Kelet-Magyarország, 1973. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-29 / 99. szám

1ST*. Iprflte 38. fcELSrr-WÄ«'?,AR:OR®ZÄ<f t sttwr Az alkotók dicsérete „Innen eszem a kenyeremet...“ tetten Értem az em­bert, aki örült az alkotás­nak, annak, hogy gyorsan úr­rá lett a problémán. Láttam a gyakorló mérnököt az agyaggödör mellett a kupac tetejére terített térkép előtt. Körülötte mérnök, technikus, művezető, szakemberek kö- rében-társaságában. Ok fi­gyelték, 6 számolt, osztott, elővette a logarlécet, mert számítgatott. Ezt folytatta az irodában. Ellenőrizte számí­tásait. Kérdezett, hogy ellen­őrizze magát, s végül elké­szült a „mű”: átírta a „térké­pet”, a tervet, melyet valaki, valahol, valamikor elkészített úgy, hogy nem is járt a hely­színen, nem tudta, milyenek a helyi viszonyok, talajadott­ságok. Hallom, hogy 5 nem is­mer lehetetlent. Ezt most új­ra bizonyította. Ha laikustól kérdeznék meg — mint én vagyok — mennyi idő kell ahhoz a fontos kiszolgáló te­lepnek a megvalósításához, amelynek csak „elfuserált” rajzát láttam, azt válaszolom: legalább két esztendő. Majd kaptam a szakszerű választ, hogy nem sokat tévedtem, mert legalább hét-nyolc hó­napra van szükség. Azért enyire, mert kötni kell a be­tonnak, stb., magyarázták. És mégis mit tesznek: kubiko­sok, gépkezelők, vasasok, be­tonozok, ácsok. művezetők, technikusok, mérnökök? Két hónap alatt alkotják meg a művet, mert főnökük obyn ember, aki nem ismer lehe­tetlent. ígéretet tett rá, s állni akarja a szavát. Alkotás, mondják az elké­szült, megcsodált műre, le­gyen az kép, szobor, egy im­pozáns épület, szépen terve- aett park, egy kovácsolt vas­kapu. vágj' gyertyatartó, fa­faragás, egy csipke vagy más. Alkotás: ez a csodálatos fo­galom ihletett munkát fejez ki. Emberek szellemi extázi- sát, mely túzbe-lázba hozhat nemcsak költőt. írót, művészt, hanem éppen úgy esztergá­lyost, a földet szerető embert, mérnököt, tervezőt, minden embert, aki úgy érzi, hogy az a munka, amelyet ő végez, csinál, művel az alkotás. Ez már hivatás is, mely párosul az alkotással. Alkotás. Olyan cselekvés ez, mely örömet okoz annak, aki végzi, s azoknak is, akiknek javára készült, vagy készül a munka gyümölcse. Láttam alkotó szerszámkészítő mun­kást töprengeni, újítót kísér­letezni, festőt vajúdni, ag- ronómust kísérleteiért ag­gódni, mérnököt hadakoznia maradiság ellen, s láttam ugyanezeket az embereket az alkotás, a siker megszületé­sének, a gondok leküzdésé­nek pillanataiban. Láttam, hogyan nyugtázzák a sikert, mennyire örülnek a küzdelem eredményének. LÁTTAM ANNAK A MÉR­NÖKNEK AZ ARCÄN, sze- mének villanásaiban is, aki fél délelőttöt áldozott egy olyan közös gond megoldá­sára, amelynek eredménye a közösség javát szolgálja. Nem is tudják majd, elfelej­tik milyen problémái oko­zott, mert még ő maga is megfeledkezett erről az al­kotás gondjában, örömében, s csak az érdekelte, hogyan lehet gyorsan, jól megolda­ni, hogy szégyent ne valljon a vállalat. Persze, nem az ő és a vállalata hibája lett vol­na ez sem, hanem azoké. p’^'k esetleg megfeledkeztek az átemelőtelep terveinek a megrendeléséről, vagy ké­sőbb ébredtek, s csak az utol­só, szó szerint az utolsó pilla­natban adták, küldték, ak­kor, amikor a nagy, legalább nyolcvanmilliős nagybe­ruházás avatására készültek. És elkészül az ..elfelejtett” mű is, amely nélkül ez a na­gyobb mitsem érne, nem üzemelhetne. S miért? Mert vannak megszállott, alkotó emberek, akik nem azt nézik, ki mit és mennyit fizetne ezért, hatiem azt, hogy mi­előbb üzemeljen. AZ ELKÖTELEZETT EM­BEREK az igazi alkotók. Olyan, aki estéket, napokat áldoz erejéből, tehetségéből mások munkája javára, s szinte röstelli, ha nevét ejtik, vagy oda írják. Nem kell, mi- nek. Az a fontos, hogy elké­szült, s a közösség érdekeit szolgálja. Legutóbb egyik gyárunkban egy fiatal mű- szaki értelmiségivel beszél­gettem. Teljesen új konstruk­ció megteremtését, egy új gyártmány megszületését vár­ják tőle. Hajtja magát, mert nagy a feladat, ilyet még nem csinált. Az ilyen embereknek ez az életelemük. S az a jó, ha ezekből az alkotó típusú emberekből minél több van. Kapnak-e ők megfelelő meg­becsülést? Várják-e? Hogy kapnak, azt nem tudom. Egy­általán lehet-e őket az egy­szerű, de az egész társadalom előrehaladását szívükön vi­selő embereket megfelelően elismerni? Nem hiszem. Nem is ezért teszik. Nem a hiúsá­guk hajtja őket, hanem az ön­zetlenség, ahogyan gondol­kodnak, cselekednek. Előfor­dul, hogy őszinteségükkel, nagy szellemi-fizikai munka­bírásukkal vissza is élnek. Talán kihasználják őket. Igen, mert nekik szólnak, ők étlen-szomjan dolgoznak, meg­oldják a problémákat, ha szükséges. Ök » vállalat példaképei, nem hagyják cserben az üzemet! ök min­dig készek segíteni. LEHET-E EZT VALAMIVEL HONORÁLNI, „megfizet­ni”? Pénzzel nem. Figyel­mességgel annál inkább. És még valamivel: azzal, ha se­gítünk nékik, olyan lelkessé formáljuk környezetünket, mint amilyenek ők maguk. Alkotó, egymás sikereinek örülő közösséggé. Olyanná, mint az a mérnök, aki egy­ben minden tettével-cseleke- detével azon munkálkodik, hogy alkotó fiatal emberek serege nőjön fel körülötte. Farkas Kálmán Fele cukor — fele só Az emlékek súlya alatt töprengett az öreg Szaniszló. ügy érezte, hogy szűk pán- eéteiaakot erőszakoltak a fe­jére és szinte hallotta a ko­ponyacsontok recsegését, ro­pogását. A hátán cikcakkban végigfutott a hidegség. Mintha hidegvizes kötéllel ütötték volna a gerincét. Próbálta rendezni gondola­tait pontosan vissza akart emlékezni arra a napra, de sehogvsem sikerült. Csak ar­ra emlékezett hogy éppen húsz évvel ezelőtt az 1953. év egyik tavaszi napján tör­tént az a furcsa esemény az állami gazdaság egyik búza­tábláján. valahol Beregben. De hogy kivel történt és hogy kik voltak a tanúk, ge- hogysem jutott eszébe. Mi­nek is fontos ez? Mi is kész­tette a visszaemlékezésre? Tgen — villant át agyán — itt ment e] a háza előtt az előbb egy kétkerekű kor- dély, s egy ötven körüli ka­lapos férfi ült rajta. Ritkán látni ilyet — azért is tettek csípős megjegyzéseket a ka­pu előtt beszélgető vasuta­sok. Ma már Warszavával, vagy legalábbis dzsippel járnak az agronömusok. Megszívta tüdejét friss ta­vaszi levegővel, nagyot só­hajtott. bevonszolta magát a szohába és leroskadt egy fo­telba. Aztán kissé képzelete vásznán peregni kezdett az a film. amelynek főszereplő­je ő volt: Szaniszló Lajos... A múlt rendszerben fiatal gazdatiszt volt a grófnál. Sok pénzzel a zsebében lóháton járt. mindent megkapott... Harmincéves korában kez­dett pocakosodni. Ekkor igy filozofált, szellemeskedett a .jobb körökben”: „Uraim, •mi jó az életben, az vagy erkölcstelen, vagy hizlal”. A sovány földből is, a sovány emberekből is kisajtolt min­dent, amit csak lehetett. Elégedett is volt vele a gróf. Mindig megdicsérte va­lamiért. ha leruccant ide az isten háta mögé. Aztán jött a felszabadulás. öt már gyermekkorában megtaní­tották alkalmazkodni. így nem is volt túl nehéz dolga. Egyéves fizikai munka után elküldték tanfolyamra, aztán agronómus lett az állami gazdaságban. Kétkerekű ta- lyigán járta a határt és a környező három községet. A gazdaság vezetői — akiket más vidékről helyeztek ide — elismerték Szaniszló szak­tudását, aki a kormos trak­torok idejében sokat bábás­kodott a modern mezőgaz­daság bölcsője mellett. A munkások, a volt cselédek között azonban nem volt népszerű, ök munka közben is sokat daloltak, viccelőd­tek. betelt velük a határ. De ha a kétkerekű kordély felbukkant valamelyik dűl- tőúton. mindiárt csend tá­madt körülöttük. A kordély zaiára mintha megváltozott volna a természet is. Az öregedő. és a tivornyáktól megszédült atfronómus meg- mérsezte a légkört modora, viselkedése kiszámíthatat­lan volt. Néha durván visel­kedett, olykor kétértelmű szavakkal akart kedvesked­ni. Sikerületlen viccein nem nevetett senki. Halk. reked­tes hangja nem illett az ízes beregi beszédhez. Nem szív­lelték sem a vezetők, sem a munkások. „Begubózva” élt szemüveges felesége társasá­gában. Irigyelte, hogy be­osztottai. az egyszerű embe­rek is boldogulnak, fejlőd­nek, szabad idejükben — mert ekkor már szabad ide­jük is volt — kártyáznál;, szórakoznak. Csak a nö­vénytermesztéshez értett, semmi máshoz. Nem látott túl a gazdaság mezsgyéjé­nek határán. Nem tudta azt, hogy akikkel mindennap találkozik, akiket minden­nap lát — igaz. hogy csak a kordélyról — minek örülnek, minek bánkódnak. Nem tudta, hogy Nagyné özvegyasszony, három gyere­ket nevel egyedül és a há­zán a szalmatetőt ki akarja cserélni cseréptetőre. Azt sem tudta, hogy Kovács, az egyik munkás új házat épít, ingyenfuvarra és segítségre van szüksége. A szakszerve­zeti bizalmi is hiába kérte: ..Szaniszló elvtárs. vasárnap­ra tessék adni Kovács Lajos­nak két lófogatot”. Nem adott, mondván: „A négy gyerek még nem jelenti azt, hogy a lovaknak vasárnap is dolgozni kell”. Szaniszlónak nem voltak barátai. Illetve csak egy barátja volt: a lova. Ez a ló a három község kocsmá­ja előtt már „hó” nélkül is megállt. Az öreg megitta a pálinkáját, vagy a borát és kézfogás, vagy néhány em­beri szó nélkül hajtott to­vább a határba, onnan ha­za, hogy ismét begubózzon felesége mellé. És ez így ment napokon, hónapokon át... Azon a bizonyos tavaszi napon vagy negyvenen isz- tikével felszerelve gyomot irtani mentek egy harminc­holdas búzatáblára. (Akkor még nem terjedt el a vegy­szeres gyomirtás.) Egymás mellé álltak valamennyien Húsipari munkások A töltőgépből szinte megál­lás nélkül sorjázik elő a töl­telék, hogy serény lányok, asszonyok virslivé, kolbásszá, vagy szalámivá formálják gyorsan. A magas asztalnál tizenöten dolgoznak, s eny- nyien egy megye friss tölte­lékáruval való ellátásáról gondoskodnak. — Mégsincs mindig — tol­mácsoljuk a panaszt. — Pedig ennyit sohasem csináltunk, mint most az ünnepeken — mondja Bún- kóczi Jánosné. — A 120—150 mázsát elkészítjük egy nap. — És jó, amit csinálnak? — Ránézésre megállapít­juk a keverékből, ha nem olyan az anyag — teszi hoz­zá Szikszai Mihályné. Évek . és ionotok A húsüzemet az ember úgy képzelné el, hogy vállas, iz- mos, csupaerő hentesek da­rabolják, aprítják a húst, töl­tik a kolbászt, a virslit, a hurkát. A disznóölések em- léke is úgy kísért, hogy ott a nagy munkában a nők fel­adata inkább a felügyelet, a segítség volt. Bár biztos, hogy az sem volt fáradtság nélkül való. Itt meg, a me­gyei állatforgalmi és húsipari vállalatnál éppen azt csinál­ják, amit egy magára adó hentes sohasem adott volna más kezébe. — Azért ezt a fizikai mun­kát is csak úgy lehet bírni, hogy az embernek van egy kis ereje — vélekedik Bun­kóé ziné. Naponta néhány mázsa húst megmozgatni, ismétlődő mozdulatok százait csinálni nem lehet könnyű. Betanított munkások, akik szakmunkás munkakörben dolgoznak. és szorgosan irtották a szú­rókát, amely a búzától el akarta szívni az éltető ned­vet Amikor végigmentek a táblán, a patak partján ci­garettaszünetet tartottak, a fiúk persze a lányok szok­nyája mellé telepedtek és udvarolni kezdtek. Valahogy szóba jött az öreg Szaniszló te. Valaki azt mondta, hogy az öreg ért a gazdálkodás­hoz, ezért cukor ember. De a viselkedése miatt só. Er­re szinte kórusban kezdték énekelni: „Szaniszló. Sza­niszló, fele cukor, tóé só”. Az öreg elekor is a kocs­ma felől hajtott a határtja, hogy ellenőrizze a munká­sokat és a vetést. A fasor mellett — szokásához híven — megállt, meglapult és figyelte, hogyan pihennek a munkások. Elővette zseb­óráját és szemét a mutatóra szögezte. „Már húsz perce lógnak” — mondta dühösen és hirtelen lehajtott a patak partjára. Elővette rési mo­dorát és csúnyán rátámadt az emberekre. Erre egy ti­zennyolc éves fiú elkezdte énekelni az előbb költött strófát: „Szaniszló, Szanisz­ló, fele cukor, fele só”. Az öreg petyhedt arcbőre nyomban vörössé változott, a máskor kifejezéstelen és hi­deg szemei szikrázni kezd­ték. Lelépett a kordélyról és trágár szavak közepette os­torával ütni kezdte a vidám­ságáról híres fiút. De csak kettőt, vagy hármat üthetett, mert valami feléje suhant és sötétvörössé változott előtte a világ. A részletekre még mindig nem emlékszik. Csak azt tudja, hogy el kellett mennie a gazdaságból, ahol látni sem bírták az emberek. Mégpedig hamar az esemény utáni harmadik napon. Mindezt a kordély juttatta eszébe, amely az imént el­suhant az utcán, s felkavar­ta a port... Ndbrádl Lajos — Annak őrülök, hogy ha egy fiatal jön a brigádba és a munkát ugyanúgy elvégzi, mint mi, akkor a fizetésben néhány fillér órabérnél nincs nagyobb különbség. Amikor idejöttem 6 forinttal — em­lékezik Szikszainé — azt csi­náltam, amit a férfiak, akik 12—13 forintot kaptak ugyan­ezért. Az akkori 6 forintból (Szikszainé 1957-ben kezdte) ma 12 forint 50 filléres óra­bér lett. Közben változott az élet, nőtt a gond a családban. igazolatlanul — soha...! — Hogy nyolcra járunk, el­látom a gyerekeket — így Szikszainé. — Három csalá­dom van, már a legkisebb is ötödik osztályos. De ezelőtt, amikor kettőt a bölcsödébe, egyet az óvodába vittem... Mégsem volt egy óra igazo­latlanom soha. — Innen eszem a kenyerem — teszi hozzá elgondolkodva. Bunkócziné — ha nem szá­mítjuk a nagyobb kislány születése után a két év meg­szakítást, akkor — 1955 óta dolgozik ugyanitt. — Fiatal éveimet adtam a vállalatnak — tréfálkozik a néhány ősz hajszál láttán. Pedig mindketten fiatalok. Olyan a fiatalságuk, amit csak a tartás adhat. Nem ha­nyagolják el magukat, a fe­hér köpenyben, a nagy kö­tényben is látszik, hogy ad­nak magukra. Az elismerésre egyikük sem panaszkodhat. ^ Szikszai Mihályné csütörtökön vette át az „Élelmiszeripar kiváló dol­gozója” kitüntetést, volt már vállalati csereüdültetéssel Lengyelországban, az NDK- ban. Bunkóczi Jánosné. aki egyben csoportvezető, szintén kiváló dolgozó, éppen most készül, május 6-tól egyhetes moszkvai jutalomüdülésre a vállalat költségén. „Csapatjáték“ — Nem úgy van, hogy ma­guk a „sztárok” kissé? — Nem, nem — tiltakoz­nak. — Csapatjáték, hogy a fiam nyelvén szóljak, ahogy a fo­ciban van — vélekedik Szik- szainé. — Ugyanezt minden­ki elérheti a brigádban. A „csapatjáték” a vállalati egészre is érthető. A húsellá­tás mindenkit érzékenyen érint, akik ezért dolgoznak, azoknak a munkája szem előtt van. Az szintén ismert, hogy országosan is szűk a feldolgozó kapacitás. A vágó- hidakon, húsüzemekben több­ször nyújtott műszakban dol­goznak, túlóráznak, hogy elé­get tegyenek a kívánalmak­nak. Aki pedig érti a szak­máját, az szinte pótolhatatlan. — Miklós bácsi, jöjjön már — kiabálnak Treszkai Mik­lósnak is, alig 2—3 perces be­szélgetés után. A sertésvonal, a frissen vágott sertések fel­dolgozása akadozik nélküle. — Milyen vizes az ember — mutat csapzott hajára. — Megizzad a munkában, nem érkezik álldogálni. Tizenhét éve, hogy minden­nap bejár Bujról, a „madzag- vasúttal”, ahogy a kisvonatot hívja. Reggel hattól kettőig dolgozik, — Ha kell bennmaradunk négyig, fél ötig — mondja. (Mint ahogy ugyanezt az ass­zonyok te megteszik.) Helytállni mindenütt Péter József a huszadik évet tölti a vállalatnál. Ahogy megáll, sejteni, hogy milyen erő lakozik tagjaiban, biztosan könnyedén bánik a hússal. i — Van-e változás a mun­kában? — Ajaj! Most már gépesít­ve vagyunk, mint más vágó­hidak, így csak könnyebb. Az éles kés kell, aztán boldogu­lunk. Ö is olyan ember, hogy a sertés-, vagy marhafeldolgo­zás minden fázisát ismeri. Te­hetik bárhová, a szakértelme, gyakorlata révén megállja helyét. A hajdani székéit ó legé­nyek, hentes és mészárosok egyre inkább iparszerűen dol­goznak. S úgy látszik, nem tudnak elég sokat, hogy a mindennapi kenyér mellé egyre több hús jusson az asz­talra. Lányi Bolond Csapolás a Hsvárdai öntödében. (Hammel J. felvételei

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents