Kelet-Magyarország, 1974. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-17 / 40. szám
t. »Mal f^ET-WAGYARORSZÁg — ^VASÁRNAPI MELLEKL1?f f9f4'. fefíruir W/' A mesemondó Fedics Mihály* M inden túlzás nélkül elmondhatom, hogy az a gyűjtőút, amelyen sikerült rátalálnom Fedics Mihályra a szabolcsi Nyírbátorhoz tartózó Bátorliget pusztán, helyesebben a tanya és falu között lévő átmeneti településformán, nem szűkölködött lehangoló kalandokban. Már-már reménytelenül abbahagytam a kérdezősködést, mikor egy régibb mesélőmnek útbaigazítására eljutottam Fedicshez, %ki különben eleinte nem is akart hallani a mesemondásról, s csak nagynehezen. hosszas rábeszélés után egyezett bele a mesélésbe: ..Kizártam én már mindezeket a fejemből — mondotta elutasítón, — már csak az imával élek.’’ De beleegyezésének pillanatától kezdve aztán mind nagyobb s nagyobb kedvvel mesélt, s ha velem volt, szinte egy percre sem hagyta abba. Mesél a vonaton, rázós szekéren, mesélt a vendéglőben a meglepődött vendégek, utasok nem kis csodálkozására, majd kedves mulatságára. Egyre ragyobb öntudattal s jókedvvel bogozgatta meséit — egészen haláláig. 1936-ban találkoztam vele először. A három év alatt több ízben mondogatta nagy büszkén Bátorligeten is. Pesten is, hogy „nincsen annyi papír, nincsen annyi ceruza, amennyi mesét én tudok mondani a tanár úrnak.” Úgy is búcsúztam el tőle 1938 szeptemberében, csöndes, fáradt őszi délután volt. hogy télen, karácsonytájt felkeresem. Elutazásom előtt két nappal kaptam a sürgönyt a nyírbátori főjegyzőtök hogy Fedics Mihály meghalt. így hát ez a közreadott gyűjtemény is csonka, nem tartalmazza teljes tudását, sok meséről beszéltünk még az utolsó napokban, hogy azokat majd akkor mondja el, ha újra lesz néhány ráérő hetem. E csonkásig azonban csak látszólagos. Ha fájlalhatjuk is azt a húsz-harminc mesét, amit a sírba vitt. az itt közreadott mesékből, trufákból és egyéb epikus hagyományából megismerhet]ük egész egyéniségét, ravasz, bölcs és derült világát. Bátorligetre mindenképp rávaE, hogy nem ősi telephely. Ezalatt a rövid negyvenötven év alatt különböző időkben, az ország legkülönbözőbb részeiből (pl. egy csongrádi kubikus is megtelepedett itt) telepedtek meg. fölsőmagyarországi, szabolcsi, szatmári, hajdúsági telepeseik lakják. Amilyen felemás és laza a település, ugyanúgy felemás és laza, alig kialakult a hátorligeti társadalom és művelődés képe, akár a régibb, s egységes paraszti világhoz, akár a mai változó parasztfaluhoz hasonlítjuk. Paraszti babonák, szokások élnek még, hellyel-közzel a paraszti háziipar csökevé- nyei is. Itt élhetett Fedics Mihály is mesetudásával, de ugyanígy megtaláljuk a mai polgárosulni igyekvő, öntudatos, politizál- gató paraszt típusait is. Közben a település művelődési képe a statisztikai adatok tanulsága szerint múltszázadbéli. Az 547 lakos közül ími-olvasni csak 297 tud. 250 bátorligeti lakos sem írni, sem olvasni nem tud.-rm rdemes egy pillanatra megállni az ír- p, ni-olvasni nem tudásnál, mert minden bizonnyal ez a művelődésbeli állapot egyik jelentős tényezője a népmese továbbélésének. Szabolcs megyében valóban nagy számmal találhattam az eddigi kutatásaim során mesélőre, szinte majdnem mind írástudatlan volt. így Fedics Mihály is, Korpás is. Lacza Mihály is s még sokan mások. Egyik hivatalos kiadványunk is kiemeli a szabolcsi analfabetizmus országos viszonylatban magas számát, e magas százalékszámot azzal magyarázza, hogy Szabolcs megyében kevés volt az önálló birtokos lakosság és sok az uradalom, már pedig a külterületeken a cselédség iskoláztatásáról csak a nagyobb uradalmak gondoskodtak. (Különben ugyanez a kiadvány máshe- lyütt is nyomatékkai kiemeli, hogy a tanyai, külterületi lakosság Szabolcsban is menynyire magárahagyott volt. orvos, kultúra, mindennemű emberi kapcsolat, fejlődési lehetőség nélkül.) Tény az. hogy míg Szabolcs megyében a népviselet s a népi kultúra külső jegyei egy-két folttól eltekintve (pl. Ajak) már teljesen eltűntek, mégis a parasztság tudatvilágában, szellemi életében sok ősi emléket, hiedelmeket babonás történeteket, meséket találhatunk, ugyanakkor, mikor Szabolcs megye volt mindig is — az első nyíri lázadóktól, Márton bíróéktól: 1437-től kezdve az agrárszocialisták szabolcsi mozgalmáig s máig is — a parasztprolé- tári, társadalmi nyugtalanság egyik fő fészke. A szegényparaszti sors és az írástudatlanság együtt eredményezték, hogy a szabolcsi parasztság hol változatlanul megmaradt a paraszti múlt műveltségi anyagánál, hol a legújabb gondolatoknak is készséges befogadója és nyugtalanul lázadó hirdetője volt. A jobbágy; és lázadó magatartás legnyíltabb formáit ebben a megyében találhattuk. Ez a két magatartás itt is nem egyszer egybeesik: a jobhágyból hirtelen lázadó lesz. majd ismét visszahanyatlik változ- hatatlan sorsa mélyeibe. Ennek a két magatartásnak hullámzása váltakozása végigvonul Szabolcs megye né ének történetén. Fedics Mihály egy-egy meséjéből visszaemlékezéséből is kiolvashatjuk ezt a hánykó- dást. ezt a kettősséget, a paraszti léleknek ezt az állandó feszültségét. A szabolcsi parasztság népi epikuimainak fönnmaradását, továbbélését tehát az ura• Részletek a nagy szabolcsi mesemondó, az aporligeti Fedics Mihály 1940-ben megjelent mesekötete bevezető tanulmányából, amelyet dr. Ortutay Gyula akadémikus irt dalmák, tanyák magukra hagyott népe, az ősztől tavaszig teljesen elzárt kis parasztfaluk szegényei, az írástudatlanság, s minden művelődési emelkedéstől való hosszas elzártság, a lázadó-jobbágyi magatartás segítette elő. B átorliget népe is, mint az .■ datok mutatják, javarészben ilyen írástudatlan parasztságból verődött esze. A foglalkozás szerinti megoszlást mutató statisztika szerint pedig Bátorligeten, alig néhány iparűző lakos kivételével, mindenki őstermeléssel foglalkozik. A keresők között 10—50 holdas birtokos és bérlő 12. a 19 holdon aluli 36, kereső mezőgazdasági cseléd 6, mezőgazdasági munkás 77. Ez a társadalmi tagoltság is jól mutatja, hogy Bátorliget is a szegénység települései közé tartozik. Ma még a kutató a Vasvári felől érkezve s átjutva a kopár dombokkal körülfogott sovány legelőterületen, ahol unatkozó csordák legelésznek, ürgék, gyíkok bujkálnak. még felidézheti a múltat. Májusban elborítja az erdők alját, a lépi réteket a sárga zergeboglárka, Virágzik a kékliliom, a vidéket nyírligetek, kisebb foltokban tölgyesek, szil- és kőriserdők, füzesek borítják, az erdők alján tőzegpáfrány hatalmas legyezői terpeszkednek. A levegő páradús, még nyári reggeleken is könyű füstölgő köd száll az erdőkből, este hamarosan lehűl es párás a levegő. Élete utolsó nagyobb szakaszát jtt töltötte Fedics Mihály. Itt jegyeztem le meséit is. Fedics Mihály 1851-ben született a Szabolcs megyei Piricse községben, ahogy mondotta, Szent Mihály napja előtt néhány héttel. Édesapját Fedics Györgynek hívták, anyját Matuca Máriának. Mindketten görög katolikusok, s ruszin eredetűek. Apja uradalmi kocsis lett, majd cseléd Károlyi György gróf uradalmában, később napszámos munkára ment. Istenes ember volt, jó cseléd, kapkodtak érte az uraságok — emlékezett apjára. Kevés emléke maradt róla, mert még öt-hat éves korában meghalt s így nagy nyomorúságra virradtak. Púja korában lovat őrzött az apjával együtt s ott aludt éjjeleket az apja gubájában. A lónak sült kolompárt (krumpli) adtak abraknak. s ő ott üldögélt a zabló szélin, s kapkodta a lovak elől a jó meleg krumplit. Máig is ez a legkedvesebb csemegém, mondta meghatottam G yerekkori hányódásait így mesélte átszőve mindig a visszaemlékezés számtalan eltérítő, de érdekes mozzanatával: „így aztán hányóttam községekbe itt is ott is, mer az anyám, hogy nagy szegénységbe marattunk, fonogatott a gazdasszonyáknak. Egy darab fonásér attak negyven krajcárt. Azok a gazdaszonyok nem ojanok vótak, mint a mostani, még szalonét, kenyeret is attak. így élősködőit az anyám. Mink meg egy öcsémmel hányódtunk a gazdáknál.” Gyermekkorát Vasváriban élte, Szatmár megyének abban a kis csücskében, amelyik beleékelődik Szabolcsba. „A Jó Atya akarta. hogy ne tanujjak írást.” Az édesanyja ugyan beadta az „ócska iskolába”, közel is volt a lakásukhoz. Kezdett is iskolába járni, de egyszer valami csínyje miatt a tanító jól elnadrágolta s ő bosszújában, ahogy kiszökött az ajtón, ..felköszöntette” a tanítót egy derék káromkodással, s ezért aztán nem ment vissza többet az iskolába: „Pásztorok sokan vótak' a határba, juhász, kondás, jeles vótam.” A pásztorok meg ;s vigasztalták, hiába küldött, érte a tanító pandúrokat az erősebb fiúk közül, elrejtették, K kinn tanyázott köztük sokáig. „így maradtam írástudatlan, de fogalmat (észbeli tehetséget) adott a Jó Atya. nem tudom meghálálni.” Dicsekedett is, hogy milyen jól értett a fejszámoláshoz, „Előbb libapásztor vótam, azután, hogy genge vót a 6Zülejim, én mentem amerre kenyérrel jóllaktam. Hát vót eggy csürhés. ott is sokszor megfordultam én, kaptam darab kenyeret, téringettem a jószágot. Sokszor vót a bojtár magába, kisegítettem” Addig-meddig, a kondás összeveszett a bojtárjával, s Fedics odaszegődött mellé. Pedig az apja, látva., hogy milyen izmos kis gyerek, mindenképp kovácsnak szerette volna adni. De csak elszökött a kondáshoz, mert nála kényénél mindig jóllakhatott. Egy évben két inget szabót rá a gazdaasszonya, azzal ki kellett tartani. Vagy hét évig volt ott a kondásnál. Bérbe csak ruházatot meg kosztot kapott. „Pénzt én úgy láttam csak, hogy én nagyon jó táncos vótam. Lakodalmakba nem tuttak meglenni, ha én ott nem vótam. Mór nehezen várták az estét, hogy mennyen haza a csürhe, fogtak, vittek a la- kadalomba. Attak nekem enni-innya. meglett a vendégnek a nagy öröme mán mikor engem megláttak. Én 06ztán üköt egész éccaka mulattattam. Régibe nem vót lámpa, a fonóba is kandallónál a tűz világlott, azt ülték körül az asszonyok a sátor alatt, a sátornál ment ki a füst. Bogjakemence a házba, az fűtött. A bogjakemence belül vót a házba, a kandalló az ajtónyílásnál, másutt - fal felül vót. Mejiket hun csinálták. Összejöttek a férfijak is. Gubájuk vót mindnek, összehajtogatták, a ház főggyére letette, oszt ráült, vagy pediglen némejiknek teccet, elterítette, oszt ráhasalt. Danaltak. ezek a férfijaik me- sélgettek ott a fődön. Csendesség vót. Én meg legtöbbet mindig a sutba hallgattam, oszt mindent szettem a fejembe befele. A férfijak mesélték, vót ojan, hogy annyit rnOái J&L. SMBt ea mondok5' Mikor m elmondta. eggy másik vállalkozott, vagy nem vállalkozott is, ráutalták, hogy „mongyál te!”. A kondásság utón az egyik uradalmi tanyán lett cselédek pásztora. „Mindég fejjebb-fejjebb mentem.” — állapította meg. Évi bére negyven pengő volt meg ruhamosás, foltozás és kosztot kapott: sorra kosztolt a cselédeknél, r indenütt any- nyi napig, ahány disznója volt a cselédnek. Egy ideig juhászkodott is, sőt a csikóssógot is próbálta, . . ... 1884-ben egy tiszttartónál lett tehenes Nyírbátorban, őrizte , is fejte is a marhát. Bére 40—50 pengő volt. kosztot, ruhát, csizmát kapott. Tehenesség után hetes lett, a kocsisnak segített a lovak körül s a házimunkánál. Ezután kocsis lett, havonta 4—6 pengő volt a bére két-három ló mellett, meg kosztot kapott, ruhát. Vagy tizennyolc évig megszakításokkal kocsis, de nem egy helyen, Szabolcs-Szatmár több községéiben, Debrecenben, egy kis ideig Nyíregyházán is. Katona nem volt, s egy igen bonyolult történetet adott elő arról, hogy sikerült kikerülnie a katonaságot. Egy éve sem volt házas még, s 1884- ben kiment Amerikába szerencsét próbálni. A szabolcsi kivándorlás első hullámait 1870 körül figyelhetni meg, a kivándorlás a legnagyobb mérvű a századforduló idején volt, Fedics még az első jelentősebb csoportokkal ment ki, de nem maradt sokáig, nem járt szerencsével. Életében, sem szemléletében, sem vagyoni állapotában ez a rövid másféléves út semmi változást nem okozott. Amerikában farmokon, útépítéseknél dolgozott. A fizetés Ugyan jó volt, s megszerette a feketekávét és a tonhal-konzervet, de egyéb jó emléke alig maradt erről az' útról. „Többet sírtam ott. mint ettem.” Gyárakba ment dolgozni. Járt New Yorkban, Trenton ban. Bal- timore-ban. Philadelphiában, s Washingtonban is volt. De Amerika arányai s a városok nem hatottak rá, a nagy méretek még emlékezetéből is kimosódtak, s mikor élete utolsó éveiben Pestre kerül, hogy meséiből néhányat hanglemezre is mondjon, kijelentette. hogy Budapest sokkal nagyobb New Yorknál, az „közel se jöhet hozzá”. Az autóbuszok, villamosok megrémítették, Bátorligeten már minden zajtól, rohanástól elszokott s az aszfalton is nehezen járt. Az angol nyelvre is haragudott, nem tudta jól megtanulni s így nagyon magányosan érezte magát, holott neki eleme a beszélgetés, a szó. Hazajövet után ismét elszegődött Egy ideig favágóskodott, erdőre járt, de ezt a munkát — a mesélésen kívül, nem szerette, abba is hagyta. Azután már késő öregségéig uradalmakban volt cseléd. Az uradalmakban nagyon szerették, mert jókedvű és jó- dolgű ember volt, igen erős. öregen, kicsire görbülve hatalmas tenyereit nézegetve mesélt régi erejéről, hogy emelgette a mázsás zsákokat, s hogy verte földhöz ellenségeit „Még a puszta hangomtól is megijettek.” T öbb uradalomban szolgált: Nagykárolyban, Encsencsen, Piricsén. Vasváriban s legutoljára Pusztateremén. Itt nyolc évig volt. Első évben taksás cselédnek szegődött Fedics taksás korában 40 krajcárt kapott egy napra kommenciós földet és kaszálót felibe, marhatartást, aratáskor napi 50 krajcárt és persze lakást. Eiz- után mindig kommenciós cseléd volt, évi bére ez volt: 20 hektó gabona, 20 kiló szalonna, 20 kiló só, 2 öi fa, 2 hold kommenciós föld. kaszáló, marha- és sertéstartós, ameny- nyi állatja volt annyit tarthatott. Később azonban már romlottak a viszonyok és csak egy tehenet tarthatott egy borjúval s egy kocát hat malaccal. Amily részletességgel « szeretettel beszélt életének első éveiről, az elmúlt időkről s dicsé rgette a régi világot, egyre fogyott a szava és mondanivalója, minél jobban közeledett a jelenhez. Amíg a múltat felöltöztethette a távolság tündérszíneibe, addig a jelen k életériek utolsó szakasza, öregkora már kevés alkalmat adott az átköltésre. A múltban szinte minden jó volt, a csizma harminc évig is eltartott, igaz, hogy leginkább bocskorban jártak. Egy véka gabonából azelőtt négy kenyér, iepémr meg vakaró és kovács is kitelt, ma alig tud az asszony kettőt sütni belőle. Régen a kalász sem volt veréborrú, mint most. hanem akkora, mint a nád pólyikája. Az emberek olyan magasak voltak, . hogy a fejük a gerendát érte. Elmesélte, hogy milyen kis földikunyhókba. bur- gyékban laktak, nemcsak a cselédek, de még a gazdák is. Egyszerűbbek voltak az emberek viseletben és életmódban, nem voltak olyan kapzsiak és telhetetlenek, irigyek, mint a maiak, akiről Fedics bácsinak csak elítélő szavai voltak. Egyszerűen kosztoltak fatányérból, fakanállal, amit maguk faragtak, s az ügyesebb ki is díszített, nem divatoztak ezek a drága cseréptányérok. A gerenda volt a kamrájuk, ott tartották irományaikat pénzüket. Kolompért, málélisztből puliszkát, káposztát, bécsitököt, babot, olajos hagymát, gombát ettek, szerették a napraforgóból ütött olajat. A reformátusak (magyarok) szégyellték otthon üttetni az olajat, s alattomba elvitték máshova. Mécsbe is olajat használtak. A koszttal kapcsolatban mondta egyszer Kiss Lajosnak: „Mindent a főd szül. az is emészti meg.” A nyírvizet a nyírfa megcsapolása után hordókba szedték, kiforrt, mint a must. Mesélte is, hogy a legfrissebb Ital a nyírvíz. Odahaza kimondha- •atlan szegényesen élt. Magam láttam, hogy unokája vadkörtékből, amit az erdőn szedtek zsákszámra, főzött lekvárt s az öreg nagyon örült a finom csemegének. A vad- körtelekvárt nem cukorral, hanem görögdinnye belével édesítették. Ezzel a lekvárral készített kőttes tésztát unokája. Ünnepi eledel volt. Egy eledele van a ligeti szegénységnek. ahogy a szólás is tartja: „Kejj fő krumpli, feküggy le krumpli.” Este-reggel a krumpli. ! ALKOTÓK ÉS ALKOTÁSOK FALUSI CSALÁD. (Jene József rajza) ILLUSZTRÁCIÓ. (Berecz András rajza) FARSANG. (Stettner Béla grafikája) /
