Kelet-Magyarország, 1972. október (32. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-15 / 244. szám
Vasárnapi melléklet Rakott „A gyerekek tanszerellátottsága jó. Sőt túlságosan is jo. Fel sem tűnik nekik, ha valamelyikük elve- szit egy százforintos tollat, vagy egy szíiiesceruza- Keszletet. Aztán óraközi szünetekben óriás kiflivel kardoznak, vagy vajas kenyérrel futbaUoznak. Nagyon .térjük a /kedves szülőket, neveljék úgy a gyerekeidet, nogy jobban becsüljék meg értékeiket és a mindennapi kenyeret.” Egy nemrég tartott szülői értekezleten szólt így a tanárnő a jelenlévőkhöz, azok nem kis megdöbbenésere. Aztán^ más is szóbajótt még: például az, hogy egyesek méregdrága holmikba öltöztetik gyerekeiket, s kocsival szállítják minden reggei az isaoia kapujáig. Meg az ellenpélda: nagyon sok gyerek van még, akinek mm jut divatos trevirapulóverre, drága farmernadrágra, de még csak az is gond, hogy a család nem tudja befizetni az iskolai kirándulásra a tizennégy forintot. Igaz, nem azok vannak többségben, akiknek mindenre telik, de a jelenség, amit az ilyen, tehetősebb családból való gyermekek idéznek elő egy- egy kis közösségben, rendkívül zavaró, kellemetlen lélektani nyomokat hagy a rosszabb anyagiak között élő apróságokban. A példa egy másik esetet idéz fel gondolatban. Kevesen tudták, hogy az egyik nyíregyházi pénztárosnő néhány évvel ezelőtt repülőgéppel járt fel rendszeresen ruhát próbálni Pestre a Váci utcára. Csak később derült ki, hogy miből tellett neki erre. Több százezer forintos sikkasztás miatt állt a bíróság előtt. Hallottunk olyan esetről is, amikor az egyik 'gyvonalú” férfi egész futballcsapatot vendégelt ■neg a gyorsvonat étkezőkocsijában, s mindenki azt kérhetett, amit akart, ő fizetett, neki ez „meg se kottyant”. Aztán ő is hasonló sorsra jutott: tárgyalás, börtön. Számtalan példával lehetne asszociálni, s ezek lényege ugyanaz volna: a mértéktelenség, a gátlástalanság, a herdálás előbb-utóbb zátonyra futtatja azokat, akik eképpen élik világukat. Talán túlságosan messze kanyarodtunk a kiflivel kardozó gyerekektől, s talán úgy tűnik, hogy egy, napjainkban még kevésbé tipikus jelenségből próbálunk általánosítani, — de itt nem erről van szó. Nincs szándékunkban azt állítani, ma már olyan fokra jutott az életszínvonal nálunk, hogy mindenki játszhat a százasokkal és az ezresekkel. Az emberek többségének csak nehéz és fáradságos, munka árán sikerül előteremtenie a fényesnek éppen nem nevezhető, de kiegyensúlyozott családi élet anyagi feltételeit. Nagyon sok munkás- család szigorú beosztással képes csak elérni, hogy nagyritkán a szokottnál jobban költekezhessék. Akkor hát miéri szükséges szót fecsérelni a ritka példákra, amiKor egyesek — akiknek száma elenyésző — hivalkodásból, nagyzolásból, anyagi helyzetük fitogtatásábói szinte már a nevetségig ragasztanak, költekeznek? Ha figyelembe vesszük, ezek az emberek itt élnek közöttünk, ki a gyárban, ki a hivatalban, vagy más intézményben, s hogy százak és ezrek találkoznak velük naponta, akkor már nem is olyan egyediek ezek az esetek. Ha már a gyerekek körében is zavart kelt tehetősebb társuk viselkedése, — pedig ezek a tehetősebb gyerekek alapjában véve ártatlanok — akkor mennyire inkább így van ez a felnőttek körében! S ha folytatjuk a példálózást, akkor gyorsan eljutunk további jelenségekig. Ahhoz például: valamiféle új „népszokássá” kezd válni, hogy ha bekopog hozzánk valaki, csak azért, hogy lásson bennünket, nyomban a hűtőgéphez szaladunk, italokat kapunk elő, s aztán terített asztalhoz erőszakoljuk az érkezőt, aki bár szabódik, hogy már vacsorázott, ám mi erősködünk: nincs olyan rakott szekér... Aztán búcsúzáskor a szokványos tiltakozás kíséretében elfogadjuk a viszontmeghívást, terített asztalt remélve. Az egyik ismerős mesélte: azért, hogy jól „kivágja a rezet” egyik pesti barátja vendégeskedésekor, személyi hitelért fordult a takarékpénztárhoz. A vendég dicsérte a pazar bútort — amit mellesleg részletre vettek és most is nyögik —, meg a külföldi italokat, még az egyik díszes üveget el is vitte emlékbe, — de ő, a vendégfogadó most törleszti a „cehhet”. Ilyen és ehhez hasonló példákat naphosszat sorolhatnánk, (amikor egyesek eladósítják magukat fizetési előleggel, s még nem riadnak vissza az uzsorakölcsön- től sem, amit persze — mert büntetendő — szemérmesen titkolnak), s valamennyiből az tűnnék ki, hogy a gátlástalanság, a nehezen megszerzett értékek lebecsülése milyen nehéz helyzetbe sodor családokat. Kérdezhetnénk: ki kényszeríti őket minderre? Mondhatnánk válaszul, hogy senki, de ez csak részigazság. Az együttélésnek — éppen az anyagi javak gyarapodása közben új szokásai alakulnak városon és falun egyaránt. Abban nincs semmi kivetnivaló, hogy aki teheti, többet költekezzék, pazarabbul éljen. Úgy is mondhatnánk, hogy ez az 6 magánügye. Csakhogy itt nem róluk van szó, hanem azokról, akik mindenáron „lépést akarnak tartani”, fel akarnak zárkózni és ezért az igényeket nem tudják összeegyeztetni önmaguk lehetőségeivel. Igaz, rendszerünk lényegéből fakad, hogy egyre több jut élelemre, lakásra, ruhára. Megkockáztathatjuk: nem csupán a nagyobb közösség, a gyárnak, vagy a termelőszövetkezetnek szükséges takarékoskodnia, jól beosztania minden egyes forintot, sokkal inkább így van ez a családok esétében. Itt a mértéktelenség és a pazarlás még egy olyan veszélyt is rejt magában, amire azon a bizonyos szülői értekezleten hívta fel a figyelmet a tanárnő: ezt látja a gyerek, ebbe nő bele, és ő is igyekszik majd követni a példát, amit az idősek felmutattak neki akkor, amikor értelme nyiladozott a világra. Az örökké zavarban lévők, könnyen elkerülhető okok miatt kapkodó ember ráadásul munkahelyén sem teljes értékű. Ez pedig már kihat társaira is. Talán kioktatásnak, felesleges lelkizésnek tűnik, -,a azt mondjuk, hogy jobban kell becsülnünk a mindennapi kenyeret, a kopott, de még használható cipőt, vagy számonkérni a gyerektől a kétforintos színes ceruzát. Látszólag filléres dolgok ezek, de éppen az említett példák igazolják, miként lesznek a fillérekből ezrek és tízezrek, hogyan válnak egyesek a haszontalan rivalizálás rabjaivá. Angyal Sándor Impozáns képet nyújt az épülő Kisvárdai Villamosszigetelő és Műanyaggyár látképe. (Hammel József felvétele) Palásti Lászlói Csoda a hivatalban Ezen a napon délelőtt fél tizenegykor nem volt ott a szokásos kávé a főosztályvezető asztalán. Csengetett: — Ilonka, kérem, elfelejtette a kávét. Már két perccel elmúlt fél tizenegy. — Nem felejtettem el. — Hogyhogy nem felejtette el? Nem akartam kávét főzni. A főosztályvezető a csodálkozástól nem tudott szóhoz jutni. Ilonka folytatta: — A munkatörvénykönyv engem nem kötelez arra, hogy kávét főzzek. És kiment. Kemenes kopogott. — Behoztam az Eximpexim aktáit. A főosztályvezető aláírta és megkérdezte: — Azt hiszem, jó volt ez az elgondolásom. A Kimiért ügyben szerencsés kézzel nyúltam a dologhoz. Nemde? — Nekem különvéleményem van. Szerintem sok hiba van a szerződésben. — Miért, ml a maga elgondolása? — Nem fontos, hogy mi a véleményem. Úgyis mindig az történik, amit ön elgondol. Akár helyes, akár nem. Kemenes távozása után a hivatalsegéd lépett be. A postát hozta. A főosztályvezetőnek hiányzott a kávé. Éhes is volt. — Kérem — mondta —.legyen szíves, hozzon két zsemlét, öt deka sonkát és egy duplát. A poharat fedje be, nehogy nagyon kihűljön a kávé. — Bocsánat — szabadkozott a hivatalsegéd —, tegnap értekeztem a Műanyagtröszt egyik hivafalsegédjével. Azt mondta, hogy a hivatalsegéd nem köteles uzsonnáért szaladgálni. Bocsánat, hogy megfogadtam a tanácsot. A főosztályvezető a fejéhez kapott. Mi van ma itt? Amikor azután Mecsekiért telefonált és az azt üzente, hogy sürgős munkát kell befejeznie, amit tizenkettőre a minisztériumba kell eljuttatni, ezért nem tud feljönni, jöjjön le hozzá a főosztályvezető, pulykavörös lett a méregtől, és bevett két andaxint. ö maga ment ki vizért, nem mert Ilonkától kérni. A lány éppen telefonált, mikor ő visszaérkezett a vízzel. Ezt mondta a telefonba: — Itt van, bent van, de azt mondta, hogy ha ön telefonál, mondjam azt, hogy házon kívül van. Mit csináljak? A főosz*ályvezető szédülten ment haza, rossz éjszakája volt, és másnap szinte félve ment be a hivatalába. Ilonka nagyon kedvesen fogadta, pont fél tizenegykor hozta á kávét. Később Kemenes bekopogott egy aktával és áradozva mondta: — Ez a tranzakció bölcs elgondolás volt. Egyike főosztályvezető elvtárs ragyogó ötleteinek. A hivatalsegéd később megkérdezte: — Hozha‘om a sonkát? Látom, kávé már volt Azután Mecsekinek telefonált. — Nincs sürgős dolga? r“ kérdezte tőle. — Ha főosztályvezető elvtárs hivat, nem lehet sürgősebb dolgom. Rohanok! Újból a hivatalsegéd iött be. A déli újságot hozta Az első oldalon színes riport hirdette: „Beszámoló a tegnapi különlegesen különleges világnapról”.
