Kelet-Magyarország, 1973. február (33. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-04 / 29. szám

•. oldal KELET-MAGYARORSZAG VASA RNA PT MELLÉKLET 1973. február 4. Útkeresés, önművelés Akácz László: Száz forintért egyet Rajzolóasszonyokat kerestünk a kutasi határban. No, nem olyan isten áldotta tehetségeket, akiknek keze nyomán az igazinál is szebb vi­rágok nőnek, hanem csak amolyan próbálko­zókat, akik most, életük fáradtabb felében szeretnének, közelebb kerülni a rajzolgatás, festegetés tudományához. A községi művelő­dési otthon rajzszakkörébe járogatnak. Gazdagítja-e otthoni életüket, s ha igen. mennyivel, ez az igazi széppel való' kései randevú? A lakásokra voltunk kíváncsiak: a tömött lombok alá bújt tanyák tiszta szobái- ra. e tiszta szobák falát díszítő képekre, a szárnyas tükrök csecsebecséire. Arra, hogy a szakkörben pallérozott ízlés mit is parancsol otthon? Ennek akartunk utánajárni, de hát ebből a vizsgálódó körülnézésből nem lett semmi, mert megakasztott, s némiképp ugyan a té­mához kapcsolódj, de azért mégis más termé­szetű töprengésre késztetett mindjárt a leg­első látogatás. K. Gáspárhoz kopogtattunk be először. Az asszony egy hangosabb kurjantásunkra előke­rült, s a dicséretesen háborgó pulit odébbpa­rancsolva kedves szavakkal tessékelt bennün­ket befelé. Ahova készültünk, a tiszta szobában ál­lapodtunk meg, s egy gyors széktörlés meg a szíves helykínálás után már a gangos tartá- sú székekről tudattuk jövetelünk célját. Kérdeztük, miért is jár el abba a szak­körbe. miért is töri végig magát hetente ezen a hol poros, hol sáros, hol meg fagyott hat kilométeren. S hogy lássuk is, mire haladt már a kései tanulásban, kértük, mutassa meg néhány munkáját. Az asszony kislányosan vállat vont, majd odalépett a kredenchez, és annak alsó polcá­ról előhúzott két vaskos mappát. Előbb a kisebbet, a ceruzarajzokkal telit nyitotta fel. Váratlanul ért bennünket a látvány: a keménypapír tokban nemhogy a kisdiáknak, de egy kezdő fokon tanuló főiskolásnak is dicséretére való munkák sorakoztak. Neki­szabadított természetes lendülettel futottak a lapokon a vonalak, s akár valmi csendéletet, akár egy tájat mutattak, mindegyikükből ki­érződött, hogy bizony nem tehetség nélkül való kéz húzta meg őket! Egyszóval: ügyes, rajzolásra termett asszonynak mutatta K. Gáspárnét a sok lap. Főképpen is azok, ame­lyekről emberi arcók néztek vissza ránk: az alkalmas pillanatokban „megfogott” fiú-, leány-, asszony- és férfi tekintetek. Aztán kinyitotta a terjedelmesebb gyűj­teményt. Mellbe vágott a látvány. Ebben a köteg- ben ugyanis színes „ábrázolatok” sorakoztak. Csúcsukról lecsorduló hóval ékes hegyek, tö­vükben az álmodozó, ibolyakék tó, a tó egyik partján a kicsi ligetben megbúvó faház. a másik parton meg — na mik? — őzikék. Le­gelésző, kortyolgató őzikék . . . Magyarán: giccsgyüjtemény volt a na­gyobb, az újabb mappa. Míg becsülettel végignéztük mindet, volt idő úgy összerakni a következő kérdést, hogy Sértő, bántó még csak véletlenül se legyen: — Miért csinálja újabban csak ezeket a színeseket? Talán túl sötét, egyhangú a ceruza? — Nem! — rázta a fejét az asszony. — Ezek itt eladásra lesznek! Ezért a hattyúsért éppen ma délután jön el az egyik sógorom. S hogy látta, első szóra nemigen értjük a beszédét, bővebb magyarázkodásba kezdett: . — Kislány koromban is éreztem én, hogy nekem menne jól a rajzolás. Csináltam is, hacsak volt egy kis szabad időm, de hát ahogy teltek az évek, úgy szaporodott a kezem alá való munka. Attól fogva aztán, hogy férjhez mentem, egy vonalkát sem húzhattam. Csak akkor, amikor a gyerekek is a maguk emberei lettek, meg a föld is bekerült a csoportba, ak­kor jutottam oda, hogy megint rajzolni kezd­jek. A kisebbik lányom tanító nénije említet­te, hogy indul valami szakkör a faluban, hát egyszer elmerészkedtem. Bíbelődtünk ott mindenféle képekkel, láthatták az előbb! Egy­szer aztán lerajzoltuk az öreg G ilt, az iskola- szolgát, vagyis, ahogy mostanában nevezik, hivatali segédet, akinek, igy mondta a szak­körvezető, igen karakteros feje van. Az én rajzom lett a legjobb, legalábbis azt mond­ták rá. Tetszett az öregnek, el is vitte haza. megmutatni. Amikor visszahozta, sokáig itt üldögélt. Aztán, amikor már eleget példáló­zott arról, hogy milyen ügyes kezem van, előhozakodott a kérésével. Azt mondta, men­nék már egyszer el a lányáékhoz, s másolnám le nekik azt a képet, amit valami vándorpik­tor pingált föl a folyosójuk falára. Éri a szél, szívja a fagy, le kellene másolni valahogy! Mert az a táj nem arra való, hogy elpusztul­jon! Azt meg kellene őrizni, olyan szép! El­mentem, lemásoltam. Kérés nélkül is adtak érte egy százast. Az lett aztán a helyzet, hogy jövögettek innen is, onnan is festetni. Voit aki már előlegbe itthagyta a pénzt. Most az­tán már rendelés nélkül is csinálom, hogyha jönnek, hát ne kelljen senkinek várakoznia. Vigye, amelyik tetszik, darabját egy százasért. ★ Festöasszony a kutasi határban — mond­tam aztán magamnak. Későn virágzó, vissza­szorított őstehetség! Közönséges giccsőr — feleltem tüstént rá — aki mint a vásárokból, búcsúkból ismerős társai, sorozatban gyártja a képzőművészeti szennyet, tovább mérgezve vele a félművészetnek még amúgy is olyan könnyen áldozatul eső falusiakat, tanyaiakat. öregségére magára talált népművész — érveltem megint — akinek ceruzája nyomán életre kel a papír! Veszedelmes Jcö^tár, aki bár soha ne jött volna fá, hogy miféle ké­pesség is rejtőzik benne! Már kint, a dűlőút végén álldogáló ko­csinál jutott eszembe: miféle belesulykolt életelv vitte K.-nét ebbe a képcsinálásba? Mi fojtotta el a benne lappangó, s végre utat talált igaz szenvedélyt? A „fizetnek érte, hát persze, hogy csinálom” elv állt útjába, hogy­ha így, öregségére is, de valami tiszta fogan­tatásé dolgot műveljen. Vajon végleg elütötte attól, hogy valamiben megint úgy lelje kedvét, ahogy azt kislány korában szerette volna?! Vajon másodszor is meghalt benne az alkotó ember?! „SAJNÁLOM EZEKET AZ EMBEREKET, mert a legjobb igyekezet ellenére sem tudják élménnyé tenni a látottakat. Nehéz ma már a tévéhez szokott közönségnek amatőr szinten bármit is nyújtani.” „Én becsülöm őket; van bátorságuk kifejezni önmagukat, elmélyülni, tanulni... Nem nevezném ripacskodásnak. Többségük tudja, nem pályázhat színészi babérokra. Egy­szerűen szükségét érzi, hogy egyéniségének ezt az oldalát is művelje...” „Téved, aki úgy vélekedik, hogy az önte­vékeny művészeti csoportok tagjai feltűnésből, szereplésvágyból állnak ki a dobogóra. Nem erről van szó. Nem vitatom, hogy nincs egy egészséges szereplési vágy bennük," de nem ez a hajtóerő. Másokat is magukkal akarnak ra­gadni, megszerettetni az irodalmi alkotásokat, kézbe adni egy jó könyvet...” „Szerintem, csak annyi haszna van az amatőrműködésnek, hogy fogékonyabbá teszi az önművelődésre a szereplőket. Nekik jelent élményt a játék, a próba, az együvétartozás, máris megvan a közösségi haszna, érdemes jobban gondoskodni róluk. Nem kinevetni és saját ügyüknek tekinteni a buzgólkodásukat, s nemcsak egy-egy ünnepség erejéig figyelem­mel kísérni őket, hanem hétköznap is...” Valószínű ismerős véleményeket időztünk az öntevékeny művészeti munkáról és a névte­len szereplőkről. Nem minősítésnek szántuk a névtelen jelzőt. Az ő nevüket nem szedik nagy betűkkel a plakátokon. Nem sztárok, 10, 15, 20 fős közösségek, összteljesítményük alapján bí­rálják el őket. Legtöbbjüket az előadások után felcsattanó tapsok minősítenek. Vannak művé­szeti csoportok, amelyek eljutnak a járási, me­gyei, területi és országos versenyekre, feszti­válokra is A MEGYÉBEN 280—300 ÖNTEVÉKENY színjátszócsoport, tánccsoport, énekkar, külön­féle művészeti szakkör van. Nehéz lenne — és nem is célunk — jellemezni a tartalmi munká­jukat. Léteznek alkalmilag élő — egy-egy ün­nepségen fellépő együttesek —, s vannak évek óta közösséget alkotó, rendszeres programmal rendelkező csoportok. Azokon a helyeken — üzemben, községben, klubban, iskolában —, ahol sikerült megtalálni a helyüket, s nem hi­ányzik a hozzáértő irányítás, a környezet is bátorítja őket, ott betöltik hivatásukat, köz- művelődési, önművelődési szerepüket. Ahol ez nincs meg. ott vérszegényen tengődik az ama­tőr csoport, léte inkább formális, nem elégíti ki a résztvevők igényeit sem. A legtöbb megtorpanás, útkeresés a szfn- játszóesoportoknál érezhető. Vannak csoportok, amelyet „lefegyverez” a tévé, a hivatásos szín­ház jelenléte. Másokat makacs „versengésre” késztet. Sokan nem találnak megfelelő pro­dukciót. A vérmesebbek erejüket meghaladó vállalkozásokba kezdenek. Még akadnak 3 fel- vonásos operettel bajlódó csoportok, klasszikus drámákkal hónapokig sikertelenül birkózó együttesek. S vannak kísérletezők, akik az iro­dalmi színpadformát tartják kizárólag alkal­masnak a továbblépésre. Olykor a modernes­kedés külső jegyeit lemásolva próbálnak újat, „korszerűt” vinni a pódiumra. A házhoz vitt színház, a tévé és más kul­turális-szórakoztató eszközök belépése egyre több ember művelődésébe, útkeresésre készteti az öntevékeny színjátszómozgalmat. Az útke­resés, a minél tartalmasabb, időszerűbb és jól kiválasztott mű, az újszerű formák kutatgatá- sa, természetes törekvés. Lételeme annak, hogy a színjátszómozgalom bizonyítsa életrevalósá­gát. De nem mellékes a környezet sem, amely­ben a csoportok élnek és tevékenykednek. Más úton érhet célba egy tanyai, kisköz­ségbeli színjátszócsoport, ahol a tévé ellen re is megmarad a színházpótló szerepe. Az élő, közvetlen előadás — ha az színvonalas, nem haladja meg a szereplők tudását — élménysze- rübb, mint a képernyőn látott produkció. Egé­szen más viszont a helyzet egy üzemi, vár- ti, vagy iskolai színjátszóegyütlesnél, irodalmi színpadnál, ahol nagyobb figyelmet kíván a választott produkció. TALÄN EZ A FELISMERÉS HIÁNY? K néha a csoportoknál. S még valami: nem min­dig sikerül megtalálniuk a csoportra „szabott" művet, amely a résztvevőket izzásba tudja hozni, de nem állítja megoldhatatlan feladat elé őket. S erről nem a csoportok tehető -k. Kevés a modern színjátszást ismerő népmű- velő, pedagógus. Ez nemcsak megye! saját s- ság, de nálunk a sok kis település és a na 'y tanyavilág miatt érezhetően nagyobb gondokat okoz, mint másutt. A csoportok színrelépése sem mindig egyszerű, hisz a művelődési ott­honok egyharmada alig, vagy egyáltalán ne n alkalmasak még a kisebb műsorok bemutatá- Sára sem. Vannak javítanivalók az öntevékeny színjátszóegyüttesek támogatásában is. Olykor a néhány ezer forintos támogatás — utaztatás, díszletek, ruhák, stb. — jelentik a maximu­mot. A tartalmi munkában viszont magukra maradnak a csoportok, legfeljebb egy-egy kö­zelgő ünnep tereli rájuk a figyelmet. Ilyenkor mégis kellemetlen, ha a műsort adók csiszolat­lan, akadozó játékkal lépnek a közönség elé. s pironkodni kell a helyieknek a vendégek és a publikum élőt. Nem sok értelme van életben tartani — papíron — olyan csoportokat, amelyeknek nincs megfelelő szakmai irányítójuk, vagy más akadályok nehezítik a munkát. A jelenle­ginél viszont nagyobb támogatást érdemelnek a létező csoportok, az önművelés, a közösségi élet kis műhelyei, amelyek a tartalmasabb élet, az önművelés kialakításában nem nélkülöz­hetők. ISMERÜNK AMATÖR CSOPORTOKAT — Vásárosnamény, Pusztadobos, Nagykálló, Mérk-Vállaj, stb. —, amelyek élő példáit ad­ják, hogyan lehet a ma emberéhez szólni az amatőr művészet nyelvén, magas színvonalon. Jó lenne tapasztalataikat kamatoztatni, tovább­adni, a mostaninál nagyobb rangot, vonzást kölcsönzni az amatőrművészeti mozgalomnak. Több lesz a telt ház, nagyobb a közönségsiker. P. G. Nagy La/os: Nyelvi sarok A magyar földbirtokos* KIS KÉPTELEN TERMÉSZETRAJZI TANULMÁNY A földbirtokos egy 'olyan pirospozsgás gróf, aki reggeli imádságul (mert vallásos em­ber!) még az ágyban halat, hideg sültet, dzse­met, tejszínes kávét, csipkés szalvétát, hófehér kenyeret és ezüst villát eszik, reggeli után au­diencián fogadja az uradalmi intézőt és a kasz- nárokat, akik haptákban állnak előtte, reszke­tő énekléssel beszélnek vele, és amikor távoz­nak, úgy köszönnek, hogy kezeit csókolom; aki a kasznárok előterjesztéseiből nem ért egy be­tűt sem, de azért auf alle Fälle leszidja őket; aki az audiencia után vagy vadászik, vagy ha­nyatt fekve ül a díványon, és ebédig elnézi a mennyezetet anélkül, hogy eközben csak egy felet is gondolna; akit ebédkor livrés inasok szolgálnak ki lábujjhegyen; aki erőlevest, sül­tet körettel, fagylaltot, sajtot, gyümölcsöt és badacsonyit ebédel különféle ékes francia ne­veken ; aki ebéd után szemes kávét iszik cukor nélkül konyakkal; aki ebéd után a pipázóban egyiptomit szí és igen művelten eltársalog öt­ig hatig arról, hogy milyen disznók azok a zsi­dók; aki estefelé kikocsizik vagy újra vadá­szik. vagy meglepi valamelyik kasznárját, és újra leszidja; aki este megint élőiről kezdi az evés’ az előételnél. A földbirtokos tulajdona az úgynevezett földbirtok. Ez áll sok-sok földből, melyet bü­dös árkok és szép fák vesznek körül, melyen búza és egyéb kukoricák teremnek, amelynek közepén díszük a kastély és tanya, A kastély 20—30 gyönyörű termével egy jóképű dombon ékeskedik, előtte az udvar terül el, azután a lóistálló következik, a lóistálló után az ököris­tállók és fészerek állnak, végül mindezeken túl a cselédházak szemtelenkednek. * Az író születésének 90. évfordulója al­kalmából. A cselédek és béresek gazember parasz tok, akik fizetett ellenségei a földbirtokosnak, akik rondák és büdösek, mert egész nap orruk­kal túrják a földet, valamennyit agyon kellene ütni, és oda temetni azok mellé a huncut zsi­dók mellé. A lóistállók téglából készülnek, tágasak, magasak, fehérre vannak meszelve, és a pa­dozatuk aszfalt; az ököristállók szerényebbek, de azért csinosak; a cselédházak azonban vá­lyogból és sárból készülnek, cigányok csinál­ják őket. A földbirtokon a büdös parasztok szemte­len földtúrása által nagy jövedelem keletke­zik, amely legtöbbször több, mint egymillió korona, s roppant gondot ad a földbirtokosnak, hogy hogyan is költse el, ami miatt újfent szidja a büdös paraszt béreseket. A kastélyban a földesúr nem is tudja el­költeni jövedelmét, amiért felutazik a főváros­ba, és szép nők segítségét veszi igénybe, aki­ket nyilván ezért színművésznőknek nevez a nép szája. A városban ezenfelül is sok gondja és dol­ga van a földesúrnak, egész éjjel kell neki kár­tyázni a mágnáskaszinóban, délután futtatnia muszáj, úgyhogy itt alig is marad ideje szid­ni azokat a skribler újságírókat, mint például engem, aki mindezt íme megírom róla, sze­gényről Mikor a pénz elment, felül a földesúr a vonatra, és hazahajtát vele. Kis-Bagoson, vagyis Kutyamajsán kiszáll, négy kövér ló, hintó és az a büdös paraszt kocsis várja, elin­dul gondterhesen a kastélya felé, amint köze­ledik, már látják is az árok szélén a táblát: „Koldusoknak, kintornásoknak és a köz- igazgatásnak szigorúan tilos a bejárás!” 1919. Az alany és az állítmány egyeztetése Az alanynak és az állítmánynak, a mondat iát fő részének az összefüggését, egymásra vo- latkoztatását a ragok és jelek, az egyeztetés nyelvi eszközei teszik világossá. Az egyeztetés­kor elkövetett hiba sokszor nemcsak egyszerű vétség a nyelvhelyesség ellen, hanem igen gyak­ran értelmi zavar forrása is. Beszédünkben és írásunkban nagyobb figyelmet kell fordítanunk az egyeztetésre. Nézzük meg az egyeztetés főbb eseteit! Egy alany esetén az igei ’állítmány szám­ban és személyben, a névszói állítmány szám­ban, az összetett állítmány névszói része szám­ban, az igei része számban és személyben egye­zik az alannyal. Tehát: „Én láttam azt, amit ti nem láthattatok.” „A város nagy, az utcái szé­lesek.” „Feleletei nyugodtak, tempósak vol­tak." Ez alaki és értelmi egyeztetés. Gyakran előfordul azonban az, hogy az értelmi egyezte­tés miatt az alaki egyeztetés nem jön létre. Ha olyan főnév a mondat alanya, amelynek csak többes száma van, de egységes fogalmat fejez ki, az állítmány egyes számba kerül. „Az Egye­sült Államok a szerződést aláírta.” De: „A Kárpátok útját állják a hideg beáramlásának”, ugyanis a Kárpátok név több egymással össze­függő hegyvonulatot jelöl meg. Többes számú alany mellett helyes az egyes számú állítmány akkor is, ha gyűjtőnév szerepel névszói állít­mányként, vagy az összetett állítmány névszói tagjaként: „Mi már közösség vagyunk”. A klasszikus irodalomból bőven lehetne idézni példát arra is, hogy egyes számú gyűjtőnévi alany után többes számú állítmány áll, ezt azonban ma már pongyolának érezzük. Több egyes számú alany esetén, ha az ala­nyok nem személynevek és ezeket igei állít­mány követi, magyarosabbnak érezzük az egyes számot. Pl,: A táskám és a karórám elveszett. Ha az alanyok személynevek, az állítmány áll­hat egyesben is, többesben is, pl.: Kati és Pis­ta már elment (vagy elmentek). Ha az igei állít­mány megelőzi az alanyokat, az egyes számú állítmány használata a helyes. Pl.: Hol van Ka­ti meg Pista? A névszói és az összetett állít­mány állhat egyes számban is, többesben is, pl.: „Az asztal és a szekrény bútor (vagy búto­rok), „Pista és Jóska volt a barátja (vagy vol­tak a barátai)”. Mindig többesben kell azon­ban használni akkor, ha az alanyok kölcsönös viszonyát fejezi ki az állítmány: „Pista és Kati házastársak”. Ha az alanyoknak közös értel­mezőjük van, vagy ahhoz hasonló bővítmé­nyük, ennek a száma szabja meg az állítmány számát. Pl.: „Péter István és Kovács János, a gyár főmérnökei új javaslatot dolgoztak ki”, „Péter István és Kovács János, a gyár két főmérnöke új javaslatot dolgozott ki”, „A csa­pat tagjai, főképp a védelem jól játszott". Több többes számú alany esetén az állít­mány általában többes számban haszná1 a Ms. Tehát: „A fecskék és a gólyák már útra bri­tek”. Több különböző, egyes és többes számú alany esetén az állítmány vagy a hozzá legkö­zelebb álló alannyal egyezik meg, vagy többes számba kerül. Például: „A jólétet hirdeti a zöldellő búza, a fényes szőrű tehenek", „Más jelentőséget kapott a színház és a szerepek”, „Előkerültek a palota építményei, a fórum és a kapitólium”. Ezekben az állítmány elől van, s ilyenkor a közvetlen utána következő alany- nyal egyeztetjük. Ha azonban az állítmány az alanyok után áll, akkor az alanyok sorát sok­kal jobban összefogja és formailag is sokkal szabatosabb a többes szám: „Babona, má\­tea, a szekták ölték a tört cselédeket”, „Az üvegek, cukor, kávé szétrepültek”. Gyakran előfordul az, hogy különféle sze­ntélyű alanyoknak közös állítmánya van. Pl.: „Ott fenn megyünk majd ketten, te és én”. Ilyenkor az állítmány az 1. és 2., továbbá az 1. és 3. személyű alany esetében többes első sze­mélyben, a 2. és 3. személyű alany esetében pedig a 2. személyben használatos. Bachát László \ Rangot az amatőröknek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents