Kelet-Magyarország, 1972. november (32. évfolyam, 258-281. szám)
1972-11-26 / 279. szám
Vasárnap! melléklet „Beteg lett a gyermekem, vinni kellett a szakrendelésre. Amikor odaálltam a művezetőm elé, hogy két órányi időre elkérezkedjek, azt kérdezte vissza; mi az, maga nős? Szólni sem tudtam meglepődésemben, hiszen már harmadik éves a kisfiam... így van ez, csak élünk egymás mellett és mitsem tudunk a másikról.” Amikor felemlítettem az ügyet a művezetőnek, azt válaszolta: „Valóban nem tudtam, hogy az illető már negyedik éve házas. Van nekem elég gondom anélkül is, hogy megtanuljam a beosztottak személyi adatait. Itt komoly termelés folyik, kérem, vigyázni kell a selejtre, a költségek alakulására, szemmel tartani a lógósokat, mert végül rajtam csattan az ostor”. Szóba jött az eset másutt és máskor, szőkébb társaságban, voltak, akik megütköztek a történteken, mások viszont így érveltek: „Nem egyedi jelenség eZj, s nem is véletlen. Megfigyelhetitek, mióta jobban előtérbe került az anyagi ösztönzés, a legtöbb ember egyéni alakításra törekszik, vagy az üzemében hajtja magát, vagy másodállást, mellékfoglalkozást vállal, s nincs ii*eje a társa baján siránkozni. Átalakulóban. változásban van az emberi kapcsolat is.” Mások nyomban cáfolták ezt: „Ritka hely az, ahol éle. sen szétválaszthatóak a munkám veletek, az emberek jórészt egymásra vannak utalva. ügy van ez, mint a futballpályán: jó csapatjáték nélkül nem kapnának aranycipőt a gólkirályok, mert nem lenne, aki helyzetbe hozza őket.” Bármennyire is szimpatikus — mert igaz — ez az utóbbi álláspont, kár volna szemet hunyni afelett, hogy a valóban előtérbe került anyagi ösztönzés — egyesek anyagiasságáról nem is szólva ezúttal — hatással van a munkatársi kapcsolatok alakulására. Hányszor hallani ilyen panaszokat: „Egészen addig jól megvoltam a fiúkkal, amíg nem jött a jutalomosztás. Akkor én kétszáz forinttal többet kaptam, mint az átlag, mert a vezetők úgy látták, sokat hajtottam. Azóta mintha hidegebb lenne körülöttem a levegő..” Olyan eset is gyakran előfordul, hogy a jól húzó brigádtag előre szól a vezetőjének: nehogy többet javasoljon neki a fiúkénál, mert nem éri ez meg neki, ha ferde szemmel néznek majd rá. Élő, mindennap érzékelhető problémával állunk tehát szemben, amit úgy is fogalmazhatunk: törvényszerű-e az emberi, munkatársi kapcsolatok lazulása a végzett, a konkrétan felmutatott munka szerinti díjazás érvényesülésével? Ha ilyen nézőpontból Utalunk vissza kiinduló példánkra, ott is felismerhetjük ennek jegyeit: a munkatársáról elemi információval sem rendelkező művezető — feltehetően — a nagyobb boríték reményében szűkíti le látókörét csak a szorosan vett szakmai kérdésekre. Itt azonban újra felbukkan egy, korántsem mellékes ellenérv: vajon mire menne a művezető „egyéni játékkal”, s mire képes Olyan emberekkel, akik az 6 vezetése alatt nem érzik jól magukat éppen a közvetlen, személyes kapcsolat híján? Valószínű, kevésre. Igen ám, de mit ér az olyan „jóemberesdi”, ahol a közvetlen vezető számon tart minden névnapot, a hozzátartozó betegségét, reggelente erős szorítással végigkezel minden beosztottal — s talán eljáF esküvőkre, meg disznótorokra is — csak éppen a napi termelésre nem ügyel? Erre illik az a pregnáns példa, hogy amikor a vezető részletesen beszámolt az esztendei munka mérlegéről, ami tetemes ráfizetést mutatott, a vita előtti szünetben végigjárta a cigarettázó dolgozókat, s mindenkihez volt egy „kedves” szava: „Jobban van-e már a nagymama? ...Hogy éreztétek magatokat az üdülőben?...” Nyilvánvaló, hogy az effajta előzékenységnek, túltájékozottságnak sincs értelme, mert csupán elpalástolja az emberi kapcsolatok legfontosabb alapjában, a munkában meglévő mulasztásokat. S már el is érkeztünk a lényegig: ahhoz, hogy az embe-ek közötti viszony egy pillanatra sem választható el a termeléstől, a naoi feladatok végzésétől. Végletekkel persze itt is találkozhatunk. Vannak, akik mindent csak a szakmai kérdések, a „mutatók” mögül szemlélnek, — közöttük igen sok nagy tudású, jó felkészültségű, a feladatát szigorú precizitással végző akad. Vannak aztán olyanok, akik a „jó üzemi légkör” leple mögé akarják bujtatni kényelmességüket, felkészületlenségüket, s amikor a végzett munkát kérik számon tőlük, nyomban sértődöttet játszanak, s arról tartanak kiselőadást, hogy náluk baj van az üzemi demokráciával* a hangnemmel. Annyira azért mégsem kibogozhatatlan ez a problémakör, hogy ezek után fel ne fedezhetnénk: a legkorszerűbben, a pazar automatikával ellátott gyárban, műhelyben is a döntő szó a gondolkodó, az, érző, a véleményt alkotó emberé. Ilyen alapon már aligha oszthatjuk annak a műszaki vezetőnek a véleményét, aki refrénszerűen hangoztatja: „...hogy tudom-e hozni a tervet, vagy sem, az nem lehet hangulatkérdés.” Sok igazság rejtőzik ebben, de nehéz volna — ha egyáltalán lehetne — találni olyan munkahelyet, ahol az egyes emberek mindennapi, az üzem nagy kérdései mellett eltörpülő kis gondjai, örömei ne formálnák a munkakedvet, s ezzel együtt az eredményességet. Ezen a ponton már nagyonis „termelő erővé” válik egy szívből jövő jókívánság, egy részvétnyilvánítás, vagy a korrekt érdeklődés a család, az otthon iránt. Sőt! Ha mindez a továbbiakban segítő szándékkal is párosul, gyorsan felismerik az emberek a gesztus értékét, amelyből erőt merítenek, s amely erősíti a munkahelyhez, a munkatársakhoz kötő szálstkcit Vannak már erre is jócskán példák, s nemcsak az együttélés gazdagításában elöl járó szocialista brigádoknál. Akárhogy is találkozni „szóló játékosokkal”, az egymásra utaltság sokszor mutat felemelő oéldákat hol a munkatárs lakásépítésekor, hol a szakmai tapasztalatok átadásakor, vagy az összetartozás jeleként névnapi felköszöntőben, a gyámoltalanabbak bátorításában stb. Nem Igaz tehát, hogy mindenütt törvényszerűen lazulnak az emberi kapcsolatok, csupán ott, ahol a mélyben alapvető gondok lappanganák. vagy ahol a „mechanizmust” „csupán a gépek, az auvagok. az energia fogalmával azonosítják, s ä mutatók között nem tartanak fenn egy rovatot az embereknek. Angyal Sándor A gesztus értéke Nyíregyházi panoráma a Sóstói úti tízszin ■ es lakóház tetejéről. (Hammel József felvétele) Visszaszámlálás A lift csendes zúgással vitt fel a Jupiter Z— 21 rakéta orrában el. helyezkedő kabinba. Ahogy még utoljára lenéztem a beszállás, illetve az indulás előtt az alattam nyüzsgő, zúgó, az ilyen magasból is szemmel láthatólag lelkes tömegre, meghatódtam. Ezek. mind miattam jöttek ki! Engem akarnak látni. Illetőleg ezt a csodálatos négyszáztizenöt méter és negyvenkét centi magas rakétát, melynek csúcsában én foglalok helyet. Egyedül! Igen! Egyedül. Mert ez a kísérlet lényege. Úgy repülni, suhanni a Jupiterig, s azt megkerülve vissza, két esztendő alatt a Jupiter Z—21 rakétával, hogy állandó televízió- és filmösszeköttetésben, rádió- és ionkapcsolatban maradok a bölcsővel, a Földdel. Úgy leszek egyedül, hogy nem leszek egyedül, egyetlen pillanatra sem Tévéműsorok, hetvenkét csatornán, azt foghatom, amit akarok, filmek, a világ legszebb színésznőivel és legjobb színészeivel, aztán hírek a rádióból, tánczenei koktél, időjárásjelentés, sport — s mindezt oda- vissza kapcsolási alapon. Bebizonyítandó: az ember, a mi magasan fejlett technikánk korában, nem lehet egyedül. A kozmosz végtelenjébe is elkíséri a magas fokú magyar technika, amely a magyar tudomány, a magyar ipar, a magyar asztronautika és a magyar televízió, filmművészet nemes és csodálatos ötvözete. Nálunk ma már semmi sem lehetetlen! Ezzel a biztos tudattal és ezzel a boldog gondolattal Szálltam be az első magyar űrhajó orrában lévő kabinba, hogy a visszaszámlálás után útjára induljon velem a Jupiter Z—21 a naprendszer legnagyobb és talán legtitokzatosabb .bolygója felé. Becsatoltam magam az ülésbe, beállítottam a simplex multiplikátort, átváltottam a trigonometriáméról az einsteini tér-idő gammo- métérré és még egyszer végignéztem magam körül mindent és végig is gondoltam mindazt a csodás erőfeszítést, amellyel elkészült az első, technikailag tökéletes Jupíter-rakéta. A magyar Jupíter-rakéta! Ekkor csendült fel a mikrofonban Burbulya aszt- rotérparancsnok hangjai — Pacolai hallasz? «- Tökéletesen! — Akkor jó. Akkor most visszaszámolok... — Te számolsz vissza? — csodálkoztam bele a gégemikrofonba... — Én. Muszáj. Elromlott a visszaszámláló... Figyelj! Kezdem! Százmillió! Kilencvenkilencmillió-kilencszázkilencvenezer-kilencszázki- lencvenkilenc... Kilencvenkilencmillió-kilencszázkilencvenezer-kilencszázkilencvennyolc— — Állj! Megőrültél Burbulya? — sikoltottam bele a gégemikrofonba... Mi az isten csudájának kezdesz százmilliótól visszaszámolni?— Hiszen amire a nullához érsz, két év is útelik — döbbentem magam is rá a szám és az idő riasztó viszonyára. — Ördögöd van! — rikkantotta vissza Burbulya asztrotérparancsnok. — Éppen erről van szó. Most tudtuk meg, hogy nyári nagytakarítás van a .hajtóanyaggyárban és nincs egy gramm neonátronnafíalin hajtóanyagunk sem... Értet ? így aztán én két évig számolok neked, s a nullára kiszállsz! Mintha a Jupitert kerülted volna meg. És olcsóbb is. Nem kopik az űrhajó, nem kell hajtóanyag!... Na figyelj, kisfiam! Kilencvenkil ül-, lió-kilencszázkilencvenkileneezer-kilencszázkilencvenhét... ...ijedtemben igénybe vettem azt a szerkezetet, amely nem a táplálkozás céljait' szolgálja... Gynrkó Gé£|
