Kelet-Magyarország, 1972. december (32. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-17 / 297. szám
é »Thal KW/fft-MAGYAR OR <T7 A fi — VA^ARNrART MWfTlHF* *+ Í971 Member ff A halász beleesett a vízbe. Lehet, hogy enyhe napszúrást is kapott, vagy csak a csónak billent meg, ahogy erőlködött a hálóval, kár most már az okokat kutatni, a tény az a hatalmas csobbanás volt, amivel elmerült a Tiszába. Annak is a közepében, ahol a legmélyebb a víz, ahol örvények is vannak, és ahol megfulladni szinte majdnem kötelessége az emberfiának, különösen, ha úszni sem tud. ' A ladik és a kalapja már nagyon mesz- sze távolodott tőle, ő pedig nyelte a vizet, közbe-közbe segítségért ordítozott, vagy azt hörögte, hogy mindjárt meghal, ami látva szorult helyzetét, nem is volt olyan elképzelhetetlen. R Nagy Bálint, aki a túlsó parton szoszmötölt. felkapta a fejét az ordítozásra. Nem sokat teketóriázott, csónakba ugrott, és gyors evezőcsapásokkal indult meg az el, meg fölmerülő ember felé. Halász volt ő is. azzal a különbséggel, hogy tudott úszni. Más különbségek is voltak, hiszen K. Kiss Mihály vékony, kis ember volt. csinos, fiatal feleséggel, B Nagy Bálint meg nagy darab agglegény, de azt hiszem, hogy ezek a különbségek most egyáltalán nem lényegesek. A lényeges csak az volt,, ki tudja-e” rán- eigálnl Bálint, aki tudott úszni, Mihályt, aki nem tudott úszni. Ki tudta. Berángatta a csónakba, és K. Kiss Mihály annak rendje-módja szerint meg volt mentve. — Komám, - nyögte K, Kiss Mihály — No, komám — mondta a másik. — No... — De, komám — nyögte újra K. Kiss Mihály, aztán egy nagyon hosszút káromkodott, és kiértek a partra. — Megmentettél, hallod — csóválta a fejét Mihály, szinte hitetlenkedve, — már azt hittem, hogy kampec! B. Nagy Bálint faágakból tüzet gyújtod, K. Kiss Mihály szárítkozott. A Tisza meg folyt, teljesen közömbösen. — Hát, komám... — kezdte újra K. Kiss Mihály, aztán megakadt, mert valami nagyon szépet akart mondani, aztán csak azt mondta: — Köszönöm, komám! — Más Is megtette volna — mondta B. Nagy Bálint, aztán cigarettát adott K. Kiss Mihálynak. Rágyújtottak, fújták a füstöt. — Sok a szúnyog — mondta később Bálint. — Sok, — bólintott Mihály. — Ha nem lenne ez a sok szúnyog — esapott egyet Bálint, — már leszoktam volna a dohányzásról. Később újra csónakba ültek, kihozták Mihály elszabadult ladikját, majd Bálint biciklijén hazakarlkáztak a faluba. Mih:'* ült a vázon. Bálint nyomta a pedált. — Aztán; ha kell valami, csak szólj — búcsúzott Mihály a kapuban. — Hadd el már — legyintett Bálint. — No, csak ne szerénykedj — mondta Mihály. — Megdöglöttem volna, a fene ott egye meg! — De nem tetted — vigyorgott Bálint. — Nem én. mert te jöttél, aztán kihúztál. — Hát azért mondom, ha valami kell. csak szólj, mert én tudom, mi a tisztesség. Mindig is tudtam. Ebben maradtak. Mihály is hazament, Bálint is hazament. Mihály elmesélte az asszonynak, mi történt, az asszony siránkozott, aztán napirendre tértek a dolog fölött. Már az „Angyal kalandjai”-t a televízióban úgy nézték, mintha nem történt volna semmi. — Szép ember ez a színész — mondta wi asszony. — Fésiilködni, azt tud — felelte Mihály, aztán elaiudt, ültében, mert aznap azérí mintha fáradtabb lett. volna. Egy hét múlva jött Bálint. Mihály éppen fát hasogatott az udvarban, hátul a ház mögött. — Akác? — kérdezte Bálint. Tamási Áron: A kicsi székely város, amelynek gimnáziumát nyolc esztendeig jártam, nem volt tnessze szülötte falumtól. Pontosan tizenkét kilométerre. Néha azonban mégis messzinek tűnt. különösen karácsony és húsvét táján. Olyankor ugyanis, szünidőre eresztvén minket, gyalogosan kellett mennem és jönnöm. Karácsonykor a farkaskedvelő havas útón s húsvétkor a gazdag sárbanA nyári nagy szünidőre azonban mindig szekérrel vittek haza. Hanem a szekerezésnek és más uras dolognak hamar vége lett, mert otthon türelmetlenül leselkedett reám a mezei munka. Abban pedig úgy kellett részt vennem, mintha télen által nem diák lettem volna, hanem akkor Is falusi gazdának készülő le- génvke. Hát dolgoztam is jó reménységgel, gondolván, hogy majd évek múltával amúgy is a fejem fog felül kerekedni. Midőn azonban a negyedik osztályt éppen végeztem volna, igén megcsalt a jó reménység. Ugyanis azon a nyáron ütött ki az első nagy háború. amely a mezei munkát vastagabban rótta rám, mint ahogy gondolni lehetett volna. Igen vastagon, mert hiszen a férfiakat harminckettőig mind elvitték s azokat nekünk zsenge és öregebb maradéknak mind pótolni kellett. Valójában akkor tanultam meg, tizenöt Tőth-Máthé Miklós-* Hálátlanság — Akác — bólintott Mihály — Merthogy — kezdte Bálint — kéne nekem ötszáz forint kölcsönbe. — Azon ne múljon — felelte Mihály, aztán bemen'ek a házba, és Mihály odaadta az ötszáz forintot. — Tudod. — mondta később az asszonynak, mikor Bálint után már becsukódott . a kapu — ő húzott ki a vízből. Két hét múlva újra jött Bálint, Mihály éppen fát hasogatott az udvarban. — Akác? — kérdezte Bálint. — Akác — bólintott Mihály. — Merthogy — kezdte Bálint — kipukkadt a biciklim kereke. Meg már régi is az a bicikli, hát gondoltam, kéne egy motorkerékpár. Az mégiscsak más. — Az más — biccentett Mihály. — Gondoltam. megvehetnéd nekem komám! Majd apránként letörlesztem. — Miből? Azt nem mondanád meg?! — Megmondhatom éppen — húzta a szót, Bálint, és nézte Mihályt, akár egy bogarat.. — A takarékból, komám! Van nektek annvl, még több is! — Azt másra gyűjti az asszony ~ ellenkezett Mihály. Megvan már annak a helyé. — Az lehet, — mondta Bálint — de neked is meglett volna a helyed, ha nem jövök a csónakkal! Aztán most mire gyűjte- nótek?! Koporsóra, meg sírkőre! — Az igaz — vakarta meg a fejét Mihály, és egy hét múlva Bálint már motor- kerékpáron ment halászni. — Tudod — mondogatta Mihály az asszonynak — mégiscsak 6 húzott ki a vízből! Aztán egyszer csak újra jött Bálint. Mihály éppen fát hasogatott az udvarban. — Akác? — kérdezte Bálint. — Akác — bólintott Mihály. — Merthogy — kezdte Bálint —- ti Kévését ért a XX. országos néprajzi és nyelvjárási gyűjtőpályázat keretében meghirdetett néprajzi és honismereti pályázatok értékelése; az eredményeket szerdán Budapesten hirdették ki. Megyénk pályázói évek óta sikerrel szerepelnek, s amint az országos eredményhirdetésen is elhangzott, egyre színvonalasabb munkákkal jelentkeznek Szabolcs-Szatmárból. Bár az országos pályázaton általában nyelvjárási és néprajzi jellegű tanulmányok szerepelnek, most is készültek olyan honismereti pályamunkák, amelyek szakkörök, vagy kisebb csoportok közös kutatásainak eredményei. Az országos eredményhirdetésen megyénk négy pályázójának munkája részesült dicséretben és jutalomban. Dr. Béres József: Kisvárda mezőgazdaságának 25 éve« fejlődése és Engel Katalin: Népi gyógyáéves karral és derékkal, a kaszálás munkáját, amiben aztán mester is lettem hamarosan. Jó hírem úgy béjárta a falut, hogy a nyár dereka felé már nemcsak a rokonok istenkedtek nekem, hogy segítsem meg őket a kaszálásban, hanem idegenek is kezdettek iövögetni, jó pénzt ígérvén. Bölcsen a kérelmet meghallgattam ilyenkor, de a szóval nem siettem, hadd nőjön a jó hírem abban a nagy várakozásiban is. Végtére s rendesen aztán kedves anyám tekintett reám, szólván: — Nem érsz reá, ugy-é, fiam? — Biza nem — feleltem oly szomorúan, mintha a szívem meg akart volna szakadni. De bezzeg, ha Hadnagy Lőrinc bácsi jött, akikor másképpen feleltem. Ugyanis Lőrinc bácsi nagyon vonzalmas vidámságot hordott s úgy tudott szólani hozzám, hogy a szava hátáról röpködni tudott a képzeletem. S bármiről ha beszélt, nem a megfosztott valóságot mondta csupán, hanem a virággal az illatot s a tűzzel a meleget is ki tudta mondani. Vagyis a valót igazzá tette. S meat eme természete miatt igen szerettem az öreget, véle szívesen menten kaszálni. Őrzöm is, szinte mint a költeményeket, azokat a rügyezhető napokat, amikor együtt vágtuk ketten a rendet zitek minden este a televíziót, én meg csak a falat. Gondoltam átvihetném magamnak. — De komám!... — fortyant fel Mihály. — Mert nélkülem te mit néznél most?! — folytatta Bálint. — Semmit! Vagy az angyalokat, fejükön a karikákkal! Átkerült Bálintékhoz a televízió is. — Tudod — nyugtatta az asszonyt Mihály — ne feledjük el, hogy mégiscsak ő húzott ki a vízből! Az csak többet ér egy rongyos televíziónál! Bálint most már naponta átjött, és vít\ amit csak tudott, mig végül csak az üres szoba maradt Mihályéknak, két vedlett lópokróccal. — Semmink sincs, de én itl vagyok — vigasztalta a síró asszonyt Mihály. — Már az mégiscsak többet ér! Aztán, hogy itt vagyok, egyes egyedül Bálintnak köszönhetjük! — Jaj istenem, istenem — sírt az asz- szony öklével az üres falat verve, mire Mihály, mert világ életében utálta az asszonysírást. kiment fát vágni. Nemsokára jött Bálint. Frissen volt borotválkozva, sötét ruha feszült rajta, és még valami pacsuli szag is megcsapta Mihály orrát. — Akác? — kérdezte Bálint. — Akác — felelte Mihály. — Merthogy — kezdte Bálint — arra gondoltam, elvinném én magamhoz az asszonyt is. Mihály kezében megállt a balta. — Az asszonyt? — meredt a másikra. — Minek?! — Hát feleségnek — mondta Bálint. — Nem jó mindig egyedül lenni, még akkor sem. ha tehetős az ember. Aztán ne felejtsd, ha én nem jövök, rajtad ma már csak a bogarak mászkálnak, az asszonyt meg más karolgathatná! Talán éppen én! Mihály felemelte a baltát, és Bálint felé sújtott. Bálin* félrelépett, majd kicsavarta Mihály kezéből a baltát, és fejbe csapta. Mihály ráhanvatlott a fahasábokra, és nem moccant többé. — Hálátlan volt — vallotta később Bálint az őrsön. — Pedig, őrmester elvtárs, ha én nem jövök a csónakkal, akkor maguknak kellett volna kihúzni a Tiszából. A bíróság ezt a magyarázatot nem méltányolta. szat Fehérgyarmaton című munkái, valamint Óbis Gyula négy néprajzi tanulmánya, amelyekhez Tarpán gyűjtött anyagot. A negyedik jutalmat az ifjúsági kategóriában Faragó Klára: Hogyan töltötték el az estéket Kisvarsányban a felszabadulás előtt című tanulmánya kapta. Ugyancsak az ifjúsági tagozatban született Thég egy szép eredmény. Kálmán Enikő, aki a megyei értékelésben felemelt első díjat kapott. Népi gyógyítás a Tiszaháton című 84 oldalas pályázatáért, az országos mezőnyben harmadik helyen végzett. A felnőtt tagozat megyei első hélyezetje, Bodnár Bálint, megismételve tavalyi sikerét, az országos értékelésen is első díjat kapott. „Bodnár Bálint meséi” című gyűjteményében . több mint 1500 oldalon írja le ízes, humo- j ros történeteit, tréfáit. Az egyik napot különösen. Ámbár az a nap is úgy ment belé a délbe, mint jóformán a többi. Vágtuk reggel a harmatos füvet, miközben muzsikáltak a szárnyas bogarak; majd a harmat elillaná- sa után is csak vágtuk, a lebegő pillangók között. Az öreg helyett egy-egy vén kánya szólott néha s helyettem harkály rikkantott, miközben két fa között hidat repült. Hanem délben, megnézvén Lőrinc bácsi a nap állását, jelentősen igy szólt; — Hasra áll a nap, hécskám! Hát kiválasztott az öreg egy terebélyes tölgyfát s annak az árnyékába húzódtunk, hogy elköltsük ott a délebédet. Amíg ettünk is, a kánya és apróbb madarak szolgáltatták a szót, de aztán a legvégén megszólalt mégis Lőrinc bácsi. — S hát aztán, iskola után mi akarnál lenni? — kérdezte. Az még messze van — feleltem neki. — Messze, messze — folytatta az öreg, — de ha már nagy költséggel tanul a diák, idejében kell ezen gondolkozni. Ott a hűvös árnyékban gondolkoztam is egy ideig, de mivel semmire sem jutottam magamban, végül így szólaltam meg: — Hát mi legyek. Lőrinc bácsi? — Bátor s becsületes ember! —mondta az öreg. Tetszett nekem, hogy bátor legyek és becsületes, ámbár igen általánosnak tűnt a szó. S amellett csábosnak is, mint a felhő, amely elúszik, bárhogy meg is fogja a szem. Mert lám, úszik ez is, amit az öreg mondott; hiába fogom az eszemmel, mert széjjelárad a világba és az égre terjed. — Jó-jó — mondottam neki, — de mi- üyen a bátor ember? Nyelvi sarok Az utónevek Nem régen egy névadó ünnepélyen vettem részt. Tizenegy kisgyermek kapott igen kedves és bensőséges ünnepségen nevet. Két fiú a Tamás, egy a Gyula, egy a Gábor nevet kapta, kettőnek pedig kettős utónevet jegyeztettek be a szülők; Csaba Szilárd és Attila János. A leányok között egy-egy Zsuzsa. Judit és Rita van. két kislány pedig kettős nevet kapott: Emese Ildikó és Lilla Júlia. Nem kérdeztem meg a névadó után a szülőket, miért választották a bejegyzett nevet. gyermeküknek. Valószínűleg azt vá'a- szolták volna, ez az apa vagy az anya, vagy esetleg az egyik névadó szülő neve is. Tob* ben bizonyára arra hivatkoztak volna, hogy ez a név tetszett nekik a legjobban. E kér- dezősködés helyett elővettem Ladó Járri Magyar utónévkönyvét, és megkerestem a bejegyzett nevek eredetét, jelentését és a gyakoriságukra vonatkozó adatokat. A Tamás névről megtudtam azt, hogy az aramé s nyelvből vette át a görög Thomasz formában. Az arameus nyelvben a szó köznye'vi jelentése: iker, a görögben pedig: csodálatos. 1967-ben a gyakorisági sorban a tizenharmadik helyen állt e név. A Gyula a bolgár—török eredetű gyula méltóságnév' 51 vált keresztnévvé, a tizennyolcadik a gyakorisági sorrendben. Héber eredetű a Gábor név, eredeti jelentése: Isten bajnoka- 1967- ben a tizenegvedik helyen állt. A Cs',ba nevet a törökből származtatják, pásztori, kóborlót jelent. Vörösmarty Mihály újító'ta fel ezt a nevet. Tizenkettedik- a gyakorisági rendben. A nyelvújítók alkották meg a Szilárd nevet a görög—latin Konstantin magyarra fordításával. A ritkábban előforduló nevek közé tartozik. A nagy hún fejedelem gót nevének kicsinyítőképzős származéka az Attila szó. Magyar jelentése: apácska. Az előkelő 6. helyet foglalja el a gyakorisági sorrendben. A János név a héber Johanan görögös—latinos Johannes alakjából rövidült. A jelentése: Isten kegyelme. Még ma is a leggyakoribb férfinevek egyike. A héber, liliom jelentésű Sosanna magyar rövidítése a Zsuzsa. A rövidült változat hivatalos utónévként elég ritka, annál inkább használják a nagyon gyakori Zsuzsanna becézésére. A Judit név a nagyon gyakori női nevek közé tartozik. Héber eredetű, jelentése: Judea ból származó nő. A kevésbé gyakori nevek közé tartozik a Rita. Mivel egy íncgle- hetősen gyakori családnév méllé került, azt mondhatjuk, helyesen választottak a szülők. Olasz eredetű, a Margherita (magyarul: Margaréta, Margit) önállósult becézője. Rég! magyar személynév az Emese, a jelentése: anyácska. Az Ildikó nevet Arany János tette ismertté. A germán Ildico névből származik. Az Emese kévésbe gyakori név, as Ildikó 1967-ben a harmadik helyen állt a női nevek t gyakorisági listáján. A Ladó-féle könyv, amely az anyakönyvi hatóságok számára készült a Minisztertanács Tanácsi Hivatala felkérésére, a fenti neveket az ajánlott nevek közé sorolja, azok közé, amelyek már régebben közismertek és gyakoriak voltak, illetve napjainkban terjedtek el. Más neveket, a ritkábban előforduló és szokatlanabb hangzásiakat elfogadhatónak minősít csak. Tehát ahol problémát jelent az újszülött elnevezése, vegyék kézbe ezt a könyvet. A bevezetőben részletesebben megismerheti a névkereső azokat a szempontokat is, amelyeket a névválasztásnál tanácsos figyelembe venni. Ugyanis nagyon igaza van Ladónak a bevezetés utolsó soraiban: ,.a jelentéstani és jó hangzásbeli előnyöket felhasználó és az ilyen hátrányokat elkerülő utónévválasztás méltán fejezi ki nyelvünk szépségét, és jó barátiként kíséri végig a névviselőt a bölcsőtől a koporsóig.” , , Rackát László — Olyan, hogy jóban-rosszban ember tud maradni — felelte az öreg. — S ki a becsületes? — folytattam. — Aki életének utolsó órája szerint él! Hallván ezt a két bölcs választ, a* eszemmel igaznak és lelkemmel szépnek éreztem. Emlékembe véstem tehát, hogy kit lehet bátornak és becsületesnek tekinteni, majd így szóltam: — S a foglalkozás mindegy? — Nem egészen — felelte Lőrinc bácsi, aztán meleg mosolygással nézett reám és így folytatta: — Ifjúnak tanácsot adni négy dolog, de mivel csakugyan meg is kel! ‘i valamiből, mondanék neked valamit. V» .s nem azt mondom, hogy legyél pap. aki némelyek szerint könnyebben béjut a mennyek országába, mint a világi ember. Azt se mondom, hogy gyógyító orvos légy, aki sokat enyhít a szenvedéseken; sem azt, hogy légy törvénybíró, aki igazságot oszt Hanem inkább legyél olyan ember, aki pap, orvos és bíró egyazon személyben. Vagyis légy költő! Ahogy ezt kimondta a vénember, egyszerre olyan izgalom áradott belém, hogy hevertemből felültem rögtön. Nem is lehet, csodálni, hogy ennyire parázslottam. mert hiszen addig elé sohasem hallottam a faluban, hogy valakinek a költői foglalkozást ajánlotta volna bárki. — S milyen a költő? — kérdeztem. — Olyan, mint Petőfi 1 — felelte az őre®. De valahogy úgy mondta ezt, mintha csakugyan tudta volna, hogy Petőfi valójában milyen volt. Mintha látta volna s beszélt is volna véle; sőt mintha virágos é* harmatos füvet is kaszált volna véle, mint velem is. v Megyei sikerek az országos néprajzi , / i ■, 1 ,,:... . Ar,ár» fi és honismereti pályázaton Dalos madár
