Kelet-Magyarország, 1974. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-09 / 6. szám
Í974. fami?r W. fcTT .W-MA WAnOTTS7Äef 5. oldal Városunkért Egy márkás embléma A tejporgyár és tejüzem — készült rekordidő alatt. Napjaink Nyugdíjban N e haragudjanak a Tölgyes minapi vendégei azért, mert bensőséges, szép és nyugodtan mondhatom, hogy meghitt ünnepségük néhány mondatába belehallgattam. De, hát mit tehettem volna? Kevesen voltak ahhoz, hogy ünnepségükért bezárják a vendéglőt, így más vendéggel együtt én is szem- és fültanúja lehettem egy emberi élet jelentős állomásának. Hadd áruljam el: Önök pedagógusok voltak és egyik, most nyugdíjba vonult társukat búcsúztatták. Felállt egyikük és nagyon szép mondatokkal — amilyeneket csak tanítók és tanárok tudnak fogalmazni — méltatta idős társuk életútját, érdemeit. Egy következő alkalmi szónok még humoros történeteket is elmondott kapásból. Azután később megindult a szóáradat. Ilyen félmondatokkal: „ ... Szerettünk míg köztünk voltál... Tiszteltünk ... Becsültünk.. Gondolom a Kedves Olvasó is rájött már, hogy ami ott elhangzott, az csupa múlt idő. Bevallom, hogy amilyen nagy örömmel láttam milyen szépen terítettek, hogy milyen kedvesen vették körül a nyugdíjba vonuló kollégát, hogy milyen nagy szeretettel néztek rá. olyan nagyon bántott ez a csupa „volt”. Most már nincs? Most már majd legjobb esetben is egyedül marad ez a hatvanéves ember, akinek a negyven munkás esztendejéről csupa felsőfokban szóltak az asztalnál ülők. Valami furcsa, megmondhatatlanul furcsa érzés kerített hatalmába akkor is, amikor odanéztem az asztalfőre és megláttam azt az embert, akit búcsúztatni jöttek össze, és nem ünnepelni. Vagy legalábbis nem köszönteni, az életnek ezen az amúgy is válságosán furcsa állomás napján. Akkor ott arra gondoltam, hogy mi még nem tudunk szépen és okosan nyugdíjba bocsátani embereket. Tudunk mondani nevetséges történeteket, tudunk mondani egészen magasztos dolgokat. Tudunk adni aranygyűrűt bevésett monogrammal. Karórát is, itt-ott és egyéb ajándékot, de a leglényegesebbet, a nyugalomba vonuló számára a legfontosabbat még nem tudjuk nyújtani. Láttam egy — ha jól emlékszem angol — filmet, amelynek az volt a mondanivalója, hogy a gyár pszichológusa egy újítást vezetett be, amikor az onnan nyugdíjba ment embereknek egy bizonyos időszakban a gyárban rendezett játékos délutánokat. Hogy megmutassák a többieknek, akik majdan nyugdíjba kerülnek, hogy azok a tőkések még most is, a nyugdíjazás évei után is meg tudják becsülni az egykori munkást. Csakhogy a dolog balul ütött ki. Hiszen amit a társadalom nem nyújt az egyénnek, azt egy álromantikától terhes gyári délután nem pótolhatja. A magára maradt egyén egy-egy ilyen műsor után újra visszazuhan a hétköznapok valóságába. A szomorú magány tudatába. Nekünk különösen érzékenyen kell vigyáznunk arra, hogy embereink ne ezt kapják a társadalomtól. Az öregkor — ami az anyagiakat illeti — már-már nyugodt lehetne, legalábbis egyre nyugodtabb, biztonságosabb. Csakhogy a nyugdíjas életkor elérését követően ez már kevés önmagában. Ismerek nyugdíjast, aki 78 éves kora ellenére is bejár egykori munkahelyére. Dolgozni, benne lenni az élet vérkeringésében, látni a haladás mozzanatait, az ismerős arcokat. Ez élteti. S ha ő így van ezzel, akkor így vannak vele még nagyon sokan. Nyíregyházán több ezer a nyugdíjas. Bizonyosan jólesik nekik az, hogy volt munkahelyükön még emlékeznek rájuk, hogy évenként egyszer, kétszer a legtöbb üzem, intézmény, vállalat meghívja őket egy baráti beszélgetésre, netán apróbb ajándékozásra. Jólesik nekik természetesen. De kérdezzük csak meg őket, hogy vajon elégedettek-e csupán ezzel? És beszélgessünk csak a most nyugdíjba menők százaival arról, hogyan képzelik el az utána jövő hétköznapokat? Még azok is, akik ma azt mondják, hogy alig várják a nyugdíjat, a búcsúztatás óráiban már arra gondolnak, hogy feleslegessé, hasznavehetetlenné váltak. Nyomasztóan terhes ez a tudat. A televízióban, a Hét szerkesztői is nemrégiben foglalkoztak ezzel a témával és a lélektant jól ismerő szakembereket is bevonták e kérdés- csoport elemzésébe. Addig ez a műsor is eljutott, hogy kimondja: ami vgn, az nem jól van így. Más. több kellene. Elsősorban az, hogy a munkahelyek ne mondjanak annyi válogatottan szép mondatot. Ne tűzdeljék meg a nyugdíjba menők méltatását a dicsérő jelzők seregével. Inkább szerényen, hétköznapibban ünnepeljék a nyugállományba vonulót. De ne búcsúztassák. Talán furcsán hangzik; ne küldjék véglegesen nyugállományba, ne tegyék talonba. Kérdezzék meg tőle. akar-e tovább is bejárni, segíteni gazdag tapasztalatával, mert szükség van rá mert számítanak a munkájára, segítségére. Kopka János J DÉZET A KELET-MAGYARORSZÄG december 30-i számából: „A beruházásra és kivitelezésre jellemző, hogy mind a két létesítmény kilenc hónappal hamarabb készült el a tervezettnél. Az építkezés gyakorlatilag 1971 decemberében indult, s a tervezett 184 millió forintos beruházási költségen belül maradtak a kivitelezésnél annak ellenére, hogy a múlt évben több anyagnál hatósági áremelkedés volt.” Eddig az idézet, amelyet a nyíregyházi tejporgyár avatásán or. Szendrei István igazgató mondott. És akiről, amelyik vállalatról szó volt: a Kelet-magyarországi Közmű és Mélyépítő Vállalat, Nyíregyháza, de az ország egyik legfiatalabb vállalata. Alakulásakor keveset írtunk róla, mert az időpont 1970. október 1 volt. Az egész megyét sőt az egész országot izgalomban tartotta, mi lesz az árvíz által rombadőlt lakásokkal, sikerül-e megbirkózni december végéig 4200 lakás megépítésével, sikerül-e otthont adni az elkeseredett embereknek. Láttuk a televízióban, olvastuk az újságokban Tóth Kálmán miniszteri biztos optimista nyilatkozatait és nem is sejtettük, hogy e nagy munka mellett másik feladatot is kapott, öt nevezték ki az új vállalat igazgatójává és neki kellett előkészíteni, megszervezni az új vállalatot. Mi tette indokolttá a Kelet-magyarországi Közmű és Mélyépítő Vállalat létesítését, megalapítását? A IV. és V. ötéves terv feladatai között egyre sürgetőbbé vált a közműellátás elmaradottságának felszámolása, a közműépítő kapacitás szűk keresztmetszetének kibővítése. Egyre nyilvánvalóbbá vált az is, hogy e célokat, valamint az iparosított módon megoldott magasépítési kivitelezés — ipari előregyártást, házgyári lakásépítést, könnyűszerkezetes építést — kiszolgálni csak magas fokon iparosított mélyépítéssel, komplex módon gépesített korszerű mélyépítési munkagépekkel lehet. Látta ezt a Gazdasági Bizottság és ezért határozott úgy. hogy az országban hat közmű és mélyépítő vállalatot kell létrehozni. Fő tevékenységnek építőipari, elsősorban közmű, továbbá mélyépítési létesítmények kivitelezését, építőipari szerkezetek ipari előregyártását. anyagelőkészítő, gépjavító és karbantartó részlegek üzemeltetését határozta meg. Az alapítás óta három év telt el. Az akkori létszám kettő — nem elírás — volt, három hónap múlva 600, ma 2400 az összes dolgozók létszáma. És ha a vállalat munkáját nézzük, elmondhatjuk, hogy a 2400 már nem csak létszám, hanem együtt élő, dolgozó, együtt lelkesedő kollektíva is. Ma már szorosan hozzátartozik a városképhez a KE- MÉV központja, de hozzátartozik a város életéhez a KEMÉV munkája is. Első évben — három hónap volt az első év — 5 millió forint volt a termelési érték, 1971-ben már 158,7 millió. 1973-ban 375 millió, erre az évre 460 milliót, 1975-ben pedig félmilliárdot terveznek. Termelésüknek általában évről évre 85 százalékát Szabolcs-Szatmár megyében, ennek pedig több. mint felét Nyíregyházán végzik. A VAROS ÉLETÉNEK SZINTE MINDEN területén találkozhatunk a KEMÉV munkájával, és ezekből a munkákból az is látszik: a KEMÉV dolgozói szeretik a várost, rugalmasan alkalmazkodnak a város igényeihez. Amit építenek, nem mindig látványos, alkotásuk zöme a föld alá kerül, de a megyeszékhely fejlődéséhez alapvető fontosságú. Vízvezetékek, szennyvizéé csapadékvíz-csatornák, a távfűtés vezetékei alapvető kellékei a városfejlesztésnek az Északi lakónegyedben, az Északi körúton, a Jósavárosban és a város minden területén, ahol új épületeket építenek, vagy ahol régieket korszerűsítenek. Két éven keresztül megépült Nyíregyháza korszerű szennyvíztisztító telepe, amely ettől az évtől kezdve nem csak mennyiségben, hanem a szennyvíztisztítás minőségében is további alapja a város fejlődésének. A múlt évben kezdtek hozzá a vízmű II. építéséhez. hiszen a kótaji vízmű hiába adja eredeti kapacitásának dupláját, már nem képes az igényeket kielégíteni. Az új vízmű már idén is segít a város vízellátási gondjainak megoldásában, jövőre pedig teljes kapacitással üzemel. A KEMÉV dolgozói építették a távhőve- zetéket is, amelyik Jósa város lakásainak fűtését lehetővé teszi és ők építik az új vezetéket is. amelyet még nyitva látunk a Bethlen Gábor utcán. Itt most szünetel a munka, mert a hideg idő közbeszólt. Hallani ezért bíráló szót is, már legalábbis azoktól, akik nem tudják mi miatt maradt ilyen későre a vezetékek lefektetése. Fölösleges lenne most ennek történetét leírni, tény az, hogy nem a KEMÉV dolgozóinak hibájából sikerült így. A vállalat nem csak a föld alá épít. Munkájuk egy része nap mint nap látható. Bővítették és tovább építik a város hőerőművét, részt vettek az iskolaépítési programban, ők építették a Városmajor utcai hattantermes iskolát, a Vásárhelyi Pál szakmunkásképző tanműhelyeit, fűtésszerelési, villanyszerelési és egyéb munkákkal segítették a város üzemeinek, intézményeinek összefogása nyomán kibontakozó óvoda-bölcsőde- építési programot. Kivették részüket Sóstó szebbé, korszerűbbé tételéből: ott voltak a sóstói strand víztisztító berendezésének építésénél, a téli strand építésénél, az Igrice falu és az ifjúsági park építésénél. S OK ÉPÍTÉSI feladatot jelent évről évre a város iparosítása. A KEMÉV ezekben a munkákban is helytállt és ma is helytáll. Jó példa erre a Hullámdoboz és Zs ikgyár, A Hajtóművek és Festőberendezések Gyárának közművei, útjai, vasútjai, de a vállalat építette saját székházát és központi telepét, amely a további építési feladatok megvalósításának alapja és támasza! Uj és új gyártási eljárásokkal bővül a Taurus nyíregyházi gumigyára, amelynek építését szintén a KEMÉV dolgozói végzik, és már felkészültek az új, nagy gyár építésére is. Uj dolog Nyíregyházán a minigarzon lakások építése, amelyet még csak a múlt év elején határoztak el. Mi lett belőle? Az első kapavágástól mindössze nyolc hónap telt el és karácsonyra beköltözhetett az első hatvan lakó. önálló és teljesen új létesítmény Nyíregyházán a 150 ezer liter napi teljesítményű tejüzem és tejporgyár, amelynek generálkivitelezője a KEMÉV volt és amelynek átadásáról írásunk első bekezdésében idéztünk. Balogh József Sátor és mellékutca — Ez nekünk a legfontosabb? Mennyi lakást lehetett volna ennyi pénzből építeni? Vagy hány mellékutcán lehetett volna tisztességes járdát építeni, jobb esti kivilágítást elérni? Sóstói sétán, a strand bejáratánál kérdezte mindezt most télen az egyik nyíregyházi, miközben rápillantott az óriás kék sátorra, amely beborítja a korábbi nyitott uszodát. — Van már téli fürdőnk, rázhatjuk a rongyot. A Hímes környékén, vagy a Róka utcánál meg térdig jár az ember a sárban. Miért csak Pesten lehet, mondjuk, itt Nyíregyházán is: hát ez van! Amíg nem volt uszodánk, kongattuk a vészharangot, hogy uszoda kellene; anélkül sohasem lendül fel az úszósport a Nyírségben, meg egyébként is jót tesz az egészségnek a mozgás. Vannak nyíregyháziak, akik legkedvesebb pesti élményeik között emlegették, hogy jót úsztak a Széchenyi-ben... Aztán, amikor már nyáron volt uszodánk, akkor nem volt bele elég víz. Majd lett víz, csak koszos és piszkos... Aztán jöttek az olaszok, hogy „üzembe helyezzék” a víztisztító berendezést. Nagy nehezen ez is sikerült, ha nem is a megígért határidőre. Aztán jött a tél, és jött az újabb kérdés: nekünk már sohasem lesz fedett uszodánk, ahol télen is lehet sportolni, felfrissülni? S jött a válasz: felfújták az óriás kék sátrat, s az óesztendő utolsó napjaiban meg is volt a premier ebben a levegővel dúsított uszodában. De miért élcelődjék az újságíró, amikor komoly dolgokról van szó. Talán a legkomolyabbról. Ilyenkor, esztendő elején —, vagy méginkább az előző év végén — szép számokat olvashatunk az újságokban, hallhatunk a rádióban arról, hogy mennyivel növekszik esztendőről esztendőre a városok költségvetése; mennyivel több az a pénz a korábbinál, amit a város építésére, szépítésére fordíthatnak, hivatali zsargonnal, amivel a tanácsok gazdálkodnak. Ha csak önmagában tekintjük ezt a számot, valóban felemelő érzés keríti hatalmába az embert: íme, a mi városunk sem számkivetett, mind több jut ide is a központi forrásokból és egyre nagyobb a helyi lehetőség is. Aztán ha egy kicsit is utána számolunk, nyomban alább száll a jókedvünk. Mert mennyi mindenre kell fordítani azokat az évről évre nagyobb költségvetési összegeket! Jó dolog például, — ezt is többször megírtuk már — hogy ugrásszerűen emelkedett Nyíregyházán az óvodai helyek száma az elmúlt két évben. Hanem azt is tudni kell, hogy ezek a bizonyos „helyek” igen sok pénzt emésztenek az év háromszáz napján, amikor csöpp- ' ségeknek naponta többször bőséges táplálékot kell adni, amikor jól fel kell szerelni modern játékokkal, berendezésekkel, szemléltetőeszközökkel az óvodákat; amikor fűtésről, az ott dolgozók béréről kell gondoskodni. Vagy más: igen gyakran közöl a megyei újság is tetszetős képeket újonnan átadott iskolákról, művelődési intézményekről: ezeknek a fenntartása sem fillérekbe kerül. És még nem is a legfontosabbakat, a legégetőbb tennivalókat említettük.. Mert itt van például a lakás! Talán kél; éve, vagy még annyi sem, hogy egy kicsit fellélegeztünk, amikor meg kellett újítani az igényléseket: ekkor kiderült, hogy a reális igény nem is olyan ijesztően magas. Az eltelt hónapok alatt ismét megduzzadt a lakásigénylők száma, de ebben sincs semmi különleges. Nyíregyháza dinamikusan fejlődő város, szerencsénkre mind több ipari üzemet; gyárat adnak át, ahol nemcsak a „bennszülött” nyíregyháziak helyezkednek el, hanem — ez is természetes folyamat —, mind többen vándorolnak ebbe a városba is. Aztán jönnek jól felkészült műszakiak, akik nélkül nehezen képzelhető el az automaták irányítása, de akiknek lakás is kell... S a fiatal gyárakban, jórészt fiatalok dolgoznak, olyanok, akik egyre jobb keresetükre alapozzák terveiket, ezek Között a házasságot, a család- alapítást. S nekik is lakás kell! Persze igaz a „mellékutca”. Igaz az is; hogy nem mindenütt úszik még olyan fényárban a környék, mint a Széchenyi utcán, befelé jövet az állomásról. A város kapujától odébb néhány száz méterre még tengelytörő gödrök is vannak az úttesten, az impozáns víztoronytól nem is egy jó hajításnyira még szalmatetős házakat is látni. Ezeket is el kellene már tüntetni — mondogatják többen a városban, hozzáteszik, hogy egy kicsit már szégyellik is. „Nem volna szabad megengedni az ilyen kontrasztokat egy ilyen városban ’ — ez a vélemény is sűrűn elhangzik. Igaz, sokkal szebb lenne a város ilyen mellékutcák, ilyen nádtetős házak nélkül. Az is igaz, hogy nagyon sok alapvető problémát kell itt még megoldani. (Hogy mást ne mondjunk: a borbányaiak egyre gyakrabban kérdezik, őhozzájuk mikor jut el a vezetékes víz?) Egy városhoz — éppen a funkcióból következően — sok minden hozzátartozik. Elegáns áruházak, jó vendéglátóhelyek, kulturális intézmények, elfogadható és egyre magasabb színvonalú egészségügyi ellátás stb. De hozzátartozik az uszoda is, kiváltképp egy olyan településen, ahol két felsőfokú intézmény, sok középiskola van, tehát igen sok a fiatal. A téli sportolás lehetőségét is meg kellett teremteni. Persze igaz, a jövőben még nagyobb körültekintéssel szükséges azt a bizonyos sorrendet megszabni. Ezt a célt szolgálja egyébként az az új módszer is, hogy a jövőben még jobban kikérik a lakosság véleményét a tervek készítésénél, s a tervezett létesítményekre is több variáns készül. A, &
