Kelet-Magyarország, 1972. augusztus (32. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-06 / 184. szám

Vasárnapi melléklet Tisztes távolságból? Felállt egy asszony a legutóbbi városi pártbizott­sági ülésen és olyan figyelem kísérte első mondatait, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna halla­ni. Aztán később már hangosabban kellett szólnia, mert szavai hatására a legtöbben hangosan is, fél­hangosan is, véleményt mondtak. Az asszony — a városi pártbizottság tagja — szenvedélyesen, másokat is lebilincselve ismertette saját munkahelyének néhány fontos dolgát. Szerinte ott, ebben a pillanatban az a legfontosabb, hogy a munkás és a munkásból lett vezető értsen jobban szót egymással. Amennyire fel tudtam jegyezni a mondatait, valahogy így fejtegette a hozzászóló: „A mi termelési tanácskozásaink bizony szószegények, egyoldalúak. Ennek az az oka, hogy a vezetők eléggé elszakadtak a termeléstől, a munka folyamatától, ma­gától a munkástól. Nem igen ismerik egymást. Köl­csönösen áll ez. Az egyszerű dolgozó sem tudja, hogy a vezető, vagy a vezetők mivel küzdenek, milyen gondok megoldásán fáradnak, s éppen ezért azt sem tudják, hogy miben segíthetnék ők az üzemet...” Ö mondta el, hogy a pártszervezet és a szakszer­vezeti bizottság bizony a legtöbb esetben nem figyel arra, hogy a termelési tanácskozásokon valóban az kerül-e szóba, olyan dolgok jönnek-e felszínre, ame­lyek ott az embereket foglalkoztatják. Mert ha igen, az a termelésben sokszorosan megtérül. Ha nem, akkor kiesik egy fontos fogaskerék, á jobb munka egy lényeges emelője. S az utóbbi esetben i^áris megvan a kulcs, amely a problémák megoldásának ajtaját nyitja. A csendes szemlélő azon gondolkozott e szavak elhangzása után, hogy valóban annyira messze ke­rültek a régi munkásokból lett vezetők a mai terme­lőtől, hogy nem értik meg egymást? Vajon jogos-e így felvetni, hogy a vezetők egy része elkénvelmese- dett. eldeformálódott, az ő gondja nem az egész ter­melőhelyé és az üzem dolgozóinak problémái ma már nem a vezető sajátjai is? Nem könnyű erre . a válasz még abban az egy konkrét esetben sem. Mert a felszólaló nem mondta azt, hogy az ottani gazdasági vezető dőzsöl, hogy a köz pénzén utazgat saját szórakozására és a többi. De igazai kell adnunk neki, amikor azt fejtegette, hogy a gazdasági munka, a piac utáni hajsza az em­berekkel való kapcsolat rovására mehet és itt-ott ar­ra is megy. Teljesen érthető, hogy a mai igazgató, ipari szö­vetkezeti elnök, főmérnök, osztályvezető munkája nem állhat csupán abból, hogy reggelenként jó isme­rősként barátként köszönti az üzem valamennyi dol­gozóját. Nem kívánható — különösen nem egy na­gyobb üzemben — hogy a vezető mindennap odaáll- jon a munkapadok mellé és a család, az egészség fe­lől érdeklődjön. Ezt már csak a megnövekedett ön­állóság, a többletmunka, az adminisztráció, a piac, a nyersanyagok .utáni futkpsás sem teszi lehetővé. De van abban a fenti szenvedélyes hangban jókora igaz­ság. Mert mindezeken kívül is kell és lehet is időt szakítani a legfontosabbra, az emberre a vállalati vezetőnek. Úgy mondta az az asszony: „Hogyan tud intéz­kedni és helyesen vezetni az, aki csak a huszadik szájból hallja a munkások problémáit?” Azt mondta, ne csak az íróasztal mellől irányít­sanak. Hogy egy probléma csak addig pre bléma, amíg meg nem ismerjük, s ha már megismertük nincs messze a megoldás módja sem. Ismerek gyárat, ahová a vezetőhöz nem lehetett bejutni heteken át, ahol a vezető valóban csak tisz­tes távolságból irányította a termelést. Ott nagy volt az elkeseredettség, sok volt a kilépő. Magam is meg­néztem, mi az óriási méretű fluktuáció oka, de nem jutottam többre a gyáriak megállapításánál, amely szerint alacsony a bérszínvonal és sajnos — önhibá­jukon kívül — nem megfelelőek a munkakörülmé­nyek. Azt már csak akkor — az esetet követő egy esz­tendő múltán — tudtam meg, hogy a nagy számú kilépés oka ez is. De nem a legfontosabb. Mert mi­után a helyzet megváltozott, azt követően, hogy a középvezetők is kedvvel végezték a munkát, csak azután látszott a vezető negatív szerepe. Szerencsére ezzel a vezetővel beszélgettek a felelős pártszervek, s magatartásának pozitív fordulatával az egész üzem szerencsés változáson ment át. Ismerek nagyon tisztességes, becsületes vállalat­vezetőt, aki a termelésért, az üzem, s a dolgozók ér­dekeiért minden áldozatra képes. Maga megy, tizen­két órákat dolgozik, hogy legyen mindig elegendő nyersanyag, személyesen intézkedik, hogy a keres­kedelem folyamatosan vegye át a termékeiket, ame­lyekre a piacnak nagy szüksége van. De eközben a nagy hajtás közben eltűnik a vállalati dolgozó, az ember. A munkások nem látják, nem ismerik veze­tőjüket, ritkán hallják, s akkor is kimerültén dohog­ni, hogy már megint nem sikerült ezt, meg ezt meg­csinálni, mert náluk ilyenek, meg olyanok az embe­rek ... Ki vitázik azon, hogy mennyivel jobb lenne, ha ez a vezető megbízna másokban, a tanácsaikat, a se­gítségüket kémé munkatársainak? Sokat beszélünk manapság az üzemi demokrá­ciáról, s jó, hogy beszélünk. A hiba ott kezdődik, amikor csak szólunk róla, amikor a demokratizmust letudjuk egy-egy értekezlettel, ahol ott, ülnek a mun­kások is, a vezetők is, s ezzel kipipálhattuk egy ne­gyedévre az üzemi demokráciát. találkozhatunk olyan esettel, amikor egy mun­kahely vezetőjének „csillaga” fennen ragyogott felet­tesei szemében, mert az illető jó" szakember, szorgal­mas vezető hírében állt. De ugyanaz az ember nem tudott, s nem is ieen akart szóbaállni, szót érteni be­osztottaival, a kollektívával, a munkásokkal. S mi­közben felülről sorra kapta a dicséreteket, elrontotta üzeme hitelét a saját munkásai előtt. Mindezek akkor jutottak eszembe, amikor olva­som. hogy Nyíregyházán az elmúlt évben tizenkétez­ren változtattak munkahelyet. Az okok vizsgálatánál talán a fentiek sem közömbösek. Kopka János Megyénk egyik legszebb, műemlékké nyilvánított fazsindely fedésű temploma, a csengeri reformá­tus templom 400 évvel ezelőtt épült. (Elek Emil felvétele) Galambot Szilveszter: i Az első csók A fiú kedves esetlenséggel meghajolt a lány előtt és öt szál tűzpiros rózsát nyújtott át. A lány tengerzöld sze­mében hálás mosoly fény­lett, amikor átvette az illatos virágot. Gyengéden belebor­zolt a fiú hajába, és kelle­mes, alt hangján megkér­dezte : — Szeretsz még? — Imádlak — felelte a fiú mély meggyőződéssel és lopva megsimogatta a lány kezét. —- Hogy is kezdődött? Em­lékszel? — kérdezte ábrán­dosán a szőke teremtés. — Persze hogy emlékszem. Eehet azt elfelejteni? Én megálltam a présgép mel­lett és lehajoltam, mert leej­tetted a franciakulcsot. — Akkor én megköszön­tem és azt mondtam, hogy nagyon udvarias vagy. — Aztán az első komo­lyabb beszélgetésünk. Mind a kettőnknek ordítania kellett, hogy túlharsogjuk a gépte­rem zaját. , — Miről is ordítottunk az elején? — lehelte kedvesen a lány, — Zenéről, irodalomról, kosárlabdáról. — Aztán az első sétánk a központi raktárban. Amíg arra vártunk, hogy Zortvai szaktárs kiadja a gömbvasat. — Emlékszel, amikor elő­ször szorítottam meg a ke­zed az üzemi bizottság előtti folyosón? — Lehet azt elfelejteni? — sóhajtott boldog emlékezéssel a lány. Majd így folytatta: — És hol mondtad először, hogy szeretsz? — Amikor a hengerelt acélt készítettük elő külföldi szállításra és a főmérnök egy pillanatig félrenézett. — Azt hiszem, tévedsz. Akkor mondtad először, hogy szeretsz, amikor Dombai mu­rizott,' hogy mi vagyunk az oka, amiért megállt a szalag a gépműhelyben. — Lehet, hogy igazad van — nézett maga elé a fiú el­gondolkozva. — És az első csókunk — mondta kissé elpirulva a lány. — Tavaly november­ben csókoltalak meg először, amikor hóvégi hajráztunk a svédországi szállítások miatt. A lány nagyot szippantott a rózsák illatából: — Lehet, hogy tévedek, de úgy érzem, hogy még soha senki nem szeretett úgy en­gem a Timsó. és Robbanó­motorgyárban, mint te. — Imádlak és mindennap imádni foglak a műszak vé­géig — suttogta gyengéden a fiú. — Tényleg. Egyszer, mun­ka után, gyáron kívül nem találkozhatnánk? — kérdezte reménykedően a lány. A fiú kissé idegesen felelt: — Egyelőre nem szeretném lekötni magam. Na, szervusz! Reggel hétkor várlak a blok­kolóóránál. És könnyed búcsúcsókot váltottak. Lejárt a munka­idő ...

Next

/
Thumbnails
Contents