Kelet-Magyarország, 1972. november (32. évfolyam, 258-281. szám)

1972-11-06 / 263. szám

8. oldal FTTt TT-r MAGYAPORcyAO — ÜNNFPT MFT,T.ÉKT/ET 4972. ítovemfier 8. . Mi újság a szovjet irodalomban? Vaientym Katajev: Széttört élet, ' avagy Oberon varázskürtje A fuvaros A lovak féltek még a gőz- mozdonytól, az úthengertől, az első gépkocsiktól. Meg­bokrosodtak. felborították a kocsit, összetaposták az u t ar veszélyeztették a járó­kelőket. A magvadult ló a város ut­cáin — rémes látvány volt... Először az ismerős, éles síp­szó jutott el hozzám az út­hengertől, mely éppen a Ba­zár és a Francia bulvár ke­reszteződéséhez érve, csattog- va-csörömpölve görgette szé­les és hosszú hengerét az új utca teljes szélességében, egyenlő rétegekben szétterí­tett murván. A csőröm pölésbe-pöfögés- -be hirtelen meghatározhatat- lanul félelmetes hangok ve­gyültek; fülszaggató ke­serves lónyerítés, rohanó em­berek kiáltozása, járdának ütköző kocsi széttört csatta- nása, tomboló, ágaskodő-visz- szahulló paták szaggatott csápódása. Az elfehérült arcú, szélfút­ta szoknyájú mama és a fé- r szemű szakácsnő után kiszaladtam a bádoggal vont erkélyre, „mely egészen ala­csonyan függött az utca fö­lött, ahol valami szörnyűség történt. ........ vettem a katonák furcsa, mozdulatlan csoportját — ki ült, ki feküdt a friss földtöl­csér körül. Bizonnyal ugyan­azon céllal mentek előttünk, mint mi, mígnem a völgyben közéjük vágódott a német lövedék. ... úgy maradtak azon a he­lyen természetes vagy termé­szetellenes helyzetbe mered­ve, mint a köpenybe öltözte­tett. n* godt, békés viaszba­bák, s csupán az átlyugga- tott, feketefoltos köpenyek , árulkodtak arról, hogy itt a pillanat tragédiája játszó­dott le. Különösen egy idősebb ka­tona maradt az emlékeze­temben, — új köpenyét te­kintve valószínűleg népfölke­lő volt — a fejé, mintha Vö­rös sárgolyóvá Változott volna, amit vörhenyes sza- kállmaradék díszített, s a piros szín árnyalatai jáfszoi;- tak rajta, mint a festék min­tái. Mellette rendszerető kéz­zel í ktetve nyugodott a szilánk marta oldalzsák. S abban a pillanatban, mint egy vászon, szemem elé ere- kedétt távoli gyermekko­romból a Bazár utcai kép. a rőt szakállú fuvaros kantárba fonódott figurája, amint ma­ga után vonszolva alattunk vágtatott tova a megvadult állat, bandzsán, minden irányba dobálva a szinte csak rajz­ban érzékeltethetően eszelős tekintetét az üldözők kiálto­zása, az általános rémület, a rendőrök flittyögései, s a nyugodtan dolgozó masina mind ettől különváló sajátos zaja közepette. Sapkáját a fejére Szorítva, futva közelített egy rendőr., Két fehér kötifi^és férfi, fém számfáblával a mellén, igye­kezett megfékezni a megva­dult lovakat. Olyan kicsi voltam, hogy nem láttam az utcára a kor­lát fölött. A mama és a sza­kácsnő között állva, szoknyá­jukat félrehúzva néztem le a rács szénen hajlított ábráin át, s a látvány egy életre megdermesztette a szívemet: ... a megvadult ló vérben forgó, kancsal szemekkel vágtatott, maga után hurcol- va-rángatva a tört kerekű kocsit, a .bakról lezuhant, kantárszárba gabalyodott fu­varost — egy posztóködmö- nös, összetört arcú muzsi­kot, kitört fogakkal, vér áz­tatta rőt szakállal, vörös sza­lagot hagyva az úttesten, mintha egy széles mázoló­ecsetet húztak volna végig a burkola* on. A vér tiszta volt, mint az olajfesték, csillogott a napfényben és a fuvaros kantárszárba hurkolódott tes­tét beerezték az akác csipke­árnyai. a szeme nyitva volt, de már mozdulatlan, tükör- cs sú... Akkor láttam először olyan embert, aki nem természetes halállal halt meg. Ma is előt­tem van a kantárba pólyáló- dótt halott, kék vattakabát­ban elhurcolva az erkélyünk alatt, a szimszádos ház, majd a sarki raktár előtt, mely kö­rül az utcán faszénnel telt zsákok sorakoztak. A halott fuvaros képe kü­lönös erővel tört az emléke­zetembe a román fronton, 1917-ben. a Kárpátok elő­hegységében egy völgyön át­kelve, hajnalban, a harc kezdetén. Nedves hűvösség ölelt át, az első vonalat már teljes hosszában dörgés borí- tot+a, .az alacsony hegvek ka­réja mögött lángoltak az el­lenséges t'"’~íngég torkolattü- zei, a front fölött oda-vissza húztak a repülőtériek — a németek és a mi bombázó­ink. Mborítóink. Arra töre­kedtünk, hogy minél gyor­sabban elérjük a kiindulási pontot, fagyökereken, bokro­sokon át botladoztunk, tör­tünk előre és hirtelen észre­•Részlet az író közeljövő­ben megjelenő regényé- ML i Oberon varázskürtje Akkor még járták a piaco­kat és hetivásárokat, szőttes lenvászonba burkolt kosa­rukkal az olcsó és szerény kiadású dalosfüzeteket, köny­vecskéket árusító, úgyneve­zett vándorkereskedök. Alighogy a saját erőmből megtanultam olvasni, apai nagyanyám vett nekem a pi­aci vándorkereskedőnél két egykopejkás könyvecskét, vagyis „ponyvát”. ... azt hiszem, szegény öreg el sem tudta képzelni, hogy a városban könyvesbolt is van... Az egyik könyv valahogy teljesen az emlékezetem pe­rifériájára szorult, mintha nem is lett volna, pedig tu­dom, hogy volt, sőt azt is, hogy szép színes ábra díszí­tette a fedelét. i A másik könyv címe ez volt: „Oberon varázskürtje” — fényes színekkel nyomott, ragadós borítója valamiféle királyt, vagy lovagot, talán égy varázslót ábrázolt egy gazdagon felcicomázött ló hátán, mesebeli erdő köze­pén: A lovas aranyláncon füg­gő, csavart vadászkürtöt emelt gesztenyeszakállába rejtőző ajkához, s én halla­ni véltem a szétguruló réz­hangot, mely akkor nemcsak a rajzolt páfrány- és gyöngy­virágerdőt töltötte be csodá­latos muzsikával, hanem a mi Bazár utcánkat is. Később apránként, a be­tűkből szótagokat, majd sza­vakat formálva elolvastam a könyvet, de a tartalma meg sem közelítette a borító áb­rájának a tintását. Ma már nem is emlékszem a rossz napírra nyomott szürke be­tűs sz" -re, de egész éle­temre emlékül maradt a cím: „Oberon varázskürtje”. És a fényes kép a borítóla­pon eg szerre a művészetet testesítette meg bennem, amiroi még fogalmaim se voltak. S nem kisebb erővel csapó­dott ehhez a birtoklás érzé­se: hiszen e könyvecske mát hozzám taríozott, saját tu­lajdonom lett, s elrejtenem a vánkosom alá, álmom Dán is érezve a nyomdatermék szagát, a kis falusi öregasz- szony, apai nagyanyám kör­nyezetének áporodoít, régies, gyapjúillatával keveredve, aki maga sem tudva hogyan és miért, nekem ajándékozta e szavakat: „Oberon varázskürtje”. ... lehet, hogy ébredezett bennem a költő. Széttört élet? Most, felidézve a mesebe­lien távoli időt — valamcyv okból így él bennem — vilá­gosán látok minden részle­tet: a fa hatalmas koroná­ját, vibráló levelek tömegét, mily úgy függött felettem, mint a felhő, remegve-úszva a száraz sztyeppéi szélben, több rétegű, élő árnyékot vetve körém az égető és kápráztató déli nap sugár- özönében, amely inkább fe­hérnek vagy talán porosnak tűnt s csípős fájdalmat do­bott a szembe, ezüstösen csil- logtatvá a Búg zavaros vizét, de még a zöld hínárral lepett agg malomkereket is, amely az örökösen csorduló fehér vízsugárban lustán hanyatlott a rémisztő, sötét, majdnem fekete varázsörvénybe. „. mindez egy meghatáro­zott része volt az egykori orosz birodalomnak, a sztyep- pés dél, Novorosszijszk, amely már a Krímmel, a Fe­kete-tengerrel, Besszarábiá- val, Akkerman városával ölelkezik, ahonnan — úgy tűnt nekem — mint a nyitott sütőkemencéből, árad az izzó török levegő. ...Valahol itt a közelben volt Nyikolajev város, Trl- hati faiu — az állomás, ahon­nan ideérkeztünk — és az a kikötő, ahonnan némi idő múlva hajóra szállván, haza kellett térnünk Odesszába. Az idő széttörte az emlé­keimet, mint a márvány sír­táblát, megfosztotta , őket kapcsolatuktól és sorrendisé­güktől, ám megőrizte az el­pusztíthatatlan részleteket, mint az aranyozott betűk a hajdani ember nevét... ...A széttört élet hason­mása. A nem morálisan, ha­nem fizikailag „darabpkra” törték a megsemmisítés és te­remtés örökkön működő tör­vénye szerint. Ugylehet, ez leginkább a bizánci mozaik­hoz hasonlatos, amit sok ér­tendővel később láttam 1* - jevben és Konstantinápoly­ban, ahol az emberek, a tár­gyak, az angyalok, a szentek és a teljes aranybarnán csil­logó háttér, melyen ábrázol­ták őket — mindez meste­rien kirakott kockák keretét képezi, foglalatát a különös, üvegszerű tömegnek, a leg­különbözőbb színhatásokkal, lazurkőnek, kárminnak, cu­korfehér márványnak, fé­nyeszöld rézkarbonátnak, krómna'- és sok egyébnek... ...Lehet, hogy az apróra tört kockák, fényteli mozaik­kövek hasonlóságából állt össze az életem nehez, sok­színű táblája is minden fes­tői részletével, előbb színes, üvegszerű kockákká alakítva, majd fegyelmezett képbe egyesítve az idő törte, formája vesztett részecskéket, hogy újra egyetlenné, gyönyörű egésszé váljék... ...Lehet: Széttört élet? Mo­zaik? Dér Iván fordítása TALÁN NEM SZERÉNY. TELENSEG, ha magyar új­donsággal kezdem ezt a krónikát. Az egyik legtekin­télyesebb moszkvai folyó­irat, a Novij Mir is méltat­ta az eseményt: Németh László regényének, a Gyász, nak a kiadását. Ez az első Neme Ji-regény, amelyet oroszul is kiadtak és a kri­tikus, Andrej Turkov szerint „keserű sorsról tudósít Né­meth László, es olyan gyö­nyörűen, becsülettel és szív­ből tudósít erről a sorsról, hogy az orosz olvasók most már érdeklődéssel várják ennek a szerzőnek minden újabb könyvét...” Jelena Malihina irodalmunk kitűnő ismerője és áldozatkész for­dítója tolmácsolta a regényt, és az ő nevéhez fűződik a magyar kultúra egyik-másik kimagasló teljesítményének orosz megjelentetése is: Illyés Gyula Petőfi-könyve ugyancsak mostanában jelent meg a moszkvai könyvesből, tokban. Petőfi régi ismerőse az orosz olvasóknak: a for- fadalmi demokraták már a múlt század ötvenes évei­nek végén tolmácsolták egy. egy költeményét, az első kö­tetet pedig maga Anatolij Lunacsarszkij, a szovjet ál­lam első művelődésügyi nép­biztosa ' állította össze és fordította le. Azóta a Szovjet költészet legkitűnőbbjei fog­tak össze Petőfi minél mél­tóbb orosz megszólaltatásé, ért — siketre!. Illyés köny­vével viszont hiteles útika­lauzt is kapnak az oroszul olvasók a hagy költő meg­ismeréséhez. Hadd hangsúlyozzam is­mételten, hogy nem sze­rénytelenség ezekkel a ma­gyar érdekű hírekkel kez­deni egy szovjet Irodalmi krónikát. Azért sem, mert bárm' szocialista nemzet haso felsorolással kezd­hetne egy ilyen beszámolót és azért sem, mert ennek az irodalomnak lényegéhez tar. tozik internacionalizmusa. Már Gorkij az első írókong­resszuson, 1934-ben kimon­dotta, hogy a szovjet iroda­lom — soknemzetiségű iro­dalom, tehát az oroszok mel­lett — velük egyenlő jogon — az üzbégek, az ukránok, az észtek vesznek részt eb­ben az alkotó folyamatban, összesen hetvenkét nemzeti­ség képviselői. És interna­cionalista ez az irodalom azért is. mert folytono­san törekszik arra, hogy a világirodalom ;cles H. Barta Lajos: eredményeivel szinkronban legyen: mégpedig nem csu­pán az úgynevezett nagy né­pek irodalmával, hanem a kisebb lélekszámú, az elszi­geteltebb nyelvű nemzetek kultúráját is közvetítik. Ez­zel ez utóbbiak számára mintegy kaput is nyitva a világirodalom befogadási le­hetőségei felé. , LÁSSUK AZONBAN, hogy a magyar újdonságok mel­lett miféle hazai könyvekkel ismerkedhet meg az oroszul olvasó... A hatalmas termés­ből roppant nehéz a váloga­tás, hiszen az új könyvek áradata mellett figyelemmel kell kísérni a több tucatnyi 15—20 íves irodalmi folyó­irat termését is. Most. ezért csupán olyan neveket említenék, amelyek a magyar olvasó számára jól ismertek. Például Konsztantyin Szi- monovét, A várj reám... köl­tője, a Nappalok és éjsza­kák, az Élők és holtak, a Katonának nem születünk, az Utolsó nyár írója új kis­regényt tett közzé, melynek címe: Húsz nap, háború nél­kül. A regény cselekménye egyszerű: Lopatin őrnagy, a hadsereg napilapjának, a Krasznaja Zvezdának a ha­ditudósítója, 1943 elején húsz nap szabadságot kap. Lopa­tin a háború kitörése óta ál­landóan a fronton tartózko­dott, átélte a visszavonulás rettenetes napjait, hónapjait, ott volt a sztálingrádi ütkö­zetben. Váratlan ajándék számára a húsz nap szabad­ság, amely egyúttal azt is jelenti; húsz nap élet — a halál minden perces fenye­getése nélkül. Taskentba utazik, mert egy Sztálin­grádról szóló film forgatá­sánál kell tanácsadóként közreműködnie. Szimonov, aki eddigi regényeiben fő-i leg a frontok életét mutatta meg, most a hátország hő­sies, áldozatokkal telitett hét­köznapjait örökíti meg. Ismerős témát elevenít meg a hetvenöt esztendős örökifjú, Valentyin Katajev is új regényében, amelynek címe: a Széttört élet avagy Oberon varázskürtje. A re­gény önéletrajzi ihletésű, s voltaképpen asszociációk la­za szövedéke. A gyermek és a gimnazista Katajev életé­ről rajzol képet. Ez az a kor, melyet egy másik, im­már klasszikus Katajev-re- gényből, a Távolban egy fehér vitorla oldalairól is ismerünk. A század első évei, az első orosz forrada­lom napjai elevenednek meg egy kisfiúra történő visszaemlékezés tükrében. SZÉLES KÖRBEN emlé­keztek meg Szovjetunió, szerte a kitűnő kazah író” Muhtar Auezov születésének hetvehötödik évfordulójáról. Auezov immár tíz esztende­je halott, de műveinek ol­vasottsága csöppet sem csök­kent, a kirgiz' irodalmon be­lüli történeti értéke pedig vitathatatlan, s ennek kisu­gárzása érzékelhető a szov­jet irodalmak nagyobb csa­ládjában is. A magyar ol­vasók — Rab Zsuzsa nagy­szerű tolmácsolásában — történelmi regényét ismerik. A költő útját, mely az első kazáh költő, Abaj Kunan- bajev életét és harcait örö­kítette meg. Egy elbeszélé-i se is megjelent: A szürke farkas, a Nagyvilág hasáb­jain (1961. 3. szám), ez pe­dig a kazah sztyeppék vad életének romantikáját ke­gyetlen, nyers színekkel áb­rázolta. A mostani évfordu­ló ürügyén egyebek között a világhírű kirgiz művész, Csingiz Ajtmatov ■ méltatta Auezov munkásságát. Ki­emelte azt a nehézséget, hogy milyen roppant erőfeszítés szükségeltetik: egy írástu­datlan nép írott irodalmá­nak megteremtéséhez. Ajt­matov nyilván önnön ta­pasztalatiról is szól: ötven esztendő alatt a kirgiz és a kazah irodalom olyan utat járt be, melyet más, sze­rencsésebb népek kultúrája évszázadok alatt tehetett meg. Ennek a hirtelen nö­vekedésnek — fejtegeti Ajt­matov — vannak nyilván­való hátrányai is, de az olyan művészek életműve, mint amilyen Auezov is a szocialista, a szovjet fejlő­dés előnyeit bizonyítják. Auezov egy nép legősibb műveltségi rétegeit azonnal a XX. század legforradalmibb eszményeihez kötötte. Élet­művének kivételes jelentősé­gét ez is megadja. És egy­ben a szovjet irodalom egyik jellemző tulajdonságát is példázza. HOSSZAN SOROLHAT­NÁM még az újdonságokat... A kitűnő poéta, a nálunk is kedvelt Andrej Voznye- szenszkij új venseskönywel jelentkezett, Jevtusenko amerikai és vietnami élmé­nyei nyomán írott verseit közli különböző folyóiratok­ban. A lényeg azonban az, hogy a szovjet irodalom egészséges szellemiségben, új, kitűnő alkotásokkal kö­szönti ezt az ötvenötödik november hetedikét is. ’ E. Fehér Pál — Elutaztam én már az egész életemet. — Hogyan? — Kicsi gyermekkoromban kezdődött. Furcsa egy uta­zás volt. Falovakon Utaztam... Itt a tanyán született az apám, és a nagyapám is. ura­dalmi cselédek voltak mind a ketten, nagyapám tinógul'/S, apám fejőgulyás, kilenc kilo­méterre laktak egymástól, cselédházban, amikor ave­rek voltam, akkor láttam itt fehér, még szürke lovakat, vágtam két ágat, az egviket letisztítottam, az lett a fc' Sr ló, a másikat meg úav h . - tam, az lett a szürke ló. e ri- ket a lábam közé vettem, a másikat a hónom alá csaD- tam, aztán mindennap gyí te, elutaztam megnézni a nagy­apámat. Útközben cseréltem a botokat, amelyik elfáradt, az jött a hónom alá pihenni. Hát így * utaztam én. — Máshogyan nem? — Utaztam máshogyan is. Amikor tízéves lettem. Épp elvégeztem a három elemit 1914 volt, apámat bevitték katonának, olyan kicsi gyerek voltam, hogy még nem lett volna szabad elválasz*ani anyámtól, mint a szopós ma­lacot még tartani kellett vol­na, de nekem keresni kel­lett menni, és így megint utazni kezdtem. De most már igazából. Nem szegődtem cse­lédnek, kicsi voltam, nem Ballada a házról Síkság. Mozdulatlan táj. A föld már tarló. Megkopasz- tott terep. Rajta kazlak. Madár nem szól, holt vi­dék. Csak egy szekér mozog messze. Port kavar. ★ Apróhirdetés: „Lottón nyert egyszemélyes balti-tengeri utazás sürgősen eladó. Ér­deklődés levél útján. Cím: id. Juhász. István, Kunhegyes, Paphalom-tanya.” 1. Szolnok megye, Budapest 170 kilométer, Kenderesnél sárgán villog a volt Horthy- kúria. Messze apró házak, köztük kilométerek. Tanyavilág. A bekötő út alacsony akác­fák «.ózott vezet, sűrűn ka­nyarog. Mélyedések, kerék vájta csapások, gödrök — döcög a gépkocsi. Sokára fel­tűnik egy magtár, dombon áll, régimódi épület, ablakait, ajtajait csipkézett gipszmin­ták kerítik, álrokokó stilus — a gabonának. Körötte mozdulatlanság, csend, csak mögötte, elbújva lapul egy kis piros tetős ház, s egy alak mozog benne. Ez a Paphalom-tanya. Itt lakik idősb Juhász Ist­ván. 2. Idősb Juhász István nagy fekete kalapot hord. Pereme árnyékot vet. A ház előtt, kéregtől meg- kopasztott fatönkön ülünk. Jobb oldalt vályogból rakott disznóól. — Szerencséje volt, ki­húzták a számát. — Igen. — Elutazhatna a Balti-ten­gerre. — Ha akarnék. — Miért adja el a lottón nyert utalványt? — Kell a pénz... Házat akarok venni. Mindig akar­tam egy saját házat. Sosem volt. — Utazni nem akart? — Akartam. De kell a pénz. Szipkát vesz elő, belenyom egy füstszűrös Fecske ciga­rettát. i 3. — Utazott már?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents