Kelet-Magyarország, 1973. május (33. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-27 / 122. szám

8. o!da! fffcf 1^-MA(?VATtORS7iT(? = ¥97$. mSjús %T, Dékány Kálmán: Kukkantó Mint kisfiú, szűk világomból egy napon a városba csöppentem. Lenyűgöző látvány -volt a nyüzsgő utca, még inkább Tóni bácsi hatal­mas kőháza. Otthon, a faluban, ugyanis vá­lyogból készültek a házak. Addig nem lát­tam másmilyet; meg Tóni bácsit sem ismer­tem, pedig a nagybácsikéin volt. Kilencvenedik születésnapját ünnepelte éppen, ezért gyűlt össze nála a rokonság. Anya sem sajnálta az útiköltséget. Megéri, mond­ta, hisz Tóni bácsi gazdag, és az volt a kí­vánsága, hogy engem is elvigyen hozzá. Emmi néniék gondozták, amiért lakást kaptak tőle, bár nem a kőházban, csak az udvar végében, hátul, de ez a kisebb ház is cseréptetős volt. A miénket pedig csak nád fedte. Szép kerten haladtunk át — csupa virág, meg rózsalugas — ahogy felvonultunk Tóni bácsi köszöntésére. Nagy házának csupán egyetlen szobácskáját lakta, a másik kettőt lezárta, — Vén zsugori — panaszkodott Emmi né­ni anyának. — A lomjai fontosabbak neki, mint a mi kényelmünk. A csiszolt, piros téglafalak, meg az eresz szegélyén végigfutó fényes esőcsatorna meg­dobogtatta szívemet. Ezt mind én öröklöm mpjd Icával! Anya már kiszámította, meny­nyi lesz ez pénzben . .. Az első meleg, rokoni perceknek én vol­tam a hőse. Tóni bácsi merengve nézett egy darabig, s amikor megszólalt, apára emlé­kezett. Anya megkérdezte, mivel tölti napjait, nem unatkozik-e nagyon egyedül. Soha, felel­te Tóni bácsi. Aztán füzetet szedett elő a fiókból, s eldicsekedett, hogy harminc esz­tendeje minden nap beleírja az Időjárást; a napsütést, a szelet, meg a felhőket. Korán búcsút vettünk, mert senki sem akart Tóni bácsi terhére lenni. Amikor rám került a sor, így szólt: — Andrist még hagyjátok itt. Anya csaknem egyszerre kiáltotta Emmi nénivel: — Szívesen, drága Tóni bácsi! Nagyon örülünk, Tóni bácsi. Ketten maradtunk. Tóni bácsi megint rám hunyorított, dörmögött valamit és n szekrényhez csoszogott. Hosszúkás fadobozzal a kezében tért vissza az asztalhoz. — Várj. csak, mutatok neked valami szé­pet. — Rejtélyesen mosolygott, ahogy Kinyi­totta a doboz fedelét. — Ilyet még nem lát­tál, az biztos ... Megilletődve várakoztam. Csupa fül és szem voltam. Nagybácsiként ugyan közönségesen csak kukkantanak nevezte, pedig valójában igazi varázsdoboz volt. Két apró ablakszemmel, sinen tologatható kerettel. Abba tette a ké­peket. Előbb ő nézett bele. — így ni — mondta és igazított rajta. — Most te következel. Nem kép volt az, amit láttam, hanem valódi táj. Hegy, csillogó bércek, a magasban sas kering. Magam is benne voltam a táj­ban, szinte arcomon éreztem} a levegő áram­lását. — Na, hogy tetszik? — tudakolta nagy­bácsikéin. — Gyönyörű! — lelkendeztem. — A Stayer-Alpok! — mondta. — Ott Is jártam, vándorlegény koromban. A dobozzal beutaztuk a nagyvilágot, ró­nákat, folyókat, tengereket. Mintha hónapok teltek volna el közben! Meglgézve, teli sóvárgó áhítattal bámul­tam Tóni bácsira. Elfelejtettem a kőházat, a kertet, az ezüstpénztől csillogó Holt-Tiszát Egyedül a varázsdobozra vágytam, s úgy megkívántam, hogy sajgott a mellem, elful­ladt a lélegzetem. Hátha . . . hátha nekem szánta, reménykedtem egészen addig a pil­lanatig, amíg be nem zárta a szekrénybe. Ettől kezdve arra számítottam, ha össze­barátkozom Tóni bácsival, majd csak elszán­ja magát az ajándékozásra. Már-már láttam magam játszópajtásaim gyűrűjében, ahogy közrefognak és kikérdeznek; milyen a vá­ros, mi minden van ott? Ekkor előveszem táskámból a játékot. Kérdezik: „Ez mi?" „Közönségesen csak kukkantó — felelem és a szemük elé tar­tom. — De Igazában varázsdoboz.” Megcso­dálják, nem akarják abbahagyni a kukucs­kálást. Elfogom irigy pillantásukat. „Hol szerezted?” — kérdik. „A városban” — felelem. „Boltban?” „Nem. Tóni bácsitól kaptam. Boltban nem árulják.” „Sehol?” „Sehol.” „Valahol csak kapni?” „Nincs több, csak ez az egy.” „Sehol a világon?” „Hát persze — bizonygatom. — Tóni bá csinak is csak ez az egy volt, de nekem ad ta? Neki nem kell, úgysem sokáig él már. Ki lencvenéves.” „És ha te meghalsz, kié lesz?” „Én nem halok meg. Akié a varázsdoboz ez örökké él.” „Azt mondtad, a nagybácsid meghal.” „Igen, mert nekem adta. Ezentúl mindi az enyém lesz és én soha nem halok meg. Ér­titek már?” Nagybácsikámat mindennap meglátogat­hattam, s ő megtanított a kukkantó kezelésé­re, s megengedte, hogy önállóan használjam. Közben újságot olvasott, drótkeretes pápa- szemmel. De észrevettem, hogy időnként ki­les az újságból, engem figyel. Néha odaszólt; — Meséld el. mit látsz? — Egy nagy fehér hajó úszik a tenge­ren — Válaszoltam. — Füstölög a kéménye. A hajó körül fehér madarak röpködnek, né­melyik közülük bukva rászáll a hullámokra. — Sirályok — mondta Tóni bácsi. — így hívják azokat a madarakat. Mindig el­kísérik a hajókat. Olyan hajón utaztam egy­szer vándorló koromban, a dalmát vizeken. Tudod te, mi az a vándorló korszak? Nem tudtam, csak emlékeztem rá, hogy ezt már máskor is említette. Régen az volt a’ szokás, mesélte Tóni bácsi, hogy mielőtt egy iparoslegény mestervizsgát tett, nekivá­gott a világnak. Bizony így volt. Ö szíjgyártó és kötélverő mester lett. Kétszeres mester. Máskor így szólt: — Megmondjam, milyen idő volt, ami­kor halálodon voltál? Tágra nyitottam a szemem: a halálomon? — Ezt se tudtad? Feleletül a fejemet ráztam. . — Bizony, hajszál híján meghaltál egy­szer, hároméves korodban. Hanem a szerve­zeted megbirkózott a krízissel, az első halál erejével. Mert tudod, kis Andris, ez az első halál olyan próbaféle, meg sem adatik min- -üenkinek, hogy része legyen benne. De aki­nek megadatik és ki is állja a próbát, ahhoz később, felnőtt korában már csak félve mer közeledni a halál, —Az utolsó napra ébredtem a vendég­ségben. Amikor Tóni bácsihoz bementem, a varázsdoboz már ott volt az asztalon. —> Gyere — mondta. — Még sok min­dent nem láttál itt. Bevezetett a szobákba. Az elsőben voltak azok az eszközök és készségek, amelyekkel a mesterséget űzte. A második szoba, akár egy kiállítási te­rem. Benne Tóni bácsi gyártmányainak egy- egy példánya. Köztük, egy külön falon azok a bizonyos lószerszámok, Tóni bácsi mester­műve, amivel három esztendei vándorlása után a nagy titulust elnyerte. Szíjakon, he- - vedereken csak úgy csillogtak a rézveretek. Minden egyes darabjának volt valami ékessége. — „Még a király fogatához is elkelne” — Idézte nagybácsikéin a vizsgáztató testület el­ismerését. Tüzelt a türelmetlenség, hogy visszamen­tünk a varázsdobozhoz. Am most nagybácsikám nem engedett hozzányúlni, ő maga hozta működésbe. Ta­lán mert utoljára játszik vele, gondoltam. Sóvár, mohó reménykedéssel lestem minden mozdulatát. Mintha búcsúzna tőle. Kezem oldódik, elszabadul és mar nyújtom érte. Tóni bácsi megremegett. Furcsán tűzött rám a szeme. Szinte szúrt a tekintete. — Hogyisne! — mondta. — Még ezt is? Kapzsi kölyök. Tudd meg, soha! — és elzárta a varázsdobozt a szekrénybe. Aztán már csak a végrendeletben re­ménykedtem. Sokáig élt még nagybácsikám, de nem láttam többet. Százegy éves korában halt meg. Fiatalember lettem közben, érettségi bi­zonyítvánnyal a zsebemben. „Ég veletek! — íí;ta a záradékban örök­hagyónk. — Osztozzatok a hulladékon, úgyis erre vártatok rég. Az igazit — a játékot — amit fiatal kézzel magam fabrikáltam, te­gyétek mellém a koporsómba. Ez nekem elég. Ő ha felnő, megbocsát majd nekem. Nemsokára mindnyájan elfeledtek — tibenne- tek hamar meghalok. Ö nem felejt el soha. A vágyaim őbenne tovább élnek... Csanády /ónos: Moszkva—Leningrad Végetmemérő nyírfaerdők eztistöző emléke ringat. Áttörve szűk határok cikcakkét, mintha a világ lett volna hazám, ázt éreztem a robogó ütemben, eless ttogó százkilométerek iramában! Irányunk: Moszkva! Ahol az ezerkilométeres lábakkal lépdelő történelem aranyán alig moccanó ezredévek tompa-zöld csillogása Puga< sovot. Nepóleont idézett — míg félhomályban titkosan derengtek ikonok., szfinx-hallgatású szentek. Visszadobognak elszállt indulók, ahogy a Vörös térre indulok, és mélyen dübörögnek fold alatt a hajdan felszállt költeménysorok. Majakovszkij szobránál megállók, és életét magam elé idézem, és első kis könyvéből recitálok, amelyben — a vasmaszatos inasnak — elmondta nékem: „Hogyan írjunk ver­set?” A gyorsvonattal zengő ritmusok ringatták tovább ezt a dallamot, a cárok sírja, a börtöneröd fölött, a Néva hullámain át, hol ölelésre tárt karok köszöntöttek és finn. angol és lengyel, orosz, magyar, s ki tudja még hányféle nép szavával teltek me| az asztalok. Az áruházak színhaz-karzata. Kérdések — válaszok — mosolyok. A tengeri szél simító csípése. És végtelen képek az Ermitázsban; válaszaik tüze szivembe-égve. S amit Rembrandt és Michelangelo, Rubljov és Puskin el nem mondhatott, alkonyaikor a Néva kőfalára szorított, fáradt, tüzelő fejemnek rejtjelezték a néma csillagok. Kárpáti Kamii: Szegfű Villan csuklódon a kis lánc s szád sarkában a hosszú szárú öröm — csitri — fogad közt egy szegfű — sötétben is villog, hosszan és külön. Huszonöt éve történt • A pócspetri tragédia Sajnos, az iskolák államosítása me­gyénkben véráldozattal is járt. Ahogyan erő­södött a közhangulat a társadalom előrehala­dását szolgáló intézkedések támogatására, a visszahúzó erők, az egyházi reakció legelszán­tabb képviselői egyre makacsabbul védekez­tek. A legjobb védekezés a támadás — el­vét megvalósítva, a régi bevált recept sze- ’ rint a vallásos érzelmű emberek jóhiszemű­ségét, elmaradottságát Hívták segítségül. A fiatal népi demokrácia, a magyar közoktatás történetének feketebetűs dátumává vált 1948. június 3f-a, a pócspetri rendőrgyilkosság. Pócspetri nevét hosszú ideig együtt emle­gették a tragikus vérontással. Negatív szim­bólumként idézték, s az itt lakó becsületes emberek legnagyobb bánatára egy időben mint egy kollektív bélyeg éktelenkedett raj­tuk. A faluban járva az egyik pedagógus emlí­tette, még a főiskolán, Egerben is sokszor kellett hallania a megjegyzést: „Te abból a rendőrgyilkos faluból való vagy.” Pedig ak­kor mindössze tizenhét éves volt. Ma sem szívesen beszélnek 1948. június 3-ról a pócs- petriek. Szégyellik, szeretnék kitörölni nem­csak a maguk, hanem az ország emlékeze­téből is... Igazságtalan lenne valamilyen kollektív bűntudatot kferesni emögött, hisz a bűnösök megkapták méltó büntetésüket, a félreveze­tett, pusztán hangoskodó embereknek meg- bocsájtott a népi demokrácia bírósága. A ma fiatal nemzedékének nincs röstellkedni való­ja, de hiba lenne elhallgatni előttük, ködfá­tyolba burkolni; mi történt a faluban 1948. június 3-án... Emberemlékezet óta nem tartottak a köz­ségben szerdai napon litániát. Ezt a legvallá­sosabb pócspetriek is elismerik. Mégis jú­nius 3-án, szerdán Asztalos János római kato­likus plébános litániára hívta a híveket. Az előzményekhez tartozik, hogy a plébános sa­ját személye Iránt misztikus tiszteletadást honosított meg a faluban. Csodálkozhatunk-e, hogy az egyik legszegényebb, legelmaradot­tabb nyírségi faluban, ahol abban az időben kétszáznál több analfabéta volt, a plébános minden szava, Intése szinte szent volt. Ha végigment a falun, a legidősebb em­berek Is kézcsókkal járultak elé. Ö iktatta be a hivatalos egyházi ünnepek közé az úgyne­vezett felvett ünnepeket, a Balázs-áldást, a Szent Vendel napot. Ez utóbbit — egy régi tömeges állatelhulláfe emlékére — annyira ko­molyan tartották, nogy október 20-án, Ven­del napján egyetlen állatot sem fogtak sze­kérbe. Még akkor sem, ha haldoklót kellett orvoshoz, kórházba vinni . . . Ebben a faluban könnyebb volt felszítni a népi demokráciaellenes hangulatot, ami­kor mindjobban közeledett az iskolák álla­mosítása. A plébános hetekkel korábban hisz­térikus hangulatot keltett. Házi őrséget szer­vezett saját védelmére a falu legényeiből, akik éjszaka dorongokkal felszerelve „védték” a plébános urat, mert a rémhír szerint el akar­ták öt vinni. Erről természetesen szó sem volt. A plébánost mindjobban aggasztotta, hogy a faluban egyre több híve szimpatizál az iskolák államosításává!. Május 31-én Pócspetri nemzeti bizottsága 6:1 arányban az iskolák államosítása mellett foglalt állást, 8 június 3-án este került volna sor a községi képviselőtestület határozathozatalára. Ezt akarta a félrevezetett tömeg felvonultatásával befolyásolni, a döntést negatív irányba te­relni Asztalos plébános, aki a községben 180 holdas birtok felett rendelkezett. Első lépésként június 1-én a plébániára rendelte a község tanítóit. Tudomásukra hozta, amennyiben az .egyházi iskolák álla­mosítása mellett szavaznának, ki fogja őket közösíteni az egyházból. Ezután a szülök „meggyúrásával” folytatta a haladó intézke­dések elleni aknamunkát. Boldoggal, boldog­talannal aláíratta az államosítás ellen tilta­kozó íveket. Egy sor nem létező ember neve is felkerült a listára. „Művére” június 3-án este 9 óra körül igyekezett feltenni a koro­nát. A képviselőtestület ülése előtt a rend­kívüli litánia után uszítóbeszédének hatására mintegy ötszáz fanatizált és kíváncsiskodó ember vonult a községháza udvarára. A tra­gédiához már csak egy szikra kellett. . . A józanabb előljárósági emberek, az es­küdtek közül Kremper György próbálta csití- tani, hazatérésre bírni a tömegeket, de ke­vesen hallgattak a figyelmeztető szóra. Mind többen fenyegető, támadó szándékkal hado­nászva, kiabálva nyomultak fel a lépcsőn, ahol két rendőr, Takács Gábor őrvezető és Hell Ferenc szakaiszvezető próbálta megfékez­ni a tömeget, útját állni a rombolásnak, a vérengzésnek. Az elszabadult indulatok azon­ban ekkor már elvakították az embereket. Akadt gyilkolni kész martalóc is, Királyfal- vy Miklós volt zászlós személyében, aki Ta­kács Gábor rendőr őrvezetőtől elvette a fegy­vert és agyonlőtte a fiatal, hétgyermekes, nincstelen, földhözjuttatott családból szárma­zott parasztfiút. A rendőrgyilkosság után — ahogyan a helybeliek mondják — perceken belül ki­ürült a községház udvara. A tömeg megré- szegülve, félelemmel távozott a helyszínről; Csak a „bátrabbak” folytatták az elkezdett háborút. Elvágták a telefonvezetéket, ezzel a falut a külvilágtól. Félreverték a harango­kat. A másik rendőrnek, Hell Ferencnek — aki tájékozódásunk szerint ma is rendőri hi­vatását teljesíti — az ablakon át sikerült elmenekülni és segítséget hívni a máriapócsi őrsről, majd a megyeszékhelyről. A pócspetri rendőrgyilkosság fájdalmas következményeivel világosan megmutatta, hogy a történelem kerekét visszaforgatni aka. ró egyházi és világi társadalomellenes erők a vérontástól sem riadnak vissza. Sok, ad­dig tisztán nem látó ember szemét is felnyi­totta a pócspetri „jeladás”, amelyet a reak­ciós erők szándékával ellentétben nem kö­vetett újabb „Pócspetri”. A megyében a június 3-i események után parázs hangulatú munkás-paraszt gyűlések zajlottak le, ahol százak és ezrek követelték az államosítást és a bűnösök méltó megbün­tetését. A becsületes érzésű vallásos embe­rek, akik korábban az egyház pártján állot­tak, a véres események után otthagyták a klérust, és a mögéjük húzódó reakciós ele­meket, s csatlakoztak az iskolák államosítá­sát követők nagy táborához. p.a. Nyelvi sarok Az időhatározó Időhatározőnak nevezzük azt a mondat­részt, amely a mondatban a cselekvés idő­beli körülményeit fejezi ki. E határozóra igen gazdag alaki kifejezőeszköz-tárunk van. 'gy nyelvünk szinte mindenfajta időbeli kö­rülményt nagyon könnyen ki tud fejezni. Kifejezhetjük vele a cselekvés időbeli kez­detét, időtartamát, időbeli végpontját, befe­jezett vagy folyamatos voltát, egy korábbi időponthoz való viszonyát, feltételességét, stb. A kifejezőeszközöknek ez a sokasága nyújt sokszor lehetőséget nyelvhelyességi hi­bák elkövetésére. Az egyik leggyakoribb hi­ba az, a raggal kifejezhető időhatározó he­lyébe névutós névszóval kifejezett időhatá­rozót állítunk. Különben is az utóbbi évti­zedekben a rágós kifejezési forma rovására egyre jobban elharapózik a névutós kifejezé­si mód. Az élőbeszéd jelentőségének és sze­repének a megnövekedése hozta ezt a jelen­séget magával. Az emberek azt gondolják, hogy tartalmasabb lesz. a beszédük, ha hosz- szasabban, terpeszkedőbben fejezik ki gondo­lataikat. Gyakori hiba a belül, az alatt és az át névutó összekeverése, pedig a három névutó az időtartam más és más árnyalatát jelöli meg. A belül névutóval alkotott időhatározó azt fejezi ki, hogy a cselekvés nem tölti ki a megjelölt időtartamot, és ezen belül bár­mikor végbemehet. Az alatt és az át név­utókkal szerkesztett időhatározók viszont olyan cselekvésre utalnak^ amelyek az egész időtartamot kitöltik. E kettő között is van azonban különbség. Az alatt névutót akkor használjuk, ha meg akarjuk jelölni a cselek­vésnek az időtartam alatt való befejeződését, az át-ot j)edig akkor, ha a cselekvés folya­matosságát akarjuk kifejezni. Az „Egy héten belül kijavítjuk” mondatban a cselekvés nerr tart egy hétig, lehet, hogy csak egy-két napig, a hét végére azonban biztosan megtör­ténik. Az „Egy hét alatt kijavítjuk” mondat­ban a munka az egész hetet kitölti, és az „Egy héten át dolgozik”-ban pedig a munka folyamatosságát érzékeltetjük. A múlva és az után keveredése is gya­kori a mindennapi beszédben. A múlva név­utóval olyan időtartamot fejezünk ki, amely­nek elteltével, kezdődik a cselekvés. Pl. Két nap múlva megismétlődött az eset (és nem; két. nap után). Az után-nal pedig valamilyen eseményre, időpontra való rákövetkezési fe­jezünk ki: Nagy veszekedés után elváltak. Egyébként ezzel a névutóval időmértéket is kifejezhetünk, de ekkor az időt jelölő szót -val, -vei raggal kell ellátni: Egy hónappal | ezután történt meg a baj. Az után-hoz ha­sonlóan viselkedik az időmérték kifejezésé­ben az előtt névutó. A -kor. a -szór, -szer, -szőr rag rovásá­ra egyre jobban terjed az esetben névutósze­rű szó. Pl. Két esetben is fordult hozzám tanácsért (helyesebb: Kétszer is . ..). Vagy: Ilyen esetben nagy a fejetlenség (helyes? i: Ilyenkor ...). Nagyon elburjánzik az al - mával, a során, az elteltével és különösen a folyamán szók névutóként való használata a -kor és a -ban, -ben ragok rovására. Pl. Az elmúlt évek folyamán a munkásosztály élet- színvonala megnőtt. A múlt év folyamán gyakran esett szó erről a jelenségről. Ezek­ben a mondatokban a terjengős és terpesz­kedő folyamán helyett helyesebb a -ban, -ben rágós forma: Az elmúlt években és A múlt évben... A feltételesség kifejezésére az esetén, ese­tében, a múltban kezdődő és még ma is tar­tó, vagy most véget érő cselekvés idejének a megjelölésére az óta, ritkábban a fogva, kezdve névutókat használjuk. Pl. Zivatar esetén ne indulj el! Tegnap óta egy falatot lém ettem. Kora ifjúságától fogva keményen lolgozott. Sok esetben az időbeli kezdetre a úrtokos személyragos forma utal: Egy éve van itt. Az időhatározó alaki eszközei szinte mind más és más jelentésárnyalatot fejeznek ki. -A szép beszédhez ezek ismerete is szükséges. R aduit LayzX#

Next

/
Thumbnails
Contents