Kelet-Magyarország, 1973. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-17 / 140. szám
'S. oldal KÉT.ÉT-MACYARORS7.AG — VASÄRVAl^ HTW,f.tSirt',CT I973Í Június VT. Lázár Ervin: Elkésett füttyögetés Hát fura egy alak volt ez a Szarvaspataki öt adták mellém, hogy kísérjen a szálló- fiába. — Sváb vagy, mi? — kérdeztem tőle —, a svábok magyarosítanak ilyen marhaságokra, hogy Szarvaspataki, Vérhalomkői meg fittyfene. — Hehe — heherészett és a hátamra vágott , te meg Kis vagy. Bár az se rosszabb. Egy Bővel, vagy két sövel? , — Eggyel. J — Brühaha — röhögte —, mégis rosszabb. Megállt egy koszos cipőkirakat derengő fényében, kihízott, egygorpbos zakója feszült a pocakján s most vettem észre, hogy bokán felni érő, hajtókás nadrágot visel. Csupa eldobni való, kinőtt holmi- Egy pillanatra úgy tűnt, hogy maga Szarvaspataki semmivel sem különb ruházatánál, csak éppen senkinek sem .volt még érkezése szemétdombra hajítani őt. A feje azonban más volt. Szoipalészfej, de |ohflS,i germán kiadásban, kis, tömpe orra csupa szenvedés, s a szőke, borzas haj is, ahogy körülfolyta feje teteje pihés kopaszságát — hát az is valami megejtő volt. Különösen ott, annak a vacak kirakatnak a fényében. — Te, Kis, te megkedveltél engem. Ne is lágadd — mondta és bizonytalanul magasba emelte a jobb keze mutatóujját. , — Aha — mormogtam és a sarok felé }nflultam, mert valami kocsmafélének a fényei Csillogtak arra. — Kocsma hát! — rivallta Szarvaspataki — s csapos puszipajtásom. . — Minden csapos ebben a porfészekben, mi ? De ügyet sem vetett a közbeszcjlásra- I — És miért kedveltél meg? — kérdezte. A hangja elvékonyodott, törnie, látszólag mozgékonyságra képtelen orra úgy rezgeti, mint egy angoranyúié. Muszáj volt végiggondolnom, hogy miért is kedveltem meg. Ott ült a többi nagykutya között. Azok piszokul rázták á rongyot. Hogy így Kis elvtárs, meg úgy. Ez meg csak kopasz Volt. —; Azért, mert kopasz vagy — mondtam. Sértődötten ram nézett. Meg tán mérgesen |s, mert az orra megkeskenyecjett. Elvékonyodott hangon, majdnem suttogva mondta: — Marháskodsz!? Most marháskodsz velem ?! — Mi van? Buzeráns vagy te? — kérdeztem tőle dühösen. — A nagymamád! A jó nagymamikád, az *- sziszegte és megállt, nekitámaszkodott egy villanyfának. — Pedig hát a kopaszságod miatt — mondtam neki bocsánatkéiően. — Olyan magától értetődően viselted a kopaszságodat a sok handabandazö, válltöméses frizurakirály kö- Bött. Kutyaként nézett rám a villanyfa mellől. A szempilláját így árnyékban lehetett látni. Fényben nem. Olyan szempillája volt, mint Cgy kese kocának. — Hát ezt elhiszem — mondta lassan —, látod, ezt elhiszem. És mentünk be a kocsmába. Itt újra nem lehetett látni a szempilláját. A szemöldökét se nagyon. — Tiszteletem Rudi úr — ordibált a csapos Szarvaspatakinak és felém bökött: — Neki ős? Bólintott. A csapos elénk csúsztatott a lucskos bádogon két konyakot meg két pohár sört. Szarvaspataki gyanakodva rám pislantott. — Komolyan mondtad, ezzel a kopaszsággal? Éppen csak ránéztem. Ebből megtudhatta, bogy komolyan. — Még egyszer — mondta a csaposnak és lenyomott a pult meg a fal közé egy söröshordóra. — Mesélj magadról valamit. Valami fontosat! — Ne hülyéskedj! — mondtam és lóbáltam fi kezemben az üres söröspoharat. — Nem hülyéskedett — az orra megint, mint e nyúlé. — Tudtam, hogy mesélni kell valami fon. tosat. i — Egy spinkónál voltam egy hete — mondtam —, a férje éppen Angliában van! — Elhallgattam. — Na! — biztatott. — Lehet, hogy nem is fontos. — De az — mondta határozottan —, igenis fontos. Megtekert nyakkal néztem egy darabig, a poharat se lóbáltam. Honnan a francból tudja, hogy fontos? Mert az volt. — Na igen, és füttyögettek meg hujgattak g srácok a ház előtt. Szemben valami kultúr- ház van. Beatzene meg ilyesmi... annak a nőnek nagyon szép combja volt. Mint az alabástrom. — Mint micsoda? — kérdezte mohón, f — Alabástrom. I — Az milyen? I Bambán néztem rá. Elröhintettem magam. — Nem tudom. Az anyja keservit, fogalmam sincs, milyen az alabástrom. Tényleg, nem tudtam, az jutott róla eszembe: alabárd. — Nem baj — legyintett —, folytasd. — Feküdtünk egymás mellett. A falak sárgák voltak. Szórt fény... azt hiszem, jó nő... „Mi van veled?” — kérdezte. „Nem hallod, füttj ügetnek” — mondtam. „Kis hülye huligánok” — válaszolta — ide járnak hacacá- rézni” ...Egy bérházban voltunk a második emeleten. Magamra kaptam egy fürdőköpenyt és kióvakodtam a loggiára. Három srác állt • kultúrház előtt és füttyögetett. Semmiért, csak úgy bele a vakvilágba. Szép, loboncos hajú srácok. Igaz, este volt már, sötétedett, lehet, hogy nem is voltak loboncos hajúak. Én meg ott álltam a loggián, trotyakosan, igaz, a térdemben, a mellemben, a csontjaimban egy jó nagy szeretkezéssel. De azért trotyakosan. Ezek meg füttyögtek ott. Leüvöltöttem nekik: „Mi az, srácok, nincs nőtök?” De csupa szeretetből, azért, mert szerettem volna köztük állni... Azt hiszem. Azok ott lent abbahagyták a füttyögést és az egyik fölkiabált: „Tökfej!” — azt kiabálta. De én biztosan tudom, hogy szeretetből. — Egész biztos — mondta áhítattal Szarvas- pataki— A nő meg őrültezett és rángatott befelé. ,.A szomszédok, a szomszédok” — lihegte. Én meg már nem akartam melléfeküdni. Irtózatosan szerettem volna ott lent füttyögetni, meg hujgatni a srácokkal. — De visszafeküdtél — mondta szomorúan. Elhúztam a szánját. Hát, persze, visszafeküdtem. Kint az utcán a vallamra tette a kezét. Bár ez kényelmetlen lehetett neki, mert jóval alacsonyabb voij nálam— Kerülünk egyet, jó? — Tőlem akár ne is mondtad volna, úgysem tudom, merre van a kosz szállodátok. — Nono — mondta —, új szálloda — es a v államra csapottEgy ramaty mellékutcában állt meg velem, kétszintes, szemmel láthatóan új családi ház előtt. Az ablakból tompa fény szüremlelt a fejünkre. Most megint meghatóan kopasz volt. — Hehe — rötyögött rám kislányos-szemér. mesen és négy ujját a szájába dugta. Füty- tyeptett... fityfiufüty... csak úgy harsogott. Én meg mint egy oroszlán: hujfiuhuhuj. Ő is. Erre én íüttyögettem. Zenebona, gjlingalang! Az ablakon kihajolt egy férfi. Fürdőköpenyben. — Trógerok! Rohadt huligánok! Takarodjanak! Nem üvöltött, félhangosan mondta, mint aki nem akarja ezt a szerencsétlen, szétcincált csendet háborítani. — Tökfej! -*■ üvöltötte neki Szarvaspataki. — Vép kopasz állatok! — kiabált az most már Ügyet sem vetve a csendre. Mi meg futóra, neki a sötét utcának. A saroknál lassítottunk. A futástól kalapált a szívem, fű de öreg vagyok. Ezt akartam mondani. De nem szóltam. Nézem ezt a marha Szarvaspatakit. Sír. A jó fenébe! Egy darabig ballagtam mellette, aztán a vállára tettem a kezem. — Süket, hát miért nem mondtad? — morogtam szelíden. — Valami nőd lakik oft? Szeretőd? Feleséged? Óvatosan kihúzta magát a kezem alól. — Nincs nekem senkim — mondta —, nem is volt soha — és barátságosan a hátamra pas- kojt. — Jó srác vagy. Istenbizony. Az a fényes ott a szálloda. Ezzel otthagyott. 500 év - 500iskolai könyvtár Napjainkban a könyv, az olvasás a társa, dalmi érdeklődés középpontjában van. Nép- frontankétokon vitatják meg írók, pedagógusok, könyvtárosok, szülők az olvasás szerepét. Sajtóviták folynak a gyermekirodalomról, újságcikkek elemzik a könyvtárak — köztük az iskolai könyvtárak — ellátottságát, az olvasók összetételét. A könyv megszerettetésében, az olvasóvá nevelésben jelentős funkciójuk lehetne az iskolai könyvtáraknak. Tény azonban, hogy az erre illetékes állami, tanácsi szer. vek komoly anyagi támogatása ellenére is ezen könyvtárak többsége korszerűtlen, könyvállománya szegényes. Hitelt érdemlő vélemények szerint az iskolai könyvtárak a jelenlegi fejlesztési ütem mellett kb. 2000-ben érnék el a mai igényeknek megfelelő szintet. Nem megnyugtató ez a perspektíva. A tanácsok minden — s remélhetőleg az eddiginél nagyobb — támogatása mellett is szükség van a társadalmi segítségre. Van annak tán öt éve is, hogy az egyik Pest megyei nagyközség iskolájában tapasztaltam: a délutáni tanítás befejezése után a gyerekek egy része nem széledt szét, várta a termelő- szövetkezet könyvelőnőjét. A könyvelőnőt, aki társadalmi munkában vállalta, hogy a községi könyvtár kihelyezett fiókját hetente egyszer kezeli, kölcsönöz gyerekeknek-felnőttek. nek. A folyosón ott állt az iskolai könyvtár egyetlen könyvszekrénye is. „Ami abban van, azt rpár minden gyerek rég kiolvasta —mondta az igazgató —, s nem valami változatos a községi könyvtár kínálata sem.” Azt hiszem, ez a példa eléggé jellemző. Jelzi, hogy az átlagosnál akár egy kicsit Is oda- figyelőbb iskolai nevelőmunkával a gyermekek érdeklődését is fel lehet kelteni a könyv, az olvasás iránt. Ügy tűnik, a szándékok cselekvéssé érett időszakában jelent meg az idei gyermeknapon a Hazafias Népfront Országos Tanácsának felhívása, adjunk jó könyvet minden gyermek kezébe!, kedvező időszakban indult útjára az 500 év — 500 iskolai könyvtármozgalom. A szándék méltó évfordulóhoz kapcsolódik; 500 éve hagyta el a sajtót az első, Magyarországon nyomtatott könyv, Hess András: Chronica Hungaroruma. És most fordítsuk meg a kérdést. Az első jelek azt mutatják, hogy a népfront felhívása halló fülekre talált, az 500 év — 500 iskolai könyvtármozgalom méltó lesz az évfordulóhoz és méltó lesz a — ma emberéhez. Az első távirati jelentések már hírül adták: 4 józsefvárosi Somogyi Béla utcai általános iskolának ezer kötetes könyvtárat és háromezer forintos könyvutalványt nyújtott át az Állami Könyvterjesztő Vállalat képviselője, s hogy ezekben a napokban, Hajdú-Bihar megyében a Művelt Nép Könyvterjesztő Válla- lal három iskolai könyvtárat gazdagít értékes ajándékkal. A Hazafias Népfront Országos Tanácsához naponta érkeznek az érdeklődő, felajánlást bejelentő telefonok, levelek, üzemi kollektívák, szociáüsta brigádok, magánosok érdeklődnek a segítés, a könyvek, könyvtárak átnyújtásá- nak lehetőségeiről, módjáról. A népfrontban kedves epizódként emlegetik: a felhívás másnapján az első jelentkező egy magányos budapesti asszony volt, kereszt- rejtvényen nyert harminc forintos könyvutalványát küldte be. A könyvtárak spontán, őszintén segítő szándékú társadalmi támogatása nem teljesen előzmények nélkül való. Van néhány nagy múltú, . híres kollégiumi könyvtárunk — a debreceni, a sárospataki, a pápai —, amelyet egyebek között egykori diákjaik támogatása tett naggyá. Szép szokás napjainkban, hogy az iskolai évzárókon a legjobb tanulók, a legszorgalmasabbak jutalomkönyvet kapnak iskolájuktól, az ifjúsági szervezettől. Szép szokást, szép hagyományt lehetne kialakítani — illetve felele, veníteni — azzal, hogy az iskolától, az alma matertől elváló diákok könyvet ajándékoznának egykori Iskolájuknak. Mindenképpen figyelemre méltónak ítéljük egy lehetséges, másik szép hagyományteremtés ötletét, amelyet ugyancsak a mozgalom meghirdetői, a népfront munkatársai vetettek föl: most folynak az 5, 10, 20 éves érettségi találkozók előkészületei. Megható mozzanatai ezeknek a találkozóknak az iskolalátogatások, az egykori élmények felelevenítései, a közös vacsorák, bankettek, ám ugyanilyen szép és nemes célt szolgáló mozzanata lehetne egy könyv elhelyezése az egykori iskolai könyvtár polcain. Az 500 év — 500 iskolai könyvtár-mozgalom alig néhány hetes, csupán céljáról és a felhívás első visszhangjairól lehet számot adni. S az első jelek nyomán a jogos bizakodásról. A szükséges bizakodásról, hiszen — miként a felhívás hangoztatja — „gyermekeink, a holnap művelt nemzedéke, a jövő érdekében cselekszünk”. <D.) Ténagy Sándort Ragyogás Szerelmet ad a szó, ahogy kimondjak, tudod-e, bizsergést reggelizem és lángolást kortyolok rá részegen szállók akkora fényben, akkora nyárban akárha szemed vizében, anyám sóhajában, érdes és édes nyelv: ízlellek, só és víz kitárt ege-földje, 1 falánk hullámzás: átölellek s magamba zárlak, ragyogás lázas porszeme^ szállók, tudod-e, akkora magányban, akárha sejtmag száll időtlen plazma-árban, nem láthatsz te sem, hunyt szemhéjam beborít csak hiszed, hogy megtalálsz, s én is, hogy élekil keringlek csak, gyökerem, csöppként az aszályba!^ keringetlek, parányi Földem, újra még sugárbalt megszületnék már, gondoltam, megszületnék, a fény pirkadó bőrét áttörve, kihasítva, csakhát mihez kezdjek a csontjaimmal, gyönyörű, nehéz csontjaimmal... Gyurkovics Tibor: Vallatás a vendéglőben Ott ültek a vendéglőben, kedélyesen, felöltözve a két szülő és a nagybácsi. Sört ittak. A faburkolat otthonossá tette a vendéglőt, a magyaros térítők meleggé. Túl voltak a vacsorán. Az apa nagy testű, mondhatni kövér ember, a nagybácsi is, finom modorral. Néha na. gyot kacagott, régi történetet mesélhettek egymásnak. Az asszony fehér blúzban, frissen ondóiéivá. Ünnepelgettek, vasárnapoztak. Néha, néha az ajtóra néztek, az üvegajtó kint az előtérben olykor megmozdult. Egy-egy ember lépett be, egy-egy pár, aztán eltűntek a presz- szórészben. Zene szólt, vasárnapra alkalmas zene. — Ne idegeskedjetek, ha késik — mondta a nagybácsi, aztán elővette a zsebóráját, megnézte, bólintott. — Nincs semmi baj. A gyereknek szabadság kell. Emlékezz vissza, Márton, mi is szabadon éltünk gyerekkorunkban. — Ivott egy kis sört, nevetett. — Ezt mondom én is Mártonnak — toldotta meg az asszony. — Én nem idegeskedem, ő idegeskedik. Ö mindig idegeskedik. Hét óra húsz. Ez még nem idő. A gyerekben bízni kell. — Én is bízom, nem arról van szó. És nem idegeskedem. Csak amiben megállapodunk, azt tartsa be. Hét óra, az hét óra. Megmondtam neki. Nincs késő, nem arról van szó. Egyáltalában nem izgat, hogy mit csinált, kivel beszél, ellófrál valami fiúval. Végig megy a parton, szép az este. Sétáljon. De jelentse be. Éva szaladt a vendéglő felé. Most vált el Kláritól, s olyan volt az este, mint a sötét mese, borzongató, mégis szép. A víz, a sok túloldali lámpa, miről is beszélgettek? A matematikáról, a kigúnyolható tanárokról, a Nagy Medvéről, aki csak dörmög egész óra alatt, mégis a legjobb tanár. Na, meg fiúkról, de csak úgy mellékesen vihorászva. Hogy mondja el nekik ezt az egész estét? Ö maga sem érti pontosan, de valami csodálatos, hogy talált valakit, akivel úgy tud beszélni, mint saját magával. Klári hangja is hasonlított az övére, ugyanazt tanulták a másik osztályban, valami könnyű vibrálás keletkezett köztük. Végre, talált egy barátot. Talált! Már rendezgette magában a szavakat, hogy mit mondjon, valami nagyon egyszerűt: Találtam egy barátot. — Nem, ezt félreértik. — Találtam egy lányt. — Azt hiszik majd, hogy a folyóparton talált valakit, és most segítséget kell vinni. — Találtam egy barátnőt. — Ezt talán... Ez meg ünnepélyes és ostoba, de mit mondjon? Kinyitotta a ids üvegajtót, sietett a szüleihez, vidám arccal. A három felnőtt úgy ült ott, mintha fából faragták volna. Nagybátyja mosolyogni próbált, anyja kicsit a fejét csóválta, apja nem nézett rá, az asztalon dobolt az ujjaival. — Milyen vidám vagy — mondta engesztelő hangsúllyal az anyja. Éva kigombolta a kabátját, féloldalasán leült. Fújt egyet a szaladás után. A szavait fogalmazta magában. — Hét óra ötven. — Apja csak ennyit mondott, töltött magának egy kis sört, és nézett jelentőségteljesen. A nagybátyja megfogta kedvesen a karját, rámosolygott. — Nem akarsz inni valamit? Colát, vagy jaffát? Ö megrázta a fejét. — Nincs kedve inni — mondta gúnyosan az apja. — Mással van elfoglalva. De nem baj. Mi is voltunk fiatalok, igaz? — Fölemelte a poharát, a bátyja felé intett a sörrel, aztán ivott. — Én nem bánom, hogy hol jár. Csak amiben megállapodtunk, azt tartsa be. Mi is mi mindent megcsináltunk, igaz, Jóska? Kezdődik a fiatalság, nem annyira csöpp lány már ő. Séta, ez, az... — Nem fáztál? — kérdezte az anyja, aztán mondta tovább a magáét. — Annyira vártunk. Azért ülünk itt, hogy gyere. Ne vedd rossz néven, ha aggódunk érted. Szeretetből tesz- szük. Elhiheted. — Ezt mondom én is — toldotta meg az apja. — Mindent elmondhatsz nekünk. Mi már túl vagyunk az élet lényegén. Mindent megértünk, bizalommal lehetsz irántunk. Bármi van, veled vagyunk, melletted vagyunk! — hangsúlyozta. Éva eltűnődött, minek kellene lenni? MJ az a bármi? És hogy mellette vannak? Eó* dig nem voltak? — Hagyjátok már, majd később beszélgetünk. Emlékezz vissza, mi jobb szerettünk gyerekek közt, mint ilyen nagy mamlasz felnőttekkel lenni. Emlékezz vissza, mikor meglógtunk a vonattal, két napra, azt hittük, vi* lúggá megyünk — nevetett a nagybácsi. — Hát ezt mondom én is. Mi megértőn®! bármit. — Apja közel hajolt hozzá. — Történt valami baj? Nem történhet olyasmi, amiben mi ne állnánk melletted. Rendesen tanulsz, otthon is segítesz, ne hidd, hogy mi rosszakat gondolunk rólad. Talán tudunk neked segíteni. Azt csak beláthatod, hogy mi többet éltünk meg, sok mindent tapasztaltunk... A segítségedre vagyunk bármikor. De ehhez bi- zalom is kell. A te bizalmad. Azzal, hogy beállítasz, és egyszerűen azt mondod, apa, ez meg ez történt. Legyen az bármi. — Hát nem arra neveltelek, hogy elmondj mindent? Emlékszel, mosogatás közben, milyen jól eldiskuráltunk. Tőlem még sosem kaptál ki, ha elmondtál valamit. Emlékszel, amikor betörtétek a Pannival az ablakot, egy; szóra megértettem... — mondta az anyja. Hol az egyik hajolt egész közel hozzá, hol a másik. Kedvesen beszéltek, nagybátyja a karját simogatta, mint egy kis állatnak. Anyja nyugtatta, apja mormogott. Az egész vendéglő idegen lett. Fogalma sem volt az egész helyiségnek az ő kislány barátjáról, arról az egyszerű titokról, amit nem lehet elmondani, hogy találtunk egy embert magunknak. — Ne haragudj, ez a makacsság a legros*- szabb — mondta apja a nagybátyjának. — Te tudod, hogy nekem mindent el lehet mondani. Ügy nézek én ki, akinek nem lehet mindent elmondani? Egy fél szó elég. Egy fél szó! De egy ilyen gyerek... Csak hallgat. Mi bármiben segíthetünk neked — hajolt megint közel az apja. — Mi mindent megértünk. Megettük már a kenyerünk javát, talán valamivel többet tudunk, hogy eligazítsunk az élet dolgaiban. Azt csak belátod, hogy felnőttek vagyunk, többet tudunk arról, hogy mi a helyes, mi nem? Azt csak belátod, hogy valami különbség van köztünk? Legalább korban? Hogy felnőttek vagyunk, te meg gyerek? Azt csak belátod? — Apja hangosan beszélt, az arcába hajolt. — Nem akarok semmit sem mondani. Hál nem értitek? — mondta Éva, és kiszaladt 3 szabadba.
