Kelet-Magyarország, 1972. október (32. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-22 / 250. szám

'8. oldal 1972. október SB. A megyei múzeumi szervezet tízéves jubileuma A megyeszékhely Jósa András nevét viselő múzeu­ma az országban a tizen­nyolcadik helyen áll a mú­zeum befogadóképessége alapján. Ez a megállapítás sok évig helytálló volt, s rá is nyomta a bélyegét a me­gyeszékhely múzeumi életé­re. Az 1962-ben létrejött megyei múzeumi szervezet — amely során tanácsi ke­zelésbe kerültek a múzeu­mok — tízéves jubileuma azonban fordulópontot hoz Nyíregyházán. Az idén meg­felelő épületet kapott a nagy múltú múzeum. Az át­építés és átköltözködés, be­rendezkedés után már az „első harmadba” kerülnek a megyék között. Megoldódik a műtárgyak szakszerű elhe­lyezése, megfelelő helyet kap a Krúdy Gyula- és Benczúr Gyula-emlékszoba. Lehetőség nyílik az eddig hiányzó kép­zőművészeti galéria, s a ter­vezett megyei irodalmi pan­teon létrehozására. Elmozdult a holtpontról a múzeum elhelyezésének ügye; ez kedvező hatással lesz majd a megyeszékhely kulturális életére. A régé­szeti feltáró, ' leletmentő munka, a kutatások, a nép­rajzi, a képző- és iparmű­vészeti, a könyvtári és res­taurátori feladatok, a leg­újabb kori történet szellemi és tárgyi anyagának gazda­gítása mellett a legfájóbb gond megoldódik. Lesz hol közönség elé tárni a gazdag múzeumi anyagot, nem kell a raktárakban összezsúfolni, mint eddig. A föld mélyének tudomá­nyos „yallatoi” változatos régészeti, néprajzi és egyéb anyagot hoztak felszínre megyénkben az utóbbi évek során > is. Kiemelkedik ezek közül a beregsurányi faze­kastelep feltárása, az 1969- ben megkezdődött Szabolcs községbeli ásatás, a nyírbá­tori várkastély maradványai­nak feltárása, a középkori reneszánsz emlékek, kőfa- ragványok megmentése. A leletmentő ásatások közül a legjelentősebb, a besztereci földvár feltáró munkája, a Nagycserkesz-Nádasbokor közelében végzett kutatás 29 honfoglalás kori sír feltárásá­val, a Tyukod-Bagolyvár te­rületén előkerült, 1241-ben elrejtett kincslelet, a kisvár- dai keleti germán fakopor- sós lánysírlelet, a baktaló- rántházi bronzkori anyag. Hasonlóan az utóbbi évek gyűjtőmunkáját dicsérik a néprajzi tárgyak, bútorok, textíliák, háztartási eszkö­zök, népi kismesterségek — kalapos, csizmadia, szíjgyártó — emlékeinek összegyűjtése és feldolgozása. Gyarapodott a képző- és iparművészeti állomány is. Mindez csak néhány kira­gadott példa abból a kin­csestárból, amelyet a mú­zeumok őriznek, s amelyek legértékesebbjei a megnöve­kedő kiállítóhelyiségekben hozzáférhetővé is válnak a közönség számára. Tíz évvel ezelőtt a me­gyében három múzeum volt — Nyíregyházán, Nyírbá­torban, Kisvárdán. Jelenleg Szabolcs-Szatmár hat. mú­zeummal, hat emlékszobá­val és egy alakuló múzeum­mal rendelkezik. A megye múzeumai; a nyíregyházi Jósa András, a nyírbátori Báthori István, a kisvárdai vár-, a vajai Vay Adám Mú­zeum, a vásárosnaményi táj- és a tiszavasvári Vasvári Pál Múzeum. Ezeken kívül a megyei múzeumi szervezet­hez tartozik a Móricz Zsig- mohd-emlékház Tiszacsécsén, a Kölcsey Ferenc-emlékszo- ba Szatmárcsekén, a Zalka Máté-emlékszoba Tunyogma- tolcson, a Bessenyei György - emlékszoba Tiszabercelen, a Korányi Frigyes-emlékház — az ország egyetlen vidéki or­vostörténeti létesítménye — a Fedics Mihály-emlékszoba Aporligeten. Ideiglenes jelleggel kapott helyet a Krúdy Gyula- és Benczúr Gyula-emlékszoba a nyíregyházi városi szín­házban, amelyek a megyei múzeum új épületében kap­ják meg végleges helyüket. A tarpai Bajcsy-Zsilinszky Endre-emlékkiállítás is elég­gé elzárt helyre került a községi művelődési otthon egyik szobájában. A - távlati elképzelések szerint ezt a kiállítást — Esze Tarpás emlékeinek gyűjteményével — emlékmúzeummá szeret­nék fejleszteni. Uj múzeum szervezését végzik Mátészal­kán, ahol egyelőre két kiál­lítóterem és egy raktárhe­lyiség áll rendelkezésre a néprajzi gyűjtemény számá­ra. A gyűjtemény múze­ummá fejlesztése a volt nemzeti bank épületének tel­jes átadása után valósulhat meg. A megye múzeumi szerve­zete az egész megyét behá­lózza ; a szakemberek véle­ménye szerint a múzeumok számának növelése a közeli évtizedben nem szükséges, helyette a meglévő múzeu­mok és emlékhelyek fejlesz­tésére és kisugárzó hatására kell törekedni. Színvonalas állandó és vándorkiállításo­kat vár a közönség, s igény­li a régi idők szellemi és tárgyi emlekei mellett a leg­újabb kor, s megyénk fel- szabadulás utáni munkás- mozgalmi és egyéb doku­mentumai is kapjanak he­lyet a kiállító helyiségekben. Segítséget várnak a múzeu­moktól a honismereti körök is. A nagyközönség pedig a múzeumi élet érdekességei­ről, eredményeiről szeretne több ismeretterjesztő tájé­koztatást kapni. így a meg­fejtett rovásírásról, a sza­bolcsi földvár ásatásairól, es más, egy-egy várost, nagyobb települést foglalkoztató mú­zeumi és honismereti kérdés­ről. Közelebb kerülve a nép­műveléshez a múzeumok a régi idők tárgyi és szellemi emlékeit jól felhasználhat­ják a szülőföld alaposabb megismertetésére, megsze­rettetésére, a hagyományok elevenebb ápolására. A megyei múzeumi szer­vezet munkája felfelé ível. A tudományos munka orszá­gosan elismert , színvonalon áll. Kiadványaik azonban akadoznak, rendszertelenül jelennek meg, megoldatlan az értékesítés problémája is. A megyei múzeumnak 12 ezer kötetes szakkönyvtára van, melyet helytörténettel, munkásmozgalommal, hon­ismerettel foglalkozó kutatók is rendszeresen használnak. Az új épületben a könyvtár is megfelelő helyiséghez jut. A múzeumok gazdag adat­tárral — kéziratos anyaggal — rendelkeznek. Ide tartozik a történeti dokumentum- gyűjtemény, az irodalmi kéziratgyűjtemény, a régé­szeti leletkateszter és a nép­rajzi adattár. A Jósa And­rás Múzeumnak 12 ezres, a nyírbátorinak 16 ezres, a vá- sárosnaményinak 4 ezres fo­tótára is van. Mindez a szel­lemi és tárgyi kincs a javu­ló elhelyezési körülmények folytán százak. és ezrek szá­mára válik hozzáférhetővé. Gondok persze vannak; a múzeumokban kevés a tu­dományos dolgozó. A meavei szervezet tudományos dol­gozóinak létszáma a megnö­vekedett feladatok ellenére 1963 óta változatlan. Sza­bolcs-Szatmár ebben a 16. helyen áll. Nyíregyházán nincs irodalomtörténész-mú- zeológus, természettudomá- nyos-múzeológus, őskori-ré­gész, nincs könyvtáros, Nyír­bátorban középkori régész restaurátor hiányzik. Páll Géz Fock Jenő: A szocializmus építésének gazdaságpolitikája Beszédek és cikkek, 1963—1972 Vezető államférfiak meg­nyilatkozásainak gyűjtemé­nyes közzétételét nemcsak a dokumentumérték, hanem a fejlődés, a problémák össze­függéseinek láttatása is indo­kolja. A magyar kormány el­nökhelyettesének, majd — 1967-től — elnökének har­minc olyan, beszéde, interjú­ja, cikke és felszólalása ke­rült a kötetbe, amely hű tük­re egy évtized gazdaságpoli­tikai tetteinek, s ugyanakkor összefoglalója a soron lévő feladatoknak is. Ez a tíz esz­tendő változásokban bővel­kedő időszaka volt hazánk gazdasági — s természetesen társadalmi — életének, hi­szen ekkor kristályosodtak ki az irányítási rendszer re­formjának keretei, fogalma­zódtak meg alapelvei, majd magára a végrehajtásra is sor került. „A gazdasági mecha­nizmus reformjával azt kí­vánjuk elérni, hogy jobban kihasználjuk a szocialista gazdaságban rejlő lehetősége­ket, a vállalati és állami ér­dekek egysége szorosabb le­gyen, gazdasági fejlődésünk üteme kedvezőbbé váljék” — mondotta a többi között az orszáa»vűlés 1966. júniusi ülé­sén Fock Jenő. 1970. októbe­rében, ugyancsak parlamenti felszólalásában már megálla­píthatta: „Népgazdaságunk­ban a tervszerűség fokozó­dott, jobb az összhang a ter­melés, a szükségletek között, az igények kielégítésére na­gyobb gondot fordítanak, mint azelőtt, jóval kevesebb ter­mék hiányzik, mint koráb­ban.” j-vövetkezetesség, a koráb­ban meghatározott teendők végrehajtásának számonkéré­se, a tapasztalatok rendszeres elemzése jellemzi a párt gaz­daságpolitikáját. É politika nem kerüli el célok és tények szembesítését, sőt rendszeres­sé teszi azt. Az országgyűlés ülésén elhangzó beszámolók, a párt központi lapjában és elméleti folyóiratában megje­lenő cikkek jó alkalmat kí­nálnak arra Fock Jenőnek, hogy a megtett út fölmérésé­vel egyidőben az előttünk ál­ló szakasz fontosabb állomá­sait is megjelölje, 1964. már­ciusában például — a Prav­dában és a Népszabadságban egyidőben megjelent írásában —- így fogalmaz: „A szocialis­ta nagyüzem adta lehetőségek kihasználását a mezőgazdasá­gi termelés iparosításával, gé­pesítésével és kemizálással akarjuk elérni.” S ha vissza­emlékezünk, akkor azt látjuk, hogy a harmadik ötéves terv­ben — 1966 és 1970 között — a mezőgazdaság minden ko­rábbi időszaknál többet mondhatott magáénak a be­ruházásokból, tehát az elv gyakorlati formát öltött. Fentiekhez hasonlóan kö­vethetjük nyomon a termelé­kenység növelésére, a termék- szerkezet korszerűsítésére, a tervezés megjavítására irá­nyuló erőfeszítéseket. Különö­sen ez utóbbi kap nagy hang­súlyt — a párt vezető szervei­nek álláspontját közvetítve — a miniszterelnök beszédeiben, cikkeiben, így például abban a hosszabb írásban, amely a Társadalmi Szemle 1967. no­vemberi számában jelent meg. A tervezés tökéletesítése, a nemzetközi munkamegosztás­ba való fokozódó bekapcsoló­dás, a szocialista országokkal, s elsőként a Szovjetunióval folytatott gazdasági együtt­működésünk bővítése mind­mind olyan témakör, amely rövidebb és hosszabb távra szóló teendőket egyaránt ma­gába foglal. E teendők megje­lölésekor a sorrend módosul­hat, de az elvi alap szilárd, változatlan. Erőteljes hang­súlyt kap ez — csupán egyet említve — az 1970. február­jában megtartott országos agitációs és propagandaía- nácskozáson, ahol a kor­mányfő hatvan, a résztvevők­től előzetesen összegyűjtött kérdésre felelt. A könyv e leg­terjedelmesebb anyaga egyéo- ként is jó bizonyság arra, hogy nincsenek „kényes” kér­dések, a párt politikája — le­gyen szó az állami költségve­tés deficitjéről, különböző ár­problémákról, esetleges köz- igazgatási reformról — néma kinyilatkoztatásokra, hanem ‘a lényegi vitákra, a mélyreható elemzésekre, a realitások ki­emelésére alapozza a dönté­seket. Fock Jenő beszédeinek és cikkeinek gyűjteményét a Kossuth Könyvkiadó jelen­tette meg. Besze Imre: Hazatérés Megnőtt a házunk. Hosszúra nyúlt az aszfalt is, kertünk alatt árnnyal versengve futott az út. Este volt, neonlámpa gyúlt a tompaháti, nedves orrú fák felett. Éhes gyerekek sírását hallgatóztam, de rádió és zenegép dalolt — éhes szemek ködös fájdalmát néztem, de könyvtárakat láttam, esti fényben — ó, apró léptű, sírás gyermekévem: egy pillantást, egy percet, ami volt! Eltemették azt a füstös-lámpás, rozzant-viskós, kastélyos falut, melyben zsirtalan lé, Házi Áldás volt a mindennapi, bolti pult. S eltemettem szalmaágyas, férges, bába-nénis, maszat koromat — sírgödrébe dobok egészséges if jakról írt, új verssorokat. Aki nem evett gyermek­korában papsajtot, annak ta­lán nem is volt igazi gyer­mekkora. Hogy milyen íze van ennek a vadon termő bogyónak? Fű íze. Közönsé-' ges fű íze, de lehet ropog­tatni, rányálazni, víz elé en­ni. rögtön jött éhséget csilla­pítani, elpiszmogni szedése­vei, tisztításával... Mennyi mindenre jó a papsajt, ol-. dalakon át sorolhatnám! Sokáig azt hittem, hogy csak a falun született, ne­velkedett gyermekeknek adatott meg az a szerencse, hogy a papsajtot ízében, jó- zanító illatával megismerje. Felnőtt koromban, éppen a fiam révén tudtam meg, hogy tévedtem, hogy téves hitben leiedzettem több, mint harminc esztendeig. A gyermekkor persze gyermek­kori Azt minden megerősö­dött férfiember, anyáva érett nő, őszülő agg, kopor­sóba hajló beteg magában hordja: a papsajtot, a szu- gok gyepeseit, a grundok bozótait, rossz hidak alját, elhagyatott, romos házak rejtekét, a pástokon, széle­ken elterülő udvarok pap­sajt illatát, ízét. Hogy minderre rájöhet­tem, ahhoz még az is szük­ségeltetett, hogy összevesz- szem a fiammal. Uj szemüvegével iparkod­tam hozzá, s mert nem voll hajlandó abbahagyni a já­tékot elhatároztam, kipuha­tolom ragaszkodását, szere- ietét A szemüveg mellé na­Baráth Lajoss Papsajt és víz talmas szelet csokoládét is készítettem, egyik barátom lepett meg vele, Jugoszláviá­ból hazatérve. A szemüve­get nem nagyon szívelhette, de a csokoládéval együtt el­fogadja, gondoltam. — Hagyd abba a focit! — szóltam apai szigorral. Csak a harmadik felszólí­tásra válaszolt, meglehető­sen egykedvűen és kurtán. —* Várj! Megkerültem a játszótér melletti háztömböt, és egy távoli pádról figyeltem. Tü­relmes voltam, sőt elszánt. Sokáig nem tarthat a játék, éreztem. Fél óra elteltével megin­dult Atti. Körbe kémlelt. El­indult jobbra is, balra is. Keresett. Előre mentem, s amikor utolért, komoran és sértődötten rákiabáltam. — Még ma veszek ma­iamnak egy másik Attilát! A mai gyermekeknek van fogalmuk a „veszek magam­nak”, „megvásárolom”, „ki­fizetem” kijelentéshez. Sok mindent úgy kapnak meg az élettől, hogy kijelentik: ve­gyék meg nékik, fizessék ki \ érte stb. S akkor az elinté- zettnek tekintődik a sze­mükben. Hogy miből, hon­nan veszi a s : lő a pénzt? Ez fölösleges kérdés. A nincs, a nem telik rá — alig ismert fogalom a leg­kisebbek szemében. Kijelentésem megdöbben­tette. Ez azt jelentette a számára, hogy ezután más Attila jár velem cukrászdá­ba, moziba, villamosozni. parkokba, futballmeccsekre, mesedélutánokra, a szerkesz­tőségbe vidám, örökké gyer­mek cimborákhoz, — egy­szóval eddigi élete sava-bor- sától elesik. A tudat rémületbe ejtet­te. Ugyanakkor rám nézett, s felsírt benne az igazságérzet. A nagy kérdés: miért? Ta­lán mert nem hagyta abba a játékot? De hisz’ van neki más dolga? A gyermek munkája a játék — ezt a felnőttek is tudják. Tudtam magam is. Márpedig, ha ez így van, akkor mit vétett? Szeplős orra érzékenyen megremegett, agyongyötört pápaszemén át rám vetődött tiszta, nagyon szomorú és bánatos tekintete. — Mit vé­tettem — kérdezte Atti te­kintete —. hogy meghara­gudtál rám? Az ötéves emberke ártat­lansága tükröződött a szem­bogarából, a szemüvege tük­rén, a görbülő szájának szögleteiben, meg-megrán- duló orrán, tétova mozdu­latlanságán. — ...És természetesen fezt a nagy szelet csokit is az új Attinak adom. Az majd siet, ha hívom — mondtam még. A meggyőződésem, hogy igazam van, még nem ha­gyott alá. Keze értem nyúlt. Mintha a szemüveget, az új pápasze­met keresné a táskában. Közben megérintette a cso­koládét, a füzeteimet, eres­makacs kezem. És mert még mindig nem értette, hogy mi a bűne, s tekintete még min­dig kérdezett és bánkódott, megsimogattam szőke haját. — Na? — néztem a sze­mébe. — Kibékülünk? Szokás ez nálunk. Minden vita, veszekedés után kije­lentjük, mint a szomszéd népek politikusai, kormány­fői: kibékültünk, nem ha­ragszunk, jelét adjuk á sze­retetnek, a megértésnek. Természetesen kölcsönösen kell a kijelentést megtenni s jelét is mutatnj az igazi szándéknak. Intett, hogy békül. Leha­joltam, lecuppantottuk a szokásos puszit, s már meg is történt a nagy békülés. Atti is, magam is 'felsóhaj­tottunk, megkönnyebbültünk — és mosolyogtunk. És akkor visszahozott gyermekkoromból egy dara­bot. Egy ízt a sok közül. Egy illatot a legkellemesebbek­ből. A papsajtot, amit Freid- mannék udvarán szedtünk össze, ha mégpihentünk az ócska csűrben és a rozzant gőzgépen kiötlött játékok szünetében. — Szomjas vagy? — né­zett rám a fiam. — Hát éhes? — s mint aki élete egyik legnagyobb titkába avat be, mintha töméntelen kincs rejtekéhez < vezetne, suttogva mondta. — Gyere... Egy, még itt felejjtett ker­tes ház öreg kerítése mellett kúsztunk el, bokrok alatt bújtunk át, majd egy kis grundon átvágva, bozótos- dudvás területet találtunk. Hatalmas bürökerdő, lósóska. tenger között, édeni gye­pesen találtuk a rejtett vi­lágot. A gyepesen hatalmas foltokban papsajt virított.. Már fehéredett a bogyója. Lekucorogtunk. A fiam leszakított pár szemet. Gon- losan megtisztította a sajtra boruló pici levelektől. A ke­zembe pergette a mannát... — Egyél — biztatott. S közben arcomat vizsgálta, ízlik-e az étel? Mit szólok az izéhez, zamatéhoz? És az ő egész külön világához, me­lyet barátaival fedezeti fel. Elismerően bólintottam. — Víz kell? — kérdezte. — Egy hatalmas lósóska- bokrot elhajtott útjából. In­tett, s amikor mögé álltam, rámutatott egy csapra. Iga­zi, vizet buggyasztó csap volt. Ha nem is olyan fé­nyes, mint a konyhában, vagy a fürdőszobában, de ugyanonnan táplálódott a tő ve, ahonnan a legjobb vi­zet eredező vízcsap ebben a városban. Megnyitotta, Vízsugár csa­pott a tenyérnyi őszülő ős­vadon zöldjére. Éltető, tiszta vízsugár, mely láttán szom­jassá válik az ember, ■ még ahhoz is kedvet érez, hogy megfürdesse benne arcát, izzadó tenyerét, lázas hom­lokát. Atti üreget formált tenye­réből. Ivott. Aztán intett ne­kem. Guggolva nézte műve­letemet. Orráról vízcseppek hullottak alá. Minden víz­cseppen egy-egy szeplőcske kacagott. Szemüvegét is megnedvesítette. Mikor elégnek éreztük a papsajtfalást, megszólalt. — Azt a csokit... Tudod, amelyiket mutattál az előbb... Ott van ni! — s a táskámra bökött. — Azt kinek adod? — s mosolygott a szeme hi­szen tudta ő, hogy kíné' jut az végül. A kis huncut! Hóg era feledkezett meg róla... ' ■ ) RWLKT-MAGTARORSZÄG — VASAttNAW wwr *THMrT

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents