Kelet-Magyarország, 1974. október (34. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-13 / 240. szám

tirrt október It. KELET MAGYARORSZÄC —vasärnapt melléklet Történelmi lecke ­} élő közvetítésben Múzeumok új típusú közművelődési tevékenysége Emlékszünk Móra Ferenc tűndéri ásatási történeteire? A parasztemberek, napszámosok mondásaira a feltárt sírok előtt? A termé­szetes, józan eszükre, ahogy egy-egy Móra ál­tal elmesélt históriai tényre reagáltak? Fáj­dalmas derűvel írt róluk Móra; mindig em­lékeztetve arra, hogy a tudatlanság nem az egyszerű emberek hibája vagy mulasztása, hanem az osztályé, amely ilyen sorban tar­totta őket. ö maga — a régész- és az író — nem sokat tehetett a felvilágosításukra; egye­dül volt, örült, ha a múzeum szegényes pén­zéből arra futotta, hogy felfogadjon néhány ásatási munkást. Amit a múzeumi ismeretterjesztésről gon­dolt, — az terv és írás maradt. Gyönyörű terv és gyönyörű írás — megtalálható a kö­teteiben —, de valóság akkor nem lett belőle. ★ A magyar múzeumok a felszabadulás óta rendkívül sokat tettek a tömegek történelmi ismereteinek gyarapításáért. Kitűnően ren- c’ :ett tárlatokon mutatták be a korábbi és a mai ásatások leletanyagát, előadássorozatokat tartottak, múzeumi baráti köröket szerveztek, kiadványokat bocsátottak közre — egyszóval kiléptek a múzeumok falai közül. Sőt, nem­csak a szakemberek eredményeit tették köz­kinccsé, ösztönzést adtak helytörténeti gyűj­temények létesítésére, s az ösztönzésen kívül pénzt is és szakszerű tudományos támogatást. Ennek — valamint a helyi tanácsok áldozat­készségének — köszönhető hogy szerte az or­szágban mind több értékes helytörténeti gyűjteménnyel találkozhatunk, amelyeknek anyaga a látogatók örömére, tanulságára szolgál. ★ De ez még mindig kevés. A múzeumok — mondjuk pontosabban: ■ok múzeum — felismerte, hogy ha tömege­ket akarnak „beavatni” történelemismertető tevékenységükbe, ahhoz még nagyobb erőfe­szítésekre, új formákra és módszerekre van szükség. Az elmúlt években már kibontako­zott egy-egy új kezdeményezés, s nagy len­dületet adott a munkának a közművelődésről szóló párthatározat és a helyi pártbizottsá­gok, tanácsok, közművelődésért felelős intéz­mények szorgalmas ösztönzése. Rájöttek: nem elég, ha bármilyen köz­érthető formában és nyelven kibocsátott is­mertető füzetekkel és kész tárlatokkal siet­nek a múzeumi tevékenységben eligazodni kívánó emberek segítségére Az élményt sem­mi sem pótolja; s a személyes kapcsolatot sem. Más dolog, ha egy új ásatásról előadást tartanak a régészek, — s megint más, ha be­mutatják, a helyszínen magyarázzák, s így a látogatók és az érdeklődők élményévé te­szik. így kezdte meg a közelmúltban a Bara­nya megyei, a Veszprém, a Somogy megyei, a keszthelyi Balatoni Múzeum, a székesfehér­vári irtván király Múzeum — s még több másik — az ásatási-műemléki séták rendezé­sét. Mi a lényege ezeknek? Bemutatják: milyen történelmi Ismeret­kiegészítéssel szolgál az ásóval „vallatott” föld. Mindezt az ásatások színhelyén, az ása­tások alkalmából, ahogy szaknyelven mond­ják: „in situ”. Előfordul, hogy egy-egy érde­kesebbnek látszó temetőrészlet, sír szakszerű feltárásával várnak addig, amíg kellő számú látogató-részvevő összejön (nem „véletlenül”, járókelőkből verbuválódva, hanem rendsze­rint a körzeti művelődési ház szervezésé­ben), s akkor látnak munkához. A régész közben magyaráz, bemutat, ismertet. Beszél a korról, amelynek emlékeit felfedezték, be­szél arról, milyen népek éltek akkor azon a tájon, hogyan éltek, mivel foglalkoztak, mi­ért harcoltak, milyen volt a társadalmi be­rendezkedésük. Egyszeriben érthetőbbé, felfoghatóbbá válik így a régész munkája. Hogy nem „ha­lottkeresés” az, meddő forgatása a gyakran sokáig hallgatag földnek, — hanem a múlt megismertetésére való fontos tudományos te­vékenység. S miközben az alkalmi hallgató­ság „részvételével” dolgozik, kultúrák, népek életével ismerteti meg a figyelmes nézőket. Szóba kerülnek művészettörténeti, irodalom- történeti vonatkozású témák, — a szabadtéri oktatás így komplex jelleget is, ölt; tanulsá­gossá, sőt szórakoztatóvá válik. ★ Szemléltetésképpen hadd számoljunk be röviden egy ilyen élményről. (Szombathy Viktor közölt róla elsőnek beszámolót a Ma­gyar régészet regényé-ben.) Romhányban, Nógrád megye délnyugati csücskében a Cserhát hegység halmai között mocsaras la­pály húzódik: a Lókos patak völgye. Itt, Romhány mellett vívta meg Rákóczi Ferenc egyik nagy csatáját Schickingen osztrák tá­bornok hadaival. Ha végigjárjuk — mint ahogy a Nógrád megyei múzeum munkatár­sának vezetésével végigjártuk — a csatame­zőt, azonosíthatjuk a látványt a korabeli le­írásokkal: ott van — más formában bár — a szobor a Lókos patak három nyílású hídján, megvannak a hadi utak nyomai, a közeli dombot a csatavesztés óta hívják Vészhegy­nek, — egyszóval végigkövethető a csata le­folyása. így is volt: a vezető megmutatta a2 egykori térképek másolatait, felolvasott leírá­sokból, kalauzolta az érdeklődőket a Galga- guta felé vezető út egy rövid szakaszán (er­refelé vonultak vissza a kurucok), megmu­tatta a Szátok község határában, a mai műút mellett lévő oszlopot, amelyet a szabadság- harcosok emlékezetére állítottak fel. Élő történelmi lecke volt ★ Ilyesfajta modell szerint változtatják meg ismeretterjesztő-közművelő tevékenységüket manapság a múzeumok. Csaknem mindegyik­ben akad lelkes munkatárs, akinek nemcsak a tudományos munka öröm. hanem az embe­rekkel való találkozás, az előadás, az „arche­ológiái vezetés” is. Mind több ilyenre van szükség, hogy a történelmi ismeretek széles tömegek kincsévé válhassanak. T. I, Tárlatszem] e Eladó tájak Járt ön már Avignonban a híres hídon? Igen, amelyikről a dal is szól, hogy „Sur le pont d’Avignon. .— Hát Catullus villájának romjainál, ahol még a romállapot előtt gyil­kos epigrammákat és forró dalokat kénysze- rített ki a költőből keserű és szenvedélyes al­kata? — És Taorminában sem fordult meg, ahol a magyar festészet sorsa megfordult ak­kortájt, hogy Kosztka Tivadar patikus a kör­nyéken időzött? — Az sem baj, ha Tokajig sem jutott el... Mert, ha az említett neves helyeken nem járt volna és még vagy ötvenféle nevezetes helyen Francia-, Olasz-, Görög- és Magyar- országban, Ausztriában, sőt nem is szándé­kozik elmenni, elég ha besétál Nyíregyházán a Benczúr Gyula-terembe: az említett tájak halovány visszfényét megvásárolhatja Károlyi Ernő festőművész kiállításán 4—8000 forintos árban, részletre is. (Harminc kép ízléses ren­dezésben a falakon, a másik harminc a rak­tárban.) Károlyi Ernő „1923-ban született Pest­erzsébeten. Az iparraj ziskolában bútorterve­zést tanult. A képzőművészeti főiskolát 1945— 1951 között végezte el. Mesterei Kmetty Já­nos. Berény Róbert, Pór Bertalan és Szőnyi István voltak. Tanulmányutakat tett Cseh­szlovákiában, Romániában. Svájcban, Fran­ciaországban és háromszol Olaszországban” — egyenes idézet a katalógus szövegéből. A Nyíregyházán bemutatott képek alap­ján ennél több jót lehetetlen elmondani Ká­rolyi Ernő festészetéről. Ez viszont nagyon jó, mesterei is, a tájak is, melyeket bebarangolt, ■a már elég ahhoz, hogy a Képcsarnok Vál­lalat rendezzen neki egy várhatóan nagy anyagi sikerrel kecsegtető kiállítást. A fest­mények azonban a legcsekélyebb mértékben sem gyözijek meg erről. Még annyit sem le­het udvariasan megállapítani, hogy „finom ízlés, megbízható formai készültség”, mert a színek esetlegesen terülnek egymás mellé a vászonra, a megmunkálás helyenként bántó­an felületes. Mármost az egész kiállítás nem is érde­melne egyetlen szót sem, ha Nyíregyháza a saját akaratából rendezte volna meg, ez len­ne bár az egyetlen és a legrosszabb kulturá­lis esemény, amit a legokosabb elhallgatni. A művészek, akik valahol tárlatot szán­dékoznak rendezni, beadják kérvényeiket. A Képcsarnok illetékesei és a Lektorátus el­döntik, ki, hol, mikor rendezhet tárlatot. Hogy Károlyi Ernő képeit bemutatták a Benczúr-teremben, ebben Szabolcs-Szatmár szerte senkinek nem lehetett beleszólása. Es nem lehet kifogásolni az eljárást, mert tel­jesen szabályos... Távolról sem azt kifogásoljuk, hogy a reprezentatív tárlattal szereplő művésznek semmi köze nincs a megyéhez, mert minden­kinek köze van az ország bármely részéhez is, ha művészi színvonalat képvisel. De ha nem? Árulhat szalonképeket bor­sos áron annak a vállalatnak a cégjelzése alatt, amely bármennyire is kereskedelmi in tézmény, a minőségi művészetet kellene kép viselnie. (A többi úgyis elkel.) A kiállítás október 23-ig tekinthető meg JL Szabó János Tá|ak, emberek A terhűktől megszabaduló tankautók még hatvanas tempóval haladva is megte­szik az utat húsz perc alatt' a nyíregyházi benzinkúttól az újabb terméket előállító gyárig. Nyomukba szegődve gépkocsin, az idegen is könnyen rátalál a megye egyetlen kőolajfeldolgozó üzemére. A négyes számú főútról balra letérve, Nyírbogdányon át vezet az út a vasút mellett épült gyárhoz. Aki csak a gyárba, vagy a lakótelepre utazik, annak célszerűbb és olcsóbb a vasút. A pénztáros 27 kilométer távolságra szóló je­gyet ad. Nyíregyháza, Sóstógyógyfürdő, Sóstó­hegy, Kemecse, Nyírbogdány. A gyártól há­rom kilométerre lévő községbe már nem ér­demes ezt az utat választani. A falut rendsze­res autóbuszjárat köti össze a megyeszékhely- lyel. így hát az állomás inkább a gyáré. Pon­tosabban már annak idején, 1904 ben is a vas­út mellett döntöttek az alapítók. Az állomás azonban már nem a régi. A pár éve megépült új, korszerű pályaudvar egyidős a villamosí­tott vonallal, s minden szempontból méltó is hozzá. Az utas nem lép már sárba, ha le kell szállnia, betonból készült sima peron várja, s nem kell kerülgetni vagy átbújni az első vágányon hosszú sorban álló tartály vagonok alatt. Az állomást aluljáró köti össze, a meg­állóhely peronjaival. „Feljárat az V. és VI. vágányhoz.” Mintha valahol a fővárosban jár­na az ember. Neonfény, tisztaság... Gyér forgalmú, csendes kolónián visz to­vább az út. Balra mindjárt egy társadalmi munkával épült óvoda, a gyár munkásainak ajándéka, s a játszókért. Beljebb, dombon áll a gyár régi tulajdonosainak kényére épült, ma lakásokká átalakított, volt kaszinó épülete. A sarkon pedig a később épült üzemi konyha és étkezde. Közben lakások. Átalakított, korsze­rűsített régiek és többszintes újak. Fák, dísz­cserjék, növények, virágok, üdezöld kertekkel övezve minden épület. A falu felől közeledve változik a kép. A falusi idillt idéző közúti házsorok után, a gyári „magánút”-on már szinte egy várospe­rem hangulatát árasztja a pormentes út és az emeletes házak. Egy míg friss szagú, új épü­let utcai homlokzatából két, még berendezet- len helyiség kandikál a járókelőkre. Majdnem szemben vele, az út másik ol­dalán egy már „üzemelő”, új épület, egy mo­dern ABC-áruház. A gyár építtette másfél millióért és az ÁFÉSZ látja el minden szük­séges jóval a gyártelep asszonyainak megelé­gedésére. Mellette a sportpálya, aztán a kul- túrház következik, benne az ifjúsági klub. Át.- ellenben a fürdő és öltöző mellé ragasztott épületekben orvosi rendelő és fogászat mű­ködik. A lakótelepet — Ide sorolva az ide épült gyári középületeket is — csak a kerítés vá­lasztja el az üzemtől. Mintha csak jelezné: egy család. A gyárnak ugyan csak ötvenkilenc szolgálati lakása van itt, de sokan már a sa­játjukat lakják. Itt épített már lakást Lökös Ferenc művezető, Csirmaz Ferenc csoportve­zető, a szakszervezet titkára, Kolozsi György művezető és sokan mások. Valamennyien év­tizedeket töltöttek már a gyárban. A szak- szervezeti titkár még gyerekként 1944-ben kezdte, csak a katonaságnál eltöltött idő sza­kította meg a folytonosságot. Lőkös Ferenc megszakítás nélkül írja már oda hamarosan a harmadik x-et. A gyár háromszázhatvan dolgozójának több, mint egy harmada él a lakótelepen. Egy családból általában ketten, de előfordul, hogy még ennél is többen dolgoznak a gyárban. özvegy Poor Sándorné jómaga és két gyere­ke — Erzsébet és Sándor — sőt a már férj­hez ment és elköltözött Gizella is sokáig volt i gyár alkalmazásában, a férje — míg élt — liszpécser volt. A főtechnológus, Keresztessy Zsolt felesége a műszaki fejlesztési csoport előadója. Aki akar, könnyen építhet itt. A gvár ked­vezményes, kamatmentes hitelt ad. Akár ki- lencvenezret is. Erre a célra az idén hatszáz­ezer forint lett volna, de csak hárman vették eddig igénybe. A telepen nem gond a lakás. Inkább a garázs. Azért fő inkább a feje Fü- lop János igazgatónak is. A gyártelepen élő dolgozók közül harmincnégynek van már gép­kocsija. Ha így megy, maholnap minden má­sodik emberre jut egy... A század elején még külföldön is jegyzett petróleumgyár részvénytársaság utódja — ha összehasonlíthatatlanul is nagyot fejlődött azóta — már viszonylag eltörpül az új kőolaj­feldolgozó óriások mellett. Á fejlődést azon­ban nem csak tonnákkal mérik. A gyáralapító Czwiber, de még az RT utolsó, az államosítás előtt némi pénzzel Svájcba emigrált vezérr igazgatója is nagyot csodálkozna, ha netán alkalma lenne szétnézni. A gyárat a vasút „szülte”, az táplálja ma is. Azon bonyolódik le lényegében a teherfor­galom nagy része. Ttt érkezik a legnagyobb tömegű alapanyag, a kőolaj Éves átlagban mintegy háromszázezer tonna. Elsősorban ha­zai kutakból, korábban szovjet kőolajat is kaptak. Akkor még hordókban szállították az árui és üstökben párolták le a petróleumot. Nem donnák, hanem a literek is számítottak. Az tán — ahogy fejlődtek és jutott a busás ha­szonból fejlesztésre — építettek az állomási ■lső vágány mellé egy kezdetleges fejtőt és öltőt. Később iparvágányt is vittek a gyárba. Mozdonyra azonban már nem tellett. Bivalyo­kat tartottak, azok vontatták a vagonokat. Az imberek nógatták a jámbor állatokat, vagy segítettek. Megesett, hogy a vizet szerető bi­valyokat nyáron csak nagy üggyel-bajjal tud­ták kiebrudalni a közeli zsombákos-mocsaras tóból. Mígnem egyszer az állatok a sínek kö­zött megbotlottak, egymásra estek és elgázol­ta őket a már mozgásban lévő tartálykocsi így ért dicstelen véget a bivalyok élete: hú­sukat kimérték és megették. Képek és emlékek. Következett a gőz­mozdony, de kísérleteztek még a sín mellett mozgó teherautóval, ám gyakran volt szükség emberi erőre még később Is. Most már sa.iat Diesel-mozdony hozza-viszi az azóta többször is átépített, korszerű töltő-fej tő állomásra a tartályvagonokat. Külön töltőállomás van az ÁFOR tartálykocsiknak is. Hordókat már csak az adalékanyagok tárolására használnak. Még a Szovjetunióból, kapott paraffin is vasúti tartálykocsikban érkezik. A gyárban nagykarbantartás folyik. Az amúgy is csendes üzem szinte kihaltnak lát­szik. Pedig dolgoznak a bányászsisakos szere­lők. Uj erőt adnak a megfáradt gépeknek, be­rendezéseknek. Magabiztosan, nyugodtan dol­goznak, nincs zsúfoltság. A felszabadulás utáni rekonstrukciós beruházások során min­den régi berendezés kicserélődött, nagyobb te­rületen, egymástól távolabb épültek az újak, s szinte az egész gyárudvart szilárd burkolattal látták el. Tágas, levegős, könnyen megköze­líthető munkahelyek alakultak ki. Műszerek vezérlik már a lepárlás minden mozzanatát. A toronyban lejátszódó technoló­giai folyamatokról