Kelet-Magyarország, 1973. július (33. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-01 / 152. szám
'trwm KELET-MÄGTARORSZAG — VÄSÄRNAPX MELLfiKLl» T97S. JUBus V** i Régészeti lelet Méhteleken Korszerű műveltség r Szabolcs-Szatmár megyének a Szamoson í§s a Krasznán túli része csaknem teljesen is- meretlen vol^ a régészeti kutatás számára. Ezért kísérte nagy érdeklődés a szakemberek részéről azt, hogy a Szamos és a Túr közötti árvízvédelmi zárógát építése alkalmával töbk helyen is régészeti leletek előkerülésére figyelmeztették a múzeumokat az építést végző dolgozók. Ezek kozott a legjelentősebbeknek látszottak azok az anyagedény-türedékek, amelyeket Méhtelek község határában, az úgynevezeett Nádas nevű helyen Nagy György vízügyi dolgozó gyűjtött össze és szállított be a nyíregyházi Jósa András Múzeumba. Már e nehány töredékből is látszott, hogy Méhteleken olyan leleteket őriz a föld mélye, amelyeknek a kutatás jelenlegi állása szerint ezen a területen nem kellene m. glenniük, itt nem várhatók. Ezért a nyíregyházi Jósa András Múzeum anyagi támogatásával ez év áprilisában kisebb ásatást végeztünk a rendkívül érdekesnek ígérkező lelőhelyen. Az ásatás eredményei minden várakozá- tunkat felülmúlták. A legelső élelemtermelő társadalom települési maradványait tártuk (el. Ennek a népességnek az emlékeit eddig csak körülbelül 150 km-rel délebbről ismertük, Délkelet-Magyarországon, továbbá Erdélyben, Kolozsvár környékéről. Mintegy 7000 (hétezer) évvel ezelőtt élt ez a népesség, amelyet a nemzetközi régészeti kutatás a magyar eredmények alapján a Körös kultúrának nevez. Ennek a földművelő népnek egy kisebb települése terült el Méhtelek határában egy alacsonyabb dombháton, amely a Túr hajdani árterületéből emelkedik ki. A kis településen fennállása idején alig néhány lakóház állhatott. Fel kell tennünk a kérdést: ml volt az toka annak, hogy az eddigi adatok szerint e területtől távol élt művelődés itt, Szatmár megyében is megjelent? Milyen úton juthatott el ide, és mi volt az oka vagy célja iészaki, északkeleti irányban való terjeszkedésének? Az újkőkorban (amely időszakba a Körös kultúra, és vele együtt a méhteleki telep is tartozik) rendkívül jelentős volt, hogy a szerszámok nyersanyagához, a minél jobb minőségű, jól pattintható kőhöz hozzájussanak az egyes telepek. A kőnyersanyagok kö- sött is a legkedveltebb volt az őskor e szakaszában az obszidián kő (régi népi nevén a varjúkova). Ez a kő tulajdonképpen a ' hajdani vulkánok működése során keletkezett, amikor a láva közvetlenül a vízbe zuhant. Az így üvegszerűvé dermedt, átlátszó, fgketés-szürkés színű kőzet nagyon könnyen rasítható-pattintható, rendkívül éles kőpengékké, nyílhegyekké és más szerszámokká alakítható. Az obszidiánkőzet az európai kontinensen csak a Tokaji hegyvidéken fordul elő, s innen már ebben a korban messze földre exportálták, kereskedtek vele. A Körös kultúra népe Erdélybe is behatolt, ott is sűrűn megtelepedett. Az obszidián megszerzése ezen erdélyi telepek lakói számára is nagyon fontos volt. Ezért kisebb csoportjaik főleg a Szamos völgyében messze észak—északnyugat felé felhatoltak, így juthatott el egy kisebb közösség Méhtelek határába is. Ez a telep az Erdély felé irányuló obszidiánkereskedelem fő útvonalán, a Számos-vidék kulcsfontosságú helyén feküdt. Ezért a telep lakóinak életében fő szerepet játszott az obszidiánkereskedelem. Ennek megfelelően az ásatás során rendkívül sok obszidián nyersanyag, félkész gyártmány és kész eszköz került elő. Sokszorosan több, mint ami e népesség délkelet-magyarországi összes lelőhelyén eddig előkerült. A Méhtelek község keleti szegélye közelében lévő lelőhelyen a földgyalu által lenyesett felszínen nagyobb sötét foltok jelezték az egykori telep maradványait. Ezek a gödrök annak idején agyagkitermelő gödrök voltak, ezekből nyerték a házak építéséhez és az agyagedények készítéséhez szükséges agyagot. Majd ezekbe a gödrökbe szórták bele a hulladékokat, mindazt, ami a mindennapi élet során keletkezett, és a házak között felhalmozódott: törött agyagedényeket, állatcsontokat, kőszerszámokat, egyebeket. így ezek az ősi szemétgödrök a régészeti kutatás számára valóságos kincsesbányát jelentenek, mert szinte maradéktalanul tükrözik az egykori életet. Két ilyen gödröt tártunk fel. Ezekben rendkívül nagy mennyiségű edénytöredéket találtunk. A töredékekből máris több szép edényt lehetett összeállítani. Különösen figyelemre méltó a lábas kelyhek és tálak nagy sokasága. Ezek az edényformák a Körös kultúra népének legjellegzetesebb edényformái voltak. Figyelemre méltók a csontból készült kanalak, amelyeket szintén ez a déli eredetű népesség hozott magával a'Kárpát-medencébe. A legnagyobb szenzációszámba menő meglepetést az okozta, hogy a két gödörben 37 agyagból készült kis nőszobrot, illetve ilyenek töredékeit találtuk meg. Az ilyen szobrocskák nem ismeretlenek az újkőkori első élelemtermelő népek lelőhelyein. De Magyarország területén mindeddig összesen csak mintegy negyvenet találtak. Ehhez képest a méhteleki két gödörből származó 37 szobrocska (és töredék) rendkívül nagy szám. Ezek a kis 10—15 cm-es női szobrocskák a korabeli vallás emlékeinek tarthatók. A női istenséget ábrázolták, jelképezték, s a termékenységi varázslások szolgálatában állottak. Ez a tény abban is megnyilvánul, hogy a női test jellegei a szobrocskákon fokozottan ki vannak hangsúlyozva. A női szobrocskák több típusát találtuk meg Méhteleken. Délről származnak a nagy fenekű szobrok. Egy másik típus lapos testű, csaknem szabályos téglalap alakú. Ezek minden jel szerint a Kárpát-medence keleti részén alakultak ki ebben a típusban, és egy olyan vallásos kultusz szolgálatában állottak, amelyi .csak ezen a területen volt szokásban. Tehát a helyi őslakosság hagyatékának tekinthető. Ez a típus öröklődött át az újkőkor fejlettebb szakaszába is. A típus legszebb példája e későbbi szakaszból ugyancsak Szabolcs-Szatmár megyéből, Ti- szadada határából ismert. A leletek nemzetközi szempontból Is jelentősek és nagy érdeklődést keltettek. Ez is amellett szól, hogy a kis telepet teljes egészében fel kell tárni. Erre az ásatásra, ismét a Jósa András Múzeum támogatásával, valószínűleg még ebben az évben sor kerül. A leletek ősszel, a múzeumi hónap során a Jósa András Múzeum új, a múzeum rangjához méltó épületében kiállításra is kerülnek. Kalicz Nándor — Makkay János I Az előző cikk befejezéseképpen arról szóltunk, hogy minden tantárgynak, minden tudománynak megvan a maga: egyszeregye, amit nem lehet gondolkodás útján kiválni, amire nem lehet „rájönni”, amit adott esetben meg kell tanulni, hogy bármikor felidézhető módon elraktározhassunk tényeket, adatokat. Am eddig csak az egyszeregy típusú ta- nulnivalókról szóltunk. Eléggé kézenfekvő, hogy a felnőtt ember számára nem elégséges, ha csak annyit tud a világról, annak mennyiségi, nyelvi, művészi, fizikai, kémiai, földrajzi, biológiai, tudományqs és gyakorlati dolgairól, mint amit egy általános iskolás kisdiáknak 4—8 év alatt el kell sajátítania. A világ megtanulandó, méghozzá kívülről megtanulandó „egyszeregye” sokkal-sokkal gazdagabb, bonyolultabb, hogysem az, aki egy kicsit is tájékozódni akar a természet és az ember dolgaiban, mellőzhetné. De még a lexikont se nagyon lehet használni, ha soksok tény nincs előre elraktározva — saját fejünkben. Nézzünk egy példát! üssük föl a Magyar Irodalmi Lexikont Balassi Bálintnál. Rögtön az elején megtudjuk, hogy nevét kétféleképpen irta: Balassinak és Balassának is. Azt is megtudhatjuk a lexikonból, hogy 1554 októberében született és 1594-ben halt meg. Mindössze negyven évet élt. De már a következő sorok egyikében ez áll: „Élete jellegzetesen nyugtalan, reneszánsz élet”. Már most mit csinál ezzel a meghatározással az, aki nem tudja, mi az, hogy reneszánsz? Ahhoz már tudni kell valamit fejből, hogy hol keressen... Valamit már korábban meg kellett tanulnia a művészetek történetéből, ha úgy tetszik egyszeregyéből, hogy tudja, melyik lexikon után, nyúljon, egyáltalán „eszik-e, vagy isszák” azt a reneszánszt? Jó, hát ezt megtanultuk, nyúlunk a művészettörténeti lexikonért, nézzük meg, mi van itt a reneszánsz címszó alatt. Azt mondja a szöveg: „Szó szerint: újjászületés, a XV—XVI. századi európai kultúra és művészet összefoglaló elnevezése. Kettős értelme van: 1. Mint egyetemes történeti fogalom a kor politikai-társadalmi életére, a tudomány, az irodalom és a művészet egy bizonyos jelenségére vonatkozik. 2. Stíluskategóriaként elsősorban a művészettörténet használja, főleg a XV—XV. századi olasz művészetekre és szélesebb értelemben stíluskategóriaként”. Aztán folytatja még a lexikon hosszan- hosszan, példákkal illusztrálva a XV—XVI. század elsősorban olaszországi művészetének történetével. Rögtön jegyezzük meg, hogy aki nem tudja, mit értsen a stílus szó alatt, tovább keresgélhet a lexikonban, pedig csak Balassi Bálintról szeretett volna megtudni valamit. S ha, mondjuk, a hosszú leírásból már megismerte, mit kell értenie reneszánszon, még mindig nem biztos, hogy azt is tudja, mi a „reneszánsz egyéniség”. Pedig a lexikon Balassit éppen ezzel jellemezte! Ahhoz, hogy valaki jól értse ezt a meghatározást, hallani kellett már valamit Leonardo da Vinciről, festészetéről, tudományos, sőt hadászati munkáiról, Michelangelo freskóiról és verseiről, a Medlciekről és a zsoldosvezérels* föl, s ts ik ezek után lehet fogalma arról, milyen is az a reneszánsz egyéniség, ami lám, Balassira is jellemző. A korszerű műveltséghez mindez hozzá tartó :ik? Nem feltétlenül. Balassi csak példa, hogy kidet öljön, nem lehet mindent az önálló gondolkodásra meg a lexikonokra bízni. Rendkívül sok dolgot el kell raktároznunk a fejünkben, ha igazán műveltek, tájékozottak akarunk lenni. Ezek nélkül az emlékezetünkben megőrzött tények és adatok nélkül, nincs a gondolkodásnak fogódzója. Gondolkodni csak valamin lehet, a semmin, az ürességen, az ismeretek hiányán legföljebb, csak a filozófus meditálhat. Azért kellett erről ilyen hosszasan beszélni, mert mostanában mintha divattá válna, hogy a korszerűség jegyében a tanulást, a megtanulást, az adatok fejben való elraktározását, feleslegesnek tartsuk. A sok adat, tény ismerete már-már a korszerűtlenség .tát kelti. Ez pedig nevetséges. Semmifajta műveltség nem képzelhető el megfelelő — és nem is kis számú — adat — és tény ismerete nélküL Akkor hát a sok tény ismerete adja aa igazi korszerűséget? Ez legalább ugyanolyan nevetséges feltételezés, mint az előző. Ha manapság sokan szidják, támadják az iskolát és mindenfajta oktatási intézményt, az adatok és tények „bifláztatása” miatt, akkor az nem azért van, mert az adatok jelentős részére nincs szükség. (Természetesen vannak olyan adatok és tények, amelyek elvesztik fontosságukat. Közismert példa, hogy a gőzgépről, a gőzmozdonyról a jövő iskolájában feltehetően egyre kevesebbet fognak tanulni a gyerekek, de az is valószínű, hogy a gőzmozdony tényét, mint a műszaki fejlődés egy fontos állomását, soha nem lehet elhagyni, ismerete nem válik feleslegessé.) * A probléma gyökere ott van, hogy az is-í kólákban korábban — s részben még ma is — az adatokat, a tényeket önállósítva, a valódi összefüggésekből kiemelve tanították; Ha egy érettségiző diáknak az a fontos, hogy tudja, mikor született az író és mikor halt meg, mikor házasodott meg és mikor írta egyik vagy másik fontos versét, mert feleletében ezt értékelik elsőrendűen, akkor nyilvánvaló, hogy az érettségire való felkészüléskor biflázni fog. S a példákat lehet szaporítani. Ha a történelmi tudást a csaták és békekötések évfordulóján mérik, akkor minden diák — s minden pedagógus, akinek ex a dolga — azzal foglalkozik, hogy a gyerekek a csaták és békekötések dátumait minél jobban „bevágják”. Ilyen 'gyakorlat volt; részben van is. A támadások tehát jogosak, csak éppen a fürdővízzel együtt a gyerekeket is ki akarják önteni. Gondolkodtatni kell — tényekkel. Ez a dolog veleje, s ez a neheze is. Bernáth László Varga Rudolf: Fák, fejszék, pengő kések Dérrel kékre veri az ősz ágakon a szil- Wát. Nemsokára kinyitja előttük fehér fogsorát a tél, s földre peregnek gémberedetten. Tonnányi köd lebeg a vizek felett. Nincs teteje, nincs mennyezete. Ha beletéved egy-egy repdeső madár a sűrűbe, onnan soha többé ki nem száll. Gomolyog, örvénylik a köd. Eltéveszti benne irányát az irány. A fodrozódó, fagyos víz tetején látni csak a lefelé úszó, S zétfeszített, iszonyodó szárnyakat. Úsznak efelé, amíg a halak s a patkányok szét nem rágják. Csak a picike madárcsontvázak úsznak, úsznak lefelé. Csak az iszonyodó, picike madárcsontvá- eak úsznak lefelé a folyón, s a kussoló, csupa- csont, szőr kutyák ott szaladgálnak a parton. Ha valamelyik bokron megakad egy madártetem, mellső lábukkal piszkálják ki. Ha nagyon éhesek, be is ugranak érte. Szorítják nyáladzó pofájukban a repülés maradványát, a szárnyakat. Rázzák hulló szőrükről dideregve a vizet. Rázzák dideregve tépett szőrükről a permetező vizet, s az emberek két fejszecsapás közt bordájukba rúgnak kőkemény csizmájukkal. Sár van a gödrökben. Az emberek nem bánják. Belelépnek. Ugyan ki győzné kerülgetni a sok buktatót, sarat? Körömnyi cigarettacsikkekkel bíbelődnek. A viharlámpáról gyújtanak rá. Takarék kanócra állítva mindig ott füstölög a bódé falára