Kelet-Magyarország, 1973. január (33. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-28 / 23. szám
Vasárnapi melléklet Meditáció Valamit nem értek. Örökké kötözködő ismerősöm minduntalan siránkozik, észrevettem-e már, hogy mennek fel az árak, egy százasért alig jut valami a szatyor aljára, drága a konyha, sokba kerül ez is, az is. Aztán egyszer csak hallom a televízióban neves professzorunkat a szívinfarktusról beszélni, s az előidéző okok között első helyen említi a túlzott táplálkozást, s nem szégyelli kimondani: elhízott, kövér ember a magyar. * v Majd megyek a nyíregyházi korzón, el a Hotel Szabolcs előtt, ott meg egy öles hirdetőtábla csalogat a ,,/o- gyasztókúrára”: kedvezményt is nyújtanak, csak ná- luk költsem el a reggelimet, a tízóraimat, az ebédemet, uzsonnámat és vacsorámat, ők tudományos alapon állítják össze a menüt, s garantálják, ha élek a lehetőséggel, megszabadulok a szívinfarktus lidércnyomásától. Rám férne még néhány kiló, már fel is Írattam az orvossal egy kis étvágygeriesztőt, tehát a túltápláltság nálam nem áll fenn, így emiatt nem kell tartanom a betegségtől. Aztán ha felesleges kilóim lennének is, akkor sem tudnék élni a fogyasztókúra adta alkalommal, mert aligha kapnék munkaidő-kedvezményt a főnökömtől például a tízórai és az uzsonna elfogyasztására a Hotel Szabolcsban (Annak idején ezt valahogy „kifelejtettük” a kollektív szerződésből, a módosításhoz meg idő kell, termelési, szakszervezeti tanácskozás, s míg ennek a végire érnénk, már rég elmúlnak a karcsúsító napok a neves hotelban.) Mondom, nekem nem „szív. ügvem” ez a téma. azért sehogy sem tudok szabadulni egy másfaita lidérctől. Nevezetesen attól: hogyan lehetséges az, hogy — ismerősöm szavaival élve — egy^ vagyonba kerül a konyha, s az emberek mégis százával, ezrével hájasodnak? Nyilvánvalóan úgy, hogy amit az emberek keresnek, azt mind az élelemre költik. Hoppá! Itt megint félbe kell szakítanom saját magamat, mert ismét nem értek valamit. Mit kezdjek ak- kor azzal a másfél milliárdvál is nagyobb összeggel, amit a megyénkbeli emberek őriztetnek a takarékpénztárral? (A nemrég tartott sajtótájékoztatón meg már azt hallottuk, hogy az idén ez a szám várhatóan eléri a kétmilliárdot is.) Ha az emberek minden pénzüket elköltik élelemre meg más napi kiadásokra, akkor honnan vándorolnak azok a forintocskák a betétkönyvekbe? Ismerősöm ebben is kisegít- „Valami azért megmarad, s néhány év alatt össze lehet kaparni egy vacak au- tónyeremény-betétre. Különben is; azért tartják egyesek a pénzt betétben, mert amit venni szeretnének, azt nem lehet kapni a boltban. De ez már az áruellátáshoz tartozik, amiről nekem megvan a külön bejáratú véleményem. .” No Iám, itt az újabb dilemma. Hogyan lehetséges, hogy a boltokban nincs áru, az emberek meg egyre divatosabban öltöznek, bútorokat cserélnek, s a kereskedelem évről évre kimutatja, mennyivel nőtt a forgalma a „bázishoz” képest? Ismerősöm: „Ugyan, ne légy naív! Nézd meg, a jobb cuccoknak egyre magasabb az áruk. abból van a nagy bevétel.” Ami igaz, igaz, ilyen kereskedelmi jelenséggel már magam Is többször találkoztam, de hiába förmedtem rá az árjegyzékre, hiába vontam felelősségre „nagyzolásáért”, válaszra sem méltatott. Hanem itt is van egy kis bökkenő. Mert én azt is megfigyeltem, hogy az emberek többsége igyekszik ilyen „jobb cuccokba” bújni, ami nem műszálas és nem import, attól elfordul a pultnál. Csakhogy ami megnyeri a tetszését, az meg nem fillérekbe kerül, azért ki kell nyitni a pénztárcát. Namármost: ha elment a fizetés jó része kosztra, s ami kevés maradt, az meg uzsgyí a takarékba, ebből egyenesen következik, hogy ama bizonyos pénztárca üresen maradt. Csodák csodája: mégsem üres. Valahonnan, ismeretlen körülmények között mégis csak belelopódzott néhány piros, vagy pár darab lila, amiből telik a „jobb cuccra”. Szó ami szó, furcsa dolgokat produkál néha az élet. Mert annak fejtegetéséhez már hozzá sem merek kezdeni, honnan veszik az emberek a pénzt a kocsira, a vikendtelekre, a külföldi utakra. Azért mégis csak megkockáztatom magamban: talán a keresetükből telik minderre. Mondjuk, jobban dől. goznak a munkahelyen, nyereségesebb a termelésük, több telik a bérfejlesztésre, év végi osztásra, meg miegymás. Hanem valami nyomban megzavarja ezt az okfejtésemet. Történetesen az: annyiszor hallani termelési értekezleten, meg baráti körben, hogy ez sincs jól, meg az is rossz az üzemben. Ha ez így igaz, akkor alapjában rossz a számításom: sok a hiba, nem megy jól a munka, tehát nincs nyereség, nincs nagyobb fizetés. Lám, már megint zsákutcába jutott elmélkedésem. Közelítsük más szögből. Tételezzük fel — tehetjük, mert ha fel se tételezzük, akkor is igaz —, hogy nem mindenkinek áll tízezrével a forint a takarékban, nem mindenki álmodozhat kocsiról, meg hétvégi telekről. (Persze ez mit sem változtat azon, hogy mind többen lesik a MERKUR sorszámait, s hogy a kiparcellázott telkekért egyre nagyobb a tülekedés.) Hanem akik szerényebb álmokat szőnek, azok sem hiába teszik: valamicskével mindig jobban élnek, többre haladnak. Nincs más hátra, mint kimondani végre a meghökkentő sejtést: lehetséges, hogy mi a hibáinkból élünk, hogy a nem létező pénzünkből költekezünk, hogy az üres boltokból öltözködünk? Való volna, hogy a szatyor alján alig észrevehető kis élelemtől vastagodnék a zsír. párna százak és ezrek szíve körül, hogy ilyen körülmények között vívtuk ki magunknak a táplálkozási világ- elsőséget? Nem, ez mégsem lehet Igaz; ez csak egy túlságosan pihent, vagy méginkább fáradt agyban foganhat meg. Tisza fejjel bizonyára valósabb eredményhez lehet jutni. Angyal Sándor Szatmáreseke — faluvég. (Elek Emil felvétele) Kölcsey falujában Százötven évvel ezelőtti leírásokból tudjuk, milyen nehéz volt megközelíteni Cse- két, az eldugott szatmári falut. „A körny, amelyben lakom, el van dugva szem elől, szép, de vad, s felette magányos...” — írta Kölcsey Ferenc, aki 23 évig élt Cse- kén, s itt írta 150 évvel ezelőtt nemzeti énekünket, a Himnuszt. Aki ma útrakel, hogy meglátogassa Szatmárcsekét nem egykönnyen jut el oda. Ma is eldugott, de nem elmaradott falu, s egyszerre mutatja régi és új arcát. Túrist- vándi felől közelítve az érkező a hangulatos vízimalom képétől alig szakadt, el, már feltűnnek az első házak Szatmáreseke szélén. És milyen barátságos fogadtatás! Két Kölcsey-korabeli parasztház áll a falu szélén, mintha gondos kezek első meglepetésnek szánták volna. De nem ez az egyetlen... Ha a vendég első útja Kölcsey Ferenc síremlékéhez vezet, a temetőbe, ott is talál csodálni valót. Csónak -t-.wí nénraizi érdekességű fejfák között haladva ér el az emlékműhöz, ahol a nagy költő nyugszik egykori jobbágyai és azok késő unokái között. Talán a megye egyik, ha nem a leglátogatottabb temetője ez... A főutcát természetesen Kölcseyről nevezték el, egykori kúriája helyén ma a művelődés háza áll, mozival, könyvtárral. S egy emlékszobával, amelyet a helyiek hagyománytisztelete teremtett meg 1965-ben. Előkerültek a féltve őrzött emléktárgyak. Kölcsey néhány személyes használati tárgya, bútorai, könyvei... Tavaly több érdeklődő megfordult az emlékszobában, mint a 2100 lakosú Szatmáreseke összes lakossága. Három és fél ezer név áll a vendégkönyvben, köztük idegen nyelvű sorok is... Büszkék a helyiek, hogy falujukba r*ület#tt M Himnusz és a szájhagyomány szerint itt énekelték először Kölcsey és Erkel alkotását. Nemcsak büszkék a szép hagyományra, hanem buzgón ápolják is. Ennek beszédes példája a Hazafias Népfront helyi bizottsága által kezdeményezett emlékünnepség és a még sorra kerülő rendezvények. Sikerült országos érdeklődésűvé tenni a megemlékezést, ha néhány villanásban is megmutatni az országnak Kölcsey faluját is. Örömmel olvasták a bor- sodnádasdi lemezáru gyár dolgozóinak levelét, akik társadalmi munkában elvállalták a Kölcsey-emlékmű körülkerítését. Az egri MEZŐGÉP Vállalat is felajánlotta a segítségét, hogy méltóbb környezetet alakítsanak ki az igen látogatott temető környékén. Egy fővárosi középiskola, amely Kölcsey nevét viseli, egy fotókópiát küldött a falunak az évforduló alkalmából. Lakatos József tanár, a Kölcsey-iro. dalom kutatója, a még fellelhető emlékek fáradhatatlan gyűjtője és feldolgozója meleg szavakkal szólt aJ emlékülésen a költőről, aki oly sokat tett a szatmári népért... Megyünk végig a Kölcsey utcán, ahol a legszebb épület az egykori kúria helyén emelt művelődési ház a költő mellszobrával és első sír^ emlékének maradványával. Valamivel távolabb a községi tanács terméből kiszűrődik a Himnusz hangja. Sehol ilyen szépen nem éneklik, mint itt, ahol a magva* nép nemzeti éneke született— Megyénknek, az országnak becses helye Szatmáreseke, ahol dolgos emberek élnek, s mindennapi tetteikben 4 hagyományszeretetük. Megérdemlik, hogy az ország segítse ókét abban, hogy méla tó emléket, szobrot állítsanak Kölcsey Ferencnek, amit önerőből a falu nem tud megvalósítaniPül Gém