egy helyen futnak össze a jelzések, a desztillatőr munkája csak az ese­tenkénti korrigálás. Uj üzemek sora. A hagyo­mányos finomítás mellett új termékek gyártá­sának titkai izgatják az emberek fantáziáját, új fogalmakkal, nevekkel ismerkednek. Va­zelinfélék, cerelasztok, mikrokristályos paraf­finok, szagtalan petróleum, gyümölcsfaolaj, korróziógátlók, bőripari segédanyagok és így tovább, összesen mintegy nyolcvan termék készül már a Nyírbogdányi Kőolajipari Válla­latnál. Kell a szaktudás, a műveltség. Tizenkét diplomás mérnöke és még ennél is több tech­nikusa van már a gyárnak. Nemsokára kez­dődik a második vegyipari szaktanfolyam, s ez évben véglegesen bezárta kapuját a kihe­lyezett általános iskola, amelyet a dolgozók érdekében szerveztek. Most már ugyanis min­den negyven éven aluli dolgozó elvégezte az általános iskola nyolc osztályát, megteremtve mindenki számára a továbbképzéshez szüksé­ges alapot. Aki itt megragadt, már nem vágyik el innen. Ezt mondják a megkérdezettek: Szabó Antal, a tmk-műhaly vezetője, Antal Ferenc mozdonyvezető és a műszaki „csemegéket” kedvelő főtechnológus. Ragaszkodnak a gyár­hoz a „bejárók” is, akiket a gyári autóbusz szállít, vagy aki kerékpárral, motorkerékpár­ral, saját kocsival érkezik. Kemecséről, a fa­luból, Kékről és egy ember Nagyhalászból, kerékpáron. Róla, Pékár Jánosról példát ve­het mindenki. Huszonhat kilométer oda-visz- sza, naponta. A főbejárat fölött a feliratot benőtte a bő termését hiába kínáló, szépen diszlő vsd- szőlő. Mintha csak példázná: sokat adnak itt a környezetvédelemre, szeretik a fákat, virá­gokat. Jobbról rózsaliget, balról parkba nyúló, szépen elrendezett sziklakért. Mondják, hogy Varga Gábor főrendész három napig forgatta a ki tudja honnan hozott, nehéz köveket, hogy mindenki tetszését megnyerje. Mögötte szö­kőkút is lesz majd. Hogy mégis kevés, még többet akarnak? Az csak természetes. A gyár az elmúlt évek­ben bizony nem kapott jelentős beruházást, nem gyarapodik tovább a százhúszmilliós va­gyon. Az élet azért nem állt meg, hiszen így is tenni kell azért, hogy. meglegyen az évi húsz-harmincmilliós nyereség. Ha nem kőolaj­ból, hát az egymásután kikísérletezett új ter­mékekből: cerelasztból vazelinből és másbóL A főtechnológüs szerint is millió téma akad még ebben a szakmában, amit fel lehet még dolgozni. A karbantartó műhelyben Marosvári Jó­zsef csoportvezető szinte meghatottan mutat egy ócskából mentett, de már működő fej­eszterga gépre. Rajta egy tíz mázsás súlyú munkadarab forog. Magyarázza, hogy a mun­kadarab fedlap lesz majd egy előtétkazánra. Tehermentesítik vele a lepárlótornyot és fi­nomabb anyagokat fognak gyártani. Ki-ki a maga posztján. Mint ahogy Szabó Gyuláné is, az üzemi konyha főszakácsa, az ízek mestere, aki örül, ha dicsérik a főztjét, s úgy igyekszik hogy erre minél többször sor kerüljön. Csak azt sajnálja: már nem sokáig, mert év végén nyugdíjba megy és „csak” huszonegy éve van a vállalatnál... Mert a gyárban arany karórát kapnak minden évben azok, akik huszonöt évet dol­goztak a vállalatnál. Tavaly kilencen, azelőtt huszonkilencen kapták meg az értékes, elis­merő ajándékot A gyár ebben az évben lesz hetven esz­tendős. Az alapítás óta eltelt évekből azonban csak az utóbbi három évtizedben volt igazán a dolgozóké a gyár Abban az időszakban, amely Nyírbogdányban 1944. október 22-én kezdődött, amikor az első szovjet katona belé­pett a gyár területére is Majd segítségét hoz­tak az újjáépítésre, a volt tulajdonosok által -.zéthurcolt gépek visszaszállításához, felszere­léséhez. A gyár az országban elsőként adott hadi­anyagot — benzint, gázolajat — a felszabadító Vörös Hadseregnek és petróleumot világítás­hoz — a lakosságnak. Tóth Arpó4 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents