Kelet-Magyarország, 1972. augusztus (32. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-06 / 184. szám
*• oldal KELET-MÁGYASÖRSZAG - VASÁRNAPI MELLÉKLET 1972. au^usztús I. Varga Csabai Kiss Dénesi HOMOKAC/Y A kert hátsó részében, a ri- bizlibokrok mögött veteményes rejtőzött. Anyám paprikát és paradicsomot nevelt az ágyásokban. Gyakran bízta rám a locsolásukat. Apám a hosszú ágyások végéhez öt talicska homokot hordott. Még a tavaly nyáron. Itt raktuk össze a bontásból vett téglákat is. Ezek mögött bújtam el, a homokkupac lett a birodalmam. Nyáron éppen odasütött a nap. A fejem alá nagyobb halmot kapartam össze, majd elnyúltam az átforrósodott homokágyon. A cingár lábam már elérte az ágyások nedves végét. Heteken át hevertem itt. Apám általában éjszakás műszakot vállalt, hogy minél többet keressen. Egy újabb szobával szerettük volna megtoldani a házunkat. Anyám két műszakban dolgozott, a közeli lenfonóban. Amikor délelőttösnek osztották be, senki nem ügyelt rám otthon. Ezek voltak a legcsodálatosabb napok. Ilyenkor korán keltem, pedig nagyon szerettem aludni. Vékony lábaimra gyorsan felhúztam a halásznadrágot. Ugyanis lány létem ellenére mindig fiúsán öltözködtem. Anyám a konyhában hagyta az elkészített reggelit. Világos tejeskávét, vajas és mézes kenyeret. Hamar bevágtam, közben bekukkantottam a kisszobába, ahol apám szuszogott. Mire én 9 óra felé felkeltem, ő már régen aludt, csak dél körül riadt fel. Szabad voltam. A konyhában ócska, faragott lábú sezlon állt. Alatta jókora bőrönd feküdt. A barna bőröndöt kihúztam, majd felnyitottam. Apám két esztergályos szakkönyve mellett sárga fedelű, kis méretű könyvek sorakoztak benne. Ez volt a könyvtárunk. Anyám két évvel ezelőtt szokott rá a könyvvásárlásra, pedig ő ritkán olvasott, de amikor felvette a fizetését, hazafelé mindig bement a könyvesboltba és találomra kiválasztott egy 3 forintos, olcsó könyvet. Két tenyerem majdnem befedte a könyvek borítóját. A sárga címlapon embléma hirdette, hogy Olcsó Könyvtár. A bőröndből egyszerre két könyvet vettem ki, hogyha az egyiket megunom, a másik kéznél legyen. A regények cselekményét, szereplőit gyorsan elfelejtettem, csak az olvasás hangulata élt bennem tovább. Hevertem a tégla- hegy mögött a homokban, a hátam égette a nap, én pedig kitartóan olvastam... A hatodik osztály befejezése után, egy meleg júniusban olvastam a legtöbbet. Reggeltől estig feküdtem a homokban. A világ kincséért sem bújtam elő rejtekhelyemről. Gyorsan feketére sültem és anyám varrta bugyim kifakult, Akkor már a jonatán almafák is megerősödtek, de a lombjaik árnyéka még nem ért el hozzám. Ha meguntam az olvasást, hanyatt feküdtem és felbámultam az égboltra. Nyugalmat és biztonságot éreztem. Sokszor a szemem is becsuktam és továbbálmodtam a könyvek történetét. Csodálatos kalandokat találtam ki. Erdész lettem, erdőket irtottam, beteg állatokat ápoltam. Királynő voltam, akinek a hős háborúban meghall a férje és így ő irányította az országot. Egyszer elképzeltem, hogy lovon ülök, prérin vágtatok, az ellenséget űzöm. Akkor mondtam anyámnak, hogy vegyen nekem nadrágot, mert én fiú akarok lenni. Aki lovagol. Apámmal viszont nem egyszer igazi háborúba keveredtem. Nem nézte jószemmel, hogy ilyen sokat olvasok és emiatt anyámnak keveset segítek. Apám délben különben is morcosán, éhesen ébredt fel. Anyám pedig csak két óra után ért haza, de az előző este főzött ebédet másodpercek alatt megmelegítette. A másfél szobás házunk udvarán, a szabad ég alatt ebédeltünk. Anyám mindig kék térítőt tett a tányérok alá. S kerek, fehér tálban hozta a gőzölgő levest. Én még olvastam. Apám elkiáltotta magát. — Kész az ebéd! Csak néhány pillanattal később válaszoltam. — Még biztosan forró a leves... S hevertem tovább. Apám nemsokára újra üzent a téglahegyen túlról. Már ingerülten, parancsolva. — Gyere már! Anyám kérlelve hozzátette: — Kislányom... Nem mozdultam. Mindaddig, amíg nem hallottam, hogy apám kirúgja maga alól a széket és értem indul. Erre felpattantam és eléje léptem a téglarakás mögül. Hogy haragját lecsillapítsam, elsőként szólítottam meg. — Pont olyan emberekről olvasok, mint te... Erre elmosolyodott. Egyszer aztán váratlanul rácsapott a fenekemre-. Fel- jajdultam. Fájt az ütés. — Hányszor- . akarsz, . még becsapni! — kiáltotta nekem. Hangosan sírtam. Már azért is, hogy ezzel bizonyítsam, nem akartam becsapni. De már nem hitte el. Szótlanul ette a levest. Befejeztem a bőgést, de még mindig nem nézett rám,. A második fogás alatt sem. Aztán ebéd után megsértődve szaladtam a téglák mögé, A homokágyra vetettem magam. Keservesen felsírtam. Boldogságom szertefoszlott. — Én nem ilyen emberekről olvastam., — szipogtam. Apám ekkor sem jött oda hozzám. Napokon át kerültük egymás tekintetét. Ez mindennél jobban fájt. Csanády lános: Virággal - Grúziába i9i,t39 jíasaAvürrt c Milyen virággal menjünk Grúziába? Batumi zöld babérja mellé szemünknek melyik virág kedvesebb? Legyen talán a szőlő levele? Ez nem virág. Legyen jegenye? Cseresznyeág? Szilvavirág? Ez sem virág, az sem ^irág, ahogy a babér is fényes örökzöld. Mégis tudok egyet, ősszel nyílik, s nem is a virág, hanem a szép gyümölcs, vad hegyek, dombok oldalában szelíd, piros, hivogatóan ég; tüskés galagonya bokra, piros gyümölcs-zuhatag, gyerekkéz- felsebző galagonya, csemeték lehelgetik dérmart levelét. KÉPZŐMŰVÉSZEINK VÁZLATKÖNYVÉBŐL; EMLÉKEK (Kiss Attila rajza) » Hetedhét látomás Kék kék ekekék kasza vasa villan. kék szilánkot vet az ég régi álmaimban kék a tócsa kék a béka kék szárnyú szél illan Aranydombon aranymáglyák gabonakeresztek kaszakökék búzavirág mécslángja is reszket aranyember bronz a bőre kaszasújtás ütemére lelkek füstölögnek Kék kék kaszakék szem csikorog hús elég aranytűzvész a vidék süt a föld süt az ég süti a test kenyerét a tarló parazsán az ember tövig ég Az anyám az apám szobrok a domb oldalán aranybúza aranyro-s halálosra aranyoz A sejtekbe mélyre ás kaszakék villanás hetedhét látomás Jön a gép mepy a gép aranytűében gázol fenn az ég kaszakék mi lett az anyámból otthon ül szeme kék csöndessége menedék visszanéz messzenéz hetedhét nyarából Talán furcsának tűnik éppen a nagy forradalmár költő nevével összefüggésben emlegetni a kegyeletet, amely a tisztesség megadására szólít fel, de valójában nincs ebben semmi ellentmondás. Mert éppen ő volt az, aki bár nem ismert felsőbb tekintélyt és messzi állt tőle mindenféle hajbókolás, hízelgés, ugyanakkor ezt írta versében: „Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.” Petőfi alakját idézve, most a kegyelet jut eszünkbe. Mert miközben születésének 150. évfordulójára — a méltán nagyszabású jubileumra — készül az ország, mintha imitt-amott máris a költő nevéhez méltatlan ceremónia és fontoskodás kapna lábra. Néhol például az okozza a helybeli emlékbizottságoknak a legnagyobb gondot, hogy kit vegyenek fel a „védnökök” és bizottsági tagok listájára, s főleg, kit tegyenek az első helyre. Az országosan terjesztésre kerülő, művészi kivitelű emléktárgyak. könyvek, más kiadványok mellett készülnek természetesen helyi ajándék- tárgyak, jelvények és plakettek, emlékező füzetek is. A tervek egy részének ismeretében máris aggódva mondhatjuk, hogy ezek színvonala nem mindig üti meg a kívánt mértéket. Jó szándékú dilettáns „művészek” és amatőr „kutatók” erőltetik rá elképzeléseiket az emlék- bizottságokra és a költségeket viselő tanácsokra, a mindenütt hasznot szimatoló giccsgyártókról most nem is beszélve. Tapasztalható az is^ihogy■ a helyi szervek gyakran nem egyeztetik elképzeléseiket a Hazafias Népfront által életre hívott megyei bizottságokkal, s nincsenek tekintettel az országos irányelvekre sem. Célszerű együttműködés nélkül pedig nehezen képzelhető el, hogy a jubileumi év jelentős — országos, sőt nemzetközi méretű — megmozdulásaival összhangban, azokhoz kapcsolódva és azokat erősítve lehessen színvonalas rendezvényeket szervezni. A közelgő jeles évfordulótól idegennek éreztük, amikor a rádióban — az egyébként jól szerkesztett műsorban — Szabadszállás és Kiskunfélegyháza képviselői azon perlekedtek, hogy ha* született Petőfi. A szülőhelyvita újraélesztése — különösen ilyen áltudományos köntösben — csak arra alkalmas, hogy a lényegről, Petőfi alkotó munkásságának jobb megismeréséről, életének máig ható és tanulságokkal szolgáló nagyszerű példájáról elterelje a figyelmet. Nagyon sok tennivalónk van még, hogy a lánglelkű poéta ne száraz tananyag legyen, ne csak néhány versét ismerjék iskolások, felnőttek. Törekedjünk arra, hogy az emlékezések felidézői és ne elfedői legyenek életművének. Petőfiről kegyelettel és nem profán, hivalkodó módon, hanem szavaihoz és szelleméhez méltóan szabad csak emlékeznünk. Hiszen ő írta: „Előre vonnak vágyaim, de én Használni, s nem ragyogni akarok.” S ha ragyog is, nem hivalkodó fény ez. Vigyázzunk, hogy tiszta sugarát ne hö- mályosíthassák el az alkalmi és ügyetlen petárdák szikráival. F. Tóth Pál Tímár Máté: Oké az egész • • • Találkozásuk olyan véletlenül történt, amilyen a szerencsés lottójárás. Mégsem lehetett csodálkozni ezen. Kiszámíthatatlan az emberi élet útja, állomásait gyakorta rajtunk kívüli erők jelölik ki — legfeljebb a szabad akarat segítségével választhatunk olykor a lehetőségek között —, s ha lerajzolnánk, magunk is elcsodálkoznánk fura kacskaringóin, pedig hajlamosak vagyunk arra, hogy nyílegyenesnek higgyük. Miszter George Sabo, azaz hogy Szabó Gyurka se gondolta, nem Is egy hónapja hanem egy hete, hogy a bécsi küldetése három nappal tovább tart. mint a dolga. az osztrák cég négyeze; schillinggel hálálja üzletszerzői jóindulatát, s az útiszámlába még egy hazai ki rándulás is belefér. Ha már így történt, elhatározta megszellőzteti a Hamburgban bérelt friss típusú For- dot, meglátogatja Rákoslige ten lakó öregjeit, meggyé molítja őket néhány tetszetős nyugati olcsósággal, és good by Hungary, várhats? megint tizennégy esztende ig. Persze az nem volt benne az útitervben, hogy a mama esengeni fog a beteg húga. meg a nagyszülők sírja után, a fathemak eszébe jut a templomzugi kert, amit visszaadott a tanács, el lehetne adni, s ha már itthon a gyerek evvel a nagy kocsival, miért ne hireskedné- nek véie otthon, Kőrösmarton is egy kicsit. Nem árt azt finoman a falu értésére adni, most már lehet is. hogy: Elvettétek a földemet házam, tanyám, most mégis saját villában lakom Rákos ligeten, a nyugdíjam ezerkettő, nem háromhatvan öregségi az asszony százasával együtt, mintha itthon maradok, s a fiam, akit kiajánlottatok az egyetemről, akkora kocsin jár, mint a tanácsháza. Több volt ebben a honvágy, amit leplezett, mint a gyűlölet — az talán nem is volt benne —. parancsnak sem hangzott, pedig valamikor Szabó Gyuri bácsi ugyan szeretett parancséin i. inkább kérelem- számba ment: Hazaszaladhatnál velünk, fiam! De a bagó rágta hangszálak olyan mélyen orgonálták, hogy a bérelt Ford útnak eredt tőle, Mr. Sabo, azazhogy Szabó Gyurka hazaérkezésének másnapján az alföldi szülőfalu felé. Ha George Sabó nem gondolta ezt, az otthoni Szabó Gyurka, a Rákóczi M. T. Sz. gépkocsivezetője — ragadványnevén Béres Szabó —, se gondolta, hogy miután csütörtök-pénteken egész nap szállította a nedves répaszeletet Szolnokról, szombaton reggel majd ezt mondja néki az elnök: Állj be a garázsba, öcsém, és hétfőn reggelig ne is lássalak! Nem gondolta, de szót fogadott. Hazament a Gazda Szabóéktöl vett portára épített háromszobás új házába, megfürdött és lefeküdt aludni. Tudta, hogy nem zavarhatja senki. Felesége a postán dolgozik. a kisebb gyerek az óvodában, a nagyobb az iskolában, a szülei pedig a lenti kisházban, ahová már jövetben beszólt: — Délig nem vagyok itthon! — Nem is háborgatták. A harangszóra is idegeinek láthatatlan vekkere ébresztette fel. Ebédelt, és hogy múlassa az időt, bejárta a portát. Letépdeste a hónaljhajtásokat a lugasról, kiseperte a hízók betonos kifutóját, a starkingfákról lenyírt néhány szövőlepkefészket, és azon vette magát észre, hogy unatkozik. Pedig a belsőség szép valósága ott tükröződött a szemén: Egy szót sem szólhatsz a sorsod ellen Béres Szabó Gyurka! Házad, kerted, két családod, Trabantod van. Az asszonnyal keresed a négyet, a háztáji a ráadás. Gondoltad volna ezt, amikor Gazda Szabóéknál szolgáltatok? Az apád volt a béres, te meg a kondásgyerek. Ugye nem gondoltad? Nem, bizony nem. Inkább azt, hogy hosszú lesz hétfőig, s hogv megvesz egy pohár sörért Beleült a Trabantba: — Ha keresnek, a nagy vendéglőben vagyok, és gyerünk! Útközben — talán a kanász- ságról —, Gazda Szabó Gyurka jutott eszébe. Ugyan mi lehet véle? Azóta se volt olyan cimborája, pedig gazda fia volt. Röhögött is a , katonaságnál, amikor evvel sámfázták a fejét, hogy: így a kulák, még úgy a kulák! Egy percig sem érezte annak őket. Meló az volt, istentelen sok meló, olyan vaskalaposság, hogy a Bodri is megvészne tőle, de a gazdáéit is vélük húztak. Voltak persze bitang kenyéradók is, de Gazda Szabóék? Tőlük vették a portát is, az apja most a templomzugi kertre alkuszik, levélben, és Gyurka is kihivatta a kaszárnyakapuba, amikor ötvenhat végén nyugatra indult: — Gyere velem! Nem ment, most se menne, de azért haverság volt. Ugyan mit csinálhat most Gyurka? Éppen befordult a falu túlsó végén honvágyas szüleivel, meg a Hamburgban bérelt Forddal, hogy pár órára a véletlenek útjába álljon. Mert az már nem volt véletlen, hogy éppen Béres Szabóéknál tülkölt, a háziak, meg a vendégek körülörvendezték egymást, Béres Szabóné törülte alájuk a széket, Béres Szabó megkn tyogtatta a borlopót. és Mr George Sabo, azazhogy Szabó Gyurka ezt kérdezte elsőnek: — Hát Gyurka? S megtudván, beszállt a lágyan rugózó Fordba, végiggurult a megkisebbedett falun, odafarolt a Trabant mellé, és már bemenet illesztette a száját: — How do you do, Mr. Szabó? Csakhogy azonnal eltévedt az arcok között... Utoljára katonaruhában látta Gyurkát, ennek is tizenötödik éve, azelőtt se sűrűn, mióta felnőttek, egyetemre járt, bányában dolgozott, s ahogy ő változott, nyilván változott a cimbora is. Alit az . ajtóban, modern vonalú napszemüveg rejtette a szemét, ruhája szinte ordította az idegent, s bár szívével otthon is érezte ma. gát, meg nem is, a céntes küzdelmekben köszörült agya ezt zakatolta: Nem vagy te már itthon Mr. Sabo, csak itt születtél! Szőke pincérfiú lépett hozzá, és meghajolt: — Tetszik parancsolni? — Szabó Györgyöt keresem. — Olyan sok van, kedves vendég, a másik nevét is! . — Úgy emlékszem, hogy Béres Szabónak hívták. — Béres Szabó? A pincérfiú tizenhét éves volt, értelmét sem vette a szónak. Segélykérőn körülnézett, míg egy silószagú öreg, igen, igen, olyan, mint Csősz Lakatos Jani bácsi, mankót nem adott a hóna alá; ,
