Kelet-Magyarország, 1974. július (34. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-14 / 163. szám

»71 Jűfítís ft fcBLET-MAGYARORSZÄG— VASÄRNAPI MELLÉKLET 9. cAfSQl ...w* Értelmiség és közművelődés ** MAGYAR ÉRTELMISÉG legjobbjai mindig kötelességüknek érezték, hogy közre­működjenek a nép műveltségi színvonalának emelésében. A múlt század haladó gondolko­dóiról, íróiról épp úgy elmondható ez, mint a tőkés korszak munkásmozgalmában résztvevő, vagy a népi írók mozgalmához csatlakozó ér­telmiségiekről. Ami azonban akkor kevesek — olykor téveszmékkel, illúziókkal is párosuló — hitvallása volt, az ma már az egész réteg társadalmi hivatásává vált. Korunk társadalomkutatói áz értelmiség, mint jelentős társadalmi réteg alapvető ismer­tető jegyeit úgy fogalmazzák meg, hogy tagjai főhivatású tevékenységüket csak úgy tudják ellátni, ha meghatározott mennyiségű áltaia- nos és szakmai ismerettel rendelkeznek, köz­vetve vagy közvetlenül bekapcsolódnak az emberi tevékenységek szabályozásába, a tár­sadalom által felhalmozott ismeretmennyiség megőrzésébe, alkotó alkalmazásába és más ré­tegeknek való továbbadásába. Emeljük most ki e meghatározás utolsó részét, az ismeretek­kel kapcsolatos tevékenységet, melybe szerve­sen beletartozik azoknak nemcsak felhaszná­lása, hanem továbbadása is. Korunkban ez lé­nyegi funkciója az értelmiségi munkának, s ez távolról sem csupán a pedagógusokra, a hi­vatásos közművelőkre érvényes. Jól megfi­gyelhető, mint válik egyre fontosabbá az or­vosi munkában a betegségek megelőzése, s e tevékenységnek nélkülözhetetlen eleme az egészségügyi ismeretek terjesztése. Ugyanez mondható el a jogászi tevékenységről is. Do az ipari, vagy mezőgazdasági üzem mérnöke is mind gyakrabban találja magát szemben az­zal a feladattal, hogy a műszaki-technológiai folyamatok irányítását és szabályozását páro­sítani kell azok megmagyarázásával, megvilá­gításával. Egyre több az olyan munkafolya­mat. ahol nem elég a mechanikus végrehaj­tás, s a szakember elgondolásai csak akkor válnak valóra, ha a dolgozókkal megérteti ezek lénvegét. A tapasztalatok szerint az értelmiség mind világosabban ismeri fel ezt a társadalmi szükségletet. A vidéki értelmiség körében végzett szociológiai felmérés során a megkér­dezettek egyharmada a szellemi értékek lét­rehozásával és továbbadásával kapcsolatos te­vékenységben jelölte meg az értelmiség társa­dalmi hivatását. Gyakori eset sok-sok község­ben, hogy az orvos rendszeresen tart egész­ségügyi ismeretterjesztő előadásokat, az agro- nómusok és más mezőgazdasági szakemberek pedig különféle szakmai tanfolyamokat, kö­röket vezetnek. Az üzemekben a műszakiak egész sora segíti szakismeretek átadásával az általa patronált szocialista brigádot, s jő né­hány helyen a komplex brigádokban végzett együttes munka során is bővítik a munkások szakismereteit, műveltségét. Számos ügyész, bíró, vállalati jogtanácsos kel munka után útra, hogy terjessze a jogi ismereteket, ma­gyarázza a jogszabályokat. n SZOCIALISTA KÖZMŰVELŐDÉS azonban nem szűkíthető le a szakmai isme­retek átadására. Szélesebb, átfogóbb a tar­talma: magába foglalja az általános és poli­tikai műveltség terjesztését, a múlt és a jelen művészi értékeinek közvetítését, a szocialista életmód, életforma és magatartás kialakításá­nak segítését, a közösségi szellem fejlesztését is. Az értelmiség részvétele ebben az ember és társadalomalakító folyamatban nélkülöz­hetetlen. ' E tekintetben azonban még nem kielégí­tő a helyzet, az értelmiség ez irányú aktivi­tása helyenként elmarad a kívánatostól. íme egv felmérés tapasztalatainak részlete: „Az értelmiségiek ismeretei olyan szellemi tarta­lékot jelentenek, amelyet a közművelődésben eddig nem hasznosítottunk eléggé. Az értel­miségiek egy részének kulturális igényei ma­gas szintűek, ugyanakkor gyakran tapasztal­ható közömbösség az önművelés és a közmű­velődés Iránt, van bizonyos bezárkózóttság, s a speciális szakmai ismeretek fetisizálása is előfordul”. Megfelelő vizsgálódás után sok helyen tehetnének hasonló megállapítást. A művelődés falusi munkásaitól nem egyszer hallani olyan panaszt, hogy magukra hagyottan küszködnek a műveltség terjeszté­sének feladataival. Nincs támaszuk, hiányoz­nak a segítőtársak, pedig a községben jó né­hány értelmiségi él és dolgozik. S ahol jobb a helyzet, ott is főleg a pedagógusok vállal­nak részt a közművelődési munkából. A mű­szakiak, az agrárszakemberek, a közgazdá­szok, az orvosok, jogászok jobbára távol ma­radnak ettől, illetve megállnak az említett határnál, a szaktudás továbbadásánál Felvetődhet a kérdés: vajon hiányzik belőlük a közművelő szándék e& a közművelődési munka általános lebecsülésével kell számolnunk? Egyes vizsgálódások adatai a feltételezés ellen szólnak. Ezernél több értelmi­ségire kiterjedő általános felmérés során a megkérdezettek hat különböző társadalmi te vékenység közül a művelődési élet szervező- sében való részvételt nevezték a legfonto­sabbnak. Héttől egyig terjedő osztályzation kellett értékelniük a társadalmi fontosságok, s a megkérdezettek harminc százaléka a leg magasabb pontszámot, a hetest adta ennek s, társadalmi tevékenységnek, további húsz százalék pedig hatost. A szociológiai felmé­résben résztvevő értelmiségiek fele tehát igen magasra értékelte e közéleti tevékenységet, s csupán minden ötvenedik becsülte — 1-es osztályzattal — nagyon kevésre. Ez az utóbbi adat is jelzi azért — akárcsak az előbbi Idézett összegező megálla­pítás —, hogy előfordul még e munka lebe­csülése. De a nem kielégítő részvételnek en­nél lényegesebb összetevője, hogy gyakran nem is igénylik az értelmiségiek részvételét a műveltség terjesztésében, a közművelődésben. Akik illetékesek lennének erre, nem haszno­sítják a hozzáértő szakemberek tudását, mű­veltségét a szakmájukon túl terjedő művelő­dési területeken. Az is előfordul, hogy kezdet­ben nagy ambíciókkal rendelkező fiatal értel­miségiek hiába kezdeményeznek, törekvésük nem talál megértésre, nem lel támogatókra, s ez érthetően kedvüket szegi. Azt természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a mai értelmiségi nem kö­zeledhet felülről a tömegekhez, s nem fog­hatja fel szerepét „a művetlenek művelése­ként”. A közművelődés jellegét tekintve kü­lönbözik az iskolai oktatástól: itt nem oktató áll szemben a tanítványokkal, a „nép műve­lője” a „művelendőkkel”. A közművelődés a tömegek önkéntes, öntevékeny, önálló moz­galma, amelynek a saját hivatását átérző ér- érteimiségi serkentője, útmutatója, segítője, egyenlő részvevője. Hogy a közművelődésről folyó tavalyi sajtóvita egyik hozzászólóját idézzük: „szerepük nem a mazsoláé, hanem az élesztőé a közművelődés kalácsában”. A LEGUTÓBBI PÁRTHATÁROZAT minden eddiginél jobb feltételeket, körülmé­nyeket teremt ennek az „élesztő” szerepnek a betöltéséhez. Azzal is, hogy célul tűzi, köve­telményként szabja: „A különböző szakterü­leteken dolgozó értelmiségi kapjon több köz- művelődési megbízatást. Az értelmiség köz- művelődési tevékenységét fontos társadalmi munkának kell tekinteni, s ennek megfelelő­en elismerni és megbecsülni”. Ennek hangsú­lyozása magába véve is nagyon jelentős. De nem kevésbé fontos, hogy a határozat egészé­ben véve tisztázza a közművelődés helyét, je­lentőségét, szerepét, a társadalomalakító, fej­lesztő munkában, s világos és egyértelmű cé­lokat jelöl meg mindazok számára, akik ten­ni akarnak a nép szocialista műveltségének gyarapításáért. (Gy.) Kiváló és Érdemes Mint a napokban hírül adtuk, négy Sza­bolcs-Szatmár megyei orvost és gyógyszerészt jutalmozott Kiváló, illetve Érdemes címmel az egészségügyi miniszter. Dr. Mohácsi Lász­lót, a nyíregyházi megyei kórház osztályveze­tő főorvosát és Móré Ferencné nagyhalászi gyógyszerészt kerestük fel közülük, hogy va­lamivel többet is megtudjunk a szó legszoro­sabb értelmében létfontosságú munkájukról annál, amit a szűkszavúságában is sokat mondó hir közölt Mohácsi főorvossal nehéz alkalmat ta­lálni a beszélgetésre annak, aki nem beteg. „Műtétet vezet”, „Vizitet tart az osztályon”, „Műszervásárlásról tárgyal” — válaszolja is­mételten a kórházi telefon, s ezek mind olyan okok, hogy nincs a világnak az a riportja, amely fontosabb volna náluk. Még inkább habozok, hogy jogom van-e akár egy percnyi idejét is elrabolni, amikor a rendelő előtt várakozó, főként hajlott korú emberek szenvedéstől szabdalt arcán végig­pillantok. Szerencsére a betegek ősi szokása szerint orvosukról beszélgetnek, és így épp a legérdekeltebbektől sikerült némi előzetes in­formációt elfülelnem: — Áldott keze van. Hónapokig halogat­tam a vizsgálatot, mert mindenki azt mond­ta, hogy a tükrözés kibirhatatlan. Hát nem igaz. Ahogy ő csinálja, nem fáj. — Olyan görcseim voltak, hogy azt hit­tem sohasem tudok kiegyenesedni. Aztán be­feküdtem az osztályára: volt vesekő, nincs vesekő. De folyvást újra berendel. Azt mond­ja: Jobb szeretem én néha látni magát, bácsi­kéin, nehogy megint a késhez kelljen folya­modni. — Az a legjobb benne, hogy annyira nyu­godt. Ha rám néz a fekete keretes szemüvege mögül, megint bízok a gyógyulásban. Utóbb kiderült, hogy erre a néhány mon­datos előzetes jellemzésre nagy szükségem volt, mert Mohácsi főorvos, mint az elmélyült nagy felelősséggel járó munkájú emberek ál­talában, végtelenül szerény. — A személy népszerűsítése különben is tilos az orvosi rendtartás értelmében — mo­solyog barátságos zárkózottsággal. Szakterü­letéről már szívesebben beszél. — A vizeletképző és kiválasztó szervek betegségeivel foglalkozó orvostudományi ág. az urológia, viszonylag újkeletű. A század húszas—harmincas éveiben vált önálló disz­ciplínává, korábban a sebészeten belül fejlő­dött. Magyarországon Illyés professzor világ­viszonylatban is elsők között teremtette meg az első önálló urológiai klinikát. — És Szabolcs-Szatmárban ki teremtette meg? — önálló osztály 1968-ban alakult A szükségletek hozták létre. Tegyük hozzá azt is, amit nem mond: kezdettől dr. Mohácsi László az urológiai osz­tály főorvosa, tehát a jelenleg hatvanágyas, hat orvost, harmincnál több műtőst, nővért és egyéb kisegítő ■ alkalmazottat foglalkoztató, több millió forint értékű műszerkészlettel rendelkező osztály létrehozásában, fejlődésé­ben vezető szerepe volt és van. — Hány beteget kezelnek évente? — 1136-an feküldtek nálunk tavaly az osztályon, minden évben többen, úgyhogy lassan kevés a helyünk. Nagyon várjuk a tervezett kórházi szárny elkészültét. A kór­ház mellett mi látjuk el az urológiai szakren­delést is, 30—50 beteg keresi fel naponta. — Milyen gyakran kerül sor műtétre? — Hat—hétszázszor évente, tehát átlag­ban minden napra jut kettő. — Mi a legnehezebb az urológus munká­jában? — Betegeink többsége idős férfi. Nem is a műtét a legveszélyesebb számukra, hanem a műtéttel járó megterhelés meggyengült, akadozó működésű szervezetükre. Nem elég Tárlatjegyzet Debrecenből Nyolcvanegy művész százharmincöt aU kotása sorakozik harmonikus rendben a Kos­suth Lajos Tudományegyetem díszudvarán: a IV. Debreceni Országos Nyári Tárlat. Egyik legszembetűnőbb erényjp maga a rendezés. Dr. Ury Endréné művészettörténész ritka íz­léssel és fölényes tárgyismeretre valló szelle­mességgel helyezte el a műveket úgy. hogy a tárlatvezető maga a tárlat. A sorrend stílus­rokonságokat tár föl, és ellenpontokat hök­kent. Mintegy értékelve töpreng és töprengő értékelésre készteti a nézőit. A másik erény a megrendezés ténye. ’Áz, hogy Debrecen 1967 óta immár negyedszer igazi országos tárlatot tudott rendezni, a tel­jesség igénye nélkül, de szerencsés arányke­reséssel. A képzőművészet kelet-magyarorszá­gi szervezetének csaknem minden számottevő alkotója felvonult, mellettük a főváros és a vidék művészei jellemző képet adnak a ma­gyar festészet jelenlegi állapotáról. Csak a festészetről, mert a grafika teljességgel hi­ányzik. a húszegynéhány szobornak pedig in­kább térkitöltő szerepe van. A műfaji egyhú- rúságnak. a helyhiány az oka. de mégis a leg­több vidéki város szempontjából irigylésre méltó Debrecen, hogy múzeumának restaurá­lása idején is rendelkezik ilyen impozáns ki­állít ^csarnokkal. Irigylésre méltó még az anyagi feltétele­kért is. ami elengedhetetlen egy hasonló for­mátumú kiállítás megrendezéséhez. Hatvan? ötezer forint díjat osztott ki a megye és a vá­ros tanácsa, valamint az SZMT, tízezret a Művészeti Alap, s hasonló mértékűek az ed­digi intézményes vásárlások is. A kiállítás anyaga ugyan nem több annál, mint amiből tizenkettő egy tucat, de vajha legalább minden megyének módja lenne rend­szeresen hasonló mértékben gyarapítani' a magyar vidéken (Miskolc. Vásárhely, Szeged, Pécs, Székesfehérvár, Salgótarján és a Bala­ton példái ellenére is) lassan gyülekező orszá- ■ gos képzőművészeti események tucatjait. A tárlat fölé Melocco Miklós. Kondor Bé­láról készített méteresre nagyított halotti maszkja magasodik, akár egy fénytelen fehér^ napkorong. Szigorú mérce. Kondort siratja, az egyik legjobb festmény. Orosz János gótikus oltárkép-felépítésű táblája is, és még jóné- hány kompozíció. A bevallott rekviemeken kívül még jónéhányan ekhózzák vissza a tra­gikusan korán elhunyt mestert de a tárlat egészét tekintve épp ez a létértelmet ostromló, a világ és önmaga poklaira szálló, szigorú kondori szenvedély hiányzik, mondanivaló­ban és a kifejezés eredetiségében egyaránt. Kevesen rokonok ezzel a szellemmel. . Orosz János mellett elsőként Lakatos Józse­fet említeném: sárgával, kékkel csak alig eny- I hített, rideg szürkén összeboruló, emberarcú fejfacsoportja a gyász, és az elmúlás ellen til- I takozó kemény sorsvállalás tömör szavú jel­beszéde. Ide sorolnám még a fehér szín pa­rázsló árnyalataiba révülő Tóth Menyhértet, a hétköznapi tárgyakat költői álomba ringató Bálint Endrét, és a sebző élmények’ látomá­saival zaklató Topor Andrást. A kiállításon egyébként a biztos mester­ségbeli tudás élvezetes nyugalma uralkodik. Tradícióktól vagy a jobb esetekben egyéni tö­rekvésektől kitaposott utak. Hagyományos is­kolák éppúgy jelen vannak, mint a már avangarde-nak régesrég nem nevezhető izmu­sok és ártok, nem különben mindezeknek ter­mészetes és rafinált összefonódásai. Olyan mesterek jelzik a már-már klasszi­kusnak tekintett hagyományokat, mint Czóbel Béla, és Bernáth Aurél. Jelen vannak a kö­zépnemzedék képviselői, Lóránt János nemes visszafogottságával. Berki Viola tündéri mese­hangulatával, Schéner Mihály a népművészet­től ihletett dévaj humorával, Kurucz D. Ist­ván és Szurcsik János merevnek tűnő vásár­helyi stílusjegyeikkel, Gerzson Pál. elegáns absztrakcióival. A legfiatalabb nemzedék­ből a Csupa lendülettel és mozgalmassággal komponáló Tenk Lászlót és a tüzes-hideg szín- ellentétekből megfontoltan építkező Bodó Ká­rolyt említjük ebben a felsorolásban, amely inkább csak az irányjelzés kíván lenni, mint­sem értékrend. A szabolcs-szatmári művészek a már em­lített Lakatos Józsefen kívül a mezőny job­bik felébe tartoznak. Kivált Berecz András, két hangulatdús temperájára és Huszár Ist­ván zöld-arany tónusu tái- és légköri élmény visszaadására vonatkozik ez. Horváth János, Kerülő Ferenc, Pál Gyula képei is érett alko­tások, noha ezúttal más vonzerőt nem kínál­nak" A. Sz. i. tehát a kórra figyelnünk, az egész embert to­tális védelembe kell vennünk. — Van-e akadálya a nyíregyházi urológia további fejlesztésének? — A már említett helyszűkén kívül az okoz gondot, hogy drága szakma. A bonyolult optikai rendszereket rejtő vizsgálati műsze­rek nagyon drágák, van olyan cisztoszkóp, ami 150—160 ezer forint értékű, természete­sen valutában. Eddig nem panaszkodhatott^ de a továbblépéshez feltétlenül jelentős anya­gi támogatás kell. Gyermekműszereink pél­dául nagyon hiányosak, ezekre máris szükség lenne. — ön a megyei orvosetlkai bizottság tit­kára. Mit tart az orvosi etika megsértése leg­súlyosabb esetének? — Feltétlenül azt, ha egy orvos önkép­zésben elmarad az orvostudomány fejlődésé­től. Ezt társadalmilag veszélyesnek, megbo- cSáthatatlannak tartom. A végig hűvös fegyelmezettséggel fogal­mazó főorvos hangjábban most robbanó in­dulat feszül. — Nekem július elseje, úgy látszik bűvös dátum — mondja Móré Ferencné. — Négy évvel ezelőtt ezen a napon született kisebbik gyermekünk, a fiú. Tavaly július 1-től nagy­község Nagyhalász, most pedig ekkor kaptam meg az Érdemes Gyógyszerész címet. Ez a három dátum találóan jellemzi Mó­ré Ferencnét. Életét a munkája, családja és községe gondjai, örömei töltik meg tartalom­mal. Össze is fonódik elválaszthatatlan egy­séggé ez a három, hiszen a férje által veze­tett gyógyszertárban dolgozik, lakásuk innen nyílik, és az egész község, sőt a szomszédos Tiszatelek medicinálásával kell törődnünk naphosszat, sőt minden három hétből kettőt még éjjel is. (Ilyenkor Xbrány ügyeletét is el­látják.) így tart ez már majdnem tizenöt esz­tendeje. De hogyan is kezdődött? Pénzes Éva má^ tészalkai lány. Mindig a kémia érdekelte leg­jobban, gyógyszerész lett, akárcsak nővére. Egyévet sem dolgozott még Mátészalkán, amikor vezetőt kerestek a nagyhalászi gyógy­szertárba. Ehhez tulajdonképpen ötéves gya­korlattal rendelkező gyógyszerész lett volna szükséges, de ez a szükség törvényt bontott. Pénzes Évára mint vörösdiplomásra kivétele­sen rá merték bízni a feladatot. A meglehetősen korszerűtlen nagyhalász patikában az idő tájt egy fiatal tiszatelekl technikus dolgozott, Móré Ferenc. Ebből már nem nehéz kitalálni a történet folytatását: rö­videsen összeházasodtak. Ám ami nem min­dennapi: Móré Ferenc nem akart elmaradni tudásban a főnökasszony-feleségtől. Házas emberként, sőt már a kislányuk is megszü­letett, nekivágott a gyógyszerészeti egyetem­nek. Méghozzá nappali tagozaton, minthogy a gyógyszerészeten nincs levelező képzés. — Dehát ezt a világért sem emlegessük — intett Móré Ferenc. — A feleségem most az ünnepelt. Ez igaz ugyan, de egyikük munkáját sem lehet a másiké nélkül emlegetni. A feleség helytállása segítette diplomához a férjet, az­tán, hogy a második gyermek is megszületett, a férj vette le a feleség válláról a gyógyszer­tárvezetés terhét. Fordult a kocka, most ő a főnök. — Arról beszéljünk inkább, hogy milyen szép a gyógyszertárunk — mutat körbe a ki­csiny, ragyogó tisztaságú officinán Móré Fe­rencné. — Hat éve újították föl, kaptunk vég­re külön helyiségeket laboratóriumnak, rak­tárnak, irodának. — Vajon a gyógyszerellátás és a nagyha- lásziak gyógyszerigénye is hasonlóan lépett előre ? — Az igény diktálta az előrelépés tempó­ját. Egyetlen számot csak. 1960-ban 55 ezer forint volt az átlagos havi forgalmunk, tavaly már 228 ezer. — Ez igen, majdnem ötszörös emelkedést És vajon indokolt? — Sajnos, a túlgyógyszerezés veszély» országos Most hallottam egy továbbképzésen, hogy például a tranquillánsok kultusza már- már amerikai méretű nálunk. Orvosi szakvé­lemény szerint hétszer annyi nyugtató fogy Magyarországon, mint amennyi szüksége» lenne. Ez körülbelül Nagyhalászra is érvé­nyes. De én a gyógyszerhasználat általánossá válásában a teljes egészségügyi felvilágosult- sághoz vezető út kezdeti szakaszát látom. Aa orvosi hálózat tökéletesedésével, a fejlődő is­meretterjesztéssel minden bizonnyal meg­szűnik a laikus túlgyógyszerezés. És ehhez ml is igyekszünk hozzájárulni. — A kész gyógyszerek mellett ma máj£ ugye kevésbé van szükség helyi gyógyszerké­szítésre ? — Ne higgye. A forgalmunk 20 százaléka még mindig magisztrális készítmény, azaz itt állítjuk elő a laboratóriumban. , — Mi a jó patikus titka? * — Figyelem, nyugalom és állandó tanwJ lás. Szédületes mértékű a gyógyszerválaszték bővülése. Mi vagyunk az utolsó láncszem a» orvos és a beteg között. A hatással, a dózis mértékével épp úgy tisztában kell lennünk* mint az orvosnak. Búcsúzóban találomra belelapozok a ha­vi gyógyszerrendelési könyvbe. Kalmopyrin 1000 csomag, Algopyrin 800 csomag, Seduxea 300, Andakin 200, Elenium 160... Nagyhalász kúrálja magát. És jó kezek? bői kapja az orvosságot. Szabó János \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents