Kelet-Magyarország, 1972. szeptember (32. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-03 / 208. szám

X •'YrtaT

ífEÉET-MAGY ARORSZAG — vA^íwnapt MTt/L'ßKLET

1972. szeptember S

Kovács Imre:

Úl KÖNYVEK:

Tizennégy fehér ing

Soha nem látja rosszkedvűnek senki, egykori lánytársai sem látták sírni soha. Igaz, azok közül már kevesen élnek. Hetvennégy éves korában magához vett egy másik öregasszonyt, aki nála töltötte, ágyhoz kötve a hatvanötödik születésnapját. Ágyba vitte neki az ennivalót, mosott, takarított rá. Tejen nevelt malacokat tartott, kendermagos tyúkjain fénylett a toll. Akkor még eljáro- gatott a tsz-be dolgozni.

Nyári estéken olykor nagy talicska zöld lucernával tért haza és nem engedte, hogy segítsenek neki. „Bírom én.,.” Egy alkalommal így találkoz. tunk össze, már néhány nap óla otthon voltunk, tőle pár utcányira. Letette a talicskát, elébem állt: Na, te híres! Már el sem jössz a nagymamához, de felvitte az isten a dolgodat. Aztán jobbfelől — tréfából persze — úgy képen vágott, hogy könnyes lett a gyengébbik szemem.

Egyik karomon elférne, olyan kicsike. Súlyra is menynyi lehet? Negyvenöt kiló- nyi? Tiszta fekete ruhájában, fekete kendőjében, kicsi arcával valamilyen madárra emlékeztet. Őszülő családapa létemre úgy álltam előtte, mint egy kisfiú. A feleségem nevetett, milyen buzgón ismételgetem : „Megyünk

nagymama, megyünk, holnap lesz a napja.”

Nem nagymamánk pedig — nagyszülői ágon is csak messziről rokon. A nagymama nevet a falu adta rá. Először a gyerekek nevezték így. Közülük is azok a lelencgyerekek, akik régebben nála éltek, némelyik évekig. Kilenc ilyen gyereke van. Felnőttek azóta, s néha írnak: „Kedves nagymama...” A postás is örül ezeknek a leveleknek.

Tegezi a fél falut. Az elnököt olykor úgy leteremti a közgyűlésen, hogy az csak vigyorog, mint a pap kutyája, s váltig ismételgeti: jól van mama, csak hagyja már abba. Mamának szólítja, mert ahhoz már öreg, hogy a nagymama szót a szájára vehesse. A népek meg komolyan tapsolnak a mamának, s nem irigylik a vidámságát, hanem éppen hogy csodálják.

A számomra emlékezetes találkozás után másnap csakugyan elmentünk hozzá. Az ember szívét elszorítja valami. ha belép egy ilyen öregek lakta portára. Már a kerítés is szívfájdító. Korhadt, szétmálló deszkák.

Belépsz a kapun és látod: fű nőtte be az udvart. Szemközt a kútnál disznóparéj tanyázik, távolabb innét ösz- szedőlt tyúkól. Mögötte karó- nyi törzsű, csenyevész szilvafa, semmi kis ágain ülnek meg a tyúkok, azok a szép, fényes tollú tyúkok éjszakára. A düledező fészerben elképzelhetetlen mennyiségű a lom. Rozsdaette vasekék, egy hajdanvolt szecskavágó bar- nálló csontváza, szúette vendégoldalak, magától eltört szekértengely, feneketlen kosár, széthányt szalma- és tö- rekcsomók szürkülnek.

Maga a ház, amúgy tágas lenne. De fedelén az öreg cserepek közül ki kellene cserélni legalább a törötteket. És hát a hajdan egyenes tetőgerinc meghajlott máig, nyeregforma mélyedés van a közepén, megnyergelte, maga alá betörte azt is az idő. A ház előtti kiskertben elvadult minden. Más volt ez régen, más...

Nagymama két férjét eltemette időnap előtt. Egyetlen igazi gyereke, Miska fia mihelyt felcseperedett, elment a faluból. Azelőtt hazajárt, de már régen nem jön. Régebben, ha vett valamit, hazaküldte. gyűljön idehaza. Másfél évig. amíg bányában dolgozott, apródonként három öltözet új ruhát és tizennégy egyforma fehér inget küldött mind új. még nem sokszor volt rajta egyik sem. Ezt az asszonyok beszélgetik a kútnál. akiknek nagymama sok mindent elmond.

Alighogy leültünk benn a házban, mindjárt asztalhoz invitált nagymama:

— Sütök tojást, ha megvárjátok, míg megfőzöm, fogok egy csirkét. Vagy inkább el viszitek magatokkal? No, jó.

— Mi újság máskülönben, hogy van nagymama?

— Egy kis baj van. Odalettek a libáim.

Bőbeszédűen, a tőle megszokott, mosolygásra ingerlő szófordulatokkal elmondta, hogy világos nappal ellopták három szép tavalyi libáját.

— Szaladok gyorsan a rendőrért, jaj, csak benn találjam, mert egyedül van itt, ő a körzeti rendőr. Szerencse, hogy benn volt, aludt szegény a rossz vaságyon. Keltem, keltegetem, hogy jöjjön hamar megfogni a tolvajt. Cihelődik ott nekem, ásítva kérdi, kire gyanakszom, hát mondom a Seresnére, ott látták ólálkodni. Akinek az a három vaddisznó fia van? — kérdi a rendőr gyerek és mindjárt azt mondja, nem ér rá, értekezletre kell neki menni. Csak nem félsz tőlük édes fiam? — mondtam neki, hát itt vagyok én is, elkísérlek én!

— Meglettek a libák?!

— Azok meg. Csak hát elkéstünk. Mind a háromnak el volt vágva a nyaka, úgy hajították fel az ólpadlásra őket.

— Hát a rendőr?

— Felvette a jegyzőkönyvet. A végin oldalba böktem : na gyere, ne állj már itt te szakaszvezető, legalább segíts megkopasztani a dögöket ...

Nevettünk. Mindig szívesen hallgatjuk a nagymamát, most is, míg a szavait figyeltük, lassan elmúlt az a szorongás, amit a sötét szobában éreztünk. Odakinn sütött a nyári nap. Benn sötét nyirkot lehelt a szoba vályogfala. Fejünk fölött az alacsony mesfergerenda annyira meghajlott már, hogy féltünk szinte: most szakad majd ránk mindenestől. A tenyérnyi ablakon alig jött be Valami fény, mintha már este, de legalábbis alkonyat lett volna.

— Mikor jön haza a Miska — kérdezte a feleségem.

— Most már nemsokára ki. szabadul — mondta a nagymama és egyikünkre se nézett. — Bezárták, pedig nem volt bűnös. A többiek, az urak, csupa iskolázott urak keverték bele a bajba. Mert ö intézte a munkások vonat, bérletét, azok meg ott a pénztárnál eltökintették a jegyek árát, ez meg szegény, csak vitte, hordta nekik a pénzt. Mit tudom én, két évig, vagy még tovább. De szeretik ám ott benn is na-, gyón. Elvégez az mindent szó nélkül. És hát ha be is van zárva, csak a bányába jár dolgozni azért. Mert oda kérte magát. Szénhöz. Az ám! Szénhöz.

Már alig láttuk a szemeit, parányi csillogást láttunk csak, csepp hunyorgást, s fá- tyoltalan, érdes tónusú hangját hallottuk. Hallgattuk majdnem dicsekvően büszke szavait a fiáról, akit szeretnek „ott is”. Ránéztem aztán Marikára, hogy az arcáról próbáljam leolvasni a véleményét. Egy időben sokat beszéltünk Miskáról, akit ő csak az életben egyszer látott, én pedig egyszer sem. Sose jött ki neki a lépés. Dolgozott, mint a barom, de a rossz cimborák miatt mindig üres volt a tárcája. Ivott is. A nagymama, igaz, sokat mesélt róla, de hát az csakugyan mese volt. Nem volt igaz a tizennégy fehér ing, a három öltözet új ruha. Meg amit annyit emlegetett: a pénzkül. demények. Mielőtt börtönbe került, egyszer-kétszer küldött pénzt.

— Hanem most, ha kiszabadul, megnősül ám! — újságolta nagymama lámpagyújtás közben. — Megírta levélben és elküldte már azt az asszonyt is. Már háromszor volt itt, egyszer meszelni. Piros redikülje van, a szája is piros, de még a körme is. A haja pedig mint az arany. Festi a haját.

— Idevalósi? — kérdezte Marika.

— Igen. Volt annak már ura, de otthagyta, mert nem tudlak kijönni.

Marika rám nézett. Ha ez ugyanaz az asszony, akiről évekkel ezelőtt egyszer már annyit beszélt a falu, akkor rég rossz. Két gyerekkel hagyta ott a férjét, az estéit a vasúti vendéglőben szokta tölteni.

— Az a fontos, hogy szeressék egymást — mondta nagymama. Mintha a gondolataimra felelt volna. — Elmegyünk innét. Eladjuk a házat. Másutt Veszünk, messze, közelebb Pesthez, hadd kezdjenek új életet.

— Kinek a nevén lesz a ház? — kérdezte Marika.

— Azt akarják, hogy az asszony nevén legyen.

— Nehogy a nevére Írassa! Kisemmizi, mindenéből kiforgatja az a nő.

— Hát, ha csak ez kell a boldogságukhoz ... Meddig húzhatom én még? Hiszen elütöttem a nyolcvanat is — mondta egykedvűen a nagymama. — Azért jó lenne még élni. Kitartani. Mi lesz ezzel a gyerekkel, ha meghalok? Senkije nincs. Aztán a kőt- ség! Fizetheti a százalékot a házra.

Mintha hirtelen elunta volna a társalgást.

— Mi lesz magával egy idegen faluban? — próbálta lebeszélni Marika a költözésről. — Mégiscsak itt élte le az életét. Itt mindenki ismeri, baj esetén van hová és kihez fordulni.

— Arról én nem tehetek lányom. Ha egyszer el kell menni. Milyen megye az a Pest megye? Ott is emberek élnek, vagy mi. Azt csinálom, ami jó a fiamnak. Mit csinálhat az öreg?... Na, gyertek, fogunk egy csirkét. Elviszitek, majd megfőzöd aztán.

Jólesett az udvarra kimenni. Odakinn felfrissültünk a kora estében. Az elvonuló csorda után a lassan elülő porfelhőben fű- és tejszag úszott. Szelíd füstöket pipáltak a kémények, vacsora főtt az otthonokban. A fiatal estét telihold koronázta növekvő fénnyel, még ár- nyéktalanul. Zajok támadtak és haltak el, vonatfütty, mesz- szi ének, traktorzúgás, amely megfért a közeli halastavak mentén teljesen eluralkodó, mindegyre áthatóbb békakoncerttel, s a tücskök egy- húrú muzsikájával.

Ideje volt már hazamennünk.

Alekszandr Grin (1880 —1932) több művét ismeri már ä magyar olvasó a Bíborvörös vitorlák, Száz mérföld a folyón és a Fandango c. gyűjteményes kötetekből. „.. .Magunk is tehetünk úgynevezett csodákat. Akinek a garas a mindene, a garast köny- nyen megkaphatja tőlünk, de ha egy lélek a titokban dédelgetett, lángszín csodanövény kivirulására vágyik, tedd meg neki ezt a csodát, ha tudod.” — tartja az író. A „Hangok és szemek” c. elbeszélése bizonyosságát adja a hétköznapok egyszerű nemes, emberi csodáinak, amelyek

megszépíthetik az életünket.

I.

Csendesen feküdt ágyában a vak férfi, kezeit keresztbe rakta a mellén és mosolygott. Mosolygott, öntudatlanul. Azt mondták neki, hogy ne mozogjon, vagy legalábbis a legszükségesebb esetben mozduljon. így feküdt már harmadik napi a, kötéssel a szemén. Halvány, megkövült mosolyát leszáGazsi József: Egy zászlóalj krónikája

Budapesten, a Róbert Károly körút és a Váci út kereszteződésétől nem messzire terpeszkedett az egykori Vil-, mos-laktanya. Nevét az osztrák főhercegtől kapta. A szerző megkérdőjelezi, hogy vajon miért is építették oda ezt a nagy laktanyát? A magyarázat kézenfekvő: innen

akarták — és nem egyszer meg is tették — féken tartani Újpest és Angyalföld forradalmi munkásságát. A tüntetők igyekeztek a város felé, a percek alatt mozgósított katonaság már útjukat is állta a Váci úton, a Lehel úton.

És éppen itt, ebben a kegyetlenül rossz hírű, rideg kaszárnyában talál otthont a magyar ellenállás egyik jelentős szervezete, ahogy akkor nevezték: a XIII. kerületi kisegítő karhatalmi zászlóalj. Az alakulat 1944 őszén Gidófalvy Lajos főhadnagy parancsnoksága alatt angyalföldi ifjúmunkásokból szerveződött. Az alakulat s2ámos tagja az ellenállási mozgalom utasításának megfelelően harcolt a fasiszta megszállás és a nyilasok elléh.

A könyv címe: Egy zászlóalj krónikája. De írója, Gazsi József azt a címet is adhatta volna, hogy Egy zászlóalj legendája. Mert a csaknem három évtizede lezajlott események már-már legendává váltak, mint ahogy legenda Gidófalvy Lajos, hivatásos tiszt életútja is az ellenállásig, a kommunistákkal való céltudatos együttműködésig, a fasiszták elleni aktív harcig. Gidófalvy hivatásos tiszt volt, de felismerte népe érdekeit és a becsületes, Hitler-ellenes gondolkodású hazafi eljutott odáig, hogy személyében vállalta: a Vil- mos-laktanyában üldözöttek, katonaszökevények, németellenes antifasiszták, polgárok

biztonságot és fegyvert kapjanak. A mag az angyalföldi kommunista és nem kommunista ifjúmunkások voltak.’

Csaknem száz résztvevő visszaemlékezése alapján írta meg ennek az alakulatnak a történetét Gazsi József. Könyve lapjain az ellenállási harc sok epizódjának leírása szépirodalmi színvonalon történik. A magyar partizánmozgalom egyik alig ismert fejezetét tárja fel.

Gidófalvy Lajos, miután a nyilas és csendőri alakulatok (nyilvánvalóan besugás történt) felszámolják a zászló- aljt, eltűnik. Sokféle hír volt, hogy merre látták utoljára. A legvalószínűbb, hogy elfogták, elhurcolták és megölték a fasiszták.

Az értékes dokumentum- regény a Zrínyi Katonai Kiadó gondozásában készült.

Zubov: Feliksz Dzerzsinszkij

Zubov Feliksz Dzerzsinszkij életútjának állít emléket. Dzerzsinszkij lengyel nemesi értelmiségi családból származott, de az elnyomók iránti gyűlölete és a szenvedőkkel való együttérzése során forradalmárrá vált. Tizennyolc éves korától az illegális harcosok, változatos, veszélyekkel teli életét élte. Az októberi forradalom idején, majd azt követően mint Lenin egyik közvetlen harcostársa dolgozik. Neve összeforrt azokkal a harcokkal, amelyeket a fiatal szovjet hatalom, a belső ellenségeivel vívott. Ö teremtette meg a CSEKÁ-t, az állambiztonsági

szervet és neve összeforrt e szervezet hősi tevékenységével. Az ellenforradalmárok szemében a CSEKA és Dzerzsinszkij egyet jelentett.

A könyv a Kossuth Könyvkiadó gondozásában 'elent meg.

SVÁJCI-LAK SŐSTÓN. (IMRE GYÖRGY RAJZA)

A. Gr In:

Hangok és szemek

mítva mégis úgy érezte magát, mint akit halálra ítéltek és kegyelmet vár. Időről időre eszébe jutott. hogy újra kezdhetné az életét, egyenjogúvá válhat a látók titokzatos munkájának napfényes távlataiban. Ezt olyan erősen képzelte el magában, annyira izgatta őt, hogy beleremegett.

A professzor, hogy Rabidot megőrizze a megrázkódtatástól, nem mondta ki, hogy sikerült a műtét, és hogy feltétlenül látni fog. Hiszen ezredrangú tévedés is tragédiává változtathatta volna az esélyeket. A vizitek után ezért csak ennyit mondhatott:

— Legyen nyugodt. Mindent megteszek önért, amit lehet. A többi megy magától.

A kínzó feszültségérzés, várakozás és feltételezés közepette Rabid meghallotta az őt ápoló Daisy Garan hangját. A betegség nehéz perceiben nem egyszer arra

kérte Őt, hogy tegye kezét a homlokára. Most is jóleső érzéssel várta, hogy ez a kis baráti kéz könnyedén megérintse a mozdulatlanságtól szinte kővé meredt fejet. így is történt.

Amikor a leány elvette a kezét, a férfi újból önnön gondolataiba mélyedt, s mint aki már jól ismeri saját lelke húrjának minden rezdülését, megértette, hogy a legnagyobb tragédia az lenne számára, ha soha nem látná meg Daisyt. Amikor idehozták, és először hallotta meg az erélyes kis női hangot, amely a betegek ellátását rendezte, a hangszín nyomán kirajzolódott benne egy gyengéd és karcsú lény örömteli érzete. A hang egy fiatal élet meleg tónusú, vidám, lélekhez szóló hangja volt, tele dallamos árnyalatokkal, mi.it egy üde réggel.

Lassanként és fokozatosan alakult ki benne a leány alakja, úgy, ahogy az em bér elképzeli azt. ami láthatatlan, de mégis szükséges jó a számára. Három hét alatt csak vele beszélgetett, könnyed és állhatatos ápolásának maradéktalanul alárendelve magát. Rabid tudta, hogy az első naptól kezdve megszerette, s má>- csak azért is szeretett volna meggyógyulni, hogy örömet szerezzen neki. Hitt benne, hogy a leány gondoskodása mély együttérzésből fakad, amely kedvezővé válhat a jövő megoldásában. A vak férfi npm érezte magát feljogosítva arra, hogy kérdéseket tegyen fel. Félretette a döntést arra az időre, amikor majd mindketten egymás szemébe tekinthetnek. Fogalma sem volt arról, hogy az a leány, akinek a hangja oly boldoggá tette, rémülve és bánatosan gondol a gyógyulásra, hiszen — egyáltalán nem volt szép.

Daisy vonzalma a magányosság, a férfira gyakorolt hatás és a veszélytelenség felismeréséből fakadt. Mivél