akasztva. Ki tudná még itt kérges kezébe venni a gyu- faszálat? Rögtön eltörne, mint a picike, fehér madárcsontok. Rögtön eltörne, mint a picike, fehér madárcsontok, s az emberek káromkodnának a sötéten. A gyerekek meg sírva fakadnának, s el nem hallgatnának, afníg az emberek ölbe nem vennék őket, s egy mozdulattal meg nem törülnék pisze orrukat, hüvelyk- és mutatóujjuk közti puha bőrrel. Akkor pedig a takony alól a vörös bőr rögtön kilátszana; s ettől az emberek olyan mérgesek lennének, hogy majd földhöz csapnák a vörösen visító kölyköt. De akkor eltelne egy csomó idő. Mivel is? S közben ki fogná ki az úszó rönköket, tuskókat a folyóból? Talán az úristen? Ugyan ki az úristen csapná bele a fejszét a forgó, fagyos fába, hogy kihúzza a partra? így hát a viharlámpáról gyújtanak rá az emberek. Szippantanak egyet-kettőt, aztán vágnak tovább a himbálódzó stégről a baltákkal, hogy szikrázik a víz minden csapásnál. Már vizes az arcuk, a kabátjuk ujja is. Ha megállnának egy percre, olyan keményre fagyna karjukon a pufajka, mint a szilvafa ága. Inog a deszkatákolmány alattuk. Hamarjában van csak összeütve. Naponta újra kell építeniük, mert éjszaka elvinné a víz, amit nappal csináltak. Meg ha fent- hagynák, hát jönnének lopni a fát máshonnan. Az pedig rosszabb, mint az ár. így inkább szétszedik az emberek minden estére az imbolygó vázat. Dolgoznak egy órával tovább. Dolgoznak inkább egy órával tovább. Dolgoznak hajnaltól addig, amíg csak meg nem jön az ebéd. Hozza a gyerek, vagy az asz- szony. Jobb ha a gyerek hozza. Akkor legalább nyugodtan meg lehet enni az ételt. Behúzódni a bódéba. Leülni a tuskóra. Enni szótlanul. Főleg, ha fiatal az ember, mert akkor még nagyobb az étvágya, a kedve, a bánata Is. Nem hiányzik hát a sírós szemű asz- szony, a sovány fiatalasszonyka hallgatása. Nem kell látni a lúdbőrös, megkeményedett kis bimbóját, ahogy keresztülüt az ingen. S akkor olyan, mintha hosszú tövis nyomódott volna hirtelen valamelyik úszó rönkből az ember szívébe. Nem tudja azt se, csikorgassa a fogát, sírjon, vagy feldöntse a mázsás tüsköt a bódéban, s egy csapással leüsse a vékony falakról a tetőt? Hát jobb, ha a gyerek hozza a falnivalót. Az legalább kintmaradhat délután is, ha már nincs iskola. Hadd nézze a gyerek, hadd tanulja, hogyan dolgoznak az emberek. Amikor kijárja az iskolát, nem kell mutatni neki; mit hogyan? Kezébe veszi a fejszét, s már tud .mindent. Kezébe veszi a fejszét, s már tud mindent. Vágja, húzza a fát, amíg meg nem hal, vagy meg nem szökik. Tudják ezt az öregek. így hát inkább a lóval vannak kezdetben a gyerekek. Akkor nem repedezik olyan hamar a körmük, nem jár mindig a csatangoláson az eszük. Mások a kisgyerekekre vigyáznak, mert otthon, a telepen csak a szopósgyerekek maradnak. Azokkal legkevesebb a baj. Amelyik már járni tud, az kijön ide magától. Eljátszogat a kutyákkal, vagy odébb, a sárban. Vagy a földeken mezgerel- nek. Nyáron a borsóföld szélén fejtik körmükkel a pici szemeket, s öntik szájukba az édes borsót. így nőnek fel játszva, gyönyörűen. Néha bemennek a kovácshoz. Bámulják óraszám a tüzet. Vagy a tornácról nézik az esőt. Első csepptől az utolsóig. Vagy csak hallgatóznak, segítenek meszelésnél kiszedni az asszonyoknak falból a szögeket. Görényt, békát fognak, meg mindent. Az inaskák, ha találnak a szántáson rozsdás, világháborús töltényeket, kiszedik belőle a magot, meggyújtják a hüvelyben a puskaport, s úgy futnak surrogva, cikcakkban a vasak, mint megvakított patkányok. Közben felnevelkednek. Jönnek a folyóhoz dolgozni. A lányok meg bálokon elszédülnek a táncolásban. Korán férjhezmennek. Nászéjszakákon verdesnek a menyasszonyok, mint gombostűre szúrt hófehér pillangók. Aztán gyereket szülnek sikítva. Szeretik büdös lehelletű uraikat. Néha szépek még; disznóöléseken, ha nekipirosodnak, búcsúban, ha felöltöznek, templomban ha énekelnek. Aztán sárgulni kezdenek. Észreveszik az ablakban bebámuló fecskéket. Kitapogatják éjjelente a halált. Hallgatják csontjaik repedezését. Eltemetik koránhaló férjeiket. Végül, pántlikával átkötött első hajukat és lábmosó téglájukat melléjük teszik a koporsóba lányuk, vagy menyük. Megerőszakolja őket a halál. Megerőszakolja őket a halál, úgy, mint ők az életet, a munkát. De már szürkül az idő. Esteledik nemsokára. Fáradtak a lovak Is. Hasukon hemzsegnek a piócák. Majd’ megszakadnak a húzásba. Riadt, okos szemük elhomályosul, nyihognak rettentően, ha meglátnak a vizen úszni egy hatalmasabb rönköt. A brigádvezető felírja a rendberakott fát. Az emberek már azt számolgatják, mit kapnak érte. Lassabbak már mozdulataik. Arra is ráérnek, elmenjenek vizelni a derékig érő gazba. Nem jön több rönk, tuskó a vizen. Abbahagyják oday fönt a hegyen a favágók is. Este van. Szálla- ni kezdenek a madarak lefelé az égből. Megjelenik odafönt a tenyérnyi, kis holdacskaj Olyan, mint egy szelet kenyérke. Megjön a csősz is, aki vigyázza éjjel a fát. A vizen egy varjú részek úszik csak sötéten, pörögve, mint a szélkakas, mint elátkozott sziget. Indulnak az emberek, lovak haza. Gyalog, nekidőlve a szélnek. Beülnek a kocsmába. s isznak a poharak pálinkát. Esznek a szájak húst, sokat. Jó meleg van a falak közt, hiába fúj be a szél a kéményen. Megjönnek az asszonyok is. Befújja őket is a szél. Az emberek vonogatják a vállukat, de nem mennek meg haza. A lányokkal meg már nem lehet bírni. Valahonnan előkerül a tangóharmonika. Nyikorog, hörög, hullámzik. Táncolnak. Pereg fentről a málló vakolat. Felolvadnak a jeges szemek. Megoldódnak a szótlan szájak. Kikerekednek lassan a nyúzott arcok. A suhancok elindulnak a szomszéd faluba udvarolni, hogy még hajnalra visszaérjenek. Az emberek ülnek odabent a füstben. Mindnek zsíros, izzadt a képe. Pereg a málló vakolat. A kocsmáros kaparva körmöli egy irkába a tartozásokat. Lesepri az asztalról a csontokat, földről a törött poharakat. Kirugdossa a szélbe a koszos kutyákat. Utána még egy kicsit piszkálódik magában, mintha bolhát keresne. Az emberek már elindultak haza. Hónuk alatt kétkilós bolti kenyér. Elvágódnak a csúszós fagyon. Szemük villog csak a sötétben. Hazatalálnak. Megismerik feleségeiket az ágyban combjuknak szorításáról. Az asszonyokat, akik olyan forróságot éreznek, mintha jéghez értek volna. Utána még előveszik a harapófogót, felhúzzák vele a rossz vekkert. Arra gondolnak, hogy a másvilágon pihenni szeretnének. Kint csendben elkezd esni az eső. Az ablaküvegre fagy. A föld süllyedni kezd. aztán duzzadni, mint a szivacs, s megfagy. Eggyel több jégpáncél lesz rajta. Az emberek alszanak, s reggel úgy húzzák magukra a kihűlt inget, nadrágot; mintha idegent öltöztetnének. 2. Nagyapám meséiből...
