Kelet-Magyarország, 1972. augusztus (32. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-06 / 184. szám

Vasárnapi melléklet

Tisztes távolságból?

Felállt egy asszony a legutóbbi városi pártbizottsági ülésen és olyan figyelem kísérte első mondatait, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Aztán később már hangosabban kellett szólnia, mert szavai hatására a legtöbben hangosan is, félhangosan is, véleményt mondtak.

Az asszony — a városi pártbizottság tagja — szenvedélyesen, másokat is lebilincselve ismertette saját munkahelyének néhány fontos dolgát. Szerinte ott, ebben a pillanatban az a legfontosabb, hogy a munkás és a munkásból lett vezető értsen jobban szót egymással. Amennyire fel tudtam jegyezni a mondatait, valahogy így fejtegette a hozzászóló: „A mi termelési tanácskozásaink bizony szószegények, egyoldalúak. Ennek az az oka, hogy a vezetők eléggé elszakadtak a termeléstől, a munka folyamatától, magától a munkástól. Nem igen ismerik egymást. Kölcsönösen áll ez. Az egyszerű dolgozó sem tudja, hogy a vezető, vagy a vezetők mivel küzdenek, milyen gondok megoldásán fáradnak, s éppen ezért azt sem tudják, hogy miben segíthetnék ők az üzemet...”

Ö mondta el, hogy a pártszervezet és a szakszervezeti bizottság bizony a legtöbb esetben nem figyel arra, hogy a termelési tanácskozásokon valóban az kerül-e szóba, olyan dolgok jönnek-e felszínre, amelyek ott az embereket foglalkoztatják. Mert ha igen, az a termelésben sokszorosan megtérül. Ha nem, akkor kiesik egy fontos fogaskerék, á jobb munka egy lényeges emelője. S az utóbbi esetben i^áris megvan a kulcs, amely a problémák megoldásának ajtaját nyitja.

A csendes szemlélő azon gondolkozott e szavak elhangzása után, hogy valóban annyira messze kerültek a régi munkásokból lett vezetők a mai termelőtől, hogy nem értik meg egymást? Vajon jogos-e így felvetni, hogy a vezetők egy része elkénvelmese- dett. eldeformálódott, az ő gondja nem az egész termelőhelyé és az üzem dolgozóinak problémái ma már nem a vezető sajátjai is?

Nem könnyű erre . a válasz még abban az egy konkrét esetben sem. Mert a felszólaló nem mondta azt, hogy az ottani gazdasági vezető dőzsöl, hogy a köz pénzén utazgat saját szórakozására és a többi. De igazai kell adnunk neki, amikor azt fejtegette, hogy a gazdasági munka, a piac utáni hajsza az emberekkel való kapcsolat rovására mehet és itt-ott arra is megy.

Teljesen érthető, hogy a mai igazgató, ipari szövetkezeti elnök, főmérnök, osztályvezető munkája nem állhat csupán abból, hogy reggelenként jó ismerősként barátként köszönti az üzem valamennyi dolgozóját. Nem kívánható — különösen nem egy nagyobb üzemben — hogy a vezető mindennap odaáll- jon a munkapadok mellé és a család, az egészség felől érdeklődjön. Ezt már csak a megnövekedett önállóság, a többletmunka, az adminisztráció, a piac, a nyersanyagok .utáni futkpsás sem teszi lehetővé. De van abban a fenti szenvedélyes hangban jókora igazság. Mert mindezeken kívül is kell és lehet is időt szakítani a legfontosabbra, az emberre a vállalati vezetőnek.

Úgy mondta az az asszony: „Hogyan tud intézkedni és helyesen vezetni az, aki csak a huszadik szájból hallja a munkások problémáit?”

Azt mondta, ne csak az íróasztal mellől irányítsanak. Hogy egy probléma csak addig pre bléma, amíg meg nem ismerjük, s ha már megismertük nincs messze a megoldás módja sem.

Ismerek gyárat, ahová a vezetőhöz nem lehetett bejutni heteken át, ahol a vezető valóban csak tisztes távolságból irányította a termelést. Ott nagy volt az elkeseredettség, sok volt a kilépő. Magam is megnéztem, mi az óriási méretű fluktuáció oka, de nem jutottam többre a gyáriak megállapításánál, amely szerint alacsony a bérszínvonal és sajnos — önhibájukon kívül — nem megfelelőek a munkakörülmények.

Azt már csak akkor — az esetet követő egy esztendő múltán — tudtam meg, hogy a nagy számú kilépés oka ez is. De nem a legfontosabb. Mert miután a helyzet megváltozott, azt követően, hogy a középvezetők is kedvvel végezték a munkát, csak azután látszott a vezető negatív szerepe. Szerencsére ezzel a vezetővel beszélgettek a felelős pártszervek, s magatartásának pozitív fordulatával az egész üzem szerencsés változáson ment át.

Ismerek nagyon tisztességes, becsületes vállalatvezetőt, aki a termelésért, az üzem, s a dolgozók érdekeiért minden áldozatra képes. Maga megy, tizenkét órákat dolgozik, hogy legyen mindig elegendő nyersanyag, személyesen intézkedik, hogy a kereskedelem folyamatosan vegye át a termékeiket, amelyekre a piacnak nagy szüksége van. De eközben a nagy hajtás közben eltűnik a vállalati dolgozó, az ember. A munkások nem látják, nem ismerik vezetőjüket, ritkán hallják, s akkor is kimerültén dohogni, hogy már megint nem sikerült ezt, meg ezt megcsinálni, mert náluk ilyenek, meg olyanok az emberek ...

Ki vitázik azon, hogy mennyivel jobb lenne, ha ez a vezető megbízna másokban, a tanácsaikat, a segítségüket kémé munkatársainak?

Sokat beszélünk manapság az üzemi demokráciáról, s jó, hogy beszélünk. A hiba ott kezdődik, amikor csak szólunk róla, amikor a demokratizmust letudjuk egy-egy értekezlettel, ahol ott, ülnek a munkások is, a vezetők is, s ezzel kipipálhattuk egy negyedévre az üzemi demokráciát.

találkozhatunk olyan esettel, amikor egy munkahely vezetőjének „csillaga” fennen ragyogott felettesei szemében, mert az illető jó" szakember, szorgalmas vezető hírében állt. De ugyanaz az ember nem tudott, s nem is ieen akart szóbaállni, szót érteni beosztottaival, a kollektívával, a munkásokkal. S miközben felülről sorra kapta a dicséreteket, elrontotta üzeme hitelét a saját munkásai előtt.

Mindezek akkor jutottak eszembe, amikor olvasom. hogy Nyíregyházán az elmúlt évben tizenkétezren változtattak munkahelyet. Az okok vizsgálatánál talán a fentiek sem közömbösek.

Kopka János

Megyénk egyik legszebb, műemlékké nyilvánított fazsindely fedésű temploma, a csengeri református templom 400 évvel ezelőtt épült. (Elek Emil felvétele)

Galambot Szilveszter:

i

Az első csók

A fiú kedves esetlenséggel meghajolt a lány előtt és öt szál tűzpiros rózsát nyújtott át. A lány tengerzöld szemében hálás mosoly fénylett, amikor átvette az illatos virágot. Gyengéden beleborzolt a fiú hajába, és kellemes, alt hangján megkérdezte :

— Szeretsz még?

— Imádlak — felelte a fiú mély meggyőződéssel és lopva megsimogatta a lány kezét.

—- Hogy is kezdődött? Emlékszel? — kérdezte ábrándosán a szőke teremtés.

— Persze hogy emlékszem. Eehet azt elfelejteni? Én megálltam a présgép mellett és lehajoltam, mert leejtetted a franciakulcsot.

— Akkor én megköszöntem és azt mondtam, hogy nagyon udvarias vagy.

— Aztán az első komolyabb beszélgetésünk. Mind a kettőnknek ordítania kellett, hogy túlharsogjuk a gépterem zaját.

, — Miről is ordítottunk az elején? — lehelte kedvesen a lány,

— Zenéről, irodalomról, kosárlabdáról.

— Aztán az első sétánk a központi raktárban. Amíg arra vártunk, hogy Zortvai szaktárs kiadja a gömbvasat.

— Emlékszel, amikor először szorítottam meg a kezed az üzemi bizottság előtti folyosón?

— Lehet azt elfelejteni? —

sóhajtott boldog emlékezéssel a lány. Majd így folytatta:

— És hol mondtad először, hogy szeretsz?

— Amikor a hengerelt acélt készítettük elő külföldi szállításra és a főmérnök egy pillanatig félrenézett.

— Azt hiszem, tévedsz. Akkor mondtad először, hogy szeretsz, amikor Dombai murizott,' hogy mi vagyunk az oka, amiért megállt a szalag a gépműhelyben.

— Lehet, hogy igazad van

— nézett maga elé a fiú elgondolkozva.

— És az első csókunk —

mondta kissé elpirulva a lány. — Tavaly novemberben csókoltalak meg először, amikor hóvégi hajráztunk a svédországi szállítások miatt.

A lány nagyot szippantott a rózsák illatából:

— Lehet, hogy tévedek, de úgy érzem, hogy még soha senki nem szeretett úgy engem a Timsó. és Robbanómotorgyárban, mint te.

— Imádlak és mindennap imádni foglak a műszak végéig — suttogta gyengéden a fiú.

— Tényleg. Egyszer, munka után, gyáron kívül nem találkozhatnánk? — kérdezte reménykedően a lány.

A fiú kissé idegesen felelt:

— Egyelőre nem szeretném lekötni magam. Na, szervusz! Reggel hétkor várlak a blokkolóóránál.

És könnyed búcsúcsókot váltottak. Lejárt a munkaidő ...