Kelet-Magyarország, 1972. november (32. évfolyam, 258-281. szám)

1972-11-12 / 267. szám

Xtn november 12. ftSLÉT-MÁGYARORSZÁG - VASÁRNAPI MELLÉKLET v. «m* * Nem mind arany... „KEVÉS PÉNZ JUT KÖZMŰVELŐDÉSRE”. „Az állami támogatás ma már a rezsiköltségek fedezésére sem elég”. „A jelenlegi pénz- gazdálkodás gyakran enged­ményekre, megalkuvásra késztet”. A népművelők kö­rében nem ritkák az ilyen és ehhez hasonló vélemé­nyek. Egyet is lehet érteni velük. Épp ezért született meg néhány esztendeje az a helyes elképzelés, hogy ahol lehetőség nyílik rá, ne csupán a tanács gondja le­gyen a művelődés anyagi támogatása, hanem a helyi gazdasági egységek és in*éz- mények is vállaljanak részt a művelődési ház fenntartá­sában, üzemeltetésében. Re­ális igény ez, mivel a leg­több falusi tanács évi öt- ven-hatvanezer forintnál többet nem tud áldozni a kultúra támogatására. Szük­séges tehát, hogy mindazok összefogjanak, akiknek ilyen célra fordítható pénz áll a rendelkezésükre, s azt ne elaprózva, ki-ki a saját szűkebb portáján költse el, hanem az egész faluközösség előbbre lépését segítse vele. Az elmúlt években azon­ban egy ezzel ellentétes je­lenség hódít mind nagyobb teret. A látványos, sok szel­lemi és anyagi energiát föl­emésztő, s ennél lényegesen kevesebb műveltségi hasz­not hozó, nagyszabású prog­ramsorozatok divatját él­jük manapság. A legkülön­bözőbb napokra, hetekre, sőt hónapokra érkeznek szinte hetenként a szerkesz­tőségekbe az újabb és újabb meghívók, amelyek többsé­gének célkitűzése mögül hi­ányzik a megfelelő tarta­lom. Ezt a hiányzó tartal­mat aztán lá'ványos foga­dásokkal, népviseletbe öl­töztetett adminisztrátor lá­nyok felsorakoztatásával, meghívók tömegének nyom­tatásával és szétküldésé­vel, a sajtó képviselőinek meghívásával, a legkülön­bözőbb emlékplakettek és jelvények adományozásá­val kívánják pótolni. MEGMOSOLYOGTATÓ TG' amely min­den jó szándéka ellenére nem lépi túl az önmutoga­tás határait. Mert, például, amíg az ország egy nagy­városa rendelkezik akkora szellemi és anyagi erővel, hogy országos rendezvény- sorozatra vállalkozzon fenn­állásának hétszázadik év­fordulja alkalmából, célját tévesztett dolog lesz az, ha egy község törekszik erre. Ötfajta meghívó, illetve programfüzet, emlékjelvény, sajtófogadás és munkaebéd — ez volt a dologban a lát­ványosság. S a tartalom? Horgászverseny, táncdalest, kozmetikai tanácsadás, ma- gyarnótaest, fésülködési, kozmetikai, étel- és divat- bemutató, női futballmér­kőzés, utcabál, szüreti mu­latság, — néhány valóban tartalmas programpont mel­lett. S mindez a hétszáz­éves jubileum ürügyén. Hogy mennyibe került? Nyilván lényegesen többet költöttek rá, mint a műve­lődési ház támogatására egész esztendőben. Hiszen egy ennél lényegesen szeré­nyebb programú s mind­össze három napig tartó rendezvénysorozat dekorá­ciójára, propagandájára és postaköltségeire húszezer forintot áldoztak egy másik, alig kétezer lakosú faluban! Ha ehhez még hozzászámít­juk a meghívott négyszáz vendég ebédeltétési költsé­geit, túlságosam is nagy szám kerekedik belőle... Kinek használnak vele? A közművelődés ügyének a legkeyésbé. Néhány nap vagy hét alatt gyakran a többszörösét költik el an­nak, ami egész esztendőben a közművelődés rendelkezé­sére áll. Aztán előtte hete­kig készülnek, utána hete­kig pthenik a fáradalmakat, s ami közben elsikkad, az a hétköznaook kevésbé lát­ványos, de mindenképpen tartalmasabb és gyümölcsö­zőbb közművelődési mun­kája. Az is elgondolkoztató, hogy éppen a túlméretezett rendezvénysorozatok kap­csán hányán és hányszor devalválják az értékfogal­makat. Tudományos napo­kat rendezni egy faluban — ráadásul tizennégy részt­vevővel — nevetséges. Mű­vészeti hétnek nevezni azt a programsorozatot, mely­nek záróakkordja a Cu-ki együttes táncestje — der­mesztő nagyképűség. Sajtó- tájékoztatót rendezni, ame­lyen csak egyetlen újságíró jelenik meg — túlértékelé­se a programnak. Irodalmi színpadok üzemi seregszem­léjén abszurd vagy ahhoz nagyon -^zel álló művekkel színpadra lépni — a mun­kástömegek elriasztása a színházak látogatásától. És sorolhatnánk még hosszan az elmúlt nyár egyes ren­dezvénysorozatainak fonák­ságait. FÉLREÉRTÉS NE ESSÉK, nem arról van szó, hogy nincs szükség nyaranként is jelentős kulturális rendez­vényekre. Csupán arra sze­retnénk figyelmeztetni, ami­re a közmondás: nem mind arany, ami fénylik. A túl­zott látványosság helyett sokkal többet ér a kevésbé csillogó, de tartalmasabb, az eredeti közművelődési célkitűzésekhez sokkal köze­lebb álló rendezvény vagy akár rendezvénysorozat. Csak azért, hogy hosszabbra nyúljon, kár megtűzdelni oda nem ‘ illő, színvonalon aluli produkciókkal a na­pok vagy hetek programját. És arra is jobban kell fi­gyelni: ezek a nyári rendez­vénysorozatok nem helyette­síthetik az egész évi folya­matos és tartalmas közmű­velési munkát, legfeljebb kiegészíthetik és betetőzhe­tik azt. S ami ebből követ­kezik: nem szánhatják rá­juk az amúgy is kevés pénzt, amely az egész évi közművelődésre adatott. P. KÉPZŐMŰVÉSZEINK VÁZLATKÖNYVÉBŐL. öregemberre. Az öregember kucsmáját gyűrögette a két térde között, és a fiú után bámult, mintha kemény né­zésével visszaparancsolhat­ná a bajkeverőt. Ö zvegy Magyar Lajos- né lemosta kezéről a sara . s még ültében forró vizet öntött a többihez a la­vórba. Elviselhetetlen volt a csend, mígnem az öregasz- szony sziszegése lassan be­szélgetési alapot teremtett. A lánya mellé lépett, megsimo­gatta a haját. — Jólesik a jó forró víz, édesanyám ? — Jól — mondta Magyar- né — és szemébe próbált nézni a lányának, de az nem állta a tekintetét, más­felé fordult. Az öregember felbátorodott az időközben visszatért házi­gazda jelenlététől, megkö­szörülte a torkát. — Ami azt illeti, Erzsó. hát én azért vagyok itt. hogy megkérjelek. Két éve özvegy vagyok, te meg ki­lenc éve. Úgy gondoltam Az öregasszony nem tudót' lányára, vejére nézni. Ugv gondolták. Ug.v gondolják Mind úg^ gondolják. Le­gyen falu csúfja hatvannég' évesen. Szeretett volna vé­dekezésül az ura emlékér« gondolni, de alig sikerült fel idézni magában egy moso­lyát, tekintetét. A lánya mo­hó, kövér arca táncolt előt­te, ha kinyitotta a szemét, ha lehunyta. Az öregember ar­ról beszélt, minden megvan az ő portáján. ami egy komplett kis háztáji gazda­sághoz kell. Magyarné csak szófoszlányokat hallott, nem volt már dermedt, görcsbe fagyott a keze, lába, de legbelül elöntötte valami nagy fojtó hidegség, eltom­pult, majd megfulladt tőle. Pince, szőlő, tehenek, libák, végvásznak... A lánya bó­logatott a súlyos beszédre, a veje folytatta a félbeszakadt vacsorát. — Fázok — nyögte maga elé az öregasszony és vacog­ni kezdett a foga. A hangos kocogásra a há­zigazda felnevetett, prüszköl­ve köpte szét a szétrágott babszemeket. Az öregasszony környörőg- ve nézett körül, kit hívhatna segítségül. Azt akarta mon­dani, hagyjatok lefeküdni már, hagyjatok pihenni, de nem jött hang a szájára. Csak ült roskadt vállakkal. lehajtott fejjel. Aztán vá­ratlanul a tarka tollú madá' jutott eszébe: a szerencsét­len pusztulása. A madárhoz kapcsolódó szomorúságtól kü­lönös módon megkönnyeb­bült, szeme könnyel telt meg, szája sírásra görbült sezébe temette az arcát, fel zokogott. Ettől végre abba maradt az öregember mono­ton beszéde. — Mondjon valamit má- ezekre Albert bátyámna édesanyám ... A lánya mellette állt, ál nőkul simogatta a haját, új­ra meg újra sürgette: — Mondjon már valamit, na. Szólaljon már meg, édes­anyám ! Zsebkendőt vett elő, még­törölte arcát, szemét, érez­te, hogy a sírás visszaadta az erejét. Legalább tudja most már, mi történik vele, mit keli csinálnia. Könyör- gött a nyugalomért, — Egy munkaegységei ke­restem máma is ebben a borzasztó szélben! M egmosott kezére né­zett, Jó volt a tisz­taság pillanatnyi öröme, de újra csak a répalevelek hű­vös, hideg nyirkosságát érez­te tenyerében. Az asszonyok­ra gondolt, akik egész nap mellette hajlonganak, halla­ni vélte a kések zuhanását a répafejekre. Milyen jó ülés esik a fonnyadó répalevél- csomókon, milyen jó a bi­zalmas beszélgetés az asszo­nyokkal. És a munka .. Amíg az ember csak mozrii tani tudja a kezét, a munka mellett marad, hoz valanv szépséget. Örült neki, hogy eszébe jutott ez a dolog. Mert akár hagy is lesz, aki dolgoztv szerét, nem maradhat egye­dül ... Szabolcs-SYatmári tá’aVon A baktai erdőben A FAKOPÁNCS MONDJA: gik-gik. Melankolikusan csicsereg a vörösbegy. Cett- csett — szól a tövisszúró gé­bics. A búbosbanka így be­szél apapua-apapua. Tililü- tilitü — így a citromsár­mány. Rémisztő madár a fe­keterigó, egész éjjel kaparja, sepri a tölgyet. Szénfejű cin­ke és kékfejü cinke szemez a fakusszal. Zöldküllő hiva- log, s csak füttyével győzi le a fenyőrigót. Mint neve mondja, úgy tesz az erdei pi­tyer. Az őszapó okosan néze­get. Nem ijed meg akkor sem, ha magasban gatyósölyv kering. A kakukk mintha ru­góra járna, úgy ugrik elő és sunyin nézi a többieket, akik kiköltötték fiókáit. Halkan surran fel a fogoly és szé­gyellj magát a tarkán-büsz- ke fácánkakas előtt. Kuvik szól, de senki nem számolja hány évet ígér... Pedig van halottja a bak- talórántházi erdőnek. A rész­nél, amit Gyilkosnak nevez­nek, utast ütött agyon valaki. Másutt betyársírt tart szá­mon az öregsbbje. Amott for­radalmárok mártíromságáról beszél egy emlékmű. Ott egy sír, erdésznek emelte gróf Dégenfeldné, a jóindulat sze­rint, mert megmentette a fá­kat, a pletyka szerint másért. Az erdő televényében béké­sen férnek egymástól és egy­mással. Erdész, betyár, gróf,, mártír, utas. Homokos hátsági hordalék­kúpokat hordott itt össze egy­kor Szamos, Kraszna és Túr. Nyírvizek medrei szegdelik, barázdálják. Parabola alakú buckák, kovárványos gerin­cek oldalán települt meg az erdő. Amott szikes teknő, s a tavas mélyedések mentén messzi északi rokon, a nyír kis «ligete. Ma senki nem csa­polja, s a belőle készült bal­zsamot csak ős-orvosságos- könyv tart ja számon, vagy talán egy öreg füvesember emlékezete. őshonos gyertyánok mel­lett görbe törzsű pusztai tölgy karós gyökere mélyed a földbe, rudaserdő sudár, de ritka fái között őzek szökell- nek. Tölgy-kőris-szil liget­ben mint puha perzsaszőnyeg terül a barna-vörös-arany avartakaró. Olasznyárak gyorsan nőtt törzsei túlnőtt kamaszt sejtetnek és az örök­zöld optimizmus, az erdő rá­tarti fái; a fenyők — feketék és lucok — lándzsáikat az ég felé döfik. Lányosán kar­csú az ezüsthárs, libbenő a nyír, higgadt és tempós a fenséges vöröstölgy. Mint gárdisták állnak őrt a ke­mény derekú gyertyánok. Tüskéikkel védekezők a?, akácok, a m'ndenen áttörök, a lombjuk alól még a virá­got is száműzök, a saját ta­vaszi viráguktól elbodult ma­gyar eukaliptuszok. Mind igyéniség. PERES ÜGY, MI ELÖ- 3TÖR HÍRT AD a baktai erdőről. Pál országbíró te11 igazságot a két veszekedő között 1328-ban és rajzolta ki a mezsgyét. Aztán találko­zunk vele Anjou-okmányban, a Kállai-levéltárban. Úri per­patvarok, rablógazdálkodás szomorú tényeit őrzi irattár, akta, hajdani szakkönyv. De mesét is őriz ez az erdő. Csár­dái vigalmat. Kincs történe­tét. kincses a hely neve. ahol bivalybőrbe varrva arany lapul a fák között. Minden hetedik évben bújik elő, hogy „tisztuljon”. Ekkor csap ki a kékes láng a föld­ből. De aztán semmi sem lesz az egészből, a kincs őr­zői elriasztják a keresőt, és a bivalybőr újra a mélybe süllyed. A Nagyereszkedő- nél is kincset ígér a mese. Itt a dombról ereszkedő csorda dühödt bikája szúrt szarvá­val a földbe. Beakadt, s mire kirángatta, láda is fordult ki belőle. Arany, de mennyi arany! És ez is, mint a má­sik, semmivé lett. Mint a múltban minden, ami a sze­gényembernek kincset, pénzl gazdagságot ígért. Jani bácsi a nemrég meghalt és már mesévé magasult baktai Háry •János juhászképzelete, nótás kedve ezt adta nekünk — ha- gvatékul. Mély alázat vezette a má­tészalkai Grabovszky főker­tészt, amikor megalkotta az -ország legszebb útjának fá­sítási tervét. A naményi út, mely kettészeli a baktai er­dőt egyféle preludium. Az óriási nyarak között korai juharok; kúpos nyár, gömbös juhar. Ősszel színarany fák mellett futóhomokba kapasz­kodó feketén zöld fenyők. Je­genyék közé komponált szo­morúfüzek. Tíz és tíz kilo­métereken at váltakozó aiKO- lás, tervezett szépség, csá­bító az erdő félé és kifelé a gyönyörűséget prózává oldó művi esztétikum. Mi is a fa? Mi is az erdő? Tolsztoj szerint: „Örök szépség’’. Egy próza­ibb ember, Krámer János György tábori orvos 1799-ben az alföldi erdőt létszükség­letnek nevezte. A nagy -fran­cia építész, Le Corbusier: „A ja az ember oarutja, miauén szerves teremtmény szimbó­luma; a fa a tökéletes konst­rukció példaképe”. Csehov Ványa bácsija így beszel: „Az erdők széppé teszik a földet, tanítják az embert a gyönyörűség megértésére és fennséges hangulatot ébresz­tenek benne.” A Nyírségen végigtekintve Rapaics Ray- mund, a nagy magyar ter­mészettudós 1918-ban így ki­áltott fel: „Mintha más ked­vében lett volna a természet, amikor az Alföld többi ré­szét, s más kedvében, amikor a Nyírségei festette!” Mi is ez az erdő? Része a tájnak? Enyhadó ligetek sora? Gyó­gyító sűrűk, rengetegek? A szép és tökéletes öncélú ala­kulatai ? — Munkahely. A FOGALMAZÁS ELSŐ HALLÁSRA brutális. Mint­ha szét akarna tépni minden illúziót. De Kozma Ká­roly, a baktai erdészet ve­zetője hamar megnyugtatja hallgatóját. — Igaz, a legszebb, a leg­változatosabb, az örökké más, és mindig megújuló, az ön­magát újrateremtő és az ember által újrateremtett munkahely. Az erdésznek, az erdőben dolgozónak ezt jelenti. Megőrizzük, újraül­tetjük, kivágjuk, formaijuk, döntünk a fa helyeit, hisz' meg­találjuk a neki legjobb helyet, gyorsítjuk utódaik növekedé­sét, törvényszerűségek isme­retében növényi együttélé­sekről határozunk, tervez­zük, komponáljuk az erdőt, amely szép és tervezzük az erdőt, amely hasznos. Haszon. Az erdő maga a látható bővített újraterme­lés. Okszerű elvek ritkítják az akácot itt, hogy helyet te­remtsenek a tölgynek és az itt, Baktán csodásán otthonra ta'ált fenyőnek. Nemes nya­rak csemetéi növelik nagy- gyá. Mindezt úgy válogatva — fajta és mennyiség szerint —, ahogy a fejlődő faipar, a nemzet gazdasága megköve­teli. A baktai erdőben a nagy váltás kora zajlik. Egy­idősen veszi át az öreg er­désznemzedéktől a fiatalabb a munkát és teremti újjá az erdőt. Erdész, biológus, köz­gazdász, esztéta, vadgazdál­kodási szakértő és vadász, igényes modern ember és ro­mantikát találó cserkésző, a fát szemmel simogató és a megnőttet vágásérettségről faggató szemű hűvös számo­ló — mindez egy személyben Kozma Károly. KOZMA KAROLY ÉS A VELE DOLGOZÓK a baktai erdő 1330 hektárnyi terüle­tén monda és legenda nélkül nyújtják a kincset. Igaz, a földet' nem bika szarva túr­ja, hanem gép vontatta eke. Az arany nem bivalybőrből fordul ki, hanem homokon nő naggyá. Amit kivág a mai Fanyűvő, gépfűrész fogát őrzi, s az ember munka köz­beni nyögése helyett gép do­bogása surrog-búvik a bok­rok között. Évente 30 ezer köbméter fát visznek el in­nen és évente 10 új hektáron 'reszt gyökeret a csemete Másfél száz hektárnyi erdőr «íjul meg a fák állománya rendeződnek példás sorokká a fiatalosok. Aki ma ültet, hol nap már azt nézi, mikor ke rül fűrész és fejsze alá a fa. És talán még vigasztaló, hogy nemzedéknyi idők múlnak el, míg a ma élő holt anyaggá változik. A ma fiatal erdésznemze­dék együtt nő azzal az erdő­vel itt, amelyet telepít, ápol, gondoz, véd. Lehet, hogy lesz fa, mely sokkal, de sokkal túléli őket. Mint ahogy itt a baktai erdőben védett ré­szek sokasága őrzi régi erdé­szek soha nem múló emlékét. Békés egymás mellett élést hirdet a sosem bolygatott, már-már dzsungel és a lé­nia mentén futó erdő. Jő menedéket kínál az őznek, rókának, nyúlnak és madár­nak, céltudatos, növekedést ígér emez a ma még csemeté­nek. Jó kirándulóhely az öregedő a szabadba vágyó­nak, kényelmes munkahely az erdei munkásnak. A nem­zedékek itt együtt élnek, az­tán idővel váltják egymást, mint az öreg és a fiatal er­dész. A mai csemetéből nő a majdani bölcs, higgadt tölgy. De Kozma Károly újra visszazökkent. GAZ-ba ülünk. Benzin szaga terjeng, amerre az erdőt járjuk. Ri­adtan ugrik a vad. Nyílegye­nes vágáson visz az út, majd a technikaszekér árkon ug­rik át velünk. Szűzi avaria- karót rebbent szét a kerék. De másként nem megy. Rop­pantak a távolságok. A kint dolgozók lakókocsiban talál­nak menedéket. A vágást ve­zető bosszankodik, hogy gya­lázatosán kicsi a gépesítés. Az erdőt kerülő erdész vegyszerártalmakról beszél. A fán iszonyatos vö­rös minium jel: vágásra ítél­ve. Magfogásra kijelölve. Kerülethatár. A régi cseme­tekert mentén még ma is borzalmas beton kerítésosz­lopok, fonott drót. Ez lenne hát az erdő, amely megpi­hentet? CSAK ERDEI EMBER NYUGTATHAT oly meggyő­ző szavakkal, annyi meleg­séggel, mint ahogy tette azt az erdészet vezetője. Az el­lentmondás nem feloldhatat­lan. Az erdész gondosan ügyel, hogy a rábízott táj ne váljék egyszerű fatermelő hellyé. — Érdekes szó jelzi mind­azt, amit az ember, de főleg a városi ma vár az erdőtől. Közjóléti funkció. Közjóiét. Minden benne van. Az, hogy szívesen várjuk azokat, akik ide rándulnak ki, hogy talál­kozzanak a természettel. Benne foglaltatik az a mun­kánk, hogy megőrizzük ezt a tüdőt, amely a környék jó leve­gőjét árasztja. Közjóiét, hogy terepet adunk a kuta­tónak, az itt bóklászó tudós­nak, a kísérletezőnek. Ezt szolgáljuk, amikor jó habitu­sú, szép fákkal ültetjük be az irtások helyét, amikor meg­tervezzük még azt is, ho­gyan érjen véget, miként ol­vadjon át más tájba egy erdő. Kialakítjuk a pihenő­helyeket és ismerkedésre kí­náljuk mindenkinek a flórát és a faunát. Aki csak egy ki­csit ismeri a baktai erdőt, az ma ezt a pénzben ki nem fe­jezhető kincset találja. A szem végigfut a Farkas­lénia nyílegyenesén. Rég, vagy sosem volt ordas emlé­két őrzi e rész. Másfele in­dulunk. A korhadás halotti, mégis újat szülő humuszte­remtő illatát szippantjuk be a Korhányos erdőben. Aztán irány fel, az Eresztvény ho­mokos magaslatára. Hegynek tűnik. Hogy az-e? Ha úgy vesszük. Mert ugye az is­mert, hogy a vásárosnaményi templom küszöbe színei a beregszászi templom tornyá­nak csúcsával? Nos, az Eresztvény mindnél maga­sabb. NYÍRSÉGI HEGY, a nyír­ségi erdőben. Ember lakta falvakkal övezett hatalmas szép természet. Benne dúl a küzdelem a létért, a nagy nit­rogéncsere áthághatatlan törvényszerűségei szerint. Es közben az emberek, az erdő nunkásai, az erdészek ava- ott kézzel új törvényeket «zabnak. A közjó és a köz­haszon javára. Mindez itt. el- ‘‘i-hetően, megnézhetően, negcsodálhatoan, alig 30 ki- >méterre a néha oly nyo­masztó várostól, Bürget Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents