Kelet-Magyarország, 1974. november (34. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-16 / 268. szám

f 1974. november if. KRLBT-MAGTARORSZAG 9 } Népművelni a jelenben KÖZMŰVELŐDÉSI FELADATAINK között hallatlanul fontos szerep vár népművelőinkre a falu kulturális színvo­nalának emelésében. A népművelő a pedagógus egyenrangú segítőtársa. Sőt bizonyos szempontból annál is több. A kul- túrházakban ugyanis nemcsak az iskolás korúakat, de a falu apraját, nagyját, a falu egész társadalmát igyekeznek mozgó­sítani. Falvaínk egyhangú életébe éppen a népművelői tevé­kenység hoz színt, mozgást, életet. Nehéz feladat lenne csupán körülírni is, hogy valójában mennyi mindennel kell foglalkoznia egy igazi népművelőnek, különösen falun. Való igaz, hogy a városi művelődési házak­ban is szorgalmas, összetett munka folyik, de ez a tevékeny­ség aligha hasonlítható össze a falusi népművelés szerteága­zó, bonyolult feladataival. Az igazi népművelés, mit tagad­juk, ma is és még sokáig falun történik majd. S hadd tegyük hozzá, szegényes anyagi viszonyok, sanyarú körülmények és nem kevés értetlenség közepette. Találkoztam már rosszul fizetett, túlhajtott, magányos harcosként küzdő népművelőkkel az ország különböző ré­szein, akik gondjaikról szólva -piégis az értetlenséget emlí­tették első helyen. A fal, mely mereven útjukban áll, ha bátran kezdeményezni, kísérletezni egyszóval tenni akartak. Számukra ennél csak egy rosszabb érzés létezik: az érdek­telenség, munkájuk lebecsülése. Pedig az igazán jó népmű­velőt nagyon, de nagyon meg kellene becsülni. Már csak azért is. mert a jó népművelő, aki hivatása magaslatán áll, ritka mint a mesebeli fehér holló. De becsülni kellene azért is, mert feladatai ellátásához olykor nem elegendő a nap hu­szonnégy órája. A NÉPMŰVELÉSNEK NINCSENEK NAPSZAKAI. „A népművelés teljes embert követel — fogalmazta meg számom­ra egyízben egyikük. S a magánéletet is a cél szolgálatába kell állítani.” Erre az emberre soksn azt mondták, nem kevés gúnnyal, hogy megszállott! Az volt. Megszállott. Sajnos ez a típus ritka. Azért akadnak szép számmal olyanok, akik sokat tesznek az ügyért. Olyanok, akik rendkívül tudatosan vál­lalják teendőiket a közösségért. „A népművelőnek egy kicsit mindenhez értenie kell, de még jobb, ha jól ért minél több dologhoz” — mondta egy alkalommal a balástyai kultúrház igazgatója. Egyetértettem vele. Kicsit fotózni, filmezni, táncolni, énekelni, beszélni, színházat játszani. Egyetértettem vele, mert, hogyan is lehet megszerettetni bármit másokkal, amihez magunk semmit sem koiiyitunk. Pedig éppen ebből az alapból táplálkozik a falusi ember bizalmatlansága is. Hogyan lehet, — szerinte — hasznos em­ber az, aki ebbe is belenyúl, meg abba is belenyúl? S nem csak egyhez ért! Fülem hallatára is támadtak már ezért népművelőket mintegy alattomban kikezdve nehezen szerzett tekintélyüket. Szerencséré ma már sok olyan helyi vezető található az országban, aki képes felmérni a népművelők ál­dozatos és áldásos tevékenységét. Munkájukhoz igyekeznek megadni minél több segítséget. Hogy miből áll ez a segítség­nyújtás? Helyenként változó, de egy dolog elengedhetetlenül szükséges. A szabad tevékenység biztosítása, amely a biza­lom, a megbecsülés országútját jelentheti. Manapság mint mondják ugyancsak nehéz jól képzett népművelőt kapni a falusi kultúrházakba. Az új népművelők már diplomával kerülnek ki az egyetemről. Sajnos még min­dig kevesen. S azok sem feltétlenül kötik le magukat a fal­vakban, ahol leginkább szükség lenne rájuk. A pesti böl­csészkaron az idén hatan végeztek népművelési szakon. Kö­zülük csak egy ment le vidékre. A többi Pesten maradt. Ez az egy viszont tudatosan vállalja. — ha szorongásokkal is — a népművelői hivatást. A falu, ahová ment még tamáskodik. Nem pedagógus — mondják —, csak népművelő. Hát miféle szakma az? Besorolható-e az értelmiség sorai közé. A falu vezetői viszont bizalommal és örömmel fogadták a képzett népművelőt. S ez bizony sokat lendíthet munkáján. S ami biztató jel: anyagilag is megbecsültnek érzi magát. Mert, ho­gyan lehetséges népnevelni, egy egész emberi életet és mun­kát fordítani egy közösségre, ha úgy érzik, hogy sem anyagi, sem erkölcsi megbecsülést, elismerést nem kapnak érte a társadalomtól? BIZONYARA NINCS MESSZE AZ IDŐ, amikor a nép­művelő tiszta, rangos, megbecsült, értékes foglalkozás lesz minden községben. Addig azonban még hosszú utat kell be- járniok. Az elmúlt évtizedek alatt igaz sok helyütt sikerült kellő megbecsülést, tiszteletet kivívniuk. De gyakori az olyan tapasztalat is, hogy többnyire nehéz helyzetben végzik orszá­gos jelentőségű munkájukat. Ezért egyik feltétele a falun élők kulturális emelkedésének, hogy a munkafeltételeket, az élet- körülményeket tegyük mindinkább elfogadhatóvá a népmű­velők számára. sb. n. ODA — VISSZA Mindennap ottíion Bejáróknak, vagy na­ponta ingázóknak nevezzük azokat, akik hajnali vagy éjszakai vonatokon, autóbu­szokon, tucatnyi kilométere­ket rázkódnak, hogy megle­gyen a mindennapi kenye­rük. ★ Nyíregyháza, Jókai tér. Kényelmes buszváró. Ké­nyelmes azoknak, akiknek ülőhely jutott. Az Utasel­látó Vállalat talán csak eb­ben a büfében nem árul szeszt. De így is nagy a for­galom, sokan állnak sorba kávéért, üdítőért. Itt min­denki tudja a saját menet­rendjét. Beszólok az infor­mációs tisztviselőnek áz ab­lakon: igazodik-e a menet­rend a műszakokhoz? — Hogyne, kérem. Négy óra negyven és öt óra tíz között minden irányba megy busz. Este 23 óra körül úgy­szintén. Most négy óra múlt tíz perccel, a délelőttös mű­szakban dolgozók már, a délután négy óráig dolgo­zók még nem lehetnek itt. De itt sétál fel és alá egy harmincöt év körüli fiatal­ember. Svájci sapkája mé­lyen a homlokára csúszott, kezében aktatáskát himbál. A táska lapos, elfogyott be­lőle az ennivaló. Amikor is­mét fordul a betonon, meg­kérdezem: honnan és hová ilyenkor? Ha késre is~ — Karakó Mihály vagyok a gumigyárból. Délelőttös voltam, kettő után gyors mosakodás, öltözködés és jöttünk a busszal, de csak a sorompóig. Sokáig álltunk ott, a hármas buszt lekés­tem. Most, négy negyven­kor indulhatok haza Nyír- ibronyba. Nem vészes a helyzetem, mert öreglegény vagyok, csak a szüleim vár­nak. De lekésték a buszt a esa- tádos emberek is. Mi, nyír-1 egyháziak bosszankodunk, ha a sorompó miatt 15—20 perccel később érünk haza. A vidékiek néha órákat kés­nek. Lám, lám, a forgalmas vasút a családok közé is sorompót állíthat. Megértő­nek, türelmesnek kell len­ni. De meddig? Mire Ka­rakó Mihály negyvenéves lesz, lehet, hogy felüljáró íveli át a vasúti síneket Olyan lesz ez, mint egy ha­talmas híd, — amely a gu­migyárat Nyíribronnyal köti össze... Egy telefon a gumigyárba? milyen az ingázók helyzete? A párttitkár és a munka­ügyis egymás után vála­szol. — Sokkal jobb, mint ré­gen. Az ibrányi ' és a nyír­téti vonalon lakókat a sa­ját autóbuszunk szállítja ha­za. Kényelmesen, időben ha­zaérnek. A kótajiakat, bujia­■"1 11 kát kisvonat. viszi haza A Kisvárda felől érkezők az utóbbi időben sokat pa­naszkodtak az éjszakai mű­szakra, illetve a közleke­désre. Beszéltünk a Volán Vállalat vezetőivel. Megér- tőek: november közepétől, vagy végétől a dolgozók ér­dekében módosítanak a csat­lakozó autóbuszok menet­rendjén. r Átszállás a bódésba Már sötét van. A Vasgyár utca mindkét oldalán em­bercsoportok állnak. Vár­ják a „járgányt”. Nem húz­zák össze szemöldöküket, nem nézik a foszforeszkáló órát, mint azok, akik a 12-es buszra várakoznak. Arcuk fáradt, de nyugodt. Hátat fo^ütanak a szélnek, ma a hetedik, vagy a nyol­cadik emelet építése közben eleget csípte őket a szél, meg a huzat. Kis idő múlva fékez egy teherautó, aztán még egy. Mindkettő tetején deszkabódé lócákkal. Vala­ki leereszt egy vaslétrát és az emberek csendben, fegyel­mezetten felszállnak — por van a. nyomukban. A har­madik kocsira vár egy ma­gas, bajuszos férfi. — A SZAÉV Tünde utcai telepén dolgozom, mint vas­betonszerelő. Ujfehértón a lakásom, közel van. Mégis csak átszállással jutok haza. Idáig hoz a busz, itt át- szállunk a bódésba. A város­ból keveset látok és semmi­re nincs időm. De lényeg az, hogy jól keresünk és minden este meleg vacsorá­val várnak bennünket. Testet és lelket melegítő vacsora várja a huzatos bódé utasait. Talán a hu­zattól és a portól is hama­rosan megszabadulnak, az említett rendelet szabadító. Az építő vállalat az idén nyolc autóbuszt vásárolt munkásszállításra. Háromnegyed hat körül a szélrózsa minden irányába indul vonat a nyíregyházi pályaudvarról. Addig még van néhány perc, sokan ezt sorbanállásra használják fel. Lábuk alatt söröskupa­kok és műanyag pálinkás dugók recsegnek. A kis bó­dé pénztárcát lohaszt. A polcokon és a ládákban sok-sok dugaszolt bor és pálinka. Figyelmes az Utasellátó Vállalat, a forralt bort de­cembertől mintegy védőital­ként árulja. Tea? Ugyan már! Idegek kellenek hozzá A mátészalkai vonat párnás kocsija. Egy magas, szemüveges fiatalember ul­tipartnereket keres. Nem csoda, hiszen a piros ász jobban látszik a homályban, mint az apró betű. Nem, nem ultizni jöttem, hanem be­szélgetni. — Készséggel benne va­gyok. Daróczi Gyula a ne­vem. Postatiszt vagyok és Jánkmajtisra utazom. Ké­rem, én tizenhat éve napon­ta ingázom. Mátészalkán érettségiztem, aztán helyet­tesítő postás lettem. Majd a tisztiiskola következett, aztán oktatótiszt lett belő­lem. Járom az egész megyét. Nyíregyházán havonta tíz4 szer oktatok. Idegek kelle­nek az ilyen utazáshoz. Sze­retem a szakmámat, meg­szoktam az utazást, nem pa­naszkodom. Pedig levelező úton távközlési főiskolára járok, tanulnom kellene. De ilyen világításnál? — Nyíregyházán van pos­tásklub és postás vendég­szoba. Hasznát veszi ezek-' nek? — Egyiket sem ismerem. Ha vegzek a munkámmal, a legközelebbi vonattal haza­megyek. Úgy tudom, a klub vendéglátóhely, ott nem is kaphatnék szellemi táplálé­kot. Mire hazaérek, a kis­lányom már alszik, csak a feleségem vár. Utazás köz­ben emberekkel ismerke­dem, sokat tapasztalok. Ez sem tart örökké, Debrecen­ben lakást igényeltem. Este 10 óra. A Nyíregy­házi Konzervgyár kapuján az asszonyok csendesen jön­nek, a lányok vidáman, pajkosan. A mátészalkai vo­naton két piros kabátos elegáns lány ül. Az egyik Nyisztor Mária, Kállósem- jénbe utazik. — Nálunk nincs üzem, ide járok, a csomagolóba. Jól keresek, nincs semmi gon­dom, fel sem veszem az utazást. Csak az bánt, hogy nem járhatok levelező gim­náziumba, mint a nyíregy­háziak. A másik lány, Czifra Ju­lianna, Nagykállóig megy. — Nálunk van két női üzem is, de mindkettő gyen­gébben fizet, mint a gyár. Meg aztán, az a két üzem nem is tud mindenkinek munkát adni. Valakinek in­gázni is kell. Kétezret is ke­resek havonta. A gyárban van klub, olvasószoba, ha délben bejövünk, a kettes műszakig igénybe tudjuk venni. Néha még be is vásá­rolok anyukámnak, aki gyakran elém jön az állo­másra, éjjel fél tizenkettő­kor. A záhonyi vonaton mé­lyen a sarokba húzódik egy kopaszodó férfi. A füsttől; az éjszakától kissé reked­tes hangon mondja: — Demecserbe megyek, a húsipari vállalattól. Van nálunk keményítőgyár és ktsz, de ott sem dolgozhat mindenki. Azelőtt a vasút­nál voltam gépkezelő, in­gáztam az országot Szobig és Szombathelyig. Most vég­re itthon vagyok. A csalá­dot nem pótolja semmi. Nábrádf Lajos __________________;_______ Kongresszusi versenyben Gégény Ferencné í Taurus gumigyár !br4- j nyi üzemében négy munka- i f csapat küzd a szocialista cím megszerzéséért. A kis vidéki üzemben autőfelsze- relési tárgyakat, többek kö-V zott üléshuzatot, fejtámlát , és padlószőnyeget készíte- \-í nek nagy mennyiségben. Az ’ üzem dolgozói kommunista ,) műszak szervezésével segí- ; • tették a helyi tanács beru- i t házásait, valamint a terme- ! j lőszövetkezet cukorrépa be- $1 takarításánál tevékeny- ) kedtek. A brigádok a XL \ pártkongresszus tiszteletér« *, vállalták, hogy terven fe- ] lül elkészítenek 9000 garni- , túra autószőnyeget, amely j több mint 2 millió forint j értékű. Vállalásuk jpmál is inkább jelentős, mivel ezek a termékek szovjet export­ra készülnek. ; Felvételünk Gégény Fe- rencnét mutatja be, aki két i és fél éve dolgozik az i üzemben, s jelenleg a sző- v nyegek szélelvarrását végzi speciális géppel. Ebből a v gyártmányból műszakon- í ként a normától többét, át­lagban tíz garnitúrát ké­szít eL Elek Barit A tanácselnök kt agy erővel, nagy lel- kesedéssel üti az Író­gép billentyűit. Úgy akarja, hogy a papírra is átragad­jon a lelkesedés —, hama­rabb jöjjön az elintézés. Kovács Barnabás, a nyírmi- hálydi tanács elnöke, jelen­tést gépel — a falu nevé­ben. Hogy ne fázzunk, tesz a tűzre két lapáttal, kérdés nélkül is árad belőle a szó. — A gépelési tudomá­nyom egyidős a közszolgá­lati múltammal. 1942-ben kerültem ide a mihálydi községházára, a négy gim­názium után. Hazajöttem. Községi kisirnok lett a hi­vatalos nevem. Ez a gépe­lés akkoriból származik, a főjegyző minden este fel­adott egy oldalt gépelni va­lamelyik törvényből — nem érdekelte, mikor, hogy? —, reggelre vinni kellett a hibátlan másolatot. Akkor rossz volt, most mégis azt mondom, megérte. Gépelni Is megtanultam, meg aztán • törvényekbe is jobban be­lekóstolhattam így. Har­minckét évvel ezelőtt lép­tem be először a községhá­zára, hosszú éveket töltöt­tem a szolgálatban, mégis volt az életemben sok-sok kanyargó. Voltam katona, gazdasági pénztáros, azután újra a tanácson igazgatási előadó. Furcsa idők vol­tak azok! Hónapok teltekei úgy, hogy se elnök se tit­kár nem volt ezen a taná­cson. Valakinek mégis csi­nálni kellett. Akkor elfá­radtam egy kicsit. Hívtak a szakszövetkezet elnökének — mentem. Sértődés is volt bennem — megmondom őszintén. Akkor úgy gon­doltam, örökre búcsút mon­dok a közigazgatásnak. Lát­ja, ez Is másképp alakult. A legutóbbi választások óta tanácselnöke vagyok a falu­nak. Nem bántam meg az­óta sem. Mindenhez köze van az embernek, és min­denért felelős is egyben. A gazdagság nem nagy itt, de a nép jó. És ez sokmindent pótoL Kétezer-hét embert szá­moltak a legutóbbi népszám­láláskor Mihálydiban. Ipar­ban dolgozik 238, a mező- gazdaságból hatszázhuszon- egyen élnek, a falu árufor­galmát huszonegyen irá­nyítják. Értelmiségi, tisztvi­selő hatvan van a faluban. Sok az idős ember, de a leg­ifjabbak száma sem kevés. Róluk tanácskoztak legutóbb a községi végrehajtó bi­zottság tagjai. — Úgy érzem, egyik leg­nagyobb feladatunk az öregekről és a gyerekekről való gondoskodás. Nem csak anyagiakra gondolok. Azt tartom a legfontosabb­nak, hogy ismerjük min­dennapi gondjaikat. Az egyik családtól most küldtük ál­lami gondozásba mind a hét gyereket. Nem egyszerű do­log, de meg kell tenni, mert nem bírja nézni az ember, hogy a szülők felelőtlensé­ge miatt tengődnek a gye­rekek. A másikon betegség miatt kellett segíteni. Amíg az asszony kórházban volt, a tanyai kollégiumban he­lyeztük el a három nebu­lót. Érezni a falu lüktetését — ez a legfontosabb. Változik a falu. Az áj gondok, új megoldások vál­toztatják. Egyesülésre ké­szül a téesz meg a szakszö­vetkezet. Vajon hogy formá­lódik majd az új gazdaság, és hogy for­málódnak az emberek? Mi­kor lesz meg a tomater- mes iskola, ez új ABC- áruház? Szeretik-e a fiata­lok az újtelepet, ahol tel­ket kapnak olcsón házépí­tésre, megmaradásra? Meg­annyi kérdés jár a tanács­elnök fejében. Nem köny­nyű egyikre sem a megoldás. De a legnehezebb mégis csak annak megszokása volt, hogy Kovács Barna­bás, egykori kisirnok ül a tanácselnöki székben. — Egészen más az aszta­lon belül ülni, még mint tisztviselő is. Mindenki az elnökhöz jön a gondjával. Dönteni kell, okos tanácsot adni. Közügyekben és em­beriekben. Tegnap is jön az egyik asszony, hogy kü­lön pakolják a holmit az emberrel, nem megy tovább. Mit mondjon az ember? Gyermekkora óta ismerem mindkettőt. Megtisztel a bizalmával, válaszolni kell. Mert a törvényesség meg­tartásán túl, az emberek, a faluközösség szolgálatát tar­tom a tanácsok, és a ta­nácselnök legnagyobb hi­vatásának. Aki szereti ezt a munkát, beleivódik a véré­be, mégsem lesz megszo­kás. Volt egyszer egy főnö­köm, emlékszem, mindig szidták a háta mögött. Ta­nultam belile, elhatároztam, ha én egyszer vezető leheJ tek, soha nem adok lehető­séget arra, hogy átkozza­nak. Úgy érzem, ez eddig sikerült. Én nem építettem sarokházat, talán ezt is be­csülik. Mert mindent figyel- , nek a? emberek. Nem azt | tartottam legfontosabbnak. Azt is megtanultam, hogy nem lehet a falu sorsáról, a falu nélkül dönteni. Ezért tartom nagyon jónak a falugyűléseket. Mert ott min­den utcából, mindenféle népből vannak. Idősebb- fiatalabb, módosabb-szegé- nyebb. És a közvetlen szó a legeredményesebb. Nem mondom, sokszor ok nél­kül vádolják az embert, ha valami, vagy valakinek a személyes dolga nem jól si­került. Ezt is ki kell bírni, ötvenhárom éves vagyok, nem panaszkodó ember. A panaszkodás helyett mindig komolyabban vettem a munkát, ennek a fatornyos falunak a szolgálatát ■'% Kffllíáöí MOmm

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents