Kelet-Magyarország, 1972. október (32. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-29 / 256. szám
Vasárnapi melléklet Mindennapi bosszúságaink •„Nekünk nem ksll fohászkodni, hogy legyen meg a mindennapi bosszúságunk. A szomszéd fia éjfélig bőgette a magnót, az éjjel is alig aludtunk valamit...” ismerősöm rezignált beletörődéssel mondta el a szokott refrént. Nem először. Legalább tizenöt húsz család nyugalmát teszi tönkre a dobhártyát repesztő, magnózó fiatalember. S az emberek tűrnek, acsar- kodnak, néhányan szóltak is a zabolátlan ifjoncnak, de minden maradt a régiben. Miért nem jelentik fel a csendháborítót? — kérdeztem. Legyintéssel válaszoltak, nem akarnak hara. got. a szülei rendes emberek. Különben is: azt sem tudják kire tartozik az ilyen szabálysértés. Talán nem éppen építően, annyit mondtam: akkor tűrjék a ran- dalírozást és hagyják a panaszt... A dolog azonban mégsem ilyen egyszerű. Mindennapi bosszúságaink zömével nem lehet rögtön a hatóságokhoz, a hivatalokhoz fordulni. Sípol a vízcsap a negyedik emeleten, a földszinti lakók is felébrednek a zajra. Kutyát tartanak az egyik lakásban, a szomszédok hajnal 3-kor már hallják az ugatást, az ajtóköpörcölést. A bérház pincéjében az • egyik lakó elfoglalta a szárítóhelyiséget, ott barkácsol, emiatt senki nem tudja odateríteni a szárítandó ruhaneműt. Másutt a nyitott kukaedények a földszinti ablakok alatt bűzlenek... Sokan, a földszinti és emeleti lakók közül kénytelenek tűrni a büntetésnek is kegyetlen, monoton zúgást, amely a pincében lévő hőközpontból jön. „Gyakori panasz a lakók részéről a szivattyúk zajos működése — próbálja megnyugtatni a kedélyeket az ingatlankezelő és szolgáltató vállalat vezetősége.” Sajnos, az újonnan beépített villanymotor-szivattyúk zajszintje is elég magas. Ehhez járul hozzá az állandó meleg üzem, valamint a hibás beszerelés miatti csőrezonancia. A zajcsökkentés érdekébén vállalatunk a karbantartás során gondoskodik a zajos szivattyúk golyóscsapágyainak kicseréléséről, szükség esetén a szivattyúk cseréjéről.” Mindennapi bosszúságaink sokfélék. A zajos hő’ központok több száz családot érintenek, itt több altató fogy, mint másutt, ingerlékenyebbek az emberek. Vannak olyan bosszúságok is, amelyek megszün- tethetők, nem kell hozzájuk több százezer forintos beruházás. A Zrínyi Ilona utcán lakó ismerősöm az iránt érdeklődött, éjjel hány óráig vannak nyitva a szórakozóhelyek. Mint kiderült, nem szórakozni támadt kedve, hanem azt szeretné megfejteni, honnan jönnek azok a hangoskodók, akik reggel 4 óra körül végigüvöltözik a város szívét, s emberek tucatját ébresztik fel álmukból. Miért nincs, aki megzabolázza őket? — kérdezte, s arra gondoltunk mindketten; az önkéntes rendőrök dicséretes szorgalommal ellenőrzik városunkban is a közlekedő járműveket; milyen jő lenne, íia jutna egy kis erő az éjszaka lovagjainak megbírságolására is. Aztán bosszúságaink gyakori szereplői az itta? emberek, az utcán, olykor az autóbuszon, sőt a hivatalokban is... A közhivatalok dolgozói gyakran ki vannak szolgáltatva a beszeszelt „ügyfeleknek”, akik ügyes-bajos dolgaikkal alaposan próbára teszik az alkalmazottak türelmét, állóképességét. Szondázni persze nem lehet a hivatalokban — de valahogydn — erre sajnos nincs recept — ki kellene szűrni a veszekedő, a nődolgozókat olykor fenyegető ittas ügyfeleket.... Mindennapos bosszúságaink egy része látszólag a városiasodással függ össze: egyre több család költözik bérházba, szokni kell a házirendet, az együttélés normáit, az egymás iránti tapintatot, hogy kevesebb környezeti ártalom érje az embert közvetlen lakóhelyén. De itt is néha falakba ütközik az ember, Mit tegyen például, ha az ablaké alatt suhancok rongálják a kisebb gyermekek számára készült utcai játékokat, a hintát, a körforgót. Ha a padokon trágár .szavakkal ütik a kártyát és egymást... A házfelügyelők és a nyári időszakban alkalmazott — többnyire idős — parkőrök nem tudnak rendet tartani. „Ha lekeverek valamelyiknek egy pofont — mondta az egyik bosszankodó lakó — rám ronthatnak a többiek., „Most tanuljak meg cselgáncsozni”? — kérdezte az ötven év körüli férfi, aki földszinti lakó lévén, sokat szenved a huligánkodó fiataloktól. Nem csupa bosszúságból áll az életünk — valljuk be. Vannak apró ügyek, amelyeket perceken belül elfelejt az ember, el is kell felejteni. Akadnak makacsabb esetek, amelyek szintén megoldhatók házon belül; a sípoló vízcsap, a hangosan rádiózó, tévéző, magnózó ügyek egy ki« eréllyel, vagy rosszabb esetben szabálysértési büntetéssel valószínű elintéz- hetőlc Vannak viszont, fogósabb bosszúságok is. Az utcai randalírozókkal, a csengőgombok nyomkodói- val, ablakzörgetőkkel, a nőkkel drasztikusan viselke- d ők kel szemben nem elégséges az állampolgárok személyes fellépése. Velük szemben a törvény szigora lehet hathatós. Természetesen a társadalmi testületek nagyobb közreműködésével.-Különben egyenként nem mindig tudtuk megvédeni magunkat a mindennapi bosszúságoktól... Páll Géza őszi vetés — a jövő évi kenyérért. (Hammel József felvétele) Olvasom, hogy yalahot Afrikában évszázadok óta tartja magát egy különös népszokás : az eladó lányokat házasságkötés előft egy, á törzs által közköltségen fenntartott sajá'os kis telepen helyezik el, ahol semmi más dolguk riincs, csak az, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legkövérebbre hízzanak — lévén az „efi” és „ibibió” törzseknél a testsúly a legcsábítóbb asszonyi sikk, a dús háj a feleségek legfontosabb értékmérője. Ha néprajzkutató lennék, minden bizonnyal feltárnám e kelet nigériai szokás ősi eredőit. Ha közgazdász lennék, elsősorban az érdekelne, milyen táolálékfajtákkal érik el a legjobb hatásfokú „nkugho”-t (így nevezik efi és ibibió nyelven az említett leányhízlalást); megvizsgálnám, végeztek-e összehasonlító kísérleteket arra nézve, mi jobb: ha a hizlalt ara állandóan egy helyben fekszik, vagy napjában egyszer-két- szer járkál is, s így tovább. Ha szexológus lennék, azt kutatnám, vajon milyen okok terelték éppen ez irányba * a kelet-nigériai férfi ízlést: valahol tévútra került a „legyen mit fogni” egészséges erotikája? vagy valamilyen elfojtott szerzési, birtoklási ösztön, a lehető legnagyobb terület feletti uralomvágy indulata mozgatjá őket? Se gazdasági ember, sem tudós nem lévén, a „nkugho”-t csakis hazafias, állampolgári ' Fii lop János! NKUGHO mivoltomban tudom megközelíteni, s mindezt végiggondolva arra a következtetésre jutottam, hogy a különös néphagyomány eredete — nálunk, magyaroknál keresendő, innen származhatott el a messzi Afrikába. A közvetítés hogyanja számomra elhanyagolható, mellékes mozzanat. Épp elég utazónk járt Bihé-országtóí Madagaszkárig annak idején, hogy poggyászukból elhullajt- sák az evés kultuszának mag-, vait... .. mert azt a mi szülőföldünk termette; mert aligha van még egy olyan ország a földön, ahol az evés ennyire az élet tengelye, gyújtópontja, alfája és ómegája lenne. Gondoljuk csak el, van-e életünknek akár egyetlen oly jelentős eseménye, amelyet ne egy gargantuai falatozás kísérne? Világra jöttünk, keresz*előnk — vagy névadó ünepségünk —, születés- és névnapjaink, vasár- és ünnepnapjaink, évnyitóink és évzáróink, vizsgáink. ére tségiieink, győzelmeink és vefeségeink. jubileumaink, összejöveteleink, vendégeskedéseink, házasságaink, nyugdíjazásaink arany- és ezüstlakodalmaink — de még halálunk is lakomát, bankettet, díszebédet, tort terem. Legfordulatosabb mesénk a mindent felfaló kisgömböcről szól. Legdrámaibb novelláink egyikében halálra eszi magát a nincstelen paraszt. Népi bölcsességeink élén ez a mondás áll: „az a miénk, amit megeszünk”. Táplálkozásunk messzemenően egyoldalúbb annál a skálánál, amelyet termesztési lehetőségeink biztosítanak számunkra. A levestől a tésztáig zsírban úszik valamennyi eledelünk. Reggelire — étvágygerjesztőül — féldeci pálinkával indítjuk a napot, vacsora után itallal nyomtatjuk le azt az adagot, amelytől egy aratóbanda is eltelne. Eszünk, eszünk —< eszünk az érelmeszesedésig, az infarktusig, beleesszük magunkat a koporsóba. Kelet-Nigériában csak a menyasszonyok, s azok is csak jegyességük időszakában híznak. Nálunk állandó és társadalmi méretű a „nkugho”. Távol álljon tőlem, hogy megpróbáljam visszafele for. gatni az Idő kerekét. Eszem ágában sincs visszasírni a «iberelevest és a hajdináké- sát; a gerslit: a korombeliek gyerekkorából felrémlő, cukorpótló melaszt, vagy a kukoricaprőszát Barátaim tanúsíthatják, Hogy nem prédikálok sovány marha-* húst, tejterméket és gyümöl.- csőt, miközben titokban da- gadót, disznótorost, hájas tésztát tömök magamba* Nem is az evés ellen beszélek, hanem az ellen, hogtf szokásból, udvariasságból, vagy virtusból lakjunk jól pukkadásig. Hogy nemzeti méretekben hájasodjunk eL S hadd tegyek hozzá még valamit a kelet-nigériai hírhez — mert annpk folytaié* sa is van. A kövér efi és ibibió menyasszonyokból ugyanis feleségek lesznek: hajlékony testű, izmos, munkában és vadászatban nyurgult férfiak feleségei, akik vággyal telva közelednek kerek asszonyaikhoz, azok pedig gyönyörűi gyermekeket szülnek nekik, A mi lányaink, asszonyaink nem kövérek, legfeljebb teltkarcsúak. De mi, ma-Tvaí férfiak, nem vagyunk elég nyurgák. Meglehetősen eL, ütünk az eszményi formák-* tói. Saját jól felfogott érdekünkben ne elégedjünk meg tehát azzal, hogy minden nő közül csak a háziasszonyoknak tetszünk, s őnekik! is csak akkor, amikor elfogadjuk a kínálást! Együnk tehát mértékkel; a ne feledkezzünk meg arról sem, hogy olyan korban élünk, amikor a tekintélyt már nem a has tájékán mérik, hanem — feljebb.
