Kelet-Magyarország, 1974. június (34. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-23 / 145. szám

I. ofdal

KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET

im JÖnfas

A falusi értelmiség

A Z ÉRTELMISÉG FOGALMA elég nehe- ** zen határozható meg teljes pontossággal. Általában elfogadott definíció, hogy a szellemi munkát végzőkből álló réteg, amely a tudomány, a művészet, a kultúra és a technika területén megfelelő képzettséggel és szakismerettel rendelkezik. Mindez azonban csak általában pontos, hiszen számos határesettel találkozunk, amely módosítja ezt a meghatározást. Elég ha arra utalunk, hogy a közigazgatásban dolgozók nagy része is kimondottan értelmiségig de magatartását és hatását tekintve a termelő munkát bonyolult műszaki berendezéssel végző munkás is elsősorban szellemi tevékenység révén hozza létre az új terméket.

Szabolcs-Szatmár megyében — nem teljes pontos felmérések szerint — 10—12 ezerre tehető azok száma, akik az értelmiségi kategóriába tartoznak. Összetételük heterogén. Részben származásukat illetően, hiszen a szocialista társadalomban zömük már a munkások és parasztok köréből nőtt ki, másrészt foglalkozásukét tekintve, hiszen éppen az ipar fejlődése révén a korábbi szűk kategória — orvos, tanító, pap, patikus — teljes egészében módosult. Hozzá kell ehhez tenni, hogy a szakmai szóródással egyidőben az értelmiségiek között végbement egy anyagi differenciálódási folyamat is, amely a társadalmi szükségletek kielégítésének konjunkturális folyamatával függ össze.

M

INTEGY 25 KÖZSÉGBEN és városokban végzett tapasztalatszerzés után azonban viszonylag pontos mérleg vonható meg arról, miként illeszkedik az értelmiség a társadalom egészének szerkezetében, milyen problémák és eredmények jelzik hatását. Hogy a cikk kerüli a helyiségek pontos megnevezését, annak oka: a negatív példák esetleg ott is vihart kavarnak, ahol lassan oldódnak a gondok, a pozitív példák pedig esetleg szükségtelen szembeállásra késztetnének egy-egy települést. így a példák általánosított eredményei elsősorban tendenciákat céloznak, nem személyeket és településeket.

Minden fórumon megfogalmazták: a sza- bolcs-szatmári értelmiség feladatát jól tölti be, kötelességét túlnyomó többségében példásan teljesíti. Mindez elsősorban a munkahely kötelességteljesítésre vonatkozik. Hangsúlyozni kell ezt, mert emellett tapasztalható egy olyan tendencia, amely a munkát követő elzárkózást jelzi. Számos orvos jelzi: a napi rendelés, körzeti látogatás után semmi kedve nincs aktív társadalmi életre. A pedagógusok ■— jóllehet elsősorban a községekben sok társadalmi feladat hárul reájuk — gyakorta a „tintába mártott paraszt” jelzőt kapják, annak illusztrálására, hogy szabad idejükben saját „háztáji termelésüknek” szentelik energiájukat. A mezőgazdasági értelmiség — egyre többen vannak — leszámítva a téli hónapokat, a szakmai' területekkel leterhelt.

De folytathatjuk a sort más rendszerezés szerint is. Több községben — szinte visszatérően — rajzolták meg a falusi értelmiség hierarchiáját. Ennek háttere az anyagi szint. A csúcson az orvos, az állatorvos és esetleg a patikus áll. Érintkezési pont legfeljebb az iskola igazgatójával van üzemmel rendelkező városban, nagyközségben a műszaki értelmi-^ séggel. A pedagógusok külön tábort alkotnak,- korántsem egységeset, sokszor komoly intrikákkal átszőtt, viharos csoportot. Találkozási pontjuk esetleg a tanácsok vezetőivel van, de csak abban az esetben, ha gondos mérlegelés után — most a praktikus, irányító iránti tiszteletből — erre szükség van. Az agrárértelmi- ség viszont sokkal közelebb kerül a tanácsiak- hoz vagy esetleg éppen házassági, családi szálak révén találkozik a falvak más szellemi embereivel.

De folytathatnók a rétegződés vizsgálatát más nézőpontból. A helyiek, akik egyetemi, főiskolai1 diplomájuk után saját falujukba kerültek vissza, sokkal több területen találkoznak egymással, viszont az esetek többségében óvatos gyanakvással figyelik a bevándorlókat. De korántsem ritkák az olyan esetek, amikor nemek szerint tagolódik az értelmiség, és megítélésében a közvélemény. Gondolunk itt az elnőiesedett pályákra, az ezek nyomán kialakuló hangulatra stb.

A PÉLD 1K. MINT LÁTH ATÓ, nem a

A. napi munkával, pontosabban nem a munkahelyi helytállással függenek össze. Többségük olyan időben érezteti hatását, amikor az értelmiség igen fontos funkciójának, egy-egy település szellemi arculatának formálásáról lenne szó, mégpedig a szakmai területet meghaladó, abból kilépő területeken. Természetesen hiba lenne bárkitől számonkérni, mit művel szabad idejében, hiszen ez szuverén joga. Viszont az is liberalizmus lenne — enyhén szólva —, ha beletörődnénk abba, hogy az értelmiség tevékenysége csak egy-egy munkahelyre korlátozódik, és a fölös energiát a kertművelés. az intrika, az ulti, a bezárkózott egyedüllét köti le. Pontosan a különböző területen megszerzett szakismeret és képzettség általában állami erőforrások révén megszerzett _Írja elő szükségszerűen, hogy azt minél

szélesebb körben kamatoztassa valaki.

Idézhetnénk a jó példákat: agrármérnök, aki művelődési házban dolgozik, mások és saját örömére. Technikus, aki zenekart vezet. Bírósági alkalmazott, aki kórust szervez, pedagógus, aki honismereti szakkört vezet felnőtteknek, lelkész, aki múzeumot alapít, orvos, aki a közművelődés helyi terveit készíti

és így tovább. Vagyis az út nem járatlan és nem járhatatlan, csak éppen gyér a törekvés. Sokszor az állja el az utat, hogy a falvakban az értelmiség együttes törekvéseit mint elkülönülést szemlélik néha még párt és állami szervek is. Másutt éppen az értelmiségieket elválasztó valóságos vagy» mesterséges gátak fékezik a lendületet.

A példák és helyzetek a városokban alapvetően másak. Itt egy-egy szakmai közösség, tudományos egyesület, klub, üzemi kollektíva egészen más környezetben él, fellépése és annak szükségessége a fejlődés tempójának függvénye. Vajon törvényszerű, hogy községeinkben a 20-tól 100 főig terjedő értelmiség más alapállásból startoljon? A válasz részben igen és részben nem. Tagadhatatlan, hogy a környezet meghatározó szerepet tölt be, ugyanakkor tény az is, hogy ez a sokszor csak alibinek jó hivatkozási alap megváltozhat. Különösen most, amikor az élet minden területén a szellemi frontáttörés időszakában élünk, és minden jól képzett emberre szükség van.

Ayr EGOLDHATO-E MINDEZ művi úton?

Nos. határozat ezen nem segít. Tudomásul kell venni azt, hogy a határozat csak úgy válik valósággá, ha tények teszik azzá, egy-egy jó koncepció Önmagában nem old meg semmit. Éppen ezért időszerű, hogy a községek — félretéve a hogyan nem lehet elméletet — elsősorban a pártszervezetek közreműködésével és irányításával kimunkálják azt a módszert, amely egyesíteni képes a szellemi erőforrásokat. Az értelmiség tömörülése nem jelent — és nem jelenthet — egyféle különállást vagy éppen arisztokratizmust. De mindenképpen kifejezi azt a törekvést, hogy ki-ki saját becsületesen végzett napi munkáján túlmenően részt vállal a közösség tudásának, szellemi szintjének növelésében. Nagyon jól tudjuk, hogy Szabolcs-Szatmárban igen kevés a képzett népművelő. De ne ringassuk magunkat abban a csalóka hitben sem, hogy ha lesz, majd ők megoldanak mindent. Vajon nélkülözhető-e, hogy egy orvos, aki mindennap találkozik tucatnyi beteggel, ne ossza meg szakmai ismeretén túl etikai, politikai, higiéniai ismereteit azokkal, akiket kezel? Vagy lehetséges, hogy egy agrármérnök, aki egész napját a tsz-tag- sággal tölti, csupán a szakma berkeiben marad? És a nevelő családlátogatása idején csupán egy-egy nevelési kérdésre szorítkozik?

A sort nem érdemes folytatni, legfeljebb annyit lehet hozzáfűzni: mindezek a tevékenységek összehangoltan, egy-egy település sajátos helyzetének ismeretében történhetnek.

Bürget Lajos

Beszélgetés

Baranyi Ferenc költővel

Baranyi Ferenc költőt otthonában megtalálni, majdnem reménytelen vállalkozás. Meghitt barátai számára is rejtély, melyek azok az órák, amikor mégis felveszi a telefont... Perlekedő, megrendülő, számot vettető írásai adják csak hírül, mely részében jár áz országnak; dohányfüsttől szürke fényű vonatkupé éjjeli utasa épp a társa, vagy egy leereszkedő modorú úrvezető, aki az út szélén álldogáló férfiről hogyan is hihetné, hogy költő, aki „használni s nem ragyogni akar”, s jámbor köszönő szavai mellé dühödt riportot is „mellékel” a pöffeszkedőkről, az autó biztonságában emberi fölényüket is ostobán hívőkről.

Azon a délelőttön, úgy látszik, a sors különösen kedvelt. Ki tudja hányadszor, már csak megszokásból is, tárcsáztam a számot, és bár nem hiszek a csodákban, mégis úgy éreztem, csoda történt — otthon volt. A beszélgetést kora délután, egy Rákóczi úti eszpresszóban folytatjuk.

— Sokat utazik. Miért?

Nevet. i

— Szépen hívnak és én nem tudok nemet mondani.

Azután komolyan folytatja:

— A költőnek, ha megjelenik egy kötete, ha közli verseit a Kortárs, az Oj írás — örörm De ez csak az ő egyszemélyes öröme. Sikerült-e örömöt szereznie másoknak is? Akiknek a véleménye fontosabb minden szépszavú dicséretnél, akiknek igenlése a folyamatosságot jelenti! Szükségem van a személyes találkozások élményére. Másképpen hogyan ügyelhetnék arra, hogy érthetőén írjak? Hamis az a költészet, melynek értelmét bonyolult magyarázatokkal lehet megfejteni. És még valamiért fontosnak tartom utazásaimat. Négy fal között, mégoly nemes és szép gondolatok is élettelen szarvakká dermednek. Közéletű töltésű költészethez — és erre bőséges példákkal szolgál irodalomtörténetünk — közéleti magatartás szükségeltetik. Ebben hiszek.

— Milyen hiányosságokat tapasztal az író- olvasó találkozókon?

— Fájlalom, hogy ezeknek a találkozásoknak nincs központi, felelős gazdájuk. Miért esetlegesek? Miért függenek attól, van-e a faluban egy lelkes, irodalmat kedvelő tanár, könyvtáros, kultúrigazgató? Az a tapasztalatom, hogy mindenütt, ahol eredményes kulturális tevékenység folyik, megtalálható az a bizonyos egyetlen ember, aki' fáradhatatlanul szervez, levelet ír, gyerekeket, felnőtteket toboroz az estekre. Már őérettük is, az ő biztatásuk, szellemi támogatásuk érdekében is fontosnak' tartom, hogy elmenjek, és bárki, más is, akit hívnak. Mert ezeknek az olykor nehezen megszervezett estéknek az emléke adja, talán csak évekkel később egy ember kezébe a könyvet, idéz fel egy okos mondatot, amely segíti kifejezni örömét, vagy átsegíti egy nehéz órán.

— Véleménye szerint kik tehetnek legtöbbet a vidéken élők kulturális fejlődéséért?

— Példát mondanék. Forró nevű kisközségbe hívtak író-olvasó találkozóra. Mint megtudtam, az előző napokban a tanácstitkár kivette a könyvtárból a versesköteteket, ő maga ismertette azokat kisebb közösségekben, felkészítette a falu lakosságát a találkozóra. Biztató lenne, ha a kultúra egy-egy lelkes megszállottjának munkáját ha nem is' eképpen, da mindenütt, a helyi vezetők, társadalmi pozíciójuk tekintélyével, lehetőségeivel támogatnák.

Baranyi Ferenc a közelmúltban SZOT-dí- jat kapott. Évről évre közvéleménykutatás alapján döntik el, hogy kiknek ítéljék oda e díjat. Akik döntenek: munkások, parasztok, népművelők, szakszervezeti aktivisták.

Nehezen mondja ki — olyan jó lenne, ha elhinném, olvasom tekintetén — milyen megtisztelőnek érzi.

— Mi az, ami a legjobban meghatja?

— Félve mondom ki, új tartalommal kellene telíteni' a szót: hősiesség. Persze, mást jelentett ez a kifejezés a tizenkilencedik században, mint amit ma értek álatta. Aztán az önzetlenség is meghat. Mennyi minden sűrűsödik ezekben a szavakban: közösségszeretet, cselekvés, egyszerűség.»

— Min dolgozik most?

— Mátyás bolondja címen színpadi1 játék szövegét írom, zenéjét Szokolay Sándor szerzi. És első gyűjteményes kötetem válogatásán dolgozom. „Esőveréssel” lesz a kötet címe. Jaj, ugye tudja, mit jelent egy költőnek az első válogatott kötet? Az öregedés biztos jele. Van miből válogatok

Jó ezen kacagni. Fiatal és erős. Az áldott esőről beszél, amely ha leteríti is olykor a

búzatáblát, élteti.

(L)

Eltűnt a Sárvár dombja

T\j éhai Berey József református lelkész és

* ' író, az egyik reánk maradt feljegyzésében — ha nem is szó szerint — a következőképpen emlékezett meg első benyomásairól, ahogy Ecsedre került;

— Amikor 1888-bán ismerkedni kezdtem környezetemmel, meglepődve tapasztaltam, hogy az őslakosok milyen keveset tudnak nagy múltú községük történelméről. Tárgyi1 emlékeket pedig keresvén-keresve sem találtam. A vár maradványait ugyanis, melynek bástyáit és számtalan tornyait még Evlia Cselebi, a hírneves török utazó is megcsodálta, amikor Nagykárolyból indulva Ecsed alá érkezett — és írván róla, hogy úgy nézett ki a vár, mint a lápból kiemelkedő, hatalmas fehér teknősbéka — elárusították a Károlyi gróf gazdatisztjei. Mert aki házat akart építeni az ecse- diek közül, az lefizetett egy forintot és ahnyit bányászott alapnak, amennyire szüksége volt. A maradványokból, mert a faragott kövek nagyobb hányadát már régebben Bátorba hordták a Minorita kolostor építéséhez stb.»

Régi oklevelek és inventáriumok — azaz leltárok — alapján Berey József megírta Ecsed vár történetét. (Ennek segítségével eleveníti meg a helyszínt Makkai Sándor az Ördög- szekér című vallásos tárgyú regényében.) Aztán több dolgozatban foglalkozott a lápból való élés részeivel — mint a nádvágás, jószágtartás, csíkászás stb. — majd ezeket bővítette ki a kilencszázas években szerkesztett Bo- rowszky-féle Monográfia részére. Végül megírta és kiadta 1930-ig bezárólag Ecsed történetét. (Folytatása állítólag kéziratban van a család birtokában.) Legmaradandóbb tette pedig az volt, hogy a Nemzeti1 Múzeum munkatársának, Wende Aladárnak a segítségével megásatta a Sárvár dombját. Itt a honfoglalás utáni tárgyi dolgok mellett, mint használati eszközök, kövek, téglák, sírok stb., a kőkor- szakbeli ember nyomaira bukkantak. Bizonyította a szemétre kidobott cserépedénytöredék, az agyagból égetett hálónehezékek, a csontból való varrószerszámok. Aztán a tűzpadokkal együtt feltárt lakásaik. A tűzpad nem volt más, mint gallyvázra agyagból tapasztott kemenceszerű valami, melyben addig tüzeltek, belülről, míg egyetlen cserépburává nem változott. Ez védte lakóit az időjárás viszontagságai ellen.

Ezek a leletek azonban semmisnek tekinthetők, mert annakidején a nagykárolyi múzeumba lettek szállítva és ott valószínű a háborús gazdátlanságok idején elkallódtak. így csak rajzok őrzik a Borowszky-féle Monográfiában voltukat.

A vár dombját, mely a mai vásártér helyén állott és a századfordulón még olyan magas volt, hogy a legelő felől nézve csak a templom gerince látszott tőle és a torony, hordták továbbra is. Utcák javítására, udvarok töl- tögetésére, árveszedelemkor a gátakhoz, a kö- vesút készítésekor alapnak. A vári iskola építésekor pedig több méteres töltésnek, mert annak helyén olyan vízállás volt még a húszas években is, hogy ott fürösztötték az állatokat. És olyan ütemben, hogy a harmincas évek közepére már futballpálya létezhetett a helyén.

A közben előkerült dolgok is elkallódtak, vagy másra használták fel. Ilyen előkerült ágyúcsőből öntötték szintén a harmincas években az Országzászló címerét és feliratát. A felirat melletti' szobrocska viszont eredeti és úgy van, ahogy előkerült. Továbbá a Rákóczi- emlékmű jelképes figuráját a gömbön álló és karmaival kardtort markoló) s délre néző, röppenni készülő turul madarat — mely az ötvenes években a vasgyűjtésnek lett áldozata.

A legértékesebb lelet pedig a Báthoriak címerének szobortöredéke a hatvanas években semmisült meg. Ugyanis megtalálása után az egykori községháza falába úgy építették be, hogy az utcán haladó jól láthatta a szobrot és a latin nyelvű feliratát. Ez az épület később magántulajdonba került, de az ereklye biztonságáról senki nem gondoskodott. Azt sem közölték a gazdával, hogy egy ilyen lelet nem lehet magántulajdon, tehát hiába birtokában van, nem tehet vele akarata szerint. így fordulhatott elő. hogy amikor lebontásra került az épület, hiába kértem személyesen a tulajdonost és ígértem helyette ötször annyi követ az új ház alapjába dobálták.

De hasonló sorsra jutottak a többi házak alól előkerült kisebb és nagyobb cifrázatú kövek is, melyekről feltételezhető volt, hogy ajtók, ablakok díszei lehettek. Valamint a különböző méretű vasgolyók, kőgolyók és puskalövedékek. (Csak pár darab van belőlük az iskola birtokában, vagy a későbbi pénzleletekről a nyíregyházi múzeumban és Vaján.)

Végül az írásos emlékek nagy részét, melyet a községházán őriztek, ötvenhat októbere emésztette meg. Közöttük volt az a bizonyos kiváltságlevél is, amelyre évszázadokon keresztül annyit hivatkoztak az ecsediek. Ott hamvadt el a községháza udvarán a könyvtár anyagával együtt.

Így aztán a Sárvár dombja volt még viszonylag érintetlen, ismételt ásatásokra várva, atoelyet Berey is sürgetett annakidején.

Erről bámulhatta az ősember az érintetlen lápi világot, amikor még hatalmas mocsári tölgyek díszelegtek rajta. Majd az égerligeteket a füzesek szomszédságában és hézagaiban a végtelennek tűnő nádasokat, mely minden őszszel meghalt, s tavasszal újra támadt. Ezen említi Saruvárát IV. Béla névtelen jegyzője és Móra Ferenc csodálatos ifjúsági regényének, A Rab ember fiainak cselekménye is itt játszódott...

Ma már nem lehet senkinek védelmébe ajánlani. Mert hiába ígérték, hogy megmentik, legalább addig, míg újra feltárják, a láprendezési munkákkal nem kerülték el. Feltúrták, széthordták a dózerek. (Az sem vigasz, hogy a mátészalkai múzeum igazgatója összeszedte utólag, amit talált és megmentette.)

A jelenhez nincsen hozzátenr.ivalója a* aggódónak. Legfeljebb az utókor számára egy idézet erejéig, mely 1974. június 15-én hangzott el a rádió déli krónikájában:

— Versegen ma avatták a falumúzeumot

— összegezte a tényeket a tanácselnöknő bevezetője után a riporter. Majd azzal folytatta, hogy száz év előtti stílusban, két darab különböző típusú portát építettek fel és azok udvarán, valamint az épületekben helyezték el azokat a tárgyi, s használati' dolgokat, melyeket egy nyugdíjas parasztasszony, Homok Erzsébet gyűjtött össze nagy szorgalommal...

— Nem a magam dicsőséget kerestem ezzel — nyilatkozta végezetül Homok Erzsébet

— hanem a nagy átalakulás huszonnegyedik órájában az utókort szolgálni vele...

Szállási LásztS