s nem tévedtünk.” Rá­kóczi Ferenc visszaemléke­zik: „Keményen dolgoztunk. Talán a legnehezebb volt a nyomasztó, bénító légkör. Es gátolta a kibontakozást, a jobb munkát, az őszinteséget, mindent. Tudom, nem lehet mérni ezt, de mégis úgy ér­zem, ez volt az ok.1*Onnan a munkapad mellől, mint laka­tos így láttam. A régi gazda­sági vezetésben volt a baj." „Egyben pártcsoportvezetn és munkacsoportvezető is. Bi­zony gyűléseken gyakran . le­lőtték” az embert, ha ki mer­te nyitni a száját.” Egyes régi gazdasági veze­tők, akik „megléptek” innen, lekezelték a munkást. Ez év augusztusától mintha minden megváltozott volna. Hagyják dolgozni az embert. Emberi hangon beszélnek vele. És ha nem is csodálatos, de minden­képpen dicséretes, hogy ilyen légkörben Is a pártszervezet vezetősége bizalmat érlelt, vi­gyázott. Erősítette a reményi; hogy változni fog a helyzet, jobb lesz. S így lett. Jobban megbecsülik a munkást Ezt értékelik most a párt4 tagok is, pártonkívüliek is. Növekedett a szakmunkások száma. Két új szocialista bri­gád alakult. Augusztustól van csak itt normarendszer. És nem ellenezték a fizikaiak. Van célppémium, elismerés, így fogalmaznak a fizikáink: „Érezni, hogy jobban meg­becsülik a munkást.” Innen látják el alapanyaggal a Szatmár Bútorgyárat, szállí­tanak a BUBIV-nak, Mis­kolcra az Avas-gyárnak, s már a VIDEOTON-nak is! Együtt vallja ez a beszélge­tő társaság: a munkások kö­zül került ki a legtöbb veze­tő. Velük gondolkodnnk- éreznek. S ha szükséges, úgy munkásnyelven mondják meg egymásnak, ami fáj, s hogyan kellene gyorsan segíteni. És ez nemcsak a felső vezetés­ben tapasztalható. így van a műszakvezetők között is. áld mind fizikai munkásként kezdte, három technikusi ok­levéllel a zsebében. Lehetne neveket sorolni, említeni, kik, honnan indultak, milyen is­kolákat végeztek, s hová ju­tottak. Négy esztendővel ezelőtt 14-en alakították meg az üze­mi pártszervezetet. Közülük tízen most is itt húznak, és most már 47 párttag igyek­szik munkálkodni azért, hogy a párt munkáspolitikája ma­radéktalanul érvényesüljön. És ezért nem is mellékesként említik: a pártba felvettek­nek 70 százaléka most is a munkapadoknál, gépeknél dolgozik. Farkas Kálmán SZÜRETEN É vek óta nem voltam szü­reten. Hívtak rokonok, ismerősök, de vagy közbejött valami, vagy nem volt hozzá kedvem. Talán azért is, mert a régi szüretek emlékeiből inkább a kellemetlenebbek maradtak bennem, ezek nem engedtek. A szüret a vígság, a mulat­ság, a kölcsönös kínálgatások ideje. Ekkor mindenki széle­sebbre tárja a szívét, adako- zóbb és megbocsájtóbb. Ezek a képek is megmaradnak az emberben, a színesen nyüzs­gő szőlőhegy, a hangos nótá- zás, cigányzene, átkiabálások, viccelődés. De mélyebben él ma is az, amit olyan nehéz megnevezni... Mindig szorongás fogott el, amikor a szomszédtól elvá­lasztó soron szedtük a szőlőt. Itt volt a mezsgye, a misz­tikus vonal. Ilyenkor retten­tően kellett vigyázni, nehogy átlépjen a gyermek, a vigya- zatlan felnőtt a szomszéd szé­len gereblyézett földjére... Az Sregek állandóan résen vol­tak. Kiabáltak, nem mintha bármelyikünknek is kedve tá­madt volna a szomszéd sző­lőjére. De ez volt az évszá­zado« rend, beidegződés­Nem tenni a lábat a más földjére, mert a szomszéd azt hiheti, elvettél az övéből... A gyanú félelmetes árnyéka fojtogatott mindenkit— Ez azért jutott eszembe, mert az idén az egyik falu­ban szüretre invitáltak. A gyermekek kedvéért elmen­tem, ők még soha nem vol­tak szüreten. Itt is nagy volt a vidámság, bár meg sem kö­zelítette a régi szüreti han­gulatot. Vendéglátóink fürge ujjaikkal szedték az elég gyé­ren termő, sok esőtől meg­vert szőlőt. Kevés kedvük volt a mókázásra, várta őket a többi munka a tsz-ben. Siettek. A hangulat nem volt rossz, akadt szüreti töltött ká­poszta. kelt kalács, kisüsti. A szokás szerint megjelent a szőlőcsősz is, a maga jogáért, a kupica pálinkáért, kötény szőlőért, kalácsért, ami em­beremlékezet óta megilleti az egész évben vigyázót. Más volt ez a szüret, mint a régiek. Először is kevés volt mindenütt a segítség. Ki kellett használni a rövid eső­szünetet, a háztáji szőlőnél fontosabb volt a közös földön folyó betakarítás. És a szüre­tet ahhoz is igazítani kellett, mikor kapnak fogatot a tsz- től, hogy hazavigyék a nem túl nagy termést. Jó néhány személykocsi is ott pihent — mint a gazdájára váró eb —, hogy hazaszállítsa a szürete- lőket és a kocsi hátuljában elférő apróbb dolgokat. Ez sem emlékeztetett a régi szü­retekre. Egyvalami mégsem válto­zott, vagy legalábbis lassan változik. Amikor a szüreten jókedvűen futkározó, váro­son élő gyermekek lábnyo­mait a házigazdánk felfedez­te a szomszéd mezsgyéjén, korholással adta tudtul; nagy baj történt. Ezt nem szabad— A gyermekek értetlenül hall­gatták a mind emeltebb han­gú intelmeket és tovább ját­szadoztak. Újra átléptek a „mezsgyehatáron”, nem fog­hatták fel, mit jelent ez az idősebbeknek. S ekkor újabb, már-már kézsuhintással be­fejeződő intelmek következ­tek... A gyerekeket természetesen ez sem tudta jobb belátásra bírni, egyszerűen nem értet­ték, miről van szó. ök nem bántják a szomszéd szőlőjét. Eszükben sincs egy szemet is levenni róla. Akkor mi a baj...? Azt nem is tudták, hogy a szclíőszomszéd ráadásul nem is idegen a házigazdánknak. Tulajdon édestestvére. Még­is, a mezsgye szentsége, át- léphetetlensége él és mun­kál, túlélt sok mindent; or­szág, nénfelszabadulást, tsz- egyesítést, faluegyesülést. Meglepetésre házigazdánk érettségizett lánya is úgy szólt, mint idősebb szülei: a mezsgyén átlépni tilos. És vette a gereblvét. hogv el­tüntesse az árulkodó gyer­meklábnyomokat— Páll Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents