Kelet-Magyarország, 1973. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-04 / 79. szám

Három rohamsisak A Vadastag Állami díjas tanítóházaspárja Sóért, cukorért álltak sorban az asszonyok. 'A piactéren a bolt nyitva tartott. Délelőtt csa­pódott be az első lövedék és a templom mel­let í kicsavart egy fát. Aztán kis ideig csend lett. Pillanatok alatt elnéptelenedett a piactér. Az emberek kulcsra zárták a kapukat. — Gyorsan jöttek — mondta nagyapám —, miközben párnákat és dunyhát vittünk a Zsigmondék pincéjébe Oda húzódott az utca. A közéltjén lövedék találta Gönczi Bálint házát. Azt hittük, ennyi volt az egész, vége a háborúnak. Hajnalban apró szekerek zörögtek, lovasok vonultak a Tisza felé. — Kozákok — mutatott feléjük nagy­apám. Mentünk a piactérre. Rézpiku, Stuka, a én. Majdhogy egyidősek voltunk, iskolások és nagyon rosszak. Akkor már feltörtek néhány üzletet, hordták az árut, kinek mi jutott. A szomszéd Gecse Jóska hatalmas órát hozott. Nem maradhattunk ki az eseményből. Rézpi­ku három boxert, zsebceruzát, sapkacukrot, Etuka láda lekvárt, két szíjostort szerzett. Jó­magam gyertyákat, gyertyatartókat és boxe- reket. Dicsőségesen elvonultunk a kiserdőbe, alkudoztunk egymással, csereberéltünk, majd Szokás szerint összeverekedtünk. Másnap odamerészkedtünk a kozákokhoz. A vásártérén rengeteg ló, kocsi várakozott Kényelmesen sétálgattunk a katonák között, hosszabb ideig vizsgálgattunk egy-egy szebb lovat. — Az a kis fekete megfelelne — Jelentette ki határozottan Stuka. — Nekem sárga kék. Az, ni — mutatta Rézpiku. Magas katona állt meg mellettünk. Né- *ett, nézett, magyarázott, de nem értettük. Az­tán kezembe nyomott egy csomagot és elment. Készersült volt. Eszegettük. Amikor elfogyott, zsebre -dugtuk kezünket, bámészkodtunk to­vább, — Mit csavarogtok itt? — kiáltott ránk egyik egyenruhás magyarul. — Mit akartok? — Lovagolni. — Méghogy lovagolni T — nevetett jóízű­en. — Menjetek haza — dugott mindegyikünk markába csokoládét. — Ha visszajövök, hozok nektek igazi lovakat. — S elmentek. Később Stuka felkiáltott. — Nem mondtuk meg, hogy a Forcsiny utcában lakunk! Elszomorodtunk. Aznap még csak össze se verekedtünk... De hiába, a szerencse akkor mosolyog az emberre, amikor nem is várja. Ültünk Stu- káéknái az eperfa alatt. Szóváltás se támadt közöttünk. Egyszer csak odaszaladt Erdei Micu. — Fogtam igazi lovat - — Hol? — Zsigmondék előtt En voltam a leggyorsabb. Mire Micu ódá­iért, a kerítésen csüngtünk és figyeltük a le­gelő állatot — Ne nyúljatok hozzá, az enyém! Apró, agyonranyűtt pára roskadozott előttünk. Legelgetett a gyér füvön. Fejét fel­emelte néha, ránkcsodálkozott, ennyire futot­ta még erejéből. Bíztatgattuk, hajtottuk volna, de nem ment. — Akkor is az enyém — sírt Micu. Nagyapám erősen csóválta a fejét, amikor megnézte a lovacskát. — Kisfiam, játsszatok mással. Ebből soha többé nem lesz 16. Tönkretette a háború. — Hiszen legel — Nem segít már az sem. Következő nap tűvé tettük érte a falut. Nem találtuk. Este német tankok jöttek a Tisza felöl. A temető mellett lőtték ki az acélszömyeket. Egyik belefordult az árokba a kő vasútról és inegkopasztva, leszerelve, még évek múlva is ott pihent. Amikor odaengedtek, már nem ta­láltunk valami nagy zsákmányt. Alánosán vé­gi gkutattunk mindent, s a temetőárokban két rohamsisakot fedeztünk fel. Bemásztunk a tankokba. Végül három rohamsisakkal győ- relmi mámorban távoztunk. Mleunak semmi •e Jutott. Végigbőgte az utat. A Stukáéit udvarán rendeztük a hadállá­sokat. Két bunkert ástunk, összehordjunk jő csomó cserépdarabot, felraktuk a rohamsisa­kokat és dobáltuk egymást. Micunak nem volt sisakja, beszakadt a feje. — A háborúban vesztes is van — röhögött Rézpiku és hazaszaladt. Micu meglepett bennünket. Vigyorogva jött és elénk dobott egy gránátot. Megijed­tünk. — Nem jó. Kipróbáltam. Alkudoztunk. Nem adta. összejártuk ké' szer a Kunpálék nagy kertjét, hátha szeren­csénk lesz. — Bolond lennék cserélni. Sisak három van, grártát csak egy. Dulakodtunk. Megcsúsztam, ő hazaszaladt. Kis idő múlva robbanás hallatszott. — A gránát Szaladtunk. A Micuék kapujában már emberek álltak. Nem engedtek bennünket S2 udvarra. Megjött az orvos Is. Asszonyok han­gosan sírtak. — Szegény Ági, férje odamaradt a hábo­rúban, most Micu. Később hordágyon vitték, letakarva. — A kezét szakította le, nem bfria ki. el­vérzik — nagyapám alaposan megnofozott. — Adok nektek háborúsdit, rohamsisakot. Hallgattam konokul. A temetésre nem en­gedtek. Negyednap mehettem az utcára. — Micunak adom a sisakot — mondtam. Kimentünk hozzá. Fejfájára tettük az egyik sisakot, a másfk kettőt a sírdombra. At­tól kezdve soha se játszottunk háborút. Nagvaoám meghúzta a fülemet. — Megyünk a főidre. Egyél valamit, ké­sőn jövünk haza. — Nincs földünk. — Mától kezdve lesz. Két görbét dugtam a zsebembe. trapDol- tam nagvapám után. Tomajra mentünk, gróf Nemes János birtokára. — Látod, az ott a Kápolna. Bólintottam. Megálltunk. Nagyapám kézfelével megtö­rölte bajuszát. Végignézett a táblán, nagy ko­molyan kiielentette. — Itt lesz a földed, fiam, Egvkedvűen vettem tudomásul, föld, föld. Ha adják, legyen, ö nem mozdult. Belerugdo- sott bakancsával a földbe, nézegette a színét, morzsolgatta ujja! között. — Tiéd lesz. Már nem se* hasznát ve­szem, neked bőven terem. A Kápolnánál tolongott az egész falu. Réz­piku, Stuka is. Vártunk. Kis asztalt hoztak, ol­vasták a neveket, kinek hány hold föld jár. Ké­sőbb mérni kezdték. Ügyefogyottan álltak az emberek, fényesen csillogott a szemük. Amikor ránk került a sor, nagvapám levétte kucsmá­ját. Fából csinált karókat vertek a földbe. Az emberek továbbhaladtak. Nagyapám - elővet­te bicskáját. Odalépett a karókhoz és jó da­rabot lefaragott belőle. Tintaceruzát halászott zsebéből nagy, ákom-bákom betűkkel írta: Petrás Áron. — Jegyezd meg, fiam. A ml földünk. Megszámolta, hányat lép a másik karóig. Fénylett az arca. — Tegyél zsebre egy marékkai — paran­csolt. — Minek? — Hazavisszük. Rézpikuék is abban a táblában kapták a földet. Együtt indultunk a faluba. — A földhöz ló is kell — súgta nekem —, honnan vesztek? — Nekünk még sohasem volt lovunk — mondtam. Otthon az asztalra kellett tennem a fPldet. Nagymamám odajött. — Jő föld. — Az. LeTke föld. — Megélünk belőle. Éhes voltam. Megrántottam szoknyáját. — Éhes vagyok. — Hallgass, mihaszna — RJrmedt rám nagvapám. Később bögrét hozott. Belesöpörte tényé révei a földet. A szekrény aljából panírba cső vart magokat vett elő. Néhányat beledugoti * bögrébe, vizet öntött rá. Az ablakba tette. — Ebből még lesz valami. Az úi földben megragadt a mag. virág'1 eresztett. Szép pirosat, mint Micu sirján... Könnyen hatalmába keríti a vendéget az ér­zelgősség, a pátosz, a tisztán nagybetűs fogal­mazás, amikor ellátogat az Ujfehértóhoz tarto­zó vadastagi iskolába, a Ganzler házaspárhoz. A 63 éves, atlétatermetű, friss mozgású és észjárású tanító csaknem negyven éve él és ta­nít a tanyavilágban. Feleségével együtt egy közepes magyar falu lakossága, négyezer em­ber került ki a „kezük alól”, akik közül leg­alább négyszázan szakmát, érettségit, főiskolai, egyetemi diplomát szerzett emberek, ökörkú- ton kezdték a tanyai tanítóságot, itt kötődött a frigy, amely ma is tart a tanyával. Már 25 éve az ugyancsak Ujfehértóhoz tartozó vadastagi iskolában. Jóban, rosszban.­Maradandót alkotni „Mi úgy jöttünk a tanyára, hogy itt éljük le az életünket. Ezért is kellett mindennap úgy dolgozni, hogy ez a dolgos, becsületes nép ba­rátot, segítőt lásson a tanítóban. Nálunk nincs hiányzás, bukás. Kemények vagyunk, de igaz­ságosak...” Nem mond nagy szavakat elkötele­zettségről, hivatásról, nem emlegeti a község­től 5—6 kilométerre fekvő tanyai település sok nehéz ügyét... Nem volt itt villany, bolt, ren­des út, sem telefon és sok más. Most már van. A tanyai tanítóházaspár ebben a 2—3 kilomé­teres körben, ahol 450 ember él szétszórtan, olyasvalamit alkotott, amit még a mostani gyermekek ükunokái is emlegetni fognak... Először a faültetésre tanították meg a va­dastagi embereket. Az egykori mocsaras, lápos vidéken, ahol a tatárjáráskor megbújtak az üldözöttek, évszázadok óta a homok volt az úr. Ezért kellettek a fák, akácok, gyümölcsfák... „Nálunk a fák és a madarak szentek” — mondja Ganzler Géza és hozzáteszi; a termé­szetimádat valósággal veleszületett tulajdonsá­ga az embernek. Itt a gyermekek között isme­retlen „játékszer” a csúzli, annál több viszont 1 az útszéli fákon Is a takaros madáretető. De nem csupán a madarak és a fák szeretetét ápolja a Ganzler házaspár. Egyszerűen szólva, az értelmes emberi élet csiráit ültetgetik el naponta gyermekben, felnőttben. „Nekünk minden nap nagy érték” — fogal­maz a tanyai tanító. Reggel hattól — nyári időben — késő estig nyitva áll az Iskola egyet­len tanterme mindenki előtt. Délelőtt a felső tagozatosok járnak iskolába. Ez is egy kis el­térés az általános gyakorlattól. 2—S kilométe­res körzetből jönnek a gyermekek az iskolába, sárban, hófúvásban. Ha a kicsik, a* alsósok járnának délelőtt, korán fel kellene kelniük... Délután jönnek az alsó tagozatosok, akiket Ganzler Gézáné tanít. „Nem taníthatok héza­gosán, rosszul, mert a férjem nem is engedné. Nem adható* gyenge felkészültségű gyermeke­ket a férjemnek, mert ebből családi nézetelté­rés lenne...” Nem csoda, kemény munka Egymás ..kezére" dolgozik a pedagógus há­zaspár már csaknem négy évtizede. Evőd ve mondják, ennek ellenére sokat vitatkoznak. Mindig a nevelésről, a gyermekekről. A tan­terv épp olyan kötelezettségeket ró a tanyai iskolákra, mint a községi, vagy a városira. S ők arra vállalkoztak egy dolgos élet munkás­ságával, hogy bizonyítsák: a tanyavllágban te lehet korszerűen, kiváló eredménnyel útnak indítani a fiatalokat. Ezért sincs állandó. Vész recentiük, g a rutin, a sablon ismeretlen ne­velési fogás. Nem szeretik a krétafizikát, -ké­miát, -biológiát... Hangva módjára gyűjtöge­tik a szemléltetőeszközöket, hogy amit csak 'ehet, a gyermekek kezébe tudják adni. Az előző Iskolájukban Is gazdag gyűjteményt hagytak az utódokra, még elefántbőr, struértő­ié s Is volt a szertárukban. S egv mozaikkő — égy esztergomi Ismerőstől — a történelmi műl- ‘ú műemlék udvarából... Hangulata van a tanteremnek, amikor be­lépünk. A kislányok piros szalagban, gondo­san, ápoltan, figyelmes szemmel válaszolnak a kérdésekre. A tanító egy öreg órára mutat, az iskola alapításakor, 1926-bar. került a falra. Még az „ősdobogó” Is szolgál, megőrizték az iskola zászlóját is. Apróság? Talán az, de az innen kikerült — ma már felnőtt sorban lévő vadastagi embereknek nem az. Ma Is sokan megkérdezik, jó-e még az öreg óra, ami végig­kísérte ókét sok éven keresztül. A mostani is­kolásoknak már villanycsengő jelzi az óra kez­detét és végét „Ilyen tanyai Iskola is kevés van" — jegyzi meg Ganzler Géza. Ez is apróság, de nevelési Jelentősége van. Mint ahogy annak is, hogy a gyermekek nemcsak az előírt tananyagban mélyülnek el, hanem megtanulnak táviratot feladni. Sót, legutóbb a telefonálást gyakorol­ták. Nem pusztán jártasságot ad ez, hanem magabiztosabb fellépést, önbizalmat is, ami sokszor nagyobb gátja a tanyai gyefmekek ké­sőbbi előrehaladásának, mint az itt-ott héza­gos ismeretek. 76 ezer kilométer a közért „8s van egy harmadik nevelőnk Is” — mu­tatja a televíziót Géza bácsi. Az iskolatévét nem dísznek tartják, a fizika, a földrajz, a környezetismeret, a biológia és sok más tárgy válik szemléletesebbé, élményszerflvé. „Nincs mikroszkópunk?” — kérdezi inkább önmagától Ganzler Géza és válaszol Is: beszé­lek Fethó Ferenccel, a kísérleti Intézet veze­tőjével. Biztos kerül egy nekik már nélkülöz­hető, nekünk pedig nagyon is megfelelő mik­roszkópjuk. . A szülőkről beszélnek, az iskolán kívüli al­ják, soha nem teszik idegessé. Vadastag há­zaiban mindennapos vendég a tanító. A csa- ládtlátogatást nem „ütemterv” diktálja, hanem az élet. A pedagógus és a szülő egyformán igényli az emberi kapcsolatokat. Néhol előkerül a bor is. De már csak a „tisztesség” kedvéért. A negyedszázad alfctt a vadastagi emberek megszokták, hogy a „tanító bácsi” nem Iszik alkoholt. Azt szokta monda­ni: „A száraz kolbászt megkóstolom, azt hoz­hattok, de a bor maradjon az asztalon.” „Eleinte azt hitték, vizet prédikálok és bort iszom” — emlékezik a tanító. „Később tudo­másul vették és nem sértődtek meg, hogy nem nyúltam a pohár után. Viszont nem volt olyan gondjuk, bajuk, elintéznivalójuk — ami per­sze jogos és emberileg teljesíthető volt —, amit ne jártam volna ki az embereknek.” Géza bácsi tanyai tanítóskodása alatt — bár nem a számok embere — a múltkor egy szám­vetésre hajlamos hangulatában összeadta: 76 ezer kilométert gyalogolt, kerékpározott... Hó­ban, sárban, kánikulában. Tovább az úton Népművelők is. A tanterem október 15-től április 15-ig esténként átalakul művelődést otthonná, klubbá. Filmet hoz a művelődési au­tó. Az asszonyok kézimunkakörbe járnak, le­kerülnek a falról a festett falvédők. Előkerül­nek a sakkészletek, pattog a fehér kaucsuk- labda az udvaron felállított pingpongaszta­lon. A fiataloknak krónikás beszélgetéseken ele­venedik meg Vadastag régi történelme, legen­dái, a közeli „táncoló hegy” — valójában egy magas domb — szájhagyományőrző „titka” Másnap pedig meglehet, hogy a postai irányí- tószámokkal, az adóbevallás kitöltésével is­merkednek, hogy ne kelljen szaladgálni a ta­nító bácsihoz emiatt is. Külön világnak is mondhatnánk a Vadasta- got, ahol a Hajdúságból idetelepült családok éppúgy megtalálhatók, mint a nyíregyházi tir­pák bokortanya idenyúló néhány szigete. Soto- féle szokás, hagyomány, emberi alkat ötvöző­dik, mégis, ha a tanító üzen, hogy holnap be kellene töltögetni a traktoroktól kátyussá vált utat, kiegyenesíteni egy dülőút „könyökét", hogy rövidebb legyen az út a mőútig, egymás kezéből szedik ki az ásót, a lapátot... De szi- nültlg telik a tanterem, ha a tanító előadásra hívja „a népet”. Ganzler Géza és felesége bebizonyították: a tanyán is lehet nagyot alkotni. Csendben, ref­lektorfény nélkül. Most mégis óriási meglepe­tésre a jupiterlámpák fényébe kerültek: ápri­lis 4-e alkalmából a 40 éves tanyai munkás­ságért állami díjjal tüntették ki őket. Egy élet munkásságáért, amely még folytatódik a távoli kis ponton, a Vadastagban, ahol a ta­vaszi szünet után újra megszólal a csengő. As úton tovább kell menni™ Páll Gésa Bory Zsolt* Madarak és fák * Langyosodlk a fa göcsórtje, véget ért az utolsó csórta, a jég pengéje sárba httll, az üres parkokban vadul rohangál • szél, mint a tacskó, égbe röppen sok üres zacskó, szalad a járdán a szeméi Hallod a staccato zenét7 Pattog, recseg az ablakráma, mindenki csak ablakot tár ma, kt is lépne rajt' sebtiben. Az ágon két madár pihen. A fa még csupa barna dárda, fii egyiken a két madárka, 6 de nyugodtan, bölcsen fii, szilárdan, rendületlenül. Ó milyen mozdulatlan ülnek, nem érzik, hogy most csuda flnne > minden perc, minden pillanat, mert most tótágast áll, s hanyatt esik a dolgok téli rendje, i csobban a piros vér, a renyhe, s kéken sietnek az egek, kötélen sárga szőnyegek lángolnak vígan, mint a fáklyák. Madaraink még ezt te látják? Nem, nem, az én két verebem kuporog némán, mereven. De hát miért is féltem őket, hogy tán a fához ódanőttek: hiszen épp ketten ülnek ott! Üldögélnek, s az ágbogot, mit az istenke tett alájuk, megkarcolja kis cérnáié búk. Édes csiklandál, jó űrügy: tinőnek ott bájt ki e rügyl Üt. oldal KELET-MAGYARORSZAq — ÜNNEPI MELLÉKLET 1973. április 1 Élet a tanyáért Sí. Lukács Imre: Mészáros fifote: Sas eésa.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents