Kelet-Magyarország, 1973. július (33. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-07 / 157. szám

Wß. Jfflttts t *ET ,ET-W Ä<5Y ARORS2ÄÖ 3. oldal Xok a gépek Meg mérőszobák műszerei előtt, szabászasztaloknál, sze­relőszalagoknál. Száz ipari foglalkoztatottból 44 leány vagy asszony. Száz munkás közül 42. A szakmunkások esetében százból húsz. A népgazdaság keresőinek 42 százaléka, több, mint 2,1 mil­lió fő a nő. A sokat emlege­tett nőkérdésnek nemcsak politikai, társadalmi jelentő­sége van. Hanem gazdasági is. egyenlő súllyal. Mert ma már túljutottunk azon, hogy elég munkát adni. A mun­kával, a munka mellett ezer minden jár még az iparban dolgozó nők hatalmas sere­gének. A cselekvés rétegei 1970. február 18—19-i ülé­sen átfogó határozatot foga­dott el a nők helyzetének to­vábbi javításáról a párt Köz­ponti Bizottsága. A X. Kong­resszuson — 1970. novembe­rében — Kádár János elv­társ megállapította: „A Köz­ponti Bizottság a kérdés nagy társadalmi fontossága és a szocialista fejlődés általános menetére való hatása miatt, különös figyelmet fordít a nők helyzetére. „Miniszterta­nácsi rendelkezések, ágazati szabályozások sora bizonyí­totta azóta a fokozott törő­dést. S a legfrissebbet említ­ve: a SZOT elnöksége május 28-án tartott ülésén kimond­hatta, hogy a március else­jén végrehajtott központi bérintézkedés legnagyobb mértékben a szakmunkásnők keresetét növélte. Á cselekvésnek sok rétege van, s mindegyiknek megha­tározott jelentősége. Van, amit országosan kell megol­dani. S még több, amit hely­ben, a vállalatoknál, az üze­mekben. Mert például a vál­lalati szociálpolitikát nem le­het helyettesítem semmivel. Eltartottakból keresők Rém árt visszatekinteni, 1949-ben kétmillió munkaké­pes korú eltartott nő volt az országban. Ma számuk a hat­százezret is alig haladja meg. Száz ipari foglalkoztatottból 21,5 volt nő 1949-ben, ma 44. A textilruházati iparban *a munkások 84, a kézmű- és háziiparban 80, a textilipar­ban 71, a nyomdaiparban 54, az élelmiszeriparban 50, de még a vegyiparban is 40 szá­zalék a nők aránya. S hogy eloszlassuk a tévhitet, ami szerint a nők csak a „női” iparcsoportokban vannak ott­hon, írjuk le: a híradás és vákuumtechnikai ipar min­den száz munkásából 57 le­ány vagy asszony. Jó néhány iparterületen tehát a nőkhöz kell igazítani a fejlesztési, technológiai terveket épp­úgy, mint a munkásvédel­met. a szociális gondosko­dást, azon egyszerű oknál fogva, hogy ők alkotják az ott tevékenykedők többségét. Heti 44 óránál többet ma már csak az ipari munkás­nők négy százaléka dolgozik. Jó ez? Természetesen. Ám vegyünk szemügyre egy má­sik adatot: száz munkásnő­ből 60 betanított, 21 segéd­munkát végez, s csupán 19 érte el a szakmunkás rangot. Rossz ez? Igen. Arra figyel­meztet, hogy nem lehet, nem szabad a nők helyzetét, a te­endőket leegyszerűsíteni megítélni. A legfőbb utánpótlás Öt év alatt a szocialista iparban 150 ezerrel bővült a foglalkoztatottak száma. Eb­ből mindössze 30 000 a férfi, a „megmaradó” 120 000 nő! A legfőbb utánpótlást ők ad­ják, s bár a távlati tervek szerint arányuk az iparban jelentősebben már nem nö­vekszik — ez az úgynevezett tercier ágazatokban, a szol­gáltatásokban, a kereskede­lemben, az igazgatásban, az egészségügyben, stb. megy végbe —, de számszerűen újabb tízezrek keresik majd kenyerüket gépek mellett. Nem mindegy, mekkora, mi­lyen ízű ez, a kenyér. A munkahelynek, a szű- kebb közösségnek döntő sze­repe van abban, hogy szá­mottevően változik-e a nők helyzete. A műszakok helyes megosztása, a munkaidő alatti szakmai továbbképzés lehetőségének megteremté­se, a részmunkaidőben való foglalkoztatás, a nehéz fizi­kai tevékenységek gépesítése, az egészségtelen munkakö­rülmények fokozatos fölszá­molása, — egy-egy állomás a járt és járandó úton. Ezt „fentről” nehéz elérni, ha „lent” a tettekre hivatottak a vállukat vonják. Kezdve a képzéssel Segédmunkás az élelmi­szeriparban dolgozó nők öt­ven százaléka; 42 százalékuk betanított munkás, s csak nyolc százalék a szakmunká­sok aránjya. Igaz, a textilru­házati iparban ez utóbbi 53 százalékra emelkedett. Terü­letenként tehát nagyok az el­térések, de az ipar egészének csekély szakmunkásnői ará­nya már a nyolc általános utáni továbbtanulásnál meg­sejthető. A szakmunkásta­nulóknak pusztán negyede lány, a gimnáziumot végzet­tek csak „végső esetben” ad­ják fejüket szakma elsajátí­tására, inkább — átmenet­ként — segéd- és betanított munkát vállalnak. Sűrűn, szándékaikkal ellentétben, nem átmeneti időre szól vá­lasztásuk. Mert vannak teendők — kiváltképp a szemlélet meg­változtatásában — ezen, az­az a lányok, asszonyok olda­lán is. Ha már ipar, akkor legyen iroda; az adminiszt­ratív alkalmazottak 78 szá­zaléka nő... Mond ez is va­lamit. S a baj nem ez, ha­nem az, hogy nagyobb a be­csülete — amint a szakem­berek mondják, társadalmi presztízse — a műhelyírnok- ságnak, az anyagkönyvelés­nek, bérelszámolásnak, mint a szakmának, a köszörüsség- nek, esztergályozásnak, mű- szerészségnek, fonásnak, szö­vésnek, szabásnak. Bér és.~ Napjainkban már ritkán akad példa arra, hogy az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét a nők esetében ki­rívóan megsértsék. Kirívóan. Van itt még teendő — pél­dául az órabér-besorolási úgynevezett tól-ig határok kihasználásában, hogy nem­csak férfiak érjék el a maxi­mumot —, hiszen vizsgálatok szerint a férfiak legalacso­nyabb és legmagasabb óra­bére közötti különbség ötszö­rös, míg a nőknél csak há­romszoros. .. Ahogy, az ága­zatok közötti bérkülönbségek is vizsgálatra szorulnak, majd — az ország teherbíró képességének megfelelően — változtatásra. Központi és helyi teendők ötvözete szilárdítja és hosz- szabbítja azt az utat, amely az ipari munkásnők jobb helyzetéhez, megbecsüléséhez vezet. Ám nagy hiba lenne úgy vélni, hogy ahol igazsá­gosan megfizetik a nők mun­káját, ott már megtettek mindent. A kötelességek kö­zül is csupán egyet hajtottak végre. A többi még ott sora­kozik, a kötelességeken túR, de szükségszerű cselekede­tekről nem beszélve. <M) ZÖLDÁR A Tisza éppen áradt. Zoid­ágra, mint mondtak. És hozzátették: elkésve jött a zöldár. Máskor, „normális” esztendőkben április végén, vagy május elején érkezik:, amikor elolvadnak a mára- marosi nagy havak. Megte­lik a folyó, néha ki is csap a medréből és áztatja-itatja, sodrával cirógatja a vízbe hajló, üdefriss, május-tavaszi zöld lombokat. Dehát a mos­tani esztendő nem normális. A tavalyi se volt az. Télen nem esett hó, a havasok közt se esett, ezért nem jött le a nagy hegyekről az igaza, szép, jó, kellemes tavaszi zöldár. Idén is. tavaly is száraz ta­vasz követte a fekete teleket és az aszály annyira leapasz­totta a Tiszát, meg a beömlő folyókat, hogy néhol a komp­járatot is le kellett állítani. Pedig itt Záhonytól Vásáros- naményig sehol sincs híd a Tiszán, csak hidas. Halászlé rotyogott az üst­ben, finom, friss tiszai halból. Az idő délutánba hajlott. A Tisza vízszintje óráról órára láthatóan emelkedett. Leg­alább egy méternyit az alatt, amíg partján ülve beszélget­tünk. A víz színe egyre sár­gább lett s egyre zavarosabb. A partból tüskök és bokrok lógtak be a vízbe és egyre erősebb és türelmetlenebb ör­vények kavarogtak. A széle­sedő, szinte szemmel látható­an duzzadó és feszülő víztük­rön nagy sárga csomókban úsztak a habok, a zöldár ta­réjai. A partközeiben, meg a tüskökhöz, ágakhoz ütközve csacsogott-csicsergett a víz, mintha örülne a fénynek és melegnek. Mintha kacagással köszöntene minket, a partján ülő embereket. De tudom, hogy ezt csak én képzeltem így, hiszen — ha jól emlék­szem, Vörösmarty Mihály ír­ta, hogy — a természetnek nincs szíve, se értelme. Az ember a maga szívét és a ma­ga értelmét viszi bele a ter­mészetbe. Ezért tudja szeret­ni. Ott ült a parton, kis kom­pániánkban Bán János, a ló- nyai Béke Termelőszövetkezet elnöke is. Fiatal, bajuszos ember, csupa lendület és lel­kesedés. önmagát töri legjob­ban, hogy a gyenge, csak hat­nyolc aranykoronás lónyai ha. tárból kihozhassák a jetetúeg lehető legtöbbet. Legalább a 25—30 mázsa búzát hektáron­ként. Míg főtt a halászlé, meg is néztük a búzákat, meg a réteket. Egy tábla búza ritka volt. Későn vetettük — mond­ta Bán János. De a többi... A többi igazán szép. És a rét is az új, szakosított tehenészeti telep mellett. Olyan széna- termést adott, amilyet még soha. Pedig gyilkos aszály volt egészen május közepéig. Zöldár se jött a Tiszán. És mégis... — Egyetlen csőkútunk van — mondta Bán János. — Ab­ból az egy csőkútból ezt a gyepet öntöztük. És tessék. Mi a tanulság? Több csőku­tat kell fúrni. Olcsóbb, mint­ha a Tiszából vennénk ki a vizet és úgy öntöznénk... Visszatértünk a folyóhoz. A víznek, a sodrásnak már csör- tetése, lármája volt. Amúgy csend. Nagy, langyos, nyárias, víz illatú csend. Meg a ma­darak ezer hangú dala és a vízparti szél sustorgása a zöld lombok közt. De mindez része a természet csend jenek. Eweb. Mátészalkán, az Ifjúság té ren új ÁBC-áruházat építtetett a helyi ÁFÉSZ. Az üzlet ün­nepélyes átadására a szövetkéz éti napon (július 8-án) kerül so r. (Elek Emil felvétele) Ki a g'azcSa Kisvárdán ? A veszteséges gazdálkodás okai a Risvárdai Cipész Szövetkezetben A rossz gazdálkodás miatt a Kisvárdai Cipész Szövetke­zetét szanálni kellett és az el. járás éppen ezekben a napok­ban tart. Mit is állapított meg eddig a bizottság? Például műszakszervezési, termelésszervezési, készlet­gazdálkodási problémákat. Azt, hogy rossz az értékesítés és a piackutatás, ami pedig mindezekből ered: fizetéskép­telenség, késedelmi kamatok, amelyek súlyosbítják a pénz­ügyi helyzetet. Mindezek oda vezetnek, hogy a szövetkezet megbízhatatlan partnerré vá­lik, a megrendelő más, meg­bízhatóbb termelőt keres. Elfekvő készlet, f iktív szerződés Ezek a dolgok persze így túl általánosak, nézzük konk­rétabban. Egy megfelelően gazdálkodó vállalatnál vagy szövetkezetnél a termelés a piackutatással kezdődik, vagyis megnézik, mi a keres­kedelem igénye, aztán meg­szerzik hozzá az anyagot, el- ' készítik a megrendelt meny- nyiséget és megkapják érte a pénzt. De hogyan „gazdál­kodott” a kisvárdai szövetke­zet? Az anyagot mindeneset­re megrendelte, mert enélkül nincs termelés. De mit gyárt­sanak belőle? És vajon jó lesz-e ahhoz, amilyen termé­ket esetleg vesznek tőlük? Az anyagrendelést például a ko­rábbi évek tapasztalata alap­ján végezték és ha egy eltérő típushoz más anyag kellett, altkor a régi ment a raktárba. te) együtt csend a folyóparti csend. Édeni édes békességet éreztem. Néha hallatszott a folyó fölött lebegő drótkötél nyikorgása és a komp düb- benése, amikor parthoz ért Meg a szekerek zörgése, amint gurultak a lejtőn. A Tisza két partján buja nyári bőség. Az ég és a föld közt vibráló ezüstfehérség feszült. Meleg volt, de az áradó folyó hűvöset lehelt. Harsányzöld fűzfák és fellegdús lombú nyárfák szellőzködtek a puha szélben. Előttünk a Tisza, amely most megtörte önmaga unalmát és pompás szertar­tással sodorta az áradás hab­jait, egyre magasabbra emel­kedve a partok közt Sűrűsödött a fűzfák zöldje. A tág látóhatár fölött mintha a földből szivárogna elő, har­matosán terült el az alko­nyat. Átlátszó, halványkék üvegmezővé merevedett az égbolt és kigyulladt benne az első csillag, de most nem lát­ta meg magát a Tisza tükré­ben, mert zavaros volt a víz, sárgán őszinte, hosszú, dús habfodrokat ringatott és már hangosan csattogtak, kiáltoz­tak az örvények; — Elkéstünk, de megjöt­tünk. Hozzuk a zöldárt a ha­vasokból,.. Szendreá Józsefi Így sikerült „elérniük”, hogy ez év március 31-én a készle­tük 856 ezer forint értékű volt, aminek csaknem a fele el­fekvő készletnek tekinthető, helyette mást kellene venni, ha lenne rá pénz. Aztán következik mindjárt az üzletkötés. Már bajban volt a szövetkezet a múlt év vegén, de — éppen az év vé­gére — egy kis pénzhez akar­tak jutni. Mit tegyenek? Szer­ződést kötöttek az utolsó ne­gyedévre 15 ezer pár cipőre, amiről már akkor világosan tudták, hogy nem teljesíthe­tő. Nagy gondot okozott a szö­vetkezetben a munkások bé­re is. Túl azon, hogy gyakori eset volt, amikor nem tudtak fizetni, nemcsak a cipőipari átlagtól, de a környező üze­mek bélétől is jóval keveseb­bet kerestek a szövetkezet dolgozói. Valamit változtatni kellett a dolgon, de hogyan? Ha túllépik az évi 2—3 száza­lékos béremelést, akkor a túl­fizetést az állam jelentősen megadóztatja, amit a nyere­ségből kell befizetni. A szö­vetkezet a megengedettet je­lentősen túllépte, nyereségük pedig egyáltalán nem volt, amiből az adót kifizethették volna. 1970-ben 18 533 forint volt a dolgozók átlagkeresete, 1971-ben 19 061, 1972-ben pe­dig 20 252. Félreértés ne es­sék, nem a béremelés ellen szólunk, hiszen még ez utób­bival sem lehet túlságosan dicsekedni, csak az emelés módja ellen. Mindent egy személyben Hogy is jutott idáig a kis­várdai szövetkezet, amelyik 1968-ig — erre lehet a szá­mokból következtetni — jól gazdálkodott, s amelynek je­lenleg is jó szakember-garni­túrája van? Ügy, hogy nem tudtak élni az önállósággal. Bár a kimutatásokból még 1971-ben is nyereséges gaz­dálkodást olvashatunk ki, nem ekkor kezdődtek a gondok. Hanem akkor, amikor beve­zették a gazdaságirányítás új rendszerét, önállóan kellett gazdálkodni. Akkor, amikor a szövetkezet vezetője egy sze­mélyben döntött éc intézke­dett minden fölött — az anyagbeszerzéstől a szerző­déskötésig, a személyi kérdé­sektől a béremelésig. Csak érzékeltetésként egy eset: tavaly az év elején a városi KISÉ-bizottság beszá_ moltatta a szövetkezet KISZ- szervezetét és nagyon sok ko­moly gond került felszínre. A dolog a tudomásunkra jutott és megkerestük a szövetkezet párt- és KISZ-titkárát. A lány, a KISZ-titkár őszintén elmondott mindent, és a dol­gozók igazolták őt. Eg£ hó­nappal később ismét ott jár­tunk és — érthető módon — a KISZ-titkárt kerestük, tőle vártuk, hogy beszámoljon a változásokról. A KISZ-titkár azonban „véletlenül” ez idő alatt felmondott. De hogyan? Egyenesen adódik a követkéz- . tetőa egyf&ifTuea ftdnrnnriafc ták, mert egyrészt a KISZ- fórum előtt, másrészt az új­ságírónak elmondta az igazat a cipész szövetkezetben ta­pasztalt helyzetről, a vezetési stílusról, a dolgozók elégedet­lenségéről — egyáltalán a* ésszerűtlen gazdálkodásról. Miből lett a nyereség f Két mondat egy ugyancsak tavaly márciusban készült KISZÖV-jelentésből a bőr­ruházati iparban a Kisvárdai Cipész Szövétkezet érte el a legalacsonyabb árbevétel-fej­lődést 1966-hoz képest. Egy mondat a városi tanács# vb-jelentésből: „Az előző év­hez viszonyítva az amúgy 1# alacsony nyereség tovább csökkent. Míg a III. ötéves tervben éves átlagban mint­egy 400 ezer forint nyeresé­get értünk el, 1970-ben 373 ezer, 1971-ben már csak 105 ezer forint volt a mérleg sze­rinti nyereségünk.” Hozzá kell tenni, valóban csak a mérleg szerinti. Az el­lenőrzéskor ugyanis kiderült, hogy a szövetkezet már vesz­teségesen gazdálkodott, a nye­reség csak az általuk készí­tett mérlegben szerepelt. Még azt is meg lehetne kérdője­lezni : valóban tévedés tör­tént volna? A tervüket ugyan­is semmiben nem teljesítet­ték. Hogy számítottak mégis nyereséget? Levonni a tanulságokat A termelés alapján a sza­nálást semmiképp nem tud­ták elkerülni, hiszen a fizetés­képtelenség miatt a bank nem adott pénzt, anyagot pedig venni kell, a dolgozókat fi­zetni kell. És most mit lehet tenni? Már szerzett magának a szövetkezet egy jól képzett műszaki vezetőt és szinte na­pok alatt változott a helyzet. Űj partnert kerestek, új pro­filt alakítottak ki, másfél hó­nap alatt már a jövő évi ka­pacitást is lekötötték, amit az elvégzett hatékonysági vizs­gálat alapján már 40 ezer pár cipőben állapítottak meg. És ami a legfontosabb: megdup­lázódott a termelékenység, megszilárdították a munkafe­gyelmet: mindehhez csupán egy hozzáértő szakemberre volt szükség, aki figyelembe veszi a dolgozók javaslatait, rájuk épít és rájuk támasz­kodik, együtt akarnak előre­lépni. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: vajon miért kellett erre eddig várni? Igaz, az önállóság miatt nem egyszerű dolog a szövetkezet „bel- ügyeibe” beavatkozni, a dön­tés a tagságra, a szövetkezeti közgyűlésre vár. A kisvárdai- ak esetében csak várt volna, mert az elnök, Szilágyi Ist­ván minden döntési jogot maigának tartott. Ügy véljük, a szanáló bizottságnak a pénz­ügyi, gazdasági kérdések mellett a személyi problémák megoldására is javaslatot kell tEJMDGl —- - «■''----------t-M tsassgß: JKBSf* mellett

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents