Kelet-Magyarország, 1973. július (33. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-15 / 164. szám

tSTS. Július IS. f KELET-M AGYARORSZÁG — VASÄHTOifS MÉLL'ÉKLEf f. CÚáeff'v ——y ki Két levél a múltból Üjabb emlékekkel gazdagodott a szatmárcsekei Kölcsey*kiállítás A Jósa András Múzeum irodalmi gyűjte­ménye két beesés emlékkel gyarapodott az el­múlt napokban. Szatmárcsekei Kölcsey-emlék- szobánk szamára kaptuk meg Szemere Pálné- nak Kölcsey Ádámnéhoz 1834-ben írt levelét, és Ács Lajos csekei református lelkész levelét Miskolczy Imréhez 1898-ból. Az ajándékozás története önmagában is megindító, szír' igényesen szép, minden­1: ;ppen feljegy. érdemes história. A bi­hari Bakonszeg községben él özv. dr. Miskol­czy Józsefné, aki a Déry Múzeum megbízásá­ból Bessenyei György ottani emlékházát gon­dozza nagy szeretettel és odaadással. A ked­ves, nagyon szerény, ősz asszony, akit min­denki Piroska néninek hív, 1969-ben temette el férjét, Miskohzy Lajosnak, Bihar várme­gye első alispánjának, majd Hajdú vármegye főispánjának és Kölcsey Klárának unokáját. A Biharban régen birtokos Miskolczy család egyik ága Álmosdon lakott a múlt században, közeli rokonságot tartva a Kölcseyekkel; csa- ládi levelesládájukban féltőn őrizték irataikat, feljegyzéseiket, levelezésüket. Hogy ez a le­velesláda milyen kincseket rejteget, valójá­ban csak akkor tűnt ki, amikor az okmányok rendezgetése :özben, 1971 végén előbukkant Kölcsey Ferenc saját kezével írott, 147 sornyi végrendelete. A rendkívüli értékű irodalom- történeti emlékről a Hajdú-Bihari Napló " 112 márciusában már hírt adott; azófa tudomá­nyos feldolgozása is elkészült, s reméljük, hogy hamarosan sor kerül jelentőségéhez méltó közzétételére. Az eredeti okmányt a debreceni Déry Múzeumnak ajándékozta Mis- kolczy Józsefné, s az előkerült történelmi, gazdaságtörténeti és irodalomtörténeti értékű levelekből, okmányokból több, mint ezer da­rabot az Országos Levéltárnak adományozott, 17 darabot pedig megosztott a Kölcsey Ferenc emlékét ápoló intézmények között. A nagyiéi- kű ajándékot — amelynek értéke föl sem be­csülhető — aligha lehet méltóképpen megkö- ’ szönni; az anyagias gondolkodású korunk­ban oly ritka, nemes, önzetlen cselekedet va­lóban Kölcsey Ferenc szellemét tükrözi. Szemere Pálné Pécelről Csekére küldött levele Kölcsey Ferenc levelezésének rendjébe pontosan beilleszthető, s hű képet ad arról a meleg, gyöngéd kapcsolatról, amely Szemeré- éfc és Kölcseyiék között évtizedeken át töret­lenül fennállott. A 20 éves Kölcsey 1810-ben, pesti joggyakorlata idején ismerte meg a nála öt évvel idősebb Szemere Pált, Kazinczy lel­kes hívét és irodalmi törekvései támogatóját. Fiatalon kötött barátságuk a ritka „örök ba­rátságok” példája lett: Kölcsey mindvégig Szemerének írta legőszintébb, legszebb levele­it, s Pestre vagy Pozsonyba mentében mindig megállt néhány napra Pécelen, a Rákos-pa­tak melleti kis házban, amelyről annyi szere­tettel ír. Nagy ritkán Szemeréék is rászánták magukat egy-egy csekei látogatásra, annál is inkább, mert Szemere Pál első feleségének, a fiatalon elhunyt Krisztina asszonynak a nővé­re Surányban lakott. Szemere Krisztina halála után a második asszony, Árma Borbála is hű­séges barátja lett Kölcseynek és háznépének; a költő maga is többször írt neki. A levelek­ben sűrűn említett csekei „háznép” elsősorban Kölcsey Ádámnét jelentette, Szuhányi Joze- fint, akit rokonok és barátok Pepinek becéz­tek, s aki 1834-ben, a péceli levél keltekor már hét éve élt özvegyen sógora házában, ki­csi fiával, Kálmánkával. Kölcsey három test- véröccse közt a középső, Ádám 1827-ben halt meg, négyévi házasság után özvegyet és árvát hagyva maga után, s tengernyi gondot, bir­tokpereket, amelyek ezentúl mind Ferenc vál- laira nehezedtek. Levelezésében szépen nyo­mon követhető, hogy a kezdeti idegenség és bizalmatlanság az alig ismert sógorasszony iránt hogyan melegedett igazi testvéri szere­tetté, s gyöngéd apai gondoskodássá Kálmánba iránt, akit a költő gyakran „fiam”-ként emle­get. A sokat betegeskedő kisfiú a fő tárgya Szemere Félné most megkapott levelének is; a kisgyermek már egy éve beteg, kisebesedett lábára a pesti tudósasszonytól, Kapitánnétól szerzik be rendszeresen a flastromot a gondos­kodó Szemeréek. A jó Borcsa asszony hason­lóképp aggódik magáért a költőért is, aki a pozsonyi országgyűlésről hazafelé utazván éne azokban a napokban nézett be Pécelre, s akit nagyon bágyadtnak látott. — Az aggodalom nem is volt alaptalan; Kölcsey ekkor bettvT°n érkezett haza, s hogy nem csupán múló rosz- szullétről volt szó, az is sejteti, hogy alig két hónap múlva Pozsonyban megírja végrende­letet, azt. amelyet a Miskolczy család megőr­zött számunkra. A másik levél valójában csak egy kis név­jegykártya: Acs Lajos lelkész erre írta gondos gyöngybetűkkel válaszát Miskolczy Imre mi­niszteri osztálytanácsosnak, Miskolczy József édesapjának, aki a Kölcsey családnak a csekei anyakönyvekben fellelhető adatairól tudako­zódott nála. A két értékes kézirat — tudományos köz­zététele után — az adományozó szándékának megfelelően a szatmárcsekei Kölcsey Ferenc- emlékkiállítás tárlóiban kap majd helyet. Dienes Istvánná Alekssondr Zsitinszkijs A gép varázsa A számítógép vasúton érkezett’ meg az in­tézetbe. A szállítás legalább olyan óvintéz­kedések közepette történt, mintha egy élő elefánt érkeznék Afrikából. Persze, az auto­mata jóval többe is kerül, mint egy élő ele­fánt. Meg az is szent, hogy a gépben óriási lehetőségek rejlenek. Az igazgatóság kijelölte a géptermet. Két hónap alatt a szerelők úgy-ahogy üzemkész állapotba is helyezték. A számítóim készen állott a munkára, hogy megkönnyítse a kol­lektíva alkotó tevékenységét. A könyvelésben dolgozók eljöttek meg­szemlélni a robotembert. Kinyitották a gép­terem ajtaját és szorongva nézegették a ma­sinát. A gép pedig hunyorgó lámpáival ke­ményen nézett velük farkasszemet. Véglege­sen még nem fogták munkára. — Bizony, ez nem az elemi iskolai golyós számítógép — mondta nagyot lélegezve a főkönyvelő. Az igazgató szintén eljött, hogy megis­merkedjen a számológéppel. Zavarban volt, mert nem tudta, hogyan is férkőzzék a bi­zalmába. Egyik oldalról mégis csak ő az igazgató, és ezzel együtt a gépnek is főnö­ke. Ám a másik oldalról ott meredezett a kérdőjel, hogy hajlandó-e kellőképp respek­tálni őt a masina? Hiszen a kezeléséhez sem ért. Az igazgató tüzetesen szemügyre vette a lyukkártyás szerkezetet és így szólt hozzá: — Tehát mától fogva együtt fogunk igaz- gaíóskodni, irányítani ?! A gép nem felelt semmit. Nem, mert még nem működtették. Mégis az intézetet csak­hamar bejárta a hír, mely szerint a negyed­évi tervet túlteljesítették. Ez annál is in­kább meghökkentő értesülés volt, mivel a tervet legutoljára akkor teljesítették túl, amikor a Szpartak futballcsapata vívta ki az első helyet a bajnokságban. Erre már sokan nem is emlékeztek. Tény. hogy a gép ne­mesítő hatása gyorsan jelentkezett, pedig még csak munkába sem állították. Az intézet folyosóin egyre kevesebb lett a dohányzók, a lődörgők, a beszélgetők száma. Mindenki ott szorgoskodott az íróasztalánál, és arra készült, hogy versenyre keljen a gép­pel. Egyes forrófejüek azt bizonygatták, hogy akár három hónapig is állják vele a ver­senyt. Vagyis addig, amíg a masina nem a!k- limaüzálódik. A következő negyedévben tizenöt száza­lékkal teljesítették túl a tervet. Pedig a gép, mint az első negyedévben, most sem vett részt a munkában. Az automatát a programozók és a kezelő­személyzet vette körül. Tőlük mindenki félt. mivel egy egészen újszerű nyelven beszél­gettek. Különösen félték azt a szót. hogy „algoritmus”, meg azt, hogy „bekódolni”. A programozók órákig elsakkozgattak a gép tündöklő nikkelezett tetején. Az automata masina nem működött. Ké­sőbb kiderült, hogy rossz alkatrészeket sze­rettek bele. Őszintén szólva azonban majd­nem felesleges is lett volna belerakni a jó alkatrészeket. Elég lett volna csak a külső burkolatát ideállítani. Az eredmény akkor is pozitív lett volna. Az intézet egyre ragyogóbb munkasikere- ket ért el, így hát a számítógép egy félév alatt megkereste az árát. Hát még ha működik is! Fordította: Sigér Iror Megjelent a Lityeratumaja Gazjéta 1973. május 9-1 számában. Úl KÖNYV: Beregovoj, Georgij Egy űrhajós feljegyzései A világhírű űrhajós naplójegyzeteit és visszaemlékezéseit foglalja össze a kötet. A szerző, aki ötletes és jótollú írónak is bizo­nyul, az űrrepülést megelőző utolsó nagy erő-; próbával — az ún. izolációs kamrában eltöl­tött tíz nappal kezdi könyvét. Érben az ab­szolút magányban, ahol mindenki önnön em­lékeinek van kiszolgáltatva, Beregovoj életé­nek főbb állomásaira tekint vissza. Mindenek­előtt természetesen a honvédő háború esemé­nyeire, hiszen a szerző a Szovjetunió Hőse címmel kitüntetett vadászrepülő. Ugyanakkoi — habár a háború meghatározó jellegű Bere­govoj életében — a kötet legfontosabb mon­danivalója mégsem ez (és az űrrepülés sem), hanem a szorgalom, a kitartás és az akaraterő diadala. Tehetségén és bátorságán kívül ezek az erények segítették ahhoz Beregovojt, hogy mind bonyolultabb feladatokkal birkózzék meg; így került a vidéki repülőklub tanulógé­péről egyre korszerűbb vadászgépek pilótafül­kéibe, így vált a háború befejeződése után be­repülő pilótává, majd űrhajósjelöltté és végű! űrhajóssá. A könyv érdekes illusztrációs anya­ga a szerző saját kezű felvételein kívül a szov­jet repüléstörténet kiemelkedő alakjait is be­mutatja. Külön figyelmet érdemel a függelék­rész, amely „10 év kozmikus krónikája” cím­mel 1961. április 12-től 1972. április 16-ig is­merteti a szovjet és az amerikai űrrepülés legjelentősebb eseményeit. Beregovoj könyve széles körű érdeklődésre tarthat számot, figyelemre méltók pedagógiai értékei is. Nem csak helytörténet Honismeret magasabb fokon „Sokan csinálják, de kevesen értik.** „Sokszor Öncélúan, magáért a gyűjtésért vég­zik, nem azért, hogy közhaszon is legyen be­lőle.” „Egyes helyeken a honismereti szak- kört a nyugdíjasok klubjának is nevezhet­nénk ,..” „Néhol grafomániás, feltűnési má­niában szenvedő emberek sajátítják ki a szakköri eredményeket, akik sorra kilincse­lik a különböző szerveket, hogy kiadassák a dolgozatukat. Valójában a saját hírnevüket akarják öregbíteni.” „Sajnos, nem becsülik eléggé az önzetlen gyűjtőket, kutatgatókat, akik güriznek, fillér nélkül értékes emlék­anyagokat mentenek meg az utókornak .. Nem azért idéztük a negatív tartalmú kötetlen megjegyzéseket, melyek az országos honismereti konferencia szüneteiben hang­zottak el, mert a konferencia egyfajta hiba- leltár összeállítását végezte volna el csu­pán. Néhány krónikus problémát azonban jeleznek a személyes tapasztalatokon nyugvó megjegyzések. Ki-ki szembesítheti a saját vé­leményével, leszűrheti belőlük, mennyi az igazság és mennyi a szélsőség. Azért jegyez- tiik meg a kiszólásszerű mondatokat, mert olykor a szünetben markánsabban, kerülge­tés, szépítgetés nélkül elhangzanak a véle­mények. Természetesen a július 10-től 14-ig Nyíregyházán rendezett országos konferencia sokkal több tanulságot, helyzetelemzést, fel­adatot tartalmazott, mint a szünetekben el­röppent értékelések. A honismereti mozga- lom térképét igyekezett megrajzolni, pozi­tív és negatív színeivel egyaránt. Mit mu­tat a térkép? Gyökeres változásként értékelték, hogy a Hazafias Népfront az érdekelt állami és tár­sadalmi szervek, intézmények képviselőiből, az egyes szakterületek művelőiből társadal­mi bizottságot alakított a honismereti moz­galom összefogására. Azelőtt sok volt a gaz­da, mégis olykor a gazdátlanságba ütköz­tek a kezdeményezők. Sokféle szemlélet is nehezítette a mozgalom egységes értelmezé­sét, a megfogalmazott célok megvalósulását. Néhol valóban öncélúan, a raktárnak, a fiúknak gyűjtöttek a szakkörök. Nem sike­rült élő és ható kapcsolatot teremteni a mával, a közművelődéssel. Ma már egyön­tetűbb a mozgalom megítélése abban, hogy változatos formái, kiváló iskolái a szocialista hazatiságra és nemzetköziségre nevelésnek, a közéleti érdeklődés, a demokratizmus fej­lesztésének. Az Országos Helytörténeti Bizottság egyesülése a Honismereti Bizottsággal jó ha­tással volt az egységes mozgalom kialakulá­sára, ereje, hatóköre, kezdeményezőkészsége növekedett. Ma már a honismereti mozga­lom gazdájaként ismert népfrontbizottságok­ban ott találjuk a helytörténet, az íizemtör- íénet, a néprajz, a természetjárás, a mun­káshagyomány és a helynévgyűjtés, a hon­védelmi nevelés, az újkori történet szakem­bereit, művelőit. Részt vesznek a mozgalom­ban a tömeg-szervezetek, a szakszervezetek, a KISZ, a TIT, stb., tudományos, közmüvelő- lési intézmények, főiskolák, múzeumok, le­véltárak. A munkát a népfront széles kere­si között végzik, helyet adva a pozitív ltez- ’eményezésnek, összefogásnak. Az országos konferencián a viták is bi. .nyitották, hogy tisztáiéban van a honisme- zt fogalma. Jó ideig nem volt egységes az Telmezése. Általában leszűkítették a hely- íéneti tevékenységre, holott a honismeret i fogalom teljes értelmében ennél tágabb. izután is nagy figyelmet érdemelnek a la­kóterületi, helytörténeti gyűjtő, kutató, fel­dolgozó, publikáló munkák. A helytörténet egyik alapja a honismeretnek, hisz a szülő­föld, a lakóhely múltjának, haladó hagyo­mányainak, tárgyi é-s szellemi értékeinek megmentése, közkinccsé tétele, nyelvünk,- ze­nénk, dalaink, táncaink. népművészetünk, munkáshagyományaink élővé tétele egy-egy mozaik a hazaszeretetre nevelésben. De a közeli múlt és a jelen krónikájá­nak megörökítése is hozzá tartozik a honis­mereti tevékenységhez. Különösen fontos as üzemi és brigádkrónikák, a termelőszövetke­zeti történetírás elősegítése, amelyeknek mind több üzemi munkást és értelmiségit szükséges megnyerni. A honismereti moz­galom csak újabban fordít figyelmet a má­ra. Ez is új vonás, amelyre az országos kon­ferencián felhívták a figyelmet. Különösen az üzemi évkönyvek, tsz-monográfiák töl hetnek be előbbre vivő szerepet, mert átte­kintést adnak az elért fejlődésről, közvetle- nül is hozzájárulnak az alaposabb tájékozta­táshoz, az állampolgári neveléshez, a helyi politizálás és közéletiség, a demokratizmus kibontakoztatásához. Olyan értelemben is tágabb a honisme- réti mozgalom, hogy tevékenysége nem szű­külhet le pusztán egy-egy honismereti, hely. történeti vagy bármilyen elnevezésű szak­kör munkájára. Pontosabban a különféle szakkörök, klubok, kollektív művelődési for­mák is jól szolgálhatják a honismereti neve­lést. Példákat is hozhatunk. A honismerettől látszólag távol eső fizikai szakkör is ápolhat­ja, segítheti a honismeretet, amikor nem csak a szakmai tudás elmélyítésére törek­szik, hanem megismerteti tagjaival a neves magyar fizikusokat, sőt a világba is kitekint Ápolja emléküket, megemlékezik az évfor- dulókról, stb. A művészeti szakkör gyűjthe- ti a környék díszítő hagyományait. Az ilyen közösségek népdalokat is tanulhatnak egy­mástól. verseket, novellákat, regényrészlete- két, vagy egészségügyi, politikai tájékozta­tót is szívesen meghallgatnak. Említhetnénk a kertbarátklubokat is, amelyek a nagy gyümölcsnemesítők életét kutathatják, munkásságukkal ismerkedhet­nek. S folytathatjuk az irodalmi klubokkal, a természetbarát-körökkel, a szocialista bri­gádokkal, amelyek sok-sok alkalmat talál- hatnak a honismeret elmélyítéséhez a hon­ismereti szakkörön kívül is. S még van egy lényege« motívum, amelyre az országos konferencia ráirányítot­ta a figyelmet: a honismeret rtem fejeződ­het be a község, a város, a lakóhely hatá­ránál, múltjának, jelenének megismerésénél. A honismereti mozgalom feladata, hogy szé­lesebb kitekintésre serkentse a résztvevő­ket, hogy lássák meg a járás, a megye, az ország különböző tájain lévő közös kincsein­ket, természeti és emberi alkotásainkat. Ezek. re jó lehetőségeket kínálnak a megye- és országjáró kirándulások, amelyek megj’énk- ben évek óta eredményesen folynak. Főként a szatmári, beregi irodalmi sétákra gondo- lünk. De a fizikailag nem elérhető kincse­ket a könyvek, monográfiák, történeti és irodalmi művek olvasása hozza közelebb, melyek megkedveltetése is összefügg a hon­ismereti mozgalommal. De nem csak önma­gunkat, a szomszédos népek életét is job­ban meg kell ismerni, az ilyen utak egy­szerre erősítik a hazafiság és a nemzetközi­ség érzését. Sok még a tennivaló — erősítette meg az országos konferencia is — hogy megér­tessük; a honismereti mozgalmat nem a di­vat hívta életre, nem lehet csupán egy-%y évfordulóhoz kapcsolódó, idényjellegű tevé­kenység. Állandó munkálkodást kíván mind­azoktól, akik elkötelezettséget és tehetséget éreznek ahhoz, hogy e nemes mozgalmat a hazafiságra nevelés szolgálatába állítsák. Megbecsülést, támogatást és buzdítást érde­melnek. Honismeretre nevelnek, mind ma­gasabb fokon. P. G. Mia Pertz: A kvízmester bukáss A kamerák egész közelről hozták a fia­talember arcát. Felkészült a 800 márkás kérdésekre? — tudakolta tőle a kvízmester. — Igen — rebegte az ifjú. — Rendben, akkor kezdhetjük. — Isme­retlen művekből hall majd néhány taktust és 5 másodperce van, hogy felismerje a zenemű­veket. /Kérem az elsőt! Egzotikus zene hangzott fel. A harmadik ütemnél a fiaíalember elmosolyodott. — Ez a 23. szonáta F-dúrban, Sing-Pang- Peng kínai zeneszerző műve. Január 13-án született 1200 körül, Krisztus előtt. Kitört a taps. A mester csodálkozva sóhajtott fél. — Pontosan — dicsérte meg az ifjút. — De ne legyen könnyelmű. Eddig mind a 7 eljutott. Kérném a következő zeneművet! — A fiatalember mosolygott. — Ez a szent mester — Bodo Bodowitzlig — 178. szimfóniájának 89. 90 és 91. taktusa. A teremben tapsvihar zúgott végig. — Helyes — nyugtázta a kvfemester őszinte csodálkozással a hangjában. — De még nem nyert, mert ezt is mind a hét elődje ki­találta. — Kérném a harmadik művet! —, s egy­ben szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy ez lesz a legnehezebb. Ennél esett ki mind a hét elődje. Használja ki jól az 5 másodpercet! Újfajta elektromos zene hangzott fel! A fiatalember már mondta is: — Elégia neurátika, Opus 1, a fiatal kom­ponista Karla-Piemm műve. A termet orkánszerű tapsvihar töltötte be. A kvízmester elragadtatással rázta az ifjú kezét. — Nyert — kiáltotta lelkesen. Csupán azt árulja el, honnan ismeri éppen ön ezt a tel­jesen ismeretlen művet, amit a rádióban is csak egyszer adtak, akkor is óvatosságból, éj­szaka fél kettőkor? Az ifjú arcán titokzatos mosoly suhant át, aztán halkan ezt mondta: — Én vagyok Plemm. Fordította: Steiner Katalin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents