Kelet-Magyarország, 1973. július (33. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-22 / 170. szám

i. oTda? *”■------------­--------------------------............................ ^FT-TOAGYARORSZÄS = VASÁRNAPI MELLfiKT^t' fi73. jfTflus 2f. Csikós Balázst f Bihari Kiarai Kárpátontúli jegyzet A közelmúlban a Kárpátontúli terület magyar nyelvű lapjánál, a Kárpáti Igaz Szó­nál jártam tapasztalatcserén. A lap vezetői olyan gazdag, változatos programmal ked­veskedtek, ami az időszabta lehetőségeken belül szinte teljesen keresztmetszetét adta a terület társadalmi, gazdasági és kulturális életének. Megismerkedhettem az alföldi kol­hozoktól a hegyi állattenyésztő telepekig, a rahói papírgyártól a baktai szőlőkísérleti ál­lomásig, az ungvári skanzentől a falusi kul- túrházakig mindennel, amire csak kíváncsi voltam. De bármerre jártunk is, mindenütt a tervszerű, nap mint nap változó és gazda­godó élet tanúi lehettünk. A sok élményből egyetlen üzemet, a szlatinai sóbányát, sze­retném — egy cikk terjedelmével — vázla­tosan bemutatni. Római pénzek a régi sókutakban Szlatina a terület keleti határán, a Ti­sza partján fekszik, több, mint kétszáz kilo­méterre Ungvártól. Egyik legrégibb emberi település a környéken. A régészek időszámí­tás előtti 2000-ben haszhálatos eszközöket gyűjtöttek be innen. A régi külszíni vájatok­bán 2—4. századbeli római pénzérméket lel­tek. Pontosan nem tudják, hogy mikor kez­dődött Szlatinán a sóbányászat, de az idő­közben betemetődött 20—25 méteres sóku­takban talált római érmék azt mutatják, hogy kezdetleges formában már akkor is termeltek 6Ót ezen a vidéken. Az első „bá­nyák” a falusi ásott kutakhoz hasonlítottak. Húsz méter mélyen már sóréteg van. Az ásott kutakból a kitermelt sót — mint most a vizet — kötélen húzták fel. A 15—16. században — erről már írás tanúskodik — 80—100 méter mély vájatok- ból nyerték a sót. A több lépcsős kutakból hatalmas bivalybőr kosarakban vonszolták a felszínre a nélkülözhetetlen ételízesítőt. A munkafolyamat pontos leírása nélkül is el­képzelhető, milyen nehéz kenyérkereset volt a sóbányászat. Emberi erővel 100 méterről felhozni' a sót — amikor a szólásmondás is azt tartja: ,nehéz mint a só” — nem volt gyerekjáték. A bánya a 17., 18. században a Rákóczi család tulajdona volt. A kuruc szabadság- harc leverése után az osztrák Habsburg-di- nasztia tette rá a kezét a sóbányára. A maihoz hasonló első vízszintes föld alatti aknát 1778-ban nyitották, ami Krisztina- akna néven került be a bánya történetébe. A század végéig újabb aknákat vájtak, Al­bert, Miklós, Béla, József és Terézia néven. Az első vízszintes akna megnyitása után 100 évvel, 1870-ben már 400 bányászt foglalkoz­tatott az osztrák államkincstár. Az évi ter­melés 160 ezer mázsa volt. Rakodógépek, villanyvonatok... A sóbányászat módszere századokon át alig változott, valamicske gépesítés az első világháború után történt. A század elején 12 órás napi munkaidővel, mindent kézzel végeztek. A bánya vezetősége csak a 40—50 kilós kocka alakúra kifaragott sótömbökért fizetett. Az apró, hulladékként kezelt sót ugyan a felszínre kellett hordani, de ez in­gyen munka volt, a bánya természetesen azt is értékesítette. Sok gyermek dolgozott a föld alatti munkahelyeken. Még 1912-ben is a 600 munkásból 225 volt 14 éven aluli, a felnőttek keze alá dolgoztak, segédmun­kát végeztek. A külszíni munka sem sok­ban különbözött a föld alattitól. A félmá­zsás sókockákat' vállon, ölben cipelték, vagy kézi saroglyán hordták a tutajokra. A vas­útvonalak kiépítése után is fő szállítási út a Tisza volt. Húsz—harminc tutajból állt egy-egy szállítmány, amit Tokaj, Szolnok, Szeged és Titel kikötői fogadtak. Gyökeres változás a sóbányászatban csak a területnek szovjet Ukrajnához való csatlakozása után történt. Ma 1300 bányász dolgozik három műszakban. Nők és 18 éven aluliak föld alatti munkán 'nincsenek. A sót robbantással termelik, rakodógépek“ viszik_ a csillék felett elhelyezett csúzdába. A kézi csákányolás már csak a járatok falainak egyengetésénél látható, a csilléket pedig villanymozdonyok húzzák a felvonókhoz. A gyors teherliftek másodpercek alatt röpítik a sóval teli csilléket a felszínre. Itt síne­ken gördülnek tovább az őrlők garatja fö­lé és gombnyomásra billennek a csillék, öm­lik a több tízmázsányi só a malom henge­reire. Az őrölt só ömlesztve, vagy zsákok­ban, szintén gépi erővel jut a vagonokba. Várakozás a liftre A legmélyebb akna, ahol most termel­nek 300 méter, de nem sokáig. Épül mar a 400 méter mélyen húzódó kilences akna. Jövőre ebben is termelnek, itt már alkal­mazzák a ma ismert bányatechnika minden vívmányát. A termelés teljes gépesítése mellett külön lift szállítja a kitermelt sót és más felvonón közlekednek a bányászok. Az eddigi aknákban, amikor műszak­váltás volt — vagy közben is személyeket kellett le-föl vinni — a sószállítás szüne­telt. A gyorsan zuhanó-suhanó lifteket át kellett állítani az ember számára is elvi­selhető sebességre. Az emberszállítás _ ren­geteg kapacitást vesz el a termeléstől. A mai liftek 150 ezer tonnával több sót jut­tatnának a felszínre, ha nem ezeken a felvo­nókon kellene közlekedniük a bányászok­nak is. • A 300 méterre lévő vájatokbán tekin­tettük meg a termelést és a rakodást. Lu­kács Károly, a bánya pártbizottságának titkára és Argyelán János mérnök kalau­zolt. A műszakvéltás előtt egy negyedórával fejeztük be utunkat és szerettünk volna lif­tet kapni. Kísérőim már előre mondogat­ták: most nehéz lesz feljutni, mert minden brigád iparkodik a megrakott csillékből mi­nél többet feljuttatni. így is lett. A lifttele­fonon váltva — hol a párttitkár, hol a mér­nök — kérték a diszpécsert, hogy állítsa le a sószállítást, helyesebben csak kérték vol­na, mert a telefonügyeletes „nem találta” a diszpécsert. Ahogy várakoztunk, az egyik brigádvezető meg is jegyezte: 10 perc alatt 16 csillét tudnak felküldeni, egy-egy csillé­ben 18—20 mázsa só van. A brigád műszak­teljesítésében ez jó néhány rubelt jelent. Megértettük. A várakozás alkalom volt arra, hogy elmondják: az új kilences aknán ilyen gond nem lesz, de mégsem az elkülönített szál­lítás a leglényegesebb. Az új akna terme­lésbe lépésével a mostani, évi 500 ezer tonna sóhozam több, mint kétszeresére emelkedik. Erre természetesen a föld felett is fel keli készülni. Uj malmok és más rakodó pálya­udvar kell. Magyarország eddig is sok tíz­ezer tonna ipari és étkezési sót kapott Szla- tináról, de a kilences belépésével még sok­kal több jut belföldre és exportra is. Ukránok, magyarok, románok Szlatina, a sóbányászat évszázadokon át gyűjtőhelye volt a különböző nemzetiségek­nek. A Habsburgok Bukovinából, Erdélyből hoztak telepeseket — akik jórészt ittragad­tak — a helyiek bérköveteléseinek letörésé­re. Ha így sem érték el céljaikat, fegyence- ket hoztak a monarchia börtöneiből, akik közül sokan itt lettek szabadok és megma­radtak bányásznak. Ma több, mint tíz nyel­ven lehet szót hallani Szlatinán. Legtöb­ben a magyarok, ukránok és románok vannak. Ahogy a liftre várakoztunk, az egyik bányász, Tamás Antal magyarul mesélte a vasárnapi horgászélményeit. Álltak vagy ti­zenöten körülöttem, valamennyien magyar nyelven vitatták tovább a horgászat lehe­tőségeit. Néhány perc múlva ukránul be­szélt az egész csoport és ugyanezek az em­berek a liftben már románul váltottak szót egyik társuk lakásépítési problémáiról. At­tól függ a társalgás nyelve, hogy milyen nemzetiségű kezdi el a beszélgetést. Egy liftben tizen jöttünk fel. Velünk volt Lapatyák György, a Szocialista Mun­ka Hőse, magyar nemzetiségű vájár, Tamás- kő András Lenin-rendjeles ukrán fúrómes­ter és Popovics László román villanymoz- dony-vezető. Ugyanebben a liftben volt egy tatár és egy szlovák bányász is. Lukács Jó­zsef párttitkár jól emlékszik még a cseh időkre, amikor elkülönülve éltek a mo­narchia idejéből ott maradt osztrák szakem­berek, de külön kolóniákat építettek a cseh adminisztrációnak is. A mostani új telepe­ken már nincs magyarok, vagy ukránok ut­cája. Egy-egy emeletes házban négy-öt nemzetiséghez tartozó bányászcsaládok szé­pen együttélnek. A megbecsülés egyedüli fokmérője a munka. A munkásmozgalom bölcsője A kegyetlen kizsákmányolás, a bányá­szok egymásrautaltsága, a közös munka jó talaja volt a forradalmi eszméknek. A ko­rai munkásmozgalommal foglalkozó kutatá­sok szerint Európában elsők között 1551-ben itt már bányászsztrájk volt. A nemzeti moz­galmakban is élenjártak a bányászok. A kuruc hadseregbe több, mint 200 szlatinai bányász lépett be, hogy harcoljon az oszt­rák elnyomók ellen. Majos János, Rákócz: egyik ezeres kapitánya szlatinai bányász volt. Századunk elején, a korai szocialista mozgalmakban szintén részt vettek a sóbá­nyászok, példát mutattak az erdőmunkások­nak és a szerveződő agrárproletariátusnak. A Magyar Tanácsköztársaság védelmé­re 1919-ben 80 bányász fogott fegyvert, lé­pett be a magyar Vörös Hadseregbe. A Ta­nácsköztársaság leverése után hosszabb ideig itt adtak menedéket Karikás Frigyesnek, aki 1920-ban Szlatinán alapszervezeti titkár is volt a kommunista pártban. A szlatinai bányászok között sokszor és szívesen idő­zött Illés Béla író is. Amiért a harcos sóbányászok évszázado­kon át küzdöttek, 1945-ben érkezett el, egy­szer s mindenkorra megszűnt a nemzeti el­nyomás, a kizsákmányolás. Az osztrák ipar­mágnások, a cseh burzsoá adminisztráció helyébe a kétkezi munkások léptek, ők Irá­nyítják a termelést, szervezik a dolgozók anyagi, kulturális és szociális ellátását. Nemcsak az egészségtelen lakásokat szün­tették meg, hanem a bányászok gyógyításá­ra építettek egy százágyas kórházat. Három nyelvű — magyar, ukrán és román — kö­zépiskolai oktatás van Szlatinán. A sóbá­nya 190 gyermek részére épített óvodát. A bányászok gyermekei közül negyvennyolcán“ tanultak a most befejezett tanévben adnyet- ropetrovszki bányász technikumban, öten pedig bányamémöki egyetemen képezik magukat. Szanatórium a föld alatt Amire joggal büszkék — többek között — a szlatinaiak az a bányaszanatórium. Egy hosszú sófolyosó két oldalán olyan szoba nagyságú vájatokat készítettek, amibe 3—4 ágy kényelmesen elfér. Van egy nagy te­/~\tt gubbasztott a pádon a fal mellett, ^ s az öltöző-vetkező asszonyok sze­me át-átfutott rajta. — Miért nem indulsz, Teri? Hiszen már elkészültél! Mit töltőd itt az időt?... — kérdezte egyikük. Sólyomné felemelte hervadtan is csinos kis arcát: — Indulok... Mindjárt indulok... — felelte a rajtakapottak szégyenlős mosolyá­val. De csak ült tovább, a térde mellett fek­vő, tenyérrel felfelé fordított kézzel. Lábá­nál szorosan, hogy a cipőjén keresztül is érezze, a tömött táska, amelyben holmi­ját hozta-vitte. — Csak nincs valami baj veled, vagy a családdal? — kérdezte Pállikné, akivel már több esztendeje egy műhelyben dol­gozott. — Dehogyis..., hogy lenne. Sólyomné fáradtan, erőtlenül mosoly­gott. Jobbjával bágyadtan legyintett, hogy megnyugtassa a másik asszonyt. — Talán az urad? Jól benne van a korban, ilyenkor szoktak megbolondulni a férfiak. — Pállikné vádoló hangsúllyal be­szélt, és sötéten nézett egy határozott pont­ra a falon túl. — Hogy a nyavalya essen beléjük! — tette hozzá. — Nincs az én urammal semmi... Sólyomné felsóhajtott. Nincs, igazán nincs vele semmi baj. Hirtelen megrándult a szája széle, valami, mintha hirtelen tá­madt görcs lenne, felszaladt a torkáig, s csak egy hosszú, ziháló lélegzettel oldó­dott ki. Pállikné erősen ránézett: — Mégis csak mocorog tebenned vala­mi! Valid be, hogy Imre miatt... Ninc6 abban semmi szégyen. — Ugyan már... — Sólyomné megint legyintett kicsi, kidolgozott kezével. — Na­gyon jó ember az én uram. Alighogy ezt kimondta, szeme könnyes lett. Mereven nézte maga előtt az öltöző ce­mentpadlóját. Szemhéján kihűlt az iménti forró nedvesség. — Akkor meg... — Pállikné lezáró, érezhetően megrovó hangsúllyal ejtette ki a két szót, és felvonta vaskos vállát. Sólyomné felkelt, a tükör előtt eligazí­totta selyemsálját a nyaka körül. A sál kel­lemesen tarka és habos volt, az új őszi-ta­vaszi kabátjához vette. Megnézte magát, hiúság nélkül, kedvetlenül, azután fogta a táskáját, és a hosszú gyárudvaron keresztül kiment az utcára. A kapuval szemközt, a túlsó oldalon ott állt az ura. Amint észrevette, megállt, s szája széle ismét megrándult, mintha megbántották volna. Várt, míg az ura igyekvő léptekkel átvágott az úttesten. — Szervusz, lelkem — köszönt már fél­úton, a meglepetés hangján, mintha már ré­gen nem látta volna a feleségét. Alacsony, ötvenéves ember volt, régimódi és vidékies rövid, vastag felsőkabátjában, a lapos ellen- zős sapkában. Barna szemében, kerek, bar­na arcán az egész életre kiterjedő, jóindu­latú, bizalomteljes mosoly fénylett. Beleka­rolt a nála is kisebb termetű asszonyba és járásához igazította lépteit. — Késtem egy kicsit..., de lehet, egy negyedórát is... — szólalt "meg Sólyomné. Nyújtott hangjában egy csöpp kihívás rez­geti. ö maga sem észlelte ezt, csak egy kis ütést érzett a gyomrában. — Nem tesz semmit lelkem, nem gép az ember, hogy rugóra járjon — válaszolt az ura nyugodtan. Az asszony nem nézett rá, mégis tudta, hogy mosolyog. — Én meg éppen ma tovább maradtam benn. A holnapi gépcsere miatt. — Sólyom megszorította karjával az asszony karját. — így azután, hogy te is késtél, mégis csak összejöttünk. — Siettél te nagyon... Azért értél ide... azért előztél meg... — felelt Só­lyomné és hosszan sóhajtott. — Nem tagadom... — nevetett fel az ura. — Ha már ilyen közel dolgozunk egy­máshoz, hát együtt menjünk hazafelé. Bár­csak mindennap így sikerülne. Bár tíz év alatt sokszor sikerült. — Egy kicsit elüldögéltem... — szólalt meg most már érezhető ingerültséggel az asszony. A tíz év említésére zúgás támadt benne és ez tovább rezegtette a nyugtalan­ságát. Leültem a mosdás, meg az öltözkö­dés után, csak úgy... — tette hozzá, s az utolsó két szót megnyomta. — Hát, ha úgy tartotta kedved... — A férfi jóindulatúan nevetett. Megint lépést váltott, mert a felesége más ritmusban ment mellette. — Vegyünk gyümölcsöt? Almát, kör­tét? — kérdezte kicsit később. Az elébb csak a szavakat fogta fel, mert az asszony hangsúlyának apró változatait elnyelte, kö­zömbösítette a gyanútlanság. — Szilvát Is lehetne, ha kedved van hozzá. — Vehetünk... — felelt az asszony a bánat nehezékével hosszú sóhajában, mint rém, ahol 15 gyermek részére van fekhely. Itt az asztmában szenvedő betegeket keze­lik. A hőmérséklet 20 fok körül állandósult, hasonlóan kedvező a levegő sós páratartal­ma is. Ez a klíma jól elősegíti az asztmában szenvedők gyógyulását. A betegek nappal egy külszíni szanató­riumban tartózkodnak, csak éjjelre jönnek le 12 órás fekvőkúrára. A gyermekek és azok, akik nem túl súlyos asztmával kerülnek a szanatóriumba, teljesen kigyógyulnak ■ beteg­ségükből, de a súlyosabb betegek is meg­akit arra ítéltek, hogy visszanyomjg türel­metlenségét. Ő kért gyümölcsöt az utcai árusnál. Az ura, régi szokása szerint, addig sem en­gedte el a karját, amíg kézitáskájából elő­kotorta kis pénztárcáját és fizetett, csak en­gedett a mozgásának. Azután odafogta a megteli szatyrot az ő szerszámoktól duzzadt aktatáskája mellé. — Nézd csak, milyen szép nő! — Só­lyomné szabad kezével egy rózsaszín arcú aranyszőke asszonyra mutatott, aki megállt a közelükben. Maga sem tudta, miért hív­ja fel rá az ura figyelmét. Mintha egy vi- gyorgó kis ördög piszkálta volna, nem tu­dott ellenállni ennek az ingernek. Sólyom ránézett a nála fél fejjel ma­gasabb, telt, gödrös állá nőre, és jólelkűen elmosolyodott: — Szép, derék asszony csakugyan. De- hát az urának szép. Te meg énnekem, anyukám. Sólyomnénak hirtelen elgörbült a szája, mintha a sírás kényszere rántotta volna félre. ★ — Fene a gazemberébe, hát nem meg­ütött az este, mert visszacibáltam az utcá­ról, amikor a talponállóba akart menni! — kiabálta másnap reggel keserű haraggal Pállikné az öltözőben. — Eltűrted? — a mellette vetkőző vas­kos asszony megvetően nézett rá. — Én- hozzám nyúlna az uram, tudom, megkapná a magáét! Még egy év múlva is megemle­getné. De te csak itt kiabálsz, otthon meg­húzod magad. Szereted, azért tűrsz neki. — Szeretem a bitangot, az már igaz, magam sem tudom, mért — mondta Pállik­né sötéten. De a szemében fények gyúltak, s egy rejtett, titkos örömre világítottak rá. — Igaz, nagyon tud kedveskedni, ha jóked­vében van. Talán ezért bocsájtok meg ne­ki, ha nem is érdemli meg. — Ha nem is érdemli meg... — mo­rogta csak úgy magának a testes asszony. — Az a bajom nekem is, hogy azért a pár kedves szóért, amit nagy néha odadob ... Sólyomnéba, ahogy hallgatta őket, be­levágott valami. Amikor megértette, hogy ez az irigység érzése, egészen elgyengült. Mi az?( Mi van vele? Nemrégen kezdődött el ez a furcsaság. Huszonhat évi boldog, za­vartalan házasság után. Ez a nyugtalanság. Mintha valami tapadó háló nyűgözné, ami­től nem tud szabadulni. Ami e£y helyben, egy állapotban, egyforma hőfok alatt tart­ja. Nem tudja mi ez, de valami tűrhetet­len van benne, mint az olyan álomban, amikor mozdulni próbál, de nem lehet, mert a tagjait lehúzza az ellensúly. Dehát mit irigyel voltaképpen? As ütést, amit Pállikné kapott az urától? Nem, nem, de azért mégis... Elképzelte a közel­harcot, amiben Erzsi visszatartja az urát a kocsmától. Meg azt a másik küzdelmet, amivel kikényszeríti a kedvességet. Mégis .. „ történik köztük valami. Akárhogy is, de tör­ténik. Azt szeretné talán, hogy Imre is igyon? Dehogy is szeretné! És mégis, át- hullámzott rajta az elképzelt, feltételezett indulatok hevessége. Ha neki is birkóznia, küzdenie kellene... El nem használt, jelenlévő erőket érzett magában, amelyek feltolakodtak, viaskodni akartak, s amelyeket le kellett gyűrnie. Neki soha nem kellett lebeszélnie aa urát az italról. Egy pohár fröccsöt ha fel­hajtott, a vasárnapi ebéd után. Nem figyel­te sem nyíltan, sem suttyomban a nőket, még azokat se igen vette észre, akik szé­gyentelenül kellették magukat. Ha neki egy­szer is össze kellett volna magát szednie ahhoz, hogy egy másik asszony vonzásából visszahúzza az urát! De nem. Mindig csak azt hallotta: te vagy nekem a legszebb, a legkedvesebb, anyukám! Pedig milyen for­rón zúdult át rajta a féltékenység, csak at­tól, hogy elképzelt egy veszélyes helyzetet Hogy tudott volna kiabálni, veszekedni, küz­deni Imréért, az, ő tulajdonáért! Lám, ezek az asszonyok itt körülötte, hogy emelked- nek-zuhannak egyik indulatból a másikba, szinte mindennap történik velük valami. Csak ő nem várhat semmit. Semmit, amitől zúghat a vére, a lelke. De most már mind­egy. Nincs már reménye arra... Mire is? Hogy valami változás lesz, hogy még nincs vége, hogy még nincs véglegesen elintéz- ve ... Micsoda? — Könnyű neked! — rezzent fel a Pál- llkné hangjára. — A kapuban vár rád az urad, karon fog, úgy megy veled az utcán, mint egy vőlegény. Láttam tegnap is. — Attól még... — A testes asszony le­gyintett. — Nagyon tudnak a férfiak szín­lelni. És éppen azok a gazemberek, akik a legjobban értik a hízelkedést. — Az enyém nem olyan... Az enyém igazán kedves... — suttogta Sólyomné. A szeme hirtelen könnyes lett. a hangja pa­naszosan megrezzent: — Mindig jó ember volt... Most is az... Nagyon, nagyon jó ember... könnyebbülve távoznak egy-egy kúra után. Egy kezelés általában egy hónapig tart. öt év alatt több mint négyezer beteget kezel­tek a bányaszanatóriumban. Itt* elsősorban nem sóbányászokat gyógyítanak, hiszen a légzési megbetegedés a sóbányában igen ritka eset. Azon a helyen, ahol az elődök valami­kor az egészségüket, életerejüket veszítették el, a most élő generációk gyógyulást lelnek a már kitermelt vájatokbán létesített sza­natóriumban. Boldogtalanság

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents