Kelet-Magyarország, 1974. szeptember (34. évfolyam, 204-227. szám)
1974-09-08 / 210. szám
WM. szeptember 8. Itw rr mögt aratwäo —vasárnapi mett/Pt*1 Jósa András emlékezetére Napos koraőszi délután volt, amikor 1918. szeptember 6-án meghalt dr. Jósa Andrát. Mint ezermester még élete délén el akarta készíteni a megvásárolt száraz diófadeszkából Saját koporsóját, mert a magyar népi mondókávai együtt így tartotta: „...adjon Isten minden Jót, diófából koporsót”. Végülis engedett családja kérésének, elállóit tervétől, de kikötötte, hogy ne tegyék érckoporsóba és egyéb pompával se bosszantsák. Kívánságai nem teljesültek, mert a vármegye halottjának tekintette és díszes érckoporsóba helyezték. Egy Ideig múzeumának előszobájában pihentették, majd a vármegyeháza nagytermében ravatalozták fel. Az I. világháború eseményei és szomorú kihatásai ellenére nagy részvét mellett kísérték az Északi temetőbe, ahol ma - igen csak terebélyessé vált két nyírfa díszíti egyszerű sír-fáf. A Nyíregyházán megjelenő Nyírvidék e. lap másnap a következő fájdalmas tartalmú sorokat hozta Felvinczi Takáts Zoltán régész tollából: meghalt a vármegyének a legkiválóbb, leglelkesebb, legtöbbet dolgozó, legkedvesebb embere: Jósa András dr., Szabolcs vármegye volt tiszti főorvosa és a Szabolcs- megyei Múzeum utolsó napig volt igazgatója, örszágos hírű nagv tud-v- kitűnő jóuHal'sta és örök bohém... A mái ember nem hogy utolérni, de még értékelni is álig képes Jósa András kivételes tehetseget különösén níratlan egyéniségét”. Pár nappal később, 1918, szeptember 14-én ugyancsak a Nyírvidékben Krúdy Gyula így méltatta: „A héten méghalt egy nyíri pajkos, dr. Jósa András... a legjobb orvos fél Masvarországon, akinek csodatetteit bízvást zenghetné lant. sok ezreket megmentvén á korai sírtól, szentanyámat s engem is többször, az ifjúság kihívó és vakmerő korszakában, félig csodatevő fantom, félig elkésett lovag a régi duhaj Magyarországból, zsebkéssel operáló doktor és tudós orvos, aki a Korányiak szülőföldjén vetélkedhetett a légjobb magyar orvos titulusáért.” Korának szinte valamennyi jelentős hazai, Illetve külföldi régésze ismerte Jósát. Még szakmai körök számára is úttörő munkát végzett Jósa, amikor Szabolcsban a kurgán, vagy korhány elnevezésű őshalmokkal kezdett foglalkozni, Jerney János keleti utazó könyvében a Fekete-tenger körüli tájak kurgán nevű dombjairól olvasott adatok alapján. Ezt érzékelteti, hogy Hampel József, a Nemzeti Múzeum tudós régésze az Archeológiái Érté"!’ 1871. évi számában közölt: „A Szabolcs-megyei múzeum. Rövid utasítás a vidéki múzeumok berendezésére” c. cikkében előre bejelenti: „Korhány elnevezésű ősdombok eredetére nézve dr. Jósa A. tanulmányokat tesz és kutatási eredményét az Arch. Ért. legközelebbi számában teszi közzé.”! Nem véletlen, hogy a megye földváraival (Beszterec. Demecsér, Szabolcs, Pócspetri, Tural is sokat foglalkozott... Ma szeretnek átsiklani felette, pedig tény, hogy a szabolcsi földvárat Jósa két ízben is megásta, utóbb 1895 Őszén Bartalos Gyula egri történésszel és a földvár agyagból, valamint lökzből Munzhardt József mérnök lejtezése alapján elkészített modellje szerepelt az 1896 évi feüdaoesti Millenniumi Kiállításon (ott töH él!) Énnek ellenére olyan szerény volt Jósa, hogy Barangolások Németországban... c. könyvében így írt múzeumáról: „Ezen gyűjteménynek gyarapításában csekélv személyemnek csak ánnyibán volt része, hogy 38 éven át igyekeztem az érdeklődést életben tartani, tehát csak éézkőz voltam.” De ugyanígy megteremtette áz érdeklődést és a lakosság nagy-nagy bizalmát kórháza iránt is, pedig abban az 1864— 1884 közötti nagykállói időszakban még bizony sok volt a babona és ä kórház állami támogatása még később is csak parányi része a mái hatalmas összegű ráfordításnak. Különösen eredeti volt Jósa mint ember’ Leírta többször, hogy „... nem császár talpnyalása vágya} netovábbja”, avagy máshol: a nagvkállói főispán „nem jó szemmel nézet1 tám, mint aki mindig hazámba. nem pedi Pécsbe voltam szerelmes”. Sok írását így zár ta: „De megvirrad még valaha, nem lesz min Híg éj^záká”! Ezzel jelezte, hogy páratlan nép szerűsége és szervezőkészsége ellenére serr tudta minden üdvös elképzelését megvalósí tani. Ha szűklátókörű céggel és tneg nem ér téssel találkozott. így szólt: „... nem a mának dolgozunk, majd jön idő, amikor megértik”. Nagyapja által a sárosi gyógyvizek ről 1799-ben Kassán megjelentetett könyv fedőlapján dr. Jósa András aláírása. A nagyapja volt a példaképe. Eljött az az idő. Alapításának 50. évfordu- ’óján a múzeum (i 918-ban) és 1969-belt a megyei kórház is felvette Jósa András nevét. 1972 óta a lakosság javaslatára Nyíregyháza legszebb városnegyedét Jósavárosnak hívják. A diákok évről évre szép pályamunkákat írnák Jósa életművéről. Kórházunk nagy, hármas jubileumi ün- \ensée előtt áll. Időben szinte egybe esik Nyíregyháza felszabadításának 30., a város örökváltságának 150. és a nyíregyház; megyei kórház fennállásának 75. évfordulója. E jubi- ’eum kapcsán is kitűnik majd, hogy Jósa And- -ás szelleme él, mert egyben megemlékezünk 1974. november 30-án születésének 140. évfor- lulójáról új Jósa-plakett kibocsátásával, a lúzeumi Jósa v> fei*pr«*-i-4v<*i Tóra. Vndrás-pályadíj meghirdetésével és a kórházi T. Évkönyv megjelentetésével. Dr. Fazekas Árpát* Tájak, emberek Jévési Napsugár. Kecskeméti utca. (rézkarc) 7 lszacsécse előtt lendületes, emlőre emlékeztető kanyarral rajzolja medrét a Tisza. A halásztanyát 1715 óta jegyzik önálló községként, és az utána következő években Szatmár megye 247 számba vett helysége közül csak harmincnyolc volt enné) nagyobb, már ami az adózó családok számát illeti. (Csécsén soha nem volt földesúr, 17—19 jobbágy- és zsellércsalád élt itt abban az időben.) Móricz Zsigmónd születése után egy évvel, 1880-ban 606 holdra terjedt ki a határ, mára a víztől elhódított területekkel nagyjából megduplázódott. Az egy esztendős Móricz Zsigmonddal együtt 279 lelket számlált a község, ma 447-et. Csécse kutatóinak (akik természetesen a Móricz-kutatók) egyöntetű véleménye szerint a falu néhány lényeges szempontot tekintve a környék, sőt az ország átlagából js kiemelkedett. Már-már városi színvonalú, négyzetkilométerenként 80 fő volt a népsűrűség, s az országos átlag az 50-et sem érte el. És vegyük az elemi műveltséget. A csécsiek 55 Százaléka írt-olvasott, holott a szatmári átlagnak mindössze 34 százalék mutatható ki. No és a gyümölcs. Mert rég nem szeszélyes folyó melengette már mellén a csécsieket. A tiszai hajózás jogát még a tizennyolcadik században kibérelték a Komáromból idevetődött vízi vállalkozók, a halászat csupán kiegészítő mesterség lehetett, más megélhetés után kellett nézni. Hát néztek. 1880-ban 3700 gyümölcsfát írtak össze a községben, egy-egy udl varra 52 jutott, a fele szilva, egynegyede dió. A múlt vagyoni viszonyai meglehetősen kiegyenlítettek voltak, a Nyilas testvérek, Móricz Zsigmónd unokanagybátyjainak 116 holdja óriásbirtoknak számított. A kötött tiszaháti öntéstalaj bőségesen fizetett, s ha akadtak is nincstelenek, boldogulhattak, mert kellett a munkáskéz a gyümölcshöz, babhoz, káposztához, nem is beszélve az állatokról... — Ha meggondolom, engem inkább a kíváncsiság vitt Amerikába, mint a szükség. Még 1879-ben ment át a tengeren Csécséről égy ember, meg egy asszony, a Jana Guszti és a felesége. Aztán szállingóztak utána a többiek. Én is neki indultam 1905-ben, pedig apám marasztalt erősen. Földünk nem volt, apám árendába vett egy darabot, lovat tartott, fuvarozott, napszámba jártunk, vígan éltem mint fiatal suhanc, meg sem fordult a fejembe, hogy nehéz az az élet, mert bírtam erővel. Dehát a vándorkedv! Pennsylvaniában, Micis- portban dolgoztam három évet egy vascsőgyárban. Mondhatom, nagy bolond voltam, hogy hazajöttem, amikor katonának hívtak, a kutya se keresett volna Amerikában. Úgyhogy vissza is mentem 10-ben, maradtam 1921-ig. Ott is nősültem, de persze idevalósi lányt vettem el. Három gyereket meg egy lányt hoztunk haza, az ötödik, Berti, már itthon született. Édesapám halálhírére jöttünk vissza, gazdára volt szükség Itthon. Ezt a második visszatérést már nem bántam meg. — Tud-e még angolul? — Nem is tudtam soha, csak enni meg nézelődni. Minek? Magyar volt majd minden munkatársam, a munkavezető is. (Illetve tót, de jól beszélt magyarul.) A város református gyülekezetébe 413 magyar tartozott, több, mint akkor az egész Csécse. A ki ezeket mondja: Nagy Ferenc, Tisza- csécse ez idő szerint legkorosabb em- bere, szeptember 27-én tölti a 88-at Észjárása vidám, legényesen cikázó ma is, de meggörbedt gerince, eres, agyondolgozott kezei, szapora köhögése elárulják, hggy nem is volt olyan könnyű az élete, ahogy elmeséli. 654 forint járadékot kapnak a feleségével együtt a tsz-töl, de öt gyermekük, hét unokájuk és tizenegy dédunokájuk nem hagyja, hogy gondokkal terhelt, örömtelen legyen életük alkonya. Az egyik dédunoka, a1 ugyanannyi idős most, mint Nagy Ferenc, amikor Amerikába indult, most szintén útnak eredt Milotáról Moszkvába. Mérnöknek készül. Ha valaki Tiszacsécse közelmúltjáról és jelenéről akar tájékozódni, eszébe ne jusson, hogy boldogul Tiszacsécsén. Négy kilométer- -el lentebb a Tisza mentén, Kóródon kell kezdeni. A két községnek 1965 óta közös tanácsa van (ez volt az első tanácstársulás a megyében), négy esztendeje a tsz-ek is egyesültek, harmadik tanéve Kóródhoz körzetesítették a csécsei iskolát, egy igazgatója van a két művelődési háznak... — Közös már minden, kivéve’ a népfrontot és a tűzoltóságot — mondja Gyulai Gáspár tanácselnök. önként adódik a kérdés, hogy mit szólnak az egyesüléshez a két faluban, nem sorvasztja-e él a területre is, lakosságra nézve is háromszor nagyobb Kóród a kicsj Csécsét._ (Úgy kérdezze inkább, nem nő-e Csécse Kóród fejére — válaszolt tréfásan egy kóródi.) Egyik szélsőség veszélye sem áll fenn. Bár mint minden változásnak, a két falu frigvr< lépésének is voltak morgolódó ellenzői, úgy tűnik, harmonikus a házassá^v közigazgatás ban, tsz-ben, közművelődésben egyaránt. Kő ródon egy darabig hümmögtek ugyan, hogj mihez kezdünk a csécseiek Füzes-erdejével de most, hogy a tsz 700 ezer forintos állam’ támogatással cellulóznyárfást telepített a he lyére, egyszeribe úgy vélik, hogy mindi> mondták ők: egvesülnj kell. Az egyesülés mára már nem vitatéma tény. Azt, hogy részrehajlásra még csak ne i gyanakodhassanak, bizonyára elősegítette a okos káderpolitika. Csak néhány funkciót ve gyünk. A tanácselnök. Gyulai Gáspár az egye -ülést megelőzően tizenkét évig vb-titkár majd elnök volt Csécsén. Kóródi népszerűségéhez valószínűleg egv családi kaocsolat i hozzájárult. Annak a Farkas Bálintnának a veje, aki az első tanácsválasztástól 1966-ig, nyugdíjba vonulásáig Kórőd elnökasszonya. A tsz főkönyvelője, Paládi István csécsei. Lose nczi Gyula, a párttitkár kóródi. Hogy a pártatlanság még tökéletesebb legyen, amikor egyesült a kóródi Béke és a csécsei Haladás Tsz, elnöknek a túristvándi főagronómust, Lengyel Józsefet választották meg. ö így foglalja össze véleményét: — Amint a kóródi és a csécsei határnak is megvan a maga előnye és hátránya, kiegyenlítik egymást a talaj- és természet viszonyai, azon mód az emberek is illenek egymáshoz. A hajdan módosabb csécsiek, talán egy árnyalattal fegyelmezettebbek, gondosabbak, a kóródiak viszont egy kicsit tüzesebbek, könnyebben lelkesíthetők. — Nem lelkesíthető egyik se — csap egyet lobbanó indulattal Csűri István főkertész, a 31 holdas csécsei almásban, amikor elmesélem neki az elnök véleményét. — Hajnal óta rohangálok, legalább hetven almaszedőre lenne szükségünk, hogy utolérjük magunkat. Hát azt hiszi, össze tudok veszekedni harmincnál többet? Mindenki szalad előlem a háztáji karósbab után. — Gemzsén 20 forintot kapnak egy mázsa leszedett almáért, nálunk csak 16-ot fizetnek — nyelvel egy asszony az almalomb közül. — A gemzsei főkertésznek 5000 forint a fizetése, nekem meg 3400 — vág vissza dühösen Csűri István. 7 iatal mezőgazdasági üzemmérnök. VáVlát verő haja, farmeröltönye okán előbb gondolnám dzsesszdobosnak. mint agrárszakembernek. De mindenkitől úgy hallottam, megszállottja a mesterségének. 75 hold almás, 20 hold körtés, 30 hold paprika „gazdája”, meg a többi zöldségé, gyümölcsé, egyben növényvédős, évente 500 ezer forint értékű növényvédő szer kiválasztásáért, beszerzéséért, szakszerű felhasználásáért felel. Csontsovány, hajszolt: nem érdekli. Garbóiéi parasztgyerek, élete a föld. — Mi ez, hogy még csak itt tartunk? Hiába teregetik nekem a statisztikákat, hogy a jó közepes járási átlagon vagyunk. De hol lehetnénk? Meddig pislákol még ez, csak a háztájin szorgalmas kisparaszti gondolkodást Hát persze. Havi átlagot számolva 2500 forintja megvan egy rendszeresen dolgozó tagnak. Adjuk hozzá a karósbabot, ami 100 négyszögölenként 3000 forintot jövedelmez, é» a legtöbb család megművel 3-—400 ölet. Három-négy tehén portánként, van aki napont* 50 liter tejet ad le a csarnoknak így nyáron, plusz szerződött bikaborjú, dió.- Ez a jellemző kép. Jól élünk. Csak éppen a közös ügy* vesztegel, s ha megindul is, nyikorog, mint a kenetlen szekér. Ha lenne elegendő kéz, hogy ne original adjuk el az almát, hanem válogatva, másfél forinttal többet kaphatnánk értei. Mekkora nyereség lenne ez, hiszen 70—8* vagon össztermésre számítunk... Érvel, lázong, majd szétveti a türelmetlenség, de nem tudna az izgalmakkal teQ munka kemény szépségétől megszabadulni. Higgadtságot erőltet arcára, motorra pattan, vadássza tovább az almaszüretelöket. Amilyen robbanó volt a levegő Csűri István körül, annyira csendes az otthona, olyan halk szavú a felesége, a csécsei iskola vezető tanítónője. Hogy vezető: csupán cím, hiszen egyedül tanít az egytantermes iskolában. A körzetesítés után csak az alsó tagozét maradi itt összevontan. Csűriné boldogan újságolja, hogy tavaly csak 27 gyerek volt, az idén 34 kezdte meg a tanévet. — Könnyű Pistának — teszi hozzá szomorkásán. Ö egész nap ki sem látszik a munkájából. — Sokat vagyok egyedül, ez a* egyetlen panaszom. Gyorsan kiderül, hogy ez az egyedüllét nagyon is viszonylagos, csak a tanítóképző vidám társaséletére visszatekintve az. Kétéves gyermekük a tanítás utáni minden szabad percét kitöltené, ha lenne szabad perce. Nincs. Levelező tagozaton nekivágott a nyíregyházi főiskola rajzszakának. Régóta rajzol, finom vonalú rajzai, metszetei díszítik a szoba falát. Azelőtt nagy gyűjtőutakra indult, « szekrények tetején sorakozó korsók, köcsögök, fazekak tanúsítják. Csak a város messz* van. Ez igaz. De ha valaki úgy benépesíti maga körül értelmes cselekvéssel a falu csendjét mint Csűriné, akár ha metropolisban képzelhetné magát. M»i is maradt ki? Persze, a megejtő szép* áJB/S ségű táj, a szeliden simuló rétek hara- goszöldje. A méltóságteljes dióligeteit A Túr-csatorna bukógátja Kóród alatt, ahol zuhogva dől a víz a Tiszába, a pezsgő vizet kedvelő harcsák és a nagy harcikat méginkább kedvelő horgászok, „teszi-veszi hálós” orvhalászok legnagyobb őrömére. Ezer kiránduló élvezte ezt a tájat augusztus 20-án. Vagy négyszáz gépkocsival érkeztek, zúgolódott is érte a gátőr, hogy kárt tettek a kaszálójában. Dehát, hogy is lehetne parkolóhelyet létesíteni, amikor ez a kirándulóhely voltaképpen illegális. Bárkit megbüntethetne a rendőr, akit itt ér, és olykor meg is teszi. De mit csinálhatna ezer emberrel? Meg mikor is jut el ide, amikor Csekén állomásozik, és egyszál maga felügyel három falu közbiztonságára? Vajon miért nem építenek a papon egy halászcsárdát? Hogy is építhetnének, imikor se Kóródon, se Csécsén nincs étterem, 'em presszó, bár Gavallér Ernő, aki Csécséről zármazott át a Kölese és Vidéke AFÉéZ »lére, ígéri, hogy majdcsak megoldódik ez is, hogy a villany, a járda, a művelődési ház, az ívoda. Mikor? Megnézzük. Természetesen jártam a Móricz-házhan is, legelőször oda mentem. Mint ebben az év- a sokezredik látogató. A. Szabó Janó* t A fiolái d-. Jósa András. (Kb. 1864 bői származó fénykép)