Kelet-Magyarország, 1972. október (32. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-15 / 244. szám
ft. o!dal jaSEBT-MAGYARORSZAG - TAMRTTAPT MELLSRLCT T9«. of^Skr.-ii. „Csillaga nem hanyatlik alá...44 Ábel kopjafára „Rögtön a hátamra vetem a kabátomat, hogy induljak a temetőbe. Sógor akkor érkezik éppen. Nagy bokor vi. ragot tart az ölében, fái ét földi virágokat vegyesen. Mosolyogva felém nyújtja, e* így szól: — Sógor urat üdvözli a tavasz! Ölembe veszem a virágokat, és úgy viszem a temetőbe. Messze bent van a2 apám sírja, együtt a nemzetség régi halottaival... Mellette a testvéreim feküsznek. hatan. Majd nagyapám és az ő fiai. Tovább dédapám nyugszik, és az ősök számosán. Ölemből odaleszem a virágokat az apám sírjára, hadd üdvözölje őt is a tavasz, amelyet annyit és olyan nehezen várt örökké. Aztán mozdulatlanul néztem a földet, és az jut eszembe, hogy valamikor én is itt fogók feküdni.” S egy hat év előtti tavaszi nap óta valóban ott fekszik a temető közvetlen közelében, két cserfa között ő is, Áronka — ahogyan a család és barátai hívták olykor —, vagy éppen Ábel, mert egy volt, azonosult maga teremtette hősével, aki bebaran. golta a rengeteget, az országot és Amerikát, hogy végül a szőke Nyíkó partjához érkezzék vissza termékeny életének vége. Szeptember végi, őszi vasárnapon itt emlékeztünk most rá e magánosán, ám nem elhagyottan álló sírnál, szülőfaluja, Farkaslaka nagy füves rétjén, amelyet az ősi temető, a fehér falú katolikus templom és az országút határol. Mondják: ez volt gyermekkora kedvenc játszó, helye, itt hajtották a labdát, ütötték a métát, kergették, futtatták egymást. Az egykori játszótéren nyugodott meg hetvenedik éve küszöbén ölökké játékos, furfangos, bölcsen-vidám elméje. Tamási Áron farkaslaki sírjánál tisztelegtünk születésének 75. évfordulóján. Magyarok — hazaiak és Erdélyben élők —, románok, székelyek egyaránt. Közös volt az emlékezés ott, a szülőföldön. Arra az íróra, aki a székely falu életét ábrázolta, erre utalt egész művészi világa, szókincse, stílusa, nyelvezete, írói hitvallásául pedig azt fogadta meg — mint írta. hogy „...a szegények és az elnyomottak zászlaját fogom örökké hordozni, bármerre is vezéreljen az utam”. A közös megbecsülés jeleként a sírnál, az ott újonnan felállított emlékműnél magyar és román író egyaránt megemlékezett Tamási Áron életművéről. Farkaslaka tanácselnökének, Jakab Simonnak szavai után Sülő András, a Román írószövetség alelnöke és Constantin Ola- riu író, műfordító mondott beszédet. Mindemellett a teljes romániai irodalmi élet elismerő megnyilvánulásának tekinthetjük a párt központi lapjában, a Scinteiában az évforduló napján, szeptember 20-án megjelent cikket, amelyet Mihail Beniuc, a Román írószövetség elnöke írt „Egy nagy realista író” címmel. (Magyar fordításban A Hét című irodalmi lap közölte.) Beniuc még az 1930-as évek második felében Ion Chinezu irodalomkritikus, a magyar irodalom kiváló ismerője révén került személyes kapcsolatba Tamásival. Irodalmi helyét, szerepét az ismeretnek tükrében is értékeli, s egyebek között, a következőket írja cikkében: „Tamási Áron művészetének duzzadó realizmusa friss vért ömleszt a romániai magyar irodalomba: ez a realizmus a székely falu világában gyökerezik, annak az embernek a vívódásában, akin — így mondják, s úgy tartja ő is — az „ország terhe nyugszik”. Tamási rendkívüli szépségekben gazdag írásművészete, amelynek haT fása mindmáig kimutatható egyik-másik erdélyi magyar író művében, a két világháAkik dallal ks hirdették a jövőt Ötvenéves a nyíregyházi nuinkásdalkör Az emlékünnepségre kiadott montázs levelezőlap Tamási Áron arcképével, a Szervé- tiusz-emlékmű figuráival és a kopjafás sírraL ború közötti magyar falu életét világítja meg éles fénnyel, de sohasem a szűk provincializmus szellemében. Ellenkezőleg: Tamási Áron egész életműve, publicisztikáját és vitairatait is beleértve, széttöri bármiféle provincializmus korlátáit — európai színvonalú, határozottan haladó művészet ez.” Cikke végén megállapítja Beniuc, hogy Tamási „azok közé az írók közé tartozik, akiknek csillaga nem hanyatlik alá, nem merül el a láthatáron”. Ezért is javait ja: „Életműve, amelyet a román olvasók kevésbé ismernek, megérdemelné, hogy lefordítsák, amikor a szocialista Románia irodalma lendületesen fejlődik, amikor írói saját nemzetiségük nyelvén bontakoztathatják ki tehetségüket.” Meglátjuk majd a javaslat sorsát, ám annyi addig is bizonyos, hogy magyar nyelven viszonylag jelentős példányszámban kaphatók Romániában a Tamási-művek. Az emlékünnepség színhelyén fölállított könyvsátorban is kapósak voltak kötetei. Pedig a zuhogó eső nem kedvez az efféle vásárlásnak, mint ahogyan ünnepi gyűlésnek sem, A több száz főnyi közönség azonban mégis rendületlenül kitartott, s cuppogó lábakkal dagasztotta a tengernyi sarat. Sírhelynél nem illő ugyan a nevet- gélés, itt azonban egyáltalán nem tűnt kegyeletsértőnek, amikor valaki mosolyogva megszólalt: „Ezt az esőt biztosan az öreg góbé rendelte, hogy még a sírjából is megtréfáljon”. Az eső éppen akkorra állt el, amikor lehullott a lepel a jó két és fél, méter magas, egyetlen szürke kőtömbből előttünk álló emlékműről, a neves szobrásznemzetség, apa és fiú: Szervátiusz Jenő és . Szervátiusz Tibor alkotásáról. A hatalmas faragott kőtömb a székely falvak, havasok, Tamási írói világának alakjait jeleníti meg reflexszerű megoldással. Népművészeti ihletésű figurái ugyanazt a valós, realista, mégis bájosan naív levegőt sugározzák, mint amely az író munkáiból árad. Az új emlékmű közvetlenül a sír előtt áll, s az országúitól hozzá vezető betonösvény elejénél remekbe faragott székely kaput állítottak föl, mintegy hangsúlyozva ezzel is a hely emlékkert jellegét. A kőkerettel körülvett síron virágok illatoznak, sokszínűek, tarkák, amiket annyira kedvelt, ki itt most arccal keletnek fekszik. Közel a szeretett szőke Nyikó patakfo- lyóhoz, amely a Hargita nyugati oldalán ered, s falut addig nem Iát, míg Farkaslakához nem érkezik. A sír fejénél pedig egy jó háromméteres, ugyancsak pompásan megfaragott kopjafa, amelyet — belevésett fölirata szerint — négy testvére állíttatott. Az emlékkerttől csaknem félórányi sétamenet a ház, ahol az író született. De nem unalmas séta. Nem mintha a kétezer lakosú kis falunak, amelynek még vasútállomása sincsen, valamiféle látnivalója lenne. Nincs. Külön-kü- lön valami kiemelkedően jelentős — a Tamási-szülőházon kívül — nincs. Mégis egyetlen nagy néznivaló az egész falu: a még élő népviselet, a változatos ötletes- ségű, ízlésű, díszítésű jellegzetes kapu a helyenként művészi magaslatokra emelkedő faragványokkal a félfákon. S a házak többsége — mint természetesen sok székely faluban — ezenfelül is sajátos építési módban készült. A nagy részben fából álló építmények fundamentumát magasan a föld fölé emelik, s a házoldalt arra húzzák szintén magasra. Itt a kettő érintkezési részénél körös-körül vagy csak kétol- dalon fut a fából épült tornác. Jó messzire látni róla. Lehet fürkészni már jó előre, jön-e, akit oly nagyon várnak. Egy ilyen világoskékre festett ház tornácának bejárat felöli falán áll a kis márványtábla, melynek arany ló betűi ezt hirdetik: „Itt született Tamási Áron 1879. IX. 19.” (Nem sikerült megtudnom, hogy miért 19 áll rajta, holott eddig még valahány róla szóló műben, életrajzban, monográfiában szeptember 20. szerepelt, s az irodalomtörténet is így tartja nytlvárv.) A szülőház egy részében lakik Tamási Gáspár, a fivér, kinek Farkaslakát és az írótestvért bemutató könyve oly népszerű lett az elmúlt esztendőkben. A ház nagyobbik felét viszont múzeumnak rendezték be. fényképek, rajzocskák, hajdani- használati tárgyak és egyebek idézik egykori lakóját. Az udvar és a kicsiny szobák befogadni sem bírták e 75. esztendős jubileumon, a múzeumavatás napján ideér- kezetteket. Nemcsak Hargita megyeiek jöttek, hanem a szomszéd megyékből is, Ko. vásznából, Marosból, meg írók, Sütő Andráson és Constantin Olariun kívül mások is. így Szabó Győző, Kányádi Sándor, többen pedig Magyarországról, köztük Czine Mihály irodalomtörténész, Gerő Sándor író. Tamási nevét szülőfalujában azóta még egy közösség is hirdeti. A 75. születésnapon alakult meg a falu művelődési egyesülete és felvette az író nevét. Különben egy mozgalom része ez: Arges megye indította el a kezdeményezést, hogy alakítsanak Románia-szerte művelődési egyesületeket. Ezeknek az új kulturális közösségeknek az a céljuk — mint az ugyancsak Farkaslakán született Pakot Elek, Hargita megye néptanácsának alelnöke elmondotta —, hogy keretbe foglalja, a Román Kommunista Párt művelődéspolitikájának szellemében, a községek, városok komplex művelődési kulturális igényeit. Ennek megfelelően ismeretterjesztő előadásokat tartanak, népi egyetemeket kívánnak szervezni, elősegítik a hagyományok, a népművészetek ápolását, színjátszó, tánccsoportokat, énekkarokat hívnak életre és támogatnak. Több megyében alakultak már művelődési egyesületek, így Hargitában is a farkaslaki már a harmadik. Az első még az év elején született Ditrón, és Bartók Béla nevét vette fel, a másik pedig két hónapja Érlakán. A most Farkaslakán életre hívott egyesület feladatai között külön is megjelölte Tamási Áron emlékének fenntartását, mégpedig elsősorban alkotásainak széles körű népszerűsítésével, megismertetésével. Ezért is határoztak úgy, hogy színjátszó csoportjuk évenként színre viszi Tamási egy művét. így nem válik soha elhagyottá a sír a régi játszóréten, a kopjafa tövén. A felnevelő táj mai közössége gondoskodik erről. A szülőföldé, amelynek népe állott haláláig legközelebb hozzá, holott százezres olvasótábort, széles baráti kört mondhatott magáénak. Ám ide, abba a közösségbe akart visz- sza tárná, amely — szavaival szólva — „nem kezdetet lát a születésben és véget a halálban, hanem csak személyi változást mind a kettőben... Olyan életforma ez, melyben a közösség az első és legfőbb személy, s lelkében változatlan, csupán az atyák és a fiák cserélik egymást.” Mint ahogyan ő tovább él műveiben. Lőkös Zoltán Nem fényes színpadon, hanem az egykori Zöldség téri — ma Lenin tér — vendéglő különtermében debütáltak az énekesek, akik ma délután 5 órakor a nyíregyházi színházban lépnek a közönség elé. Elfogultan? Emlékezően? Hisz ötven év telt el, mióta néhány jó hangú, dalszerető munkásember elhatározta Nyíregyházán, hogy megalakítják a munkásdaikört. Kik voltak a már ősz hajú, nyugdíjas, hatvan-hetven év körüli munkásemberek? Építők, famunkások, nyomdászok, bőrösök, akiket nemcsak az éneklés tartott ösz- sze, hanem a közös sors jobbra fordításának tüze is. Közülük jónéhányan a Tanácskoztál^? "ágért is harcoltak, mint vöröskatonák. Még dühöngött a fehérterror, az ellenforradalom, amikor az első összejöveteleiket megtartották a Zöldség téri vendéglőben. Nem volt veszélytelen ekkor még énekelni sem a munkásoknak. 1922 őszén már harmincán voltak, jóhangú, fiatal munkások; innen számítják a nyíregyházi munkásdalkör megalakulását. Egy szerény harmóniumot szereztek és megkezdődtek a próbák. Szabó Géza tanítót kérték fel karnagynak, a kottákat az Országos Munkás Dalos Szövetségtől kapták. „A kezdet kissé döcögős volt” — emlékeztek az ötven évvel ezelőtti időkre az idős dalosok. Két év múlva, .1825-ben új karnagy után néztek. Két fáradhatatlan munkásdalos; Majoros András és Török János összebarátkozott az akkor karnagyképzőt végző Krecsák Lászlóval. Azóta napjainkig a dalkör vezetője Krecsák László. S nem volt hét, hónap, hogy össze ne jöttek volna az azóta nagyapa korba lépett dalosok. A vendéglőből korán kiszorultak, kicsi is volt számukra, s a mai 4. sz. általános iskola egyik tantermében kaptak helyet, két-há- rom évig ott próbáltak. Később az egyik Soltész Mihály utcai ház lett a dalkör otthona. melyet a munkások összeadott — és összeénekelt — pengőiből vásároltak. Kibontották a közfalakat, s itt akár több százan is elfértek a dalesteken. 1926-ban már egy országos munkás dalostalálkozón is fellépett a nyíregyházi mun- kásdalkör, szép sikert arattak. Voltak évek, amikor a dalnak toborzó, hitet őrző ereje volt. De nagyon kellett vigyázni, nehogy a rendőr- ség-csendőrség is megértse azokat, mert akkor feloszlatják a dalkört. A nr.unkás- dalosok már a kezdeti években sem csak önmagáért az éneklésért jöttek össze. Egy legális formája volt ez a szervezkedésnek, hisz a kórus minden május 1-én együttesen vonult ki a sóstói Hármas-dombra... A munkásdalosok igyekeztek részt venni az országos daloseseményeken is, így a győri országos munkáskórus ünnepélyeken, Miskolcon, Debrecenben. Hazajövet a munkásotthon hangversenyein azt vették észre, nemcsak ipari munkások, szegényparasztok is sereglenek hozzájuk. Erre azonban a rendőrség is felfigyelt, megkezdődött a zaklatás, a dalkör karnagya különösen ki volt téve a tortúráknak. Ekkor tanulták meg az „illegális éneklést” a dalkör tagjai. Egy jó zenei képességű dalost, néhai Timár Samu asztalos szakmunkást a saját lakásán két évig díjtalanul tanított a fiatal karnagy a harmóniumjáték alapelemeire és a vezénylésre. így a dalkör nem szűnt meg, bér a karnagy kénytelen volt a háttérből irányítani a dalosokat, nyilvánosan volt egy ember, Timár Samu személyében, aki nem volt annyira gyanús és odaállhatott a kórus elé. Élni és dalolni akart ez a baráti elvtársi közösséggé vált dalkör. Már a felszabadulás első napjaiban találtak alkalmat rá, hogy ösz- szejöjjenek. A dalkör vezetése is kibővült az eddigi lelkes Major András örökös elnökiként. Oláh László, a faipari vállalat igazgatója régebbi dalos, ügyvezető elnökként intézte a kórus szerepléseit, próbáit, emberi gondjait. A munkásdalkör felfrissült, új műsorával hetenként kétszer is fellépett, szovjet—magyar esteken, különböző nemzetek filmbemutatói előtt, választások, nemzett és nemzetközi ünnepek alkalmából. A város felszabadulás előtti énekkarai is egyesültek a munkásdalkörrel. Két évig 1946-tól Jakab József, majd hosszabb ideig Tóth Jenő, majd Fekete Ferenc, a villanytelepi vegyes kar karnagya kovácsolták a munkás dalkultúrát a me. gyeszékhelyen. így teltek az évek, a dalosok kiöregedtek, ki-ki mar elment a halandók útján — emlékeznek az idős munkások. De a dal még száll. Az átlagos életkor hatvan év, ám még tavaly is száz társadalmi eseményen énekelt a kórus, amely a szakszervezetek gondozásában ápolja tovább a munkásdalkultúrát. A próbákat példásan látogatják, dalolva, tréfálkozva hetenként jólesik összejönni és elbeszélgetni. Ötvenéves jubileumuk megkapó dátuma a szabolcsi munkáskultúra történetének. Ünnepi hangversenyük felidézi a múltat, a fiatalságukat, a küzdelmeket és az örömöket. De nem búcsúznak, az ünneplés után folytatják dalos szereplésüket, amelyhez elsősorban jó egészséget kívánunk az idős embereknek és azoknak, akik a helyükbe lépnek... Páll Géza Pályázat munkásdalok gyűjtésére A Művelődésügyi Minisztérium, a SZOT, a Kórusok Országos Tanácsa, a Magyar Rádió és Televízió, valamint a Budapest Főváros Tanácsa meghirdette a „Zúgjon dalunk, miként a fergeteg” című munkásdalgyűjtő pályázatot, melyhez megyénk is csatlakozott. Az SZMT felhívással fordult a munkahelyek szakszervezeti bizottságaihoz, hogy segítsék elő a munkásmozgalom magyar vonatkozású ismeretlen dalainak felkutatását, megörökítését és feldolgozását. A gyűjtés témái: politikai dalok — börtön, sztrájk, zendülés, felkelés, tüntetés, szolidaritás, emigrálás és ame- rikás-, arató-, tsz-, summás- és kukásdalok — munkásdalok, szakmák és emlékezések. A pályázaton résztvevők a dalok gyűjtése mellett azok keletkezésének körülményeit és történelmi eseményeit is feljegyzik és összegyűjtik. A munkásdalgyűjtési akció kétéves időtartamú, első szakasz 1973. január 25-ig, második pedig jövő év január 26-tól november 30-ig tart. A zsűri által értékelt és elfogadott dalokat a IEL Vándor Sándor kórusfesztiválon mutatják be, a legjobb dalok, feldolgozások a televízió műsorában is helyet kapnak. A résztvevők lehetnek kórusok, tanulók, dalosok, énekkarok és csoportok, folkbeat-, polbe- ategyüttesek, szólisták. A jelentkezéseket 1972. december 1-ig' kell továbbítani a megyei tanács művelődésügyi osztályának címére. A legjobb megyei dalókat egy 5000 forintos első, két 3000 forintos második és három egyenként 2000 forintos harmadili díjjal jutalmazzák.
