Kelet-Magyarország, 1973. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-04 / 79. szám

!. IpHSh «. irirrirf-WAerrAftoRsEA« *. EMELETEK A CSŐ HUSZONHÉT MÉ­TER MAGAS. Épp olyan tá­gas, hogy egy ember bele­fér. A csőben létra. A vé­gén fent csapóajtó. Innen nyílik a kabin. Mint egy űr­hajó fülkéje. Szűk, falán műszerek. És ablak, ablak, ablak. A felcsapható széken párna. Szabó Károly darus birodalma ez. Tizenkét év óta. A darut lassan elindít­ja körbe. Zúg a villanymo­tor és a toronnyal együtt fordul a gém. A Rapid a Mártírok terén áll. Nyíregy­háza kellős közepén. Egy körfordulat és mint élő tér­kép, tárul tel a város. — Bármerre nézek, min­denfelé találok valamit, ami­ben benne van a munkám. Állomás előtti kockák. Ott a Szarvas utca. Bérházak. Jó­sa város. Két év, új munka, házgyári elem. Arrébb a ta­nárképző. Itt négy évet töl­töttem. És nézze azt a sort, az Északit. Szinte minden épületét kiszolgáltam. Gyak­ran bejönnek a gyerekek Nyírbátorból, mert ott la­kunk. Amikor sétálni kez­dünk, büszkén mondogat­ják: Ezt is te csináltad. Itt is te dolgoztál. A fülkében tölti élete egy- harmadát Szabó Károly. A magasból szemlél, itt gon­dolkodik. Harmincnyolc esz­tendős, nyugodt fajta. Amint kezét a kapcsolókra teszi, a gépóriós, mint kezesbárány engedelmeskedik. Fordul, emel, lehelyez, ágaskodik. Néha beremeg. Ilyenkor a darus finoman, alig észre­vehetően csillapítja le. Még a szelet is kicselezi. Játszik vele és ellene. Minden ideg- saála megfeszül. — Nem fizikailag fáradok ki. A fejem készül ki estére. Szász, százhúsz emelés. Köz­ben pontosan engedni a csi­gáról a kötelet. Ügyelni a lent dolgozó emberekre. Fi­gyelek a jelekre, amelyeket kézzel továbbít a lent dol­gozó Szemem a műszere­ken, kezem óvatosan vezérli a gépet. Együtt élünk. Sze­retem. Megadok neki min­dent. Ápolást, javítást, ola­jat, még simogatást is. Csak így adja azt, amit tud. Itt fent mindenről e!feledkez«n. „ö pályamunkásként kezd­te még a húszas években. Pontos dátumot nem tudok, mikor, de azt igen, hogy 42 év és 4 hónapi szolgálat után ment nyugdíjba. Most 71 éves az édesapám. Egy­szerű munkásember, olyan, mint az élete. Egyszerűségre és munkára nevelt bennün­ket ts. Ahová eljutottam, amit elértem, azt a kis öreg­nek és édesanyámnak kö­szönhetem. Felszabadulás előtt és utána Is Kisvárdán. a Hár- masútnál szolgált Ott volt pályaőr, vagyis sorompóke­zelő. Halk szavú, jó ember. Nem emlékszem, hogy vala­ha is annyit mondott volna, álljak odébb. Sokat dolgo­zott, gürcölt a családért, összekuporgatott pályaőri fizetéséből még arra is gon­dolt, hogy taníttassa a gye­rekeit. Két nővérein van. Egyik elvégezte akkoriban a 4 polgárit, a másik most ta­nítónő. Nem volt ez könnyű ak­koriban. Emlékszem, amikor a felszabadulási harcok folytak, egyedül teljesített szolgálatot napokon át, éj­jel-nappal. Nagyon fárad! volt. Bejött, harapott vala­mit, pihent egy-két órát, az­tán ment tovább. Hallatlan munkabírású ember, a mun­kaszeretetét, azt hiszem tőle „örököltem”, ha ezt szabad mondani. Képes volt a csa ládjáért arra, hogy sokszor a szolgálat után még el­menjen napszámba. hogy pótolja a keresetet, nekünk Eggyé leszünk, együtt dolgo­zunk. A darus három és fél eg­ret keres havonta. Órabére 17 forint A gép, amit ke­zel, több mint kétmilliót ér. Az emberek, akiknek bizton­ságáért felel, kifejezhetetlen értékűek. A munka, amit végez: alkotás. — Néha állni kell. Ilyen­kor végiggondolom, hogy mi az, amin éppen dolgozom. Van egy kis házam Bátor­ban. 300 négyszögöles kert­tel. Házam? Nem is pontos. Otthonom. Amikor lakóházat építünk, gyakran gondolok arra, milyen őröm lesz ez valakiknek. Meg aztán sac- colgatom: de jó lenne nekem is itt egy ilyen. Mert 12 éve járok be. Pedig nekem már Nyíregyháza a hazám. Vagy ott volt a tanárképző. Talán el se hiszi, de számtalan­szor mondogattam magam­ban: a gyerekem tanítója fog itt tanulni? Vagy talán éppen Laci vagy Anna? Mert nem szabad úgy dol­gozni, mint ahogyan azt a gép teszi. Engem az éltet, hogy élő kapcsolatba tudok kerülni a munkámmal LENG A DARU. Erezni a mozgást. Kicsit félelmetes. Mintha repülőt dobálna a szél. Lent jeleznek. Megszó­lal a duda. A kötél leereszke­dik. Konténert kötnek rá. Új­ra jelez a darus. Gondosan vá­lasztja meg az emelés irányát, a gémállást. A kapcsolón Sza­bó kene mintha játszana. Úszik a levegőben a teher. Aztán pontosan, mintha mil­liméterre kiszámolta volna, a kijelölt helyen földet ér. — Egyszer fogadtam csak a munkahelyemen. Abban, hogy egy panelt úgy teszek a helyére, hogy hozzá sem '*?U nyúlni. Sikerült. Időbe telt, amig megtanultam, hogy in­nen kilenc emelet magasság­ból érzékeljem a teret, a mély­séget, a pontos helyet. Meg­szerettem a szakmámat. Vala­hogy úgy van az: dolgozni kell. De ha már kell, akkor az ember ne nyűgként csinálja. Itt fenn parancsnok vagyok Részese annak, hogy valami kinő a földből. Most várjon, a runara. cipőre. tandíjra valót. Mert ő, szegény min­dig többet akart, többet sze­retett volna. Nehogy hiányt szenvedjünk valamiből. Ke­vés ember van Kisvárdán, aki az én apámat ne ismer­né. Valóságos hobbyja a kertészkedés. Nem mester­sége, a vérében van. Még most is el-elmegy segíteni, pedig már 71 éves. Szőlőt nyit, kapál, művel. Pótolja a nyugdíjat. Talán nem len­ne rá szüksége, de már őt nem lehet megváltoztatni, csak így tud élni. Nincs egy pillanat nyugalma sem ... Nem akarok nagy szava­kat használni, de úgy érzem, nemcsak az emberek szere- tetére, a tiszteletadásra, de a haza szeretetére is 6 nevelt, tanított. PártonkívüU a kis öreg, de én úgy érzem, ott­honról hoztam a nép, a ha­za iránti szeretetemeí. Neki köszönhetem, hogy párttag lettön, furcsa, de ő nevelt azzá. így voltam három és fél évig KISZ-titkár, vá­lasztottak párttitkámak. Va­lósággal belém táplálta a szo­cialista eszmét. Tanultam, de hotthonról hoztam az in­dítékot. Ezt máshol megkez­deni talán nem is lehet, csak a családban. Több mint 42 esztendeig szolgált az én apám, de eaay- nyi idő alatt még csak ®­újra fordulunk egyet körbe. Nézze: nem csodás látvány? Alattunk földszintes házi­kó. Az udvaron fürdőkád. Ar­rébb az irodaház új épülete. Belátni az ablakokon. Dolgoz­nak a bentlévők. Ott egy tíz­emeletes ház kontúrja a te­metőn túl. Aztán a KEMÉV- székház tömbje. Magas pon­tok között kis házak, régiek. Pici autók futnak az utcákon, még kisebb emberek sietnek. — REÁNÉZEK A VÁROS­RA. Otthon földszintes ház­ban élek. Itt kilenc emelet magasban. Hét végén azért jő leszállni innen két napra. A család hiányzik. Jó a mun­kásszállás, de mit magyaráz­zam, nem az igazi. Elbeszél­getünk, üldögélünk, űzzük az időt. Politizálunk, újságot ol­vasgatunk, korán lefekszünk. Kell a pihenés. Csák t;#;-ta fejjel lehet helytállni. De akármit is csinálok, mindig hazagondolok. Úgy van az, hogy tudom, amit építek, ne­kik építem, és értük dolgo­zom. Ez a kettő végtére is egy valahol. Fiából jó szakembert akar nevelni. Anna még kicsi, tíz­éves, őt egyelőre csak kényez­teti. A darun dolgozik, de a földön él. Huszonhét méter magasból figyeli a világot, de nem a fellegek közül látja a valóságot. Arca feszült. A gép újra emel. Vasat. Érezni a hatalmas súlyt, amint meg­billenti az egész alkotmányt. Lent nő, alakul, formálódik egy épület. Esetlenül indulok Szabó Ká­roly után lefelé a csőben. Reszket a kezem és a lábam, mire leérünk. Már ott vár, mosolyogva, derű sen. — Jöjjön el máskor is. Ami­kor csak akar. Itt a darun mindig láthatja, milyen kicsi az ember, és mégis milyen hatalmas. KEZET FOGUNK. Indul vissza, a kabinba. Hallom, fel­búg újra a duda. A munka, az alkotás nem szünetel. A sza- bókárolyok egy új várost teremtenek. Borget Lajos grelmeztetést sem kapott a vasútnál. Belsőleg, tartásban szeretnék olyan lenni mint ő.” (így vallott az édesapjáról Rózsa István, a MÁV záho­nyi állomás fiatal térfőnöke). „Az öreg téglagyári mun­kás volt világéletében. Egy időben, az államosítás után 1949—1954 között szociális igazgatója volt a Szombat­hely! Tégla- és Cserépipari Vállalatnak. Ez már meg­szűnt. Később Kőszegen, Pankaszon, Zalalövőn volt egységvezető a téglagyárak­ban. Szíve, akarata, egész élete visszahúzta a kemence mel­lé. Most újra téglaégető mester, Zalalövőn a gyár­ban. Édesanyám is ott dol­gozott vele, most nyugdíjaz­zák. Nem hiszem, szerette-e valaki úgy a téglát, az épü­leteket, mint az apám. Vas­váron 1945 előtt még mint téglavető kezdte a mester­séget. Akkoriban ezt a mun­kát kézzel csinálták. Hatan vagyunk testvérek. Elég szigorúan fogott ben­nünket. Néha meg is „legye­zett.” Éreztük a vaskos ke­zét. Emlékszem, amikor nem akartam tanulni, s azt mondtam, dolgozni szeretnék. Felvettek a gyárba. Mindig a legnehezebb munkát adta. Mindent meg kellett tamfl- bobl Nála nem volt kivétel A 18. ezred katonái Tiszanagytálai önkéntesekkel — huszonnyolc év után Lazor János . .Fogjon fegyvert min­den magyar a haza és a magyar nép felszabadí­tása érdekében..(Az Ideiglenes Nemzeti Kor­mány 1945. január 20-án kelt toborzási felhívásából). . .Ez az új hadsereg nép­hadsereg, ami azt jelenti, hogy a nép soraiból toborzó- dik és a nép jogaiért küzd..(Magyar Nép, 1945. március 3.). A Szabolcs megyei Tisza- nagyfaluból hatan jelentkez­tek önként a demokratikus magyar hadseregbe: Bemáth Béla, Budai Balázs, Bodrogi András, Roncsol András, La­zor János és Munkácsi Mihály. Közülük hármat találtunk meg a faluban. Bemáth Bé­lát a mezőn. A Tisza partján dolgozott a vetőgép mellett. Budai Balázsig aki Nyíregy­házán börtönőr főtörzsőr­mester, szabadnapján a sző­lőjében metszett a falu szé­lén. Lazor Jánost, aki a lánctalpas DT-traktort készí­tette elő a másnapi szántás­ra. Miért mentek? — Mikor tudták meg, hogy önkénteseket toboroz­nak a demokratikus magyar hadseregbe a németek el­len? Budai Balázs úgy emlék­szik a napra, mintha tegnap történt volna. Végűi is 1955-ben mentem el kóművestanulónak. A nehézségek leküzdését tőle tanultam. Fáradhatatla­nul dolgozott. Ismerte a tég­lamesterség csínját-binját. Ezért is ment vissza tégla­égető mesternek. Talán mert a téglát min­dennél jobban szereti. Nem a pénz érdekelte elsősorban soha. hanem a munka. Hogy alkothasson, mert úgy nevez­te mindig ezt a munkát. Ezt tőle tanultam. Talán azért is lettem kőműves, választot­tam ezt a szakmát, hogy kö­zel legyek az apámhoz, a téglához, az alkotáshoz... Én is szeretem a téglát, akár az apám. Bár igaz, ki­szorul a divatból lassan, de még azért tartja magát... Talán szigorú, indulatos is vagyok, mint az öreg. Bizto­san látják-tapasztalják a munkatársaim. De én nem szeretem a sótlan embereket. Megértem az emberek gond- ját-baját. ö is ilyen. S ha valamit nem tudtak — lát­tam a téglagyárban isi — 6 megmutatta, hogyan kell csi­nálni. Valahogy így vagyok én is. így nevelt mind a hatónkat az öreg. Ezt a tar­tást köszönhetem én neki. Ilyen az én apám. Még min­dig „kemény legény”, pedig már két éve van a nyug­díjig. Igazi munkásember.” (Ezeket a gondolatokat fűzte csokorba édesapjáról Czene Tibor fiatal művezető Fényeslitkén, a MÁV kocsi­javító építkezésénél) Farkas Kflstáa Budai Balázs — Január 22-én. A falu vezetői hozták a hírt, hogy lehet menni önkéntesnek a német fasiszták ellen. Kihir­dették, ml ismerősök, bará­tok este megbeszéltük a dol­got és elhatároztuk, hogy je­lentkezünk. Másnap, 1945. január 23-án már felmen­tünk a községházára és beír­ták a nevünket. —• Olvasták a toborzási felhívást? Vagy az újságot? — Nem. Akkor az még nem jutott el a mi falunkba Hogy akkor miért mentünk? Ugye arra kíváncsi? És elkezdi a történetét. Hogy hatéves korától maga kereste meg a kenyerét. Előbb libapásztor, azután disznókat őriz, majd arató­munkás. Tizenhat éves volt, amikor már kilenc kaszás között aratott. Negyvenhá­romban nagyon sok szegény embert behívtak katonának a faluból. — Sokat hallottam akkori­ban tőlük, hogy a vágóhidra viszik őket az urak érde­keiért. Bíró, Szabó, Balogh jó ismerőseim voltak, egy- sorsú szegény emberek. Azt mondták, hogy csak jussa­nak ki a frontra, majd ők átallnak a szovjetekhez. De sajnos, nem érték meg, el­hullottak mind a hárman. Hát ez érlelte meg, hogy je­lentkezzem az új magyar hadseregbe. „Jött egy siovjet őrnagy64 És így voltak mind a hatan Szekérrel vitték be őket Nyíregyházára, mert akkor még nem járt a vonat. Ná- dasdi Mihály bácsi szekerén, mert őt jelölték ki „forspon- tosnak.” Az út tovább: Haj- dúhadház, ahol kéthetes ki­képzés következett, azután a debreceni Pavilon laktanya, újabb két hét. Debrecenből április else­jén indult el a 18. ezred ma­gyar önkénteseivel a vonat. A tiszántúli parasztfiúk — akkor tizennyolc-húszéve­sek — mentek a frontra. A fiúk felének még egyenruha sem jutott. Csak egy nem­zetiszínű karszalag, rajta a felírás: „Honvédség.” És mindenkinél egy fegyver. Karabély, vagy géppisztoly. Védték a határt Április négy a Dunántú­lon, Körmenden érte őket. Ott közölték velük, hogy Ma­gyarországról kiűzték az utolsó német katonát is. Ott sapkákat dobáltak a levegő­be. Szén tpéterf án (ez már Ausztria) mindenki kapott magyar katonaruhát. Egy hónapig voltak német földön. Harcra készen. „Jött egy szovjet őrnagy lovon és mwnrtrfll körözött a kartá­Beraáth Béla val; s kiabált torka szakad tóból, hogy vojna kaput!" Vége a háborúnak. Utána a határ melletti sza. haszon maradtak a fiúk, szál. lítóoszlopokat biztosítottak, a vasútvonalakon teljesítet­tek őrszolgálatot. Negyven­hat elején belőlük szervez­ték az első demokratikus magyar határőrséget. ősszel szereltek le, azután haza. Otthon, Tiszanagyfalo- ban tudták meg, hogy szolgád tataikért nekik is osztottak három hold földet. Ezen gaz­dálkodtak a szövetkezet me®» alakításáig. Bernáth Béla rakodómun­kás, Lazor János traktorai lett a szövetkezetben. Budai Balázs börtönőr lett. Lazor János az ekét sza­rén. Elmondja, hogyan kül­döttek akkor, negyvenöt- negyvenhatban a határsértől^ a csempészek ellen. A fia most tizennyolc éves. Apja után jár, traktorosnak tanul ő is. „Ősszel bevonul. Olyan harckocsivezető lesz belőle, mint a huszonegy. Jobb kö­rülmények között. Mi akkor nagyon sok szárított krumplit megettünk. Ok meg nyak- kendősen járnak, terített asz- tóinál esznek...” Nem mondja, de béna» van a levegőben: azért, hogy most így van, ők. Ti sza nagy­faluban is tettek valamit. # Uj őrhelyen S most itt az őrhely A közös mezőkön, a sarjadzá füves partok mentén Nap­pal és éjszaka, amikor szük­ség és lehetőség van a mun­kára. Bemáth Béla zabot vet s géppel A tizennyolcadik gyalogezred egykori önkénte­se soha nem felejti e! azo­kat a heteket, akkor negy­venöt tavaszán, „A bevetés előtt beszéltek hozzánk, Hogy a jövőt alapozzuk meg, a nép jövőjét, ügy hallgattuk, olyan áhítattal, mintha hívők lennénk a templomban ...” A lánya cipész szakmun­kás Rakamazon, a fia laka­tos Nyírteleken. Szép házuk van, elégedett. Azzal szorít kezet, hogy minden jó, csak egészség legyen. Budai Balázstól azt kérde­zem, minek szánja a fiát. Azt válaszolja, hogy nagyon jól tanul. Tiszt akar lenni. Ha felveszik, nagyon fog örülni neki. A tiszanagy falui egykjri harcosok három éve megkap­ták a Felszabadulási jubileum mi emlékérmet — Eltelt huszonnyolc év'. Ha mégegyszer toborozni-; nak elmenne? ttrCrtír ­Budai Balázs egyszerűen felel: „EL Most is- Mert most már még jobban tud­nám, hogy miért harco­tok..." KecflÉa ftmi „Az én apám“

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents