Kelet-Magyarország, 1972. november (32. évfolyam, 258-281. szám)
1972-11-12 / 267. szám
8. oldal KELET-MAGYARORSZÄG — VASÄRNAPT MELLÉKÉÉ!* Í972. november tt. 5zaoó Endre: Szobrok sorsa Az egyetemes magyar művelődés sok-sok kiválósága vallja büszkén szülővárosának azt a helységet, amelyik a Tisza bal partján terül el. Így — szó szerint, mert lakosságához mérten vagy háromszor akkora területet szakított ki a végtelen alföldi rónából, mint amennyi szükséges lett volna. Azt sem tagadta meg még senki, amelyik jobbadán a folyó jobb partjára telepedett, s másodszorra is felépült a nagy víz után — nem is akárhogyan. E két város lakossága hosszúhosszú évtizedeken át, amolyan „kétszomszédvár”-ként tekingetett egymásra. Eredt: talán ez onnan is, hogy még a múlt század derekán a nevezetes Vásárhelyi Pál úgy elvezette a Tisza vizét az egyik alól, hogy ahol egykor kikötöttek a dereglyék meg a ladikok, s a halpiac volt egyik legnevezetesebb és frekventáltabb fóruma a polgárságnak, ott most felhőszakadáskor sem gyűl össze kalapnyi víz. Ellenben a másik főterén szobrot emeltek a Mérnök úrnak... ★ Másként állt a helyzet szellemi régiókban. Egyik ontotta a cserepeseket, a festőket, a szobrászokat, a másik a költőket meg írókat, tudósokat. Ám ők szomszédoltak, tisztelték és becsülték egymást. A piktorok meg a mintázok kiállításra hordták a bal partról a jobbra alkotásaikat, a jobb partiak baráti látogatásaikkal, versekkel, prózával hirdették a másik di- -Csőségét. Aztán kihalt itt is, ott is a nagy nemzedék. Előtérbe kerültek ismét a nézeteltérések, személyeskedések, •intrikák. De hát ez is a múlté lett. Űj nemzedék jött. A bal part;j termi ma is az ecsetek meg a mintázófák mestereit, a jobbon kupálódnak ki á fiatal színészek, dolgoznak tehetséges költőink, és a tudományok művelői. Ez a nemzedék megteremtette ismét a szent békét a Tisza két partján... ★ A bal parti város kiterjedt határában ma is élnek családok, melyek vezetéknevükben hűen őrzik elejk foglalkozását. Se szeri se száma a csikósoknak, gulyásoknak, juhászoknak. Nemcsak nevükben őrzik a múltat — áldott tehetségükben is. Faragnak, mintáznak, ezermesterkednek. Az apa úgy, mint a nagyapja, a fiú úgy mint az apja. A határ kissé homokos részén is él egy ilyen család. A két fiú örökölte ősei tálen- tumát. A nagyobbik — végezvén tanulmányaival — a legjobb úton van a piktorok pályáján. Öccse most tanítványoskodik. Egyik festő, másik szobrász, azaz azzá szeretne válni a jobb parti város művészeti gimnáziumában, minthogy a béke uralkodik a két szomszédvár között... A tanév közbeni szünetben sem tétlenkedett az öcos. A kis homoki tanyán — szülei árgus szemei előtt — szüntelenül mintázott. Téma témát, terv tervet kö- vetet.t, míg nagy elhatározásra jutott: megmintázza bátyját. De nem ám úgy naturálisán, a konvencióknak megfelelően. Valami újat, valami még újabbat kitalálni, csinálni; valami olyat, ami meglepő, meghökkentő. Amiről már majd beszélnek nemcsak az osztályban, hanem az iskolában, a tanári karban is. És formálódott napról napra a portré, mígnem elkészült. Ezzel véget ért a vakáció is. És amint ilyenkor szokás — óvatos csomagolásban, mindenre kiterjedő figyelem közepette — átkerült az algyői hídon a Mű a szülővárosból a nevelőbe. Csak az tudja átélni a várakozásnak a szörnyű perceit, aki maga is faragott égy verset, szült egy elbeszélést, egy újságcikket és ott áll, hogy hallja a mindenható szerkesztő véleményét, meg az, aki szívét, lelkét ráfestette egy vászonra, belevitte az anyagba és várja mit mond tanármestere. Óh egekbe emelő dicséret és porba sújtó elmarasztalás! Másnap fiatal szobrásznövendékünk is ott állott — kezében alkotásával — mestere előtt. A tanár úr felfigyelt. Kivette tanítványa kezéből a báty’ portréját. Nézegette, forgatta. Valóban valami olyasmit látott, amire nem volt könnyű egy pillanat alatt igent vagy nemet mondani. „Tehetséges ez a kölyök” — „Tényleg valami mást Csinált” — „Elfogadható-e a fiatalságának ez a kézzelfogható lázadozá- sa” — tömérdek ilyen gondolatfoszlány Cikázott át a Mester agyán, míg nézte, vizsgálta tanítványa munkadarabját. Még nem szólalt meg, amikor — egek ura: zsupsz ... — kicsúszott kezéből a bátyus feje és milliónyi darabkánál is töhbre pattant szét a száraz gipsztömb. Lélegzetük is elállt... Méla csendben szemlélte egymást a jobb meg a bal part szülötte. Mi volt ez? Mikor már teljes a béke, akkor újul ki ismét a háború? Az ellentétek ilyen burkolt mezben szítódnak fel? Akarat, vagy véletlen volt ami történt? így veszejtik el az újat, a mást? A legkínosabb szituáció is véget ér egyszer. A tanítvány szólalt meg először rezignált hangon: — Pechünk van tanár úr kérőm. Néhány hete a Piéta, most mög ez. Szobrok sorsa... Boór Andrási IRGALOM ! Hiányod léte megfeszül agyamban Fejemre hull a néma vád Ha nem vagy itt velem csak gondolatban Kínlódva tépi önmagát Meghalni bujtogat magányos létem Elárulván a holnapot Behorpad lassan nagyszerű reményem Feledve amit eldobott Arcomba száll a tegnapi merészség Fölidézi a csókodat Nélküled már csak annyit ér a szépség Akár az árvult gondolat Nélküled már csak annyit ér a holnap Hogy kimondani sem tudom Iszonyú súlya lett veled a jónak Szeretlek most is Irgalom! Felvétel közben Hogy működik együtt a filmrendező az operatőrrel ? A legtömegszerübb művészet, a film kérdései a legnagyobb tömegeket érdekli. Az alábbiakban a sok közül azzal a kérdéssel foglalkozunk, vajon hogy működik együtt a film rendezője az operatőrrel? Beszélgető partnerünk, számos nemzetközi sikert elért dokumentumfilm rendezője, Kis József érdemes művész elsőül maga vet fel egy kérdést: igazuk van-e azoknak, akik azt állítják, hogy a dokumentumfilm azonos a valósággal, vagy annak gépies másolata? És mindjárt határozottan meg is válaszolja: nincs igazuk, hiszen a dokumentumfilm egyik lényeges jegye: a nagyfokú sűrítés. Felvétel a tömegben... A rendező operatőrjével jár-kel az embersorok között, közben minden idegszálát megfeszítve figyel. És nem is cél nélkül, hiszen e tömeget már látta korábban és kialakult benne, hogy mi a lényeg, mi az, amit elsősorban kell kiemelni, megörökíteni a filmszalagon. „A felvétel pillanataiban azonban mindez csak mint tendencia él bennem, mint iránytű a végtelen és mindig változó tengeren. Nekem most az adott eseményre, a különböző emberekre kell figyelnem, azokra, akik leginkább, a legmélyebben, legszemléletesebben testesítik meg a bemutatni szándékolt jelenséget. S mikor sikerült megtalálni a tömegből a megfelelő embert. az események tömkelegéből a legkifejezőbb mozzanatokat, akkor nagyon nyugodtan és körültekintően, bár néha másodpercek alatt el kell dönteni a felvétel módját; közelebbről vagy távolabbról, megmutatva az egész alakot, vagy esetleg csak az arcát, kezét, szemét, beleágyazva a környezetbe, vagy kiragadva abból, nyugodtan szemlélődve vagy szenvedélyes érdeklődéssel közeledve hozzá. A filmkamera különböző optikáival, mozgási lehetőségeivel minderre módot ad és a néző szeme érzékenyen reagál a hangsúlyokra. Ha jól élünk ezzel a hangsúllyal, a variációk végtelen lehetőségeivel, akkor valóságanyaga bonyolult összefüggések megmutatására is képessé válik. A felvétel nagyon feszült pillanataiban, a megismételhetetlen szituációkban rendezőnek és operatőrnek a legszorosabban kell együttműködnie, az alapvető célokat és feladatokat tisztázták, hogy egy módon lássanak és gondolkodjanak. A film minden műfaja — társasjáték, kollektív alkotó tevékenység a rendező irányításával, de valamennyi játékos minden alkotóképességének teljes felhasználásával. Ilyen munkában veszek részt a Herman Ottóról készülő filmemben és dolgozom majd a Vámbéryről készített négy dokumentumfilm után a tervbe vett Vámbéry-játékfil- men.” Mikor kezdődik az operatőr és rendező együttműködése, miként vesz részt az operatőr a játékfilm technikai forgatókönyvének megalkotásában? A kérdést Illés György Kossuth-díjas kiváló művésznek tettük fel. „Az együttes munka — mondotta —, az irodalmi forgatókönyv alapján indul meg, ahhoz, hogy a rendező a technikai forgatókönyvet elkészítse, az operatőrrel együtt választja ki a helyszíneket, a díszleteket, a ruhákat. A technikai forgatókönyv birtokában az operatőr a maga sajátos eszközei alkalmazásával járul hozzá a rendező elképzelései művészi kivitelezéséhez, ha színes filmről van szó, az operatőrnek alaposan ki kell dolgozni, még a felvételek előtt a tervét, milyen színvilágot kíván majd megvalósítani. Rá kell mutatnunk arra is, hogy számos egyéni látásmóddal rendelkező operatőrünk van. az operatőröknek megvan a maguk stílusa, rá lehet ismerni, ki fényképezte a filmalkotást. Ilyen értelemben dolgoztam magam is Fábry Zoltánnal, a „Pluszmínusz egy nap” címmel és Keleti Mártonnal a Ságvári Endre életéről készült új magyar filmeken.” Új lehetőségek az Inczédy-házzal Az idegenforgalom szolgálatába kell állítani A közelmúltban a Hajdú- Bihar megyei Hazafias Népfront honismereti bizottsága küldöttségének megyénkben tett látogató kőrútján a legtöbb szó éppen a nyíregyházi Inczédy-házról esett. E kívül álló, tárgyilagos és hozzáértő emberek alakították ki bennem azt a véleményt, hogy e ház sorsát nem lehet leegyszerűsíteni a városi tanács építésügyi hatósága, valamint a felújításra nyilvánvalóan képtelen tulajdonosok közötti meddő és hosszú vitákra. Vannak kétségtelenül — szerencsére — olyan városaink, ahol ez a csupán 200 éves szép épület „fel sem tűnik”. Tény viszont az is, hogy Nyíregyházának ez az egyedüli boltíves tornácos háza. Nyíregyháza várossá alakulásának történetét jelzi számunkra az 1790-ben létesült Schulek-féle 12 holdas botanikus kert és a hozzá tartozott lábas ház, melyet a későbbi tulajdonos első polgár- mesterünkről ma Inczédy- háznak nevezünk. A hosszú évek óta tatarozás nélkül maradt romos ház népies és klasszicista vonásai meglepően megragadták a debreceni szakemberek figyelmét. Szerintük is vétek lenne lebontani — még ha Debrecenben állna is — e szép műemléket. De nem is szabad már! Nem csupán a közvélemény kívánja az Inczédy-ház megmentését, de jelenleg nyomós gazdasági-idegenforgalmi érdekek is ezt diktálják. A Fel- ső-Tisza-vidéki Idegenforgalmi Intéző Bizottság napokban tartott alakuló ülésén hangzott el, hogy fel kell készülnünk a Szovjetunióból pár éven belül jelentős mértékben fellendülő autós turizmus fogadására. A vásárosnamé- nyi főútvonalnak nagyszerű idegenforgalmi gócpontja lehetne pompás fekvése és gazdag történeti múltja (Schulek János és TeSsedik Sámuel kapcsolata, járt itt Petőfi, laktak itt orosz tábornokok, itt nevelkedett elemista korában a későbbi tábornok. Kmetty György) miatt az eredeti állapotában felújított Inczédy-ház. Az idegenforgalmi hivatal tudomásom szerint szívesen megvásárolná az épületet, s kirendeltséget, valamint autós (tirpák) csárdát létesítene benne (a saját kezelésében levő és jól bevált Fenyves turistaház mintájára). Ez nyilván jól illene a Felső-Ti- sza-vidéki Idegenforgalmi Intéző Bizottság terveibe is. Gondolom ezen megoldás találkozna a tulajdonosok és a városi tanács egyetértésével is. Dr. Fazekas Árpád Erdős István : KÉSÖŐSZ A lovak felkapaszkodtak a Csere-partra, a izekérderékban asszonyok ültek. Özvegy Magyar Lajos- né széthúzta egy résnyire a nagykendőjét, s lenézett a falura. Csak egyszer haza érjünk már, moccant volna a szája beszédre, de az asszonyok mozdulatlan dermedtségben kuporogtak mellette. Hiábavaló itt minden szó, a szél elkapja az ember hangját, s levágja a kerekek alá. Az újtelep ritkás villanylámpasora egy kilométerre sincs már és a temetőtől az út valamivel jobb, a rohanó szelet is akadályozzák a házak, a fák. A szélről eszébe jutott a távvezeték zúgása, a távvezetékről a madár, amelyik délelőtt ott verdesett a drótok között, mígcsak a sok szikra közül le nem zuhant a földre, összeszaladtak az asszonyok, mindenki sajnálta a szép madarat; senki sem akadt, aki azt mondta volna, úgy kell neki, minek szállt a drótók közé. Hallotta valamikor gyerekkorában hogy beteg madarat szájbó' kell itatni, hát megpróbált? életre kelteni, de nem sike rült. Még ki is nevették ér te, hogy itatja, a döglött ma darat, hiába. Kár volt azér' a gyönyörű állatért, soha nem látott azelőtt még ilyen •zínpompás tollú madarat! Ha nem szégyellté volna, elhozza haza, de így csak otthagyták egy répalevélcsomó tövében. Nehéz ez a dermedtség, ez a munka ilyen sáros-szeles hidegben, de érdekes, hogy mindig történik valami. Ma is itt van ez a madár! Miért röpült neki a rengeteg drótnak, épp ott, ahol az asszonyok répát ástak? Ha egy kilométerrel arrább száll a távvezetéknek, észre sem veszi senki, így meg mennyien sajnálták! Majdhogynem elsiratták, eltemették. Mint egy embert. Szépen pusztult el. Mert megfoghatta volna egy kóbor kutya, vagy róka is valahol, téli dermedtségében. Ez annál sokkal szebb halál volt. Ha már egyszer el kell pusztulni, az sem mindegy, hogyan. Belemerült a gondolataiba, észre sem vette, hogy a faluba értek, s a szekér megállt a ház előtt. Alom és ébrenlét határán motyogott maga elé tovább, a kocsis szólt hátra, hogy hazaért, szálljon le. Alig bírt feltápászkodni, elgémberedett lábába, derekába sehogy sem akart visszatérni az élet. Borzasztó nehéz volt leszállnia a szekérről. Az asz- szonyok utána dobták a kis zsákban a néhány répát, amit céklának hozott haza. Markolta volna a zsák száját, de nem volt ura a kezének, az ujjaira fagyott sár, mint egy páncélkesztyű, megbénította. A csizmájával tolta a répát a hidlás alá, ott legyen, ne a sárban, az úton, míg érte jön valaki a házból. A kiskapu kilincsét könyökkel nyomta le, az udvar mély sarát kerülgetve cammogott a házajtóig. Halaszthatatlanul kívánta a lavór meleg víz simogatását bokája körül, az előszoba fogasán meg beleütközött egy fenyegetően meredő kőkemény viharkabátba. Boszszantotta, hogy idegen van a házban. Belép sárosán, ösz- szefagyottan közéjük, s a lánya majd úgy csapja össze a kezét, mintha nem tudná, répaásásból október vége felé így szoktak hazajönni... A színészkedés arra való, hogy a vendég azt higgye, ők az istennek sem akarják engedni a téeszbe az anyjukat, de nem lehet neki parancsolni. Keserűen felsóhajtott. Csak lenne egyszer békességrontó erős akarata, hogy kimondaná, itt hazudnak. Este ők állítják be fél hatra csörgőre az órát. Csörög az óra, ébresztő, neki ha enni akar, muszáj minden nap menni a munkaegységért. A szobában négyen voltak. Lánya, vasúti altiszt veje az asztal mellett ültek, vacsoráztak, levest kanalaztak. Unokája hasalt a tűzhely melletti heverőn, zsebrádiót szorított a füléhez, loboncos-bozontos nagy fejét úgy lóbálta a zene ütemére, hogy nevetség volt nézni. A vendég a tisztaszobából áthozott széken ült az ablak előtt. Csehd volt. Olyan csend, amin érezni lehet, éppen abbahagyták a beszédet. A sáros csizmáját nézték félreérthetetlenül. A lánya felugrott áz asztaltól, megfogta elgémberedett kezét és mint egy bűnjelet emelte meg a vendég felé és kezdte mondani a maga mentségét, anyja erőszakosságát. *— Hogy azért a harminc— negyven forintért képes, édesanyám ... Mossa meg a kezét édesanyám forró vízben, szappannal. Itt a layór, tegye rendbe magát, ha már... Nem lehet magának parancsolni. _ A fiatalasszony a vendé- gére mosolygott, aztán, hogy az anyja nemet intett a kézmosásra és mutatta, hogy a meleg víztől a hideg ütne a kézébe, széket húzott a tűzhely mellé, kibontotta az anyját kályhacső keménységű csizmájából, nagy kendőből, ködmönből, leültette, hadd áztassa a lábát. A vendég öreg ember volt. Fehér bajuszos, szép arcú. örökhagyó gazdag nagyapa — szája körül biztonságérzettel — mosolygott. Nyerges-hegyes orra szigorúvá tette még a mosolygását is, vízkék szeme kidülledt, ahogy meresztgette az öregasszony felé. Magyarné sziszegve merítette lábát a forró vízbe, rettenetes fáradtsága mázsás súllyal szorította a székhez, legszívesebben azon nyomban elaludt volna, de tartani kellett magát. — A céklának való répa a zsákkal meg kint maradt az árokban. Úgy összefagyott a kezem, hogy nem bírtam behozni — mondta, és mutatta könyökig sáros kezét. — Édesanyám! Ha azt a zsákot elviszik — pattant fel a fiatalasszony, de az ura egy pillantására elcsendesedett, odament a fia mellé, a heverőre ült, megpaskolta a fiú arcát. — Lacikám, hozd be azt a répát, még mielőtt elviszi valaki! — Ki olyan bolond!? — válaszolt a fiú, és nyugodtan hallgatta tovább a rádiót. — Behozom én — ugrott fel a vendég fiatalosan, s már fordult is az ajtó felé. A házigazda utolérte, visz- szatessékelte a helyére, majd maga indult a zsákért dühösen. — Ejnye, Lacikám —( mondta a fiatalasszony — édesapád holtfáradtan ;i haza a vasútról, te meg erre sem vagy képes, hogy eny- nyi't segíts? A húszéves unoka felült, megvonta a vállát, egy orkándzsekit vett magára. A konyhaszekrényhez lépett, elhúzta az üvegajtót, a rózsás bögre alól kivett egy húszast, s elmenőben a vendéghez fordult. — Maga meg, öregúr, szálljon le arról a hülyeségről, hogy elveszi a nagyanyám. Érti? Ilyen cirkuszba én nem megyek bele. Becsapta maga mögött, az ajtót. Az anyja riadtan kiabált utána. — Neked ehhez semmi közöd nincs, kisfiam. Az öregasszony a tűzhely mellett tágra nyílt szemmel nézett hol a lányára, hol
