Kelet-Magyarország, 1972. szeptember (32. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-10 / 214. szám
i9T2. szeptember 10. K2LET-MAGYAR0RSZAG - VASAK NAPI MELLÉKLET I. otdal Az értelmiség műveltsége 33 éves a zeneiskola Amikor Kodály is tapsolt a nyíregyházi hangversenyen A jövő igénye: egy hangversenyterem A MŰSZAKI ÉS A TUDOMÁNYOS FORRADALOM korát éljük, a tudomány egyre inkább termelő erővé válik, s ez számos következménnyel jár. Megváltozik a termelés szerkezete, ami viszont a társadalom rétegződésének módosulását vonja maga után. Ugrásszerűen nő az értelmiségiek és az értelmiségi pályára készülők száma, változik az értelmiség szakmai összetétele. A tudomány és technika gyors fejlődése differenciálja a munkafolyamatokat, s az embert a teljesség áttekintése helyett egyre inkább a részletek felé orientálja. Ez pedig a személyiség egyoldalú fejlődésének a veszélyét rejti magában. Ebben a nyugtalan és zaklatott életvitelben a művészet az. amely megadhatja az embernek az önmagába mélyedés, a termékeny meditáció óráit, az emberiség nagy sorskérdései átélésének lehetőségét, a művészet feloldhatja a maga mély és eredendő emocionális tartalmával, érzelmi erejével az egyoldalúság, a „szakbarbárság” fenyegető veszélyét. Mégis, éppen a művészetektől szakadnak el mind többen az értelmiségiek közül, s válnak akarva-akarat- lanul rideg technokratákká. Példák hosszú sora bizonyítja, hogy a legtöbbjüknél az egyetemi évekkel együtt befejeződik a humán műveltség gyarapításának igénye, s csupán a mindinkább specializálódó szakműveltség bővítésére fordítanak gondot életük további részében. AZ EGYÉNI MŰVELŐDÉSRE való felkészítés, a művelődési alkalmakkal és műveltségi javakkal önállóan élni tudó emberi készség fejlesztése fontos közművelődési feladat kell, hogy legyen. Ezért haladta meg az idő azt a felfogást, amely a közművelődés feladatának csak a művelődésben elmaradott rétegek művelését, nevelését tartotta. Ennek igazát bizonyítják az értelmiség körében végzett különböző felmérések is. íme néhány jellemző válasz. Három esztendeje végzett falusi orvos: „Regényt utoljára negyedéves egyetemi hallgató koromban olvastam. Hogy miért? Sok a beteg, szakvizsgára készülök, a családdal is foglalkozni kell...” (Ha mégis marad szabad ideje, akkor kanasztázik.) Harmincéves. Pest környékén tanító pedagógus: „Színházban négy éve nem voltam, nehéz a bejárás, a hazajövetel, meg a kis kerttel is törődni kell. Hangversenyre azelőtt sem jártam...” (A diákjait sem bíztatja erre.! Huszonnyolc éves vegyész- mérnök: „Irodalom? Zene? Képzőművészet? Ha lépést akarok tartani szakmám fejlődésével, márpedig ez létkérdés, nem jut rá időm...” (A szakmáján kívül legfeljebb az autókról és a sportról lehet beszélgetni vele.) ötvenkét éves építészmérnök: „Szeretem a klasszikus irodalmat és zenét. A moderneket? Köszönöm, nem kérek belőle...” (A miértre nem tud választ adni, mert nem ismeri sem a modern irodalmat, sem a modern zenét). Negyvennyolc éves gimnáziumi irodalomtanár: „Salinger? Osborne? Bocsásson meg, de nem ismerem a munkásságukat...” (Az osztályában szinte kivétel nélkül minden diák olvasta Salinger valamelyik művét, vagy látta Osborne valamelyik drámáját). PERSZE, ha csupán a statisztikai adatokat vesszük figyelembe, akkor aránylag kedvező képet kapunk az értelmiség színház-, hangverseny- és tárlatlátogatásáról, a számok százezres nagyságrendűek. Ám a számok mögött olyan tények húzódnak meg, hogy az értelmiségnek csupán egy kis része jár rendszeresen színházba, s nagyjából ugyanezek mennek el rendszeresen hangversenyekre és kiállításokra is. S nem jobb a helyzet, ha a könyvtárakba beiratkozott értelmiségiek számát, a könyvek olvasottságával vetjük össze: kiderül, hogy lényegében ugyanazok olvasnak, akik színházba, hangversenyre, tárlatra járnak, s zömében nem is azt olvassák, amit kellene. Tény, hogy ez idáig még nem tudtuk szervesen bekapcsolni a közművelődésbe az értelmiség új rétegeit. És tény az is, hogy azok egy részének, akik nem mondtak le általános műveltségük gyarapításáról, a művészeti érdeklődése, orientáltsága meglehetősen konzervatív, mondhatnánk úgy is, megrekedt a klasszikus művek ismeretének szintjén. Más részüknél viszont — különösen az utóbbi időben — tért nyert a mai nyugati világ polgári ízlése. SOHA NEM FELEDKEZHETÜNK meg arról, hogy a szocialista hatalom alapvető célja a szocialista ember megteremtése. Pusztán az anyagi jólét növelésével ezt sohasem érhetjük el! Szocialistává az embereket az teheti, ha közösségi életet élhetnek, ha életfelfogásukat, gondolkodásmódjukat közösségi életforma határozza meg. Ha erre nem tudunk módot biztosítani nekik, akkor újratermeljük a papu- csos, otthon ülő kispolgári életformát. Ezért jelenünk és jövőnk szempontjából egyaránt elengedhetetlen, hogy az értelmiség körében is mielőbb megteremtsük a szocialista életforma kereteit. Kodály Zoltán kézszorítá- sának melegével indult el ezelőtt negyven évvel, szeptember 1-én Nyíregyházára egy fiatal zenetanár, Vikár Sándor. A Zeneműveszeti Akadémia zeneszerzési tanszakának friss oklevelével és rengeteg elképzeléssel, hévvel látott munkához a Szentgotthárd melletti kis faluból Szabolcsba jött Ko- dály-tanitvány. Néhány év múlva a tanítómester Kodály Zoltán ezeket írta egy már sárguló, kottákat is őrző könyv lapjára: „Vikár Sándornak kö- szönöttel és elismeréssel a nyíregyházi áttörésért, Kodály Zoltán.” Ez már 1337- ben volt, amikor a nagy zeneszerzőt az egykori tanítvány és munkatársai meghívták az első jelentősebb nyíregyházi hangversenyre. A Pesti Naplóban 1937. május 16-án Tóth Aladár így írt erről: „Lehetséges-e, hogy ez a büszke Szabolcs, „Ugocsa non coronat” történelmi szomszédságában, éppen a legszabadabb szárnyaló hangoknak, a muzsikának birodalmában ne találja meg saját hangját?” A kérdésben lényegeken már a válasz is ott volt: az emlékezetes hangvei seny, ahol Kodály Zoltán is fellépett a pódiumra és beszélt a közönséghez, majd tapsolt a színvonalas muzsika szabolcsi művelőinek, bizonyította: hogy Szabolcs is elindult a messzi távolból a zene világába. A koncert végén félezer énekes ajkán csendült fel Kodály grandiózus Berzsenyi-kánona: „nem sokaság, hanem lélek és szaoad nép tesz csoda dolgokat...” Új zenei honfoglalás De milyen hosszú volt az út az első sikeres hangversenyek, a zene magjának el- hintése és a későbbi eredményekig? Mit vá haltak magukra a zene szabolcsi úttörői, amíg Szabolcs-Szat- már megye elért addig, hogy százak és ezrek értik és szeretik a zenét. A muzsika varázsa azok számára is elérhető kincs és valóság, akik hosszú ideig a közelébe sem juthattak. A zene szabolcsi úttörői negyven évvel ezelőtt a nyíregyházi tanítóképzőben kezdték el a céltudatos zenei nevelést egyetlen tanteremben. Ebből nőtt ki az évek során az 1939-ben megalakult zeneiskola, amely a Bessenyei Társaság égisze alatt a Kultusz Minisztérium engedélye alapján saj’t helyiség és egyetlen hangszer nélkül, a második világháború fenyegető vihara közepette nyitott kaput a zene iránt érdeklődőknek. A tanítás több helyen volt: a Kálvineum tanítóképzőben és leánypolgári iskolájában, az ev. leánygimnáziumban és a kir. kát. gimnáziumban. Zongorákat részbén a helyiséget adó iskoláktól kaptak használatra, részben a zeneiskola is bérelt hangszereket. Valami kis segélyt a város is adott. A tanszakokat fokozatosan alakították ki, az első évben csak zongora tanszak volt, később a hegedű is elfoglalta méltó helyét, a 4—6 éves gyermekeknek pedig zeneóvodát nyitottak. Kodály szellemében Vikár Sándoron kívül, akit I93ö-ben bíztak meg a zeneiskola vezetésével es ezt a tisztét a mai napig ellátja, az első időkben nem voltak helyben lakó zenetanárok. Debrecenből jártak át, a városi zeneiskolából, Ga- lánffy Lajos, dr. Darkó Je- nőné, Bessenyei Erzsébet. A háború egyre bizonytalanau- bá tette az átjáró tanaruK helyzetét, s a harmadik évben — 1941—42 — már itt lakó tanárokról kellett gondoskodni. Ez sikerült is. s Nagy Ilona és Takács Irma főiskolát végzett kitűnő képességű tanárok személyében megnyugtatóan rendeződött a zongoratanítás. A háború dühöngött, szedte áldozatait, s a zene megszállottái, — legaiábbb akiket megkímélt a pusztítás — folytatták az útUirést. 1942. március 25-én szép növendékhangversennyel hívták fel magukra a zeni- kedvelők figyelmét. A műsorban Beethoven F-dui szonátájával ott szerepelt Straky Tibor, a zeneiskola későbbi tanára, igazgatói! e. lyettese, jelenleg a Debreceni Zeneművészeti Szakiskola igazgatója. Ott szerepeit Kaszás Sári, a zeneiskola 19-1!! utáni hegedűtanára. Mindketten növendékként tanultak a zeneiskolában, s a Budapesti Zeneművészeti Főiskolán vizsgáztak eredményesen. A június 4-én i-ar^ tott hangverseny műsorában ott találjuk Marssó József akadémiai növendéket, aki Viotti 22. hegedűversenyét adta elő Straky Tibor Kísérete mellett. Dr. Marssó József ma a Nyíregyházi Állami Zeneiskola hegedű tanszakának vezető tanára. Gyertyafény mellett A jó tanári kart azonban nem sokáig lehetett megtai- tani. A háborús idők szétzilálták a kovácsolódó közösséget, újakról kellett gondoskodni. Ekkor léptek a zene szolgálatába özv. Bányai Lajosné és Szita Jolán zongoratanárok, Ziener József honvéd katonazenész, mint hegedűoktató és az ének tanszak létrehozásával Ági Gézané. A felszabadulás után egy elhagyott üres házat találtak a zene újjáélesztésén buz- gólkodók a Széchenyi utca 13. sz. alatt. A város megértő és segíteni kész vezetősége ki is utalta az épületet zeneiskolának. Volt helyiség, de nem voltak berendezések, hangszerek, semmi... Az elhagyott javak kormánybiztosa segített. Kaptak zongorákat, némi bútort, s megkezdődhetett a zenetanítás, most már önálló épületben. S következtek a Jcemény munkával, sok erőfeszítéssel járó hétköznapok. Az első felszabadulás utáni hangversenyek, a tanyavilág felkeresése — szekéren, kerékpáron, gyalog. Kezdetleges körülmények között, munkás és paraszt közönségnek hirdetni a zene nyelvén a szépet, a nemeset. Kodály nyomdokaiban felszedni a porból a még meglévő és megmenthető kincseket, a még felgyűjtetlen népdalokat, s kapcsolódni a megye, a város valamennyi jelentőL <-ebb kulturális és más jellegű eseményéhez. Már a felszabadulás első éveiben sikerült nem csak megalapozni a szervezett zeneoktatást, ismeretterjesztést, meghonosítani Nyíregyházán túl a nagyobb járási székhelyeken is a hangversenyeket. Megkezdődtek az első próbálkozások az országos, sőt a nemzetközi zenei élet közelebb hozására is. Ennek egyik rendkívül nagy sikert arató eseménye volt 1947. december 3-án Si- rio Piovesan kiváló olasz hegedűművész nyíregyházi vendégszereplése. De nem csak ezzel. A zeneiskola nem csak olyan kiváló énekeseket és zenetanárokat nevelt, akik az ország több neves intézményének tagjai, közülük külföldi operaszínpadokon, társulatoknál kamatoztatják tehetségüket. Az értékesebb misszió az volt, hogy a 33 év alatt töbo tízezer szabolcsi emberrel ismertették meg a zenét. Nincs olyan zuga a megyének, ahová ne vitték volna el a muzsikát. Évenként ma már 900 növendék iratkozik be és tanul a nyíregyházi zeneiskolában, 38 tanár neveli a gyermekeket, akik közül tizenöten egykor az iskola növendékei voltak. Alaposan ki is nőtték a régi épületet, a mosókonyhától a pincéig minden lépést ki kellett használni. Évek óta nem csak fiatalok, hanem munka után idősebbek is oda ülnek, vagy állnak a kották elé és kézbe veszik kedvenc hangszerüket, vagy énektehetségüket próbálgatják. Lakatosok, háziasszonyok, pedagógusok, vasutasok, a legkülönbözőbb foglalkozású nyíregyháziak és környékbeliek. Birodalmuk a megye Ezért bizonyult szűknek az iskola, s a hatvanas évek elején a szomszédos utcára nyúló kert végén új egyemeletes, 12 tantermes, a zenei oktatás igényei szerint készült épülettel gazdagodtak. A Malom utcai új —ma már több mint 11 éves — épületet hamar birtokukba vették a zene barátai, s égetően szükség lenne még egy hangversenyteremre. A zeneiskola éves fenntartására 1,6 millió forintot költenek, s csak a hangszerek értéke meghaladja a 8—900 ezer forintot. A zene úttörői kezdettől fogva az egész megyét akarták szolgálni és sikerrel is járt. Sok közük van ahhoz, hogy a kisvárdai és a mátészalkai tagiskolák, gondos és szakszerű támogatással önállósultak. Jelenleg is van azonban még két fiókiskolája a nyíregyházi zeneiskolának, az ibrányi és a ti- szavasvári. Egy sor megyei zenekar létrehozásában, zenei rendezvények, kamarafesztiválok, jubileumi és egyéb hangversenyek meghonosításában van szerepe az idén 33 éves nyíregyházi zeneiskolának, amelyről az egyik zenei szakember évekkel ezelőtt azt mondta: „A szabolcsi zenei élet fellegvára.” Legyen a zene mindenkié A negyven évvel ezelőtt fiatalon Nyíregyházán letelepedett és azóta is fáradhatatlanul dolgozó Vikár Sándor igazgató azonban tárgyilagosan fűzte hozzá: az a jó hogy ma már a megyében nem a zeneiskola az egyetlen zenei tényező. Az úttörők, a mag szerepét boldogan magukénak vallják, gondjaival, örömeivei együtt. De Nyíregyházán a zeneiskolán kívül egyre komolyabb szerepe van a tanárképző főiskolának, az ének- és zenekultúrát ápoló különféle művelődési intézményeknek. Nekik pedig a kevésbé látványos része marad továbbra is, a zenei nevelés alapjainak lerakása, egyben a lehetőség nyújtása a magasabb zenei képzettség megszerzéséhez, felkarolásához, újabb tíz- és tízezrek zenei ízlésének formálása. A cél jobb megközelítése, legyen a zene mindenkié, még sok erőfeszítést kíván, egyben sok örömmel is sikerrel is kecsegteti a zene szabolcsi terjesztőit, idősebb és fiatalabb művelőit. Páll Gél* (P.) \ JUNOSZTY A SZÍNHÁZBAN. Pénteken este a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban tartotta búcsúfellépését a szeptember 6-a óta megyénkben vendégszereplő Junoszíy kárpátontúli népi ének- és táncegyüttes. Színvonalas műsoruk nagy sikert aratott. Az.ungvári együttes szombaton délután utazott haza. Viszonzásul szeptember 20-án kárná- tontúli szereplésre kapott meghívást a Szabolcs-Volán tánc- együttes. (Elek Emil felvétele) afféle kidőlt hajósembernek is tűnhetett volna, ám bizonyos kellékek hiánya tökéletesen kizárta a megvénült matróz lehetőségét, hisz köztudomású — minden tóparti vagy folyó menti településen ott iszogatnak a kiszuperált, öreg hajósok —, az ilyenek makacsul ragaszkodnak a karjukon vagy gallérjukon viselt fehér csíkokhoz, s a világ semmi kincséért meg nem válnának horpadt tányérsapkájuktól. Távol tartotta magát az összetűzésektől. nem énekelt, nem vitatkozott. elálldogált a maga helyén, s ha végzett a korsókkal, szelíd bólintással elköszönt, anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna távozása Egy júliusi reggel, amikor friss kifliért mentem a pékhez. ráismertem. A kádakból kidagadó, barnásfehér massza körül tevékenvkedett, csak villanásnyi időre tűnt fel, meztelen. lisztporos hátán nagy szakajtóval igyekezett a kemencéhez. A pékre néztem, azt hittem. egyedül dolgozik. — A kisegítőm — intett r forróságot lehelő, szürkésfe hér porba. — Tudja, nen- egyszer megjártam különféle alakokkal. Ajánlkoztak, két- szer-háromszor eljöttek, aztán sorra elmaradtak. Nem bírták a korai kelést, ő még egyszer sem késett. Itt van pontosan, akár esik, akár fúj, befűti a kemencét, kiseper, mindennel törődik. A pék beszédes ember; most is belelendült, szabadulni alig lehetett tőle. Megtudtam, hogy a „fura alak” özvegyember, három éve temette el a feleségét. Gyereke, rokon közelben, távolban sehol, asszonnyal meg nem kezd, bár akadna,‘aki szívesen gondját viselné. Valahogy megváltozott, valami kihunyt benne. A tóra sem jár, mint régen; a halászember megkaphatja a nyugdíjat, de ki hagyja azért ott a vizet? Miért állt be a pékhez? Tán unja magát odahaza, vagy a kedve hozta így, ki törődik már a hóbortjával. Éldegél, nem bánt senkit, őt sem piszkálják. Ünnepnap a pék nem süt, mégis hajnalban kel, ahogy megszokta. Először a szőlőhegyre kapaszkodik fel, onnan sétál le a tóhoz. Nézi a horgászokat, akik esküsznek ú, hogy a hajnali csönd vonzza a halakat, aztán elindul az állomásra, az első reggeli szerelvényhez. Szereti ezeket a vasárnapokat; boldogan szemléli a hetenként ismétlődő áradást, amely kö- rülfolyja, s hullámaival szinte elborítja, figyeli a különféle vonatokat, amelyek reggel még itt zakatolnak, délben már az ország túlsó felében, de estére hűségesen visszajönnek, mert a vonatoknak is, mint minden dolognak a világon, megvan a maguk rendeltetése. A falubeliek eleinte megrökönyödtek, később már csak a fejüket csóválták: nagyon megviselte a felesége halála, hát így, ücsörgéssel gyógyítja a fájdalmát. Meg azzal, hogy bemagolta a Magyar Államvasutak menetrendjét. Bármennyire hihetetlen is, tökéletesen bevágta a menetrendet: az ország vasútvonalain közlekedő vonatok indulási és érkezési idejét valósággal fújja, s még azt is megmondja: mikor futnak be a végállomások közé eső nagyobb megállókra. Elképesztő, sajnálkoztak a helybéliek, milyen rendes, becsületes ember volt, s tessék, mivé vált vénségére... Néhány napja találkoztam vele. A délelőtti személlyel utaztam, talán négyen-öten ha lekászálódtunk a szerelvényről. Hiába fénylett a délelőtt, a ló magányosnak, szomorúnak tűnt, afféle bú- csúzkodó hangulatban volt, ami úgy látszik, a tavakat is utoléri. A busz már nem jött ki az állomásra, gyalog kellett nekivágni az útnak. A kora esti vonathoz váltottam jegyet. Még volt időm, sétálgattam a sínek mentén. A szemközti kisvendéglőből kilépett valak', egyenesen felém tartott. Amikor mellém ért, megszólított: — Késik. Sajnálkozva megvonta a vállát. — Nem biztos — mondtam. — Tizenhat-negyvenhétre be kellett volna jönnie. Belenéztünk a szürkületbe. Csak a szemafor macskaszeme zöldellt a táj fölött. — A 16,02-es időben elment. S csóválta a fejét, mint aki nem érti: hát akkor miért késik az ellenvonat? Helytelen. — Érdekes. — mondta aztán. — Mostanában gyakran késnek. Hallom, még a Tokaj- expressz is. Állandóan csúszik öt-hat percet... De nem zavarom tovább, a magáé már füstölög. Leereszkedett a töltésről, s x kiegyensúlyozott emberek re jellemző, nyugodt, kissé himbálózó járással elindult a csupaszodó part menti sétányon